Vittorio Verossi: A hamvak alatt

Rajin kezében megpihent a véső és kalapács. A koromtól megfeketült homokkő falon sápadt sebhelyként világítottak az évek során begyűjtött gyermekek belévésett nevei. Tegnap a gyülekezete egy újabb tagjának ragadták el a fiát az ankethek. Rajin, miközben emléket állított neki, gondolatban a következő prédikációját fogalmazta.

Haramni célja, hogy éket verjen közénk. Családokat szakít szét, szomszédokat tesz besúgóvá. Azt hazudja, megőrizhetjük a szabadságunk, ha együttműködünk, de ugyan milyen szabadság az, ahol a behódolás és a kínhalál közt kínálnak csak választást?

Újabb írásjellel készült el. Nedves ronggyal áttörölte a karcot, hogy megszabadítsa a legkisebb koromfolttól is. Később majd a hívek tartják tisztán, épp, mint a többi nevet. Bevett szokássá vált, hogy szertartások után áttörölgessék a véseteket, kifejezvén, hogy nem nyughatnak bele a veszteségbe.

Száraz szélroham zúgott végig a templomromon. Port és sivatagi homokot sodort magával kintről, felkavarta a minden szögletben megbúvó hamut és üszköt. Rajin köhögött. Mintha átok nehezedett volna a leégett Garajin-szentélyre, éveken át lehetetlennek bizonyult kitakarítani, ezért is koszolódtak el egyre a nevek. Nem baj, gondolta a Garajin-pap kihívóan, előnyt kovácsolunk a hátrányból. Azért emlékeztetsz folyton a kálváriánkra, hogy megtörj? – emelte tekintetét a hiányos mennyezeten áttündöklő Holdra, a várost megszálló ankethek istenének arcára. Épp az ellenkezőjét váltod ki.

Hamarosan elkészült az utolsó írásjellel is. Összeszedte, és a szállására vitte az eszközeit, közben tovább fogalmazta a várost kormányzó főpapnő, Haramni elleni beszédét.

A legszebb, a legegészségesebb gyermekeinket ragadják el. Tán így akarják a jövő nemzedékeit gyengíteni? Az emberevő szörnyetegek az ártatlan kicsinyeink húsán élősködnek, nemes éteknek tekintik a legyőzött ellenség szívét és vérét.

Megpróbálta beleszőni a hamu alatt kihajtó új élet képét a szövegbe. Felgyújthatták a templomainkat, lemészárolhatták a papjainkat, mi titkon mégis összegyűlünk itt, mert a Hold népe féktelen hiúságában alábecsüli ellenfeleit.

Rajin a templom lerombolásának egyetlen túlélőjeként, az épület alatt meghúzódó földalatti termekben rendezkedett be. Ezek nagyjából épen maradtak. Már a lépcső alján járt, mikor az árnyékok különös táncba kezdtek a falon: Az ő egy szál fáklyáján kívül újabb fényforrás is felbukkant. A jelek szerint mögötte, valahol a főszentélyben.

A templom a pincerendszer révén számos rejtett kijárattal bírt, a hívek manapság ezeken közlekedtek. A váratlan vendég így csakis betolakodó lehetett; egy helyi ellenálló sem használta volna a főbejáratot.

Rajin lépteit puhára fogva osont előre, hogy fáklyáját elrejthesse egy fordulóban. Majd handzsárját magához véve visszaóvakodott a lépcsőn, és kilesett a csonka oltárszobrok mögött megbúvó rejtekajtón.

Fáklyafény reszketett a templom nagytermében, glóriába vonva egy sudár nőalakot. Homokszín köpenyének kámzsáját hátravetette. Anketh módra nyírt frizurája elárulta származását, noha Rajinnak háttal állva a vésett neveket vizsgálgatta épp.

A fáklyát egy kisfiú tartotta a kezében, nem lehetett több tizenhárom évesnél. Egy hasonló korú társa épp az emlékfal felé hajolt, a neveket böngészve.

Rajin loppal a főszentély oldalát szegő oszlopsor árnyékába húzódott, így alig öt lépés választotta el őt a hármastól. Torka elszorult, vére hangosan dobolt a fülében.

– Többet is ismerek közülük – biccentett a falat tanulmányozó fiú, talán az anketh néma kérdésére felelt. Lánc csördült. Rajin csak most vette észre a gyerekek nyakában függő pórázt. Végük a nő baljában futott össze. – Úgy hiszem, mind a társaink. Némelyikük új.

– Az ott az én nevem – mutatott a fáklyás kölyök az egyik vésetre. A begyűjtött gyerekek! Rajinnak épp csak sikerült elfojtania felhördülését. Hát mégsem eszik meg őket, csupán rabszolgájukká teszik? Hiszen ezernyi foglyot ejtettek már e célból. Miért titkolnák a szándékukat a gyerekek esetében?

Az anketh hümmögött, majd elfordult a faltól. Lépteit a kijárat felé vette, a fiúk lehajtott fejjel követték.

Haramni katonái lesbe állnak majd a hívekre, és miután eleget elfogtak, porig rombolják ezt a helyet. Most hogy kiderült, hogy még működik, futott át Rajin fején. Hacsak… Ez a nő egyszerűen nem juthatott ki innen élve.

Garajin papja az oszlopsor árnyékában követte a távozókat. Lépteit az övékhez igazította, hogy ugyanakkor üssön neszt. Még a leghitványabb anketh is félelmetes harcosnak számított, ő pedig nem kívánt az elbizakodottság hibájába esni. Túl sok forgott kockán. Ráadásul, ha kiszabadítom a fiúkat, tőlük megtudhatjuk, miért hurcolják el valójában a gyerekeket.

Lépteit megnyújtva csökkentette a távolságot közte és a hármas között, handzsárját vágásra emelte. Elég egy jól irányzott csapás, hogy végzetes sebet ejtsen a démoni szukán. Még azelőtt kileheli a lelkét, hogy feleszmélne.

A fáklyát tartó kisfiú ekkor oldalra kapta a tekintetét, oda, ahol az árnyékok kusza kavalkádot vetítettek az oszlopsorra.

– Úrnőm! – Vetette magát a penge útjába, teljes súlyával próbálva félrelökni a nőt. A következő pillanatban a kölyök velőtrázó sikolya puffanással és lánccsörömpöléssel elegyedett.

– Ne! – tört fel a Garajin-papból rekedt kiáltás, miközben végignézte, hogyan szeli át a kölyök vékonyka derekát a saját meglendített handzsárja. Rajinen csuklójától a gyomráig végigborzongott az iszonytató reccsenés, ahogy a penge megállt a kisfiú gerincében.

A fáklya elrepült, koppanva gördült egyet a kőpadlón, hunyorgott, majd ismét erőre kapott a láng. Fénykörébe vonta a földön pórázok és végtagok kupacává gabalyodó nőt és másik gyereket.

– Öld meg! – Dobta el a pórázt az anketh, félig már föltápászkodott.

Rajin szinte meg sem hallotta a kiáltást. Íriszét elnyelő pupillákkal meredt a terjedő vértócsa közepén heverő kölyökre. Az tátogó hal módjára kapkodott levegő után, ám a torkából is sűrűn bugyogott föl az életnedv.

A második gyerek villámgyorsan ugrott talpra. Ingujjai rejtekéből ikertőröket csúsztatott a tenyerébe. Egy gépezet prózai precizitásával mozgott, sebesen és kiszámítottan rontott rá a férfira, miközben az épp csak leeresztette a vértől csepegő handzsárt.

A kölyök a hátába kerülve támadott. Egyszerre metszette el a térd mögötti inakat mindkét lábban, majd tőreit a lerogyó férfi hátába vágta, átszúrva a tüdőt. Rajinnak még arra sem maradt ideje, hogy felordítson.

A két haldokló némán tátogva vergődött egymás mellett a padlón. A kölyök leeresztett tőrökkel állt meg fölöttük. Az anketh öltözékét leporolva lépett mellé.

– Jó szolgálatot tettél – zsongta némán, a fiú elméjében. – Istennőnk megemlékezik majd róla, amikor az újjászületés mezsgyéjére lépsz.

A gyerek megindultan vetette föl rá a tekintetét, majd saját tiszteletlenségét észlelve, gyorsan lehajtotta a fejét.

– Mindenünket az Úrnőnkért – mormolta el a legszentebb, hatévi kiképzés során vérévé vált fogadalmat.