Vincze Dorottya: Éhes

M. utálta a félévente kötelező pszichológiai ellenőrzést. Utálta és fölöslegesnek tartotta: ott volt például B., akiről M. azt a szerénytelen meggyőződést dédelgette magában, hogy biztosan ön-, köz- és univerzumveszélyes, mégis mindig normális eredményekkel végzett ezen a megalázó felmérésen. Aztán ott volt M., akit pontosan azért tartott a Szervezet magánál, mert furcsavolt, erre félévente kötelezően az orra alá dörgölik, hogy mennyire az.

De a szabály az szabály, ahogy a főnöke előszeretettel kötötte az ebet a karóhoz, szóval M. most sértetten lógázta lábát a széken. Vele szemben a doktor, akivel már jól ismerték egymást, épp egy ásítoztató méretű paksamétában rakta fontoskodó sorrendbe a papírjait, a beígért Rorschach teszt darabjait keresve. M. az órát fixírozta a feje fölött. Negyed egy múlt öt perccel. Már öt perccel. Öttel.

És féllel.

Hattal.

–… Szóval, M. – törte meg a csendet a doktor –, emlékszel a szabályokra. Én mutatok, te mesélsz nekem. Kezdhetjük?

M. elszakította a pillantását az óráról, és olyan kelletlenül biccentett, mintha egy láthatatlan valaki épp csak meglökte volna a fejét hátulról. A doktor csinos pakkba simítgatta a teszt darabjait, és feltartotta M. felé a legfelsőt.

– Hamburger – vágta rá M. A doktor szemlátomást meghökkent, a papíron lévő három, különálló folt nyomokban sem emlékeztethetett hamburgerre semmi épeszű lelket. – Darabokban – tette hozzá M. tétova készséggel.

Szó feljegyez. Második kép.

– Torta – jött a válasz. Csend. –… Félig… felülnézetből. A tetején olyan, mintha… – M. feszengve vállat vont, a doktor jegyzetelt. Harmadik kép. – Hm, muffin! Kettő. Két muffin! – Negyedik kép. – Gyümölcskenyér. – Ötödik kép. M. elbizonytalanodott. Oldalt tekerte a fejét, fél szemét hunyorította, még az ajkát is beharapta… a doktor feszülten várt. Ismerte a képet. Ebből nincs az az ember, aki ételt hoz ki!

– Nos? – bátorította. M. habozva sóhajtott.

– Krumplipüré? Összenyomorgatták.

– Összenyomorgatták?! De azért krumplipüré?! Biztosan krumplipüré?

– Az.

Hatodik kép.

– Húsleves – sóhajtott M. megsemmisülten, kisebbre húzta magát a széken, és dacosan kalimpált a lábával, a tornacipője talpa sikálta a parkettát.

– Húsleves – ismételte utána a doktor, de már nem jegyzetelt semmit. Hosszan egymásra néztek a húsleves zavaros portréja fölött, makacs harciassággal, míg M. szemében kínlódássá nem lágyult a harag.

– Nem tehetek róla – motyogta. – Éhes vagyok.

* * *

Szóval ott ültek megint az irodában, amit gondos kezek feszült pontossággal próbáltak spontánná és barátságossá rendezni. M. törökülésbe vackolódva mélyen belesüppedt a kipárnázott székbe, elégedetten pislogott ki onnan, mint a macska, akit csak pillanatok választanak el a dorombolós elalvástól. A szája szélére csokireszelék tapadt. Ledörgölte a kézfejével, aztán felcsillanó szemmel levadászta a pulóvere ujjáról, hogy az se vesszen kárba.

– Szóval, M., folytathatjuk? – érdeklődött a doki.

– Ühüm.

– Készen állsz? – Biccentés. A doktor lecsúsztatta a még nem mutatott képek közül a legfelsőt, és feltartotta M. felé.

Háromnegyed kettő volt. M. pillantása lustán learaszolt az óráról a képre.

– Hmm… – Habozott. – Ez… egy… búzatábla.

A doki feljegyezte a szót, és mutatta a következőt.

– Hát – dünnyögte M. –, talán egy fa?

Papíron sercegő toll. A következő kép.

– Kurkuma – mondta elkínzott unalommal. A doki fáradtan rámeredt a kép fölött.

– Hogy néz ki a kurkuma, M.? – kérdezte. M. szemében kétségbeesés villant, mintha most bukott volna le, hogy nem is csinálta meg a leckéjét.

– Nem tudom – vallotta be. Sóhajtott. – A csirkére gondoltam, amit ebédre ettünk. És hogy szép sárga volt a teteje. És amikor megkérdeztem, maga azt válaszolta, hogy a kurkumától. Szóval… kurkuma.

– De azért, mert csirke? – M. bólintott. – És az előző kép?

– Alma. Az almás süti, amit desszertre…

– És a búzatábla?

– Finom volt a kenyér.

A doki megsemmisülten félretette a Rorschach tesztet, és hosszú, komoly, neheztelő pillantást vetett a nyugtalanul fészkelődő M.-re, mintha azt mérlegelné magában, nyeljen egyet és csinálja végig vele most az egészet, vagy küldje el, arra kárhoztatva magát, hogy még egyszer el kelljen kezdeniük. Habozva félrenyúlt, és M. elé tárta az utolsó tintapacát, hátha kimerítették az étlapot.

– Rizses tál – cincogta M. Szorongva nézte, ahogy a pedáns doki félreteszi a papírt a kezéből, és ügyet sem vet rá, hogy az egész stóc a földön köt ki. – Nem tehetek róla – mentegetőzött. – Jóllaktam…

*

A novella először a Merengőn jelent meg

*