Menj innen, gondolta Greta, akinek sosem okozott gondot a ravasz meghúzása, de egy szoptató anyát mégsem lőhetett agyon. Talált már bokán napelem invertert lopó vállalkozót, terített földre gumilövedékkel aranyhuzalt sikkasztó informatikust, és bénított meg áramot csenő diákot. Állatra viszont csak akkor célzott, ha az egy polgár testi épségét veszélyeztette.
Lova dobbantott a patájával, amikor a sárga szemű nagymacska megereszkedett hasa alatt két kölyök szaladt át előttük a kavicsos úton. A könnyű prédának számító toklyók és gödölyék a farmok legelőire csalták a pumákat, de lassan a növendék állatok is olyan ritkának számítottak, mint azok a hegyi oroszlánok, amiknek egy példánya Greta járőr útját keresztezte. Az állat homokszínű, izmos testét morgó hang hagyta el, pofájából tőrként villantak elő a tépőfogak, és Greta lova, Deres felé ugrott. Ekkor a musztáng felnyerített, a nő pedig felüvöltött.
− Menj innen! Nagy vagyok és veszélyes! – Ijesztgette karjával a magasban, de hiába, mert a hetven kilós ragadozó nem hátrált.
Végül egy távoli puskalövés vette rá a fiatal anyát a menekülésre.
Visszhangzott a mély dörgés, a sűrű lombkoronák visszaverték a hangot. Az útszéli bokrokban megbújt apró vadak félve szaladtak szét.
Greta combtokjába csúsztatta a revolverét, majd vágtába ugratta Derest.
Egy újabb lövés és férfi üvöltés a városközponttól legtávolabb eső birtok határához vezette, ahol az integrálást kivitelező cég három, GPS vezérelt munkagépe vesztegelt. Feladatuk Wellville közműveinek egyesítése, és valamennyi háztartás ökoparkká történő összeolvasztása volt, de ha mozgó tárgyat észleltek, a vezérlésük leblokkolt. Citromsárga fülkéjük piros villogással jelezte, hogy akadályba ütköztek; előttük pár méterre egy férfi állt, terpeszben, puskával a kezében.
Greta leszállt Deres hátáról, és a magánterületre figyelmeztető tábla oszlopához kötötte a kantárt. A távirányítású dolgokkal kapcsolatban mindig is szkeptikus volt, ezért amíg a férfi felé sétált, tekintetével a járművek fülkéjét pásztázta, hogy meggyőződjőn róla, egyikben sincs kezelő. Pisztolyát a tokjában hagyta, mert tudta, hogy nem lesz rá szüksége.
− Tedd le a puskát, Maverick és távolodj el a gépektől!
Újabb adag sörét koppant a markoló földre eresztett kanalában. A fegyver visszarúgása megingatta Mavericket, de egyik lábát kissé hátrébb rakva újból egy biztos pozíciót vett fel. Az enyhe szél belekapott méregzöld köntösébe, ami alatt csak egy kifakult rövidnadrágot viselt.
− Tedd le a puskát és távolodj el a gépektől! – ismételte Greta, miközben egyre közelebb lépett a férfihoz.
− Nem jöhetnek a földemre – mondta Maverick, és a köntöse zsebéből koromfekete töltényeket vett elő. A puskát készült ketté hajtani, hogy újratöltse, de Greta megragadta a duplacsövű fegyvert és kirántotta a kezéből. A hirtelen mozdulattól Maverick eleresztette a zömök lőszereket is, amelyek markából úgy hullottak a földre, mint a gyümölcsfák rohadt termése.
− Mégis mit művelsz? – vonta kérdőre Greta.
− Már megmondtam – felelte Maverick, és egyenes a szemébe nézett −, nem jöhetnek a földemre, egy kapavágást sem ejthetnek rajta, de ha mégis, akkor Istenemre esküszöm, hogy mérget fogok önteni abba a drága vezetékes vizükbe!
− Meggondoltad magadat?
− Én soha bele sem egyeztem ebbe – jelentette ki Maverick, és a puskájáért nyúlt, hogy visszavegye −, de ezt te is tudnád, ha többet járnál erre.
***
A francia, a spanyol, a mexikói és az amerikai lobogók félárbócra eresztve lengtek a városháza előtti főtéren. Az átalakulási folyamat be nem teljesedését jelző szégyenfoltként csúfították a látképet, akár a szolárutakat a rajtuk felejtett lótrágya.
A Texas állambeli városokhoz hasonlóan Wellville is türelmetlenül várta, hogy az összekapcsolódást követően visszacsatolják őket az Anyaföldhöz, és ezzel részesei lehessenek az utópiának, de amíg Maverick nem engedett a gépeknek, addig nemcsak a kivitelezőnek, hanem Wellville technológiai fejlődésének, Új Gazdasággá való nyilvánításnak, a közös és egyenlő életnek, az ingyenes oktatásnak és orvosi ellátásnak is az útjában állt.
A lakosok hetekkel később is az öreg gépek elleni támadásáról beszéltek a közgyűlésen. Tenyerükkel csaptak a tölgyből készült könyöklőkre, lábukkal doboltak a padsorokban nem törődve a csizmáik talpáról lehulló saras törmelékkel. Cifra ajkaikat olyan szavak hagyták el, mint inutile, extranjero, desgracia, akasztás, ómen. Greta minderről tudomást sem véve ült egymagában az első sorban, míg nem a hazafiatlan kijelentésre ökölbe szorult a keze. Nem bírta tovább hallgatni a rágalmazásokat, felegyenesedett, úgy fordult a háborgó emberek felé. Szólásra nyitotta száját, de Gregory Abott, a kisváros polgármesterének mély, öblös hangja megelőzte.
− Csendet!
A terem elhalkult.
− Maga, seriff! Mit tervez tenni a városunk érdekében? – vonta kérdőre Gregory, és bal mutató ujjával színpadiasan rábökött. – Meddig tűrjük el, hogy ötezer fős városunk egy vénember csökönyössége miatt ne fejlődhessen? Költségvetésünk tetemes részét felemésztették a munkálatok, hogy megfeleljünk az ökominősítéshez szükséges elvárásoknak, de a milliókat érő befektetés mit sem ér, ha a város nem tud virágozni, mert egy Maverick féle vízhajtás miatt az Anyafölddel nem válhatunk eggyé.
Vízhajtás? Mégis, hogy meri? Gondolta Greta, miközben pulzusa rohamosan emelkedett.
− És ha a parkok füve kukorica mód sárgul meg – folytatta Gregory −, ha a halastavak medre bűzösre szárad, és ha a családoknak a vacsorát gyertyafénynél kell megfőzni. Meddig leszünk még nevetség tárgya, seriff? A többi város mind zöldellik, csak mi állunk úgy, mint akiknek sárba tapadt csizmájuk orrában málhás a nehezék.
− Még egyszer beszélek vele – felelte Greta, és mélyet lélegzett a terem levegőjéből, amelytől úgy viszketett, mintha egy zabporos istállóban lenne. Fejére húzta fekete kalapját, majd a kijárat felé indult.
− Egy hetet kap, hogy jobb belátásra bírja a vénembert.
A teremben összesúgtak az egybegyültek.
− Ha nem, akkor új seriff után nézek.
Gregory távolodó szavai után a tömeg pusmogásról tapsra váltott, amit Greta figyelmen kívül hagyott, de a sarkos lépteit kísérő undorodott, tekinteteket már nem tudta. A padsorok vége felé megpillantotta a hentes fiát, Billyt, aki a hétvégén arra kérte, hajtson el egy nagymacskát a birkái közeléből, mielőtt az elkapja valamelyiket.
A városháza kijárata felé lépdelve Gretának eszébe jutott az állat hátborzongató, emberszerű sikolya, és úgy érezte pumává változott.
***
Maverick a város szélén lakott, egy parlagon hagyott földekkel körülvett farmon, ahol újvilágbeli technikának nyoma sem volt. A házból kifolyó szennyvíz egy föld alatti emésztőben gyűlt, ivóvizet fúrt kútból húzott, fával fűtött. Villanyról a birtok végi patak vízimalma gondoskodott.
A birtokra érve, Deres az első udvar almafái közé, Greta a világoskék deszkákkal borított házhoz sétált. A bokáig érő gazból tücskök ugrottak fel előtte a magasba, amire a kabócák lármás ciripeléssel válaszoltak.
A terasz deszkapadlója elnyújtott nyöszörgéssel kísérte a seriff minden lépését egészen a szúrágta ajtófélfáig, amiről nagy darabokban pergett a fehér festék.
Greta kinyitotta a szúnyoghálót és bekopogott. Lelki szemei előtt akaratlanul is megjelent, ahogy kislányként beszalad a házba, átfut a konyhán és kirobog a hátsó udvarra.
A méregzöld köntöst és kifakult rövidnadrágot viselő férfi fikarcnyit sem változott a legutolsó találkozásuk óta, tekintete még mindig úgy szúrt, akár a tüske. A mellén és füléből fehér szőrszálak meredeztek.
− Nem kell a csatorna, sem az a drága vizük – szólalt meg Maverick váratlanul. Hangja olyan recés volt, akár a fűrészlap.
− Nem egyszerűen csak a közművekről van szó – jelentette ki Greta.
− Nincs elég házuk meg pénzük nélkülem?
− Bárcsak ilyen egyszerű lenne – sóhajtotta Greta −, de túl sok minden forog kockán. A városnak mindent adnia kell, vagy semmit sem kap cserébe.
Maverick egyetlen kézmozdulattal invitálta be a nőt, aki előbb levette kalapját, és csak utána lépte át a küszöböt. Az egész házban káposztaszag terjengett. Mosatlan tányérok tornyosultak az étkezőasztalon, kaktuszfüge magjai száradtak egy ruhazsebkendőre terítve az ablakpárkányon. Púpozva állt a hamu a nappali kandallójában, a tetején fényképkeretek fogták a port. Greta végignézett rajtuk, s mikor rohanvást öntötték el az emlékek, gyorsan el is hessegette őket, mintha muslicák lennének egy tál gyümölcs fölött.
− Nagy megtiszteltetés lenne a városnak, ha végre visszacsatolnák Amerikához, és a ház sem bánná a korszerűsítést – mondta, és kézbe vette az egyik képet.
− Ezt már megbeszéltük egyszer – vágta rá Maverick −, sem a földet, sem a házat nem adom.
− A háznak csak a felét kérik papíron, és amíg élsz, itt maradhatsz, nem piszkálna senki. Végre a Lodge név sem lenne többé rossz ómen.
− Mióta zavar ez téged? – kérdezte Maverick.
− Amióta anya sírja az egyetlen, amit nem gondoznak a temetőben – felelte Greta.
− Pontosan erről van szó. Azt akarják elvenni, ami anyád keze munkája. Mit gondolna, ha megtudná, hogy egy kicsivel több kényelemért eladtam a földet, amiben a karalábét, répát, spenótot termesztette neked, a kertet, ahol a barackot, áfonyát és gesztenyét szedtétek. A házat, ahol megszült aztán felnevelt? Mit gondolna?
Greta ujjai a képet védő plexinek feszültek. Édesanyja látványa régebben mindig felderítette, de most összeszorult a szíve.
− Ha rám nem hallgatsz, akkor Gregory egy másik seriffet hozat a városba, egy olyat, aki nem elveszi a sörétesed, hanem ellened fordítja. Hazaárulással vádol majd.
− Ezt nem teheti! – háborodott fel Maverick.
− De igen.
Pár percre csend telepedett a helyiségre; Greta tisztán hallotta, ahogy a vízimalom lapátjai a patakba érnek, a konyhában repdeső bögöly zümmögését és az eresz alól kirepülő ökörszem szárnycsapásait.
− Tudod, mit gondolna? – Greta a kezében tartott képet visszatette a kandallóra. – Ha látná, hová süllyedt a farm – rövid szünetet tartott −, ha látná, hová süllyedtél, akkor addig forogna a sírjában, amíg fel nem töri azt az ócska léckoporsót amiben eltemettük. Kikaparná magát a köves földből, és egy éjjel eljönne, hogy újra szavalja a himnuszt és kitűzze a csillagos sráfos zászlót, ha ez rántaná vissza a farmot az enyészet küszöbéről.
− Mindketten a szétszakadásért harcoltunk – mondta Maverick.
− Csak ő az életével fizetett érte!
A teavíz forraló sípoló hangja vágott a vita közepébe. Kiöntője szájából gőz ömlött, majd elrepült, de Maverick a konyhába lépett, és leemelte a sparheltről.
Greta várt, nem tudta sikerült-e hatnia az öregre, de azt is tudta, hogy ha erőlteti sem fog sikerrel járni.
− Pár nap múlva újra eljövök – mondta végül köszönésképp.
Már a fejére tette kalapját, amikor a bejárat környékén furcsa szagra lett figyelmes. A mellette lévő kisasztalon egy bögre felett bogarak gyűltek. A kezébe vette, és kissé megdöntötte. Az aljában összegyűlt, használt teafű színe megfakult, jól látszott, hogy többször is felöntötték a forralt kútvízzel, hogy erejének minden cseppjét kiáztassák belőle.
Kíváncsiságból az orrához emelte a csészét.
A kutyabenge összetéveszthetetlen bukéjától orrlyuka kitágul, és úgy érezte ő maga is kiszipolyozott teafűvé változott.
***
Az öt láb széles asztal fedlapját különböző mélységű karistolások csúfították. A közepére állított óriási monitor legalább annyira volt abszurd, mint annak hátoldalán a megrágott alma logó. Mellette jobb kézre iratrendezőben álltak a megoldásra váró ügyek, balra pedig kakukkfű, bazsalikom és menta nőtt egy cserépben. Greta lecsípett egy körömnyit a borsos ízű levelekből, és az asztalán gőzölgő pohárba dobta.
Örvényként nyelték el a gondolatok, amiből egy csipogó hang rántotta ki.
− Jó napot, seriff. Nézze, mit fogtak az éjjel – mondta az egyenruhás férfi, és az asztal mellé tette a kezében tartott rókacsapdát, benne a csipogó hang gazdájával, egy barnás-fekete színű pöttyökkel tarkított kölyökkel.
Greta egyből azonosította az állatot. Egy volt a pumakölykök közül amikkel a járőrútján találkozott.
− Hagyd csak – mondta −, este eleresztem.
Az utcáról Deres zaklatott nyerítése hallatszott, ezért Greta az ablak felé fordult. Kancája Gregory Abott hátasát, egy szénfekete shiret csípett maron.
Két magát modern cowboynak képzelő alak kísérte a polgármestert, akit kellemetlen szivarszaga mindig megelőzött, és amitől Greta gyomra ökölnyire zsugorodott.
− Gratulálok, seriff!
A nő arcán megrándultak az izmok. A bögrébe ejtett kiskanalával megkeverte forró italát.
− Mégis mihez? – kérdezte.
− Bevallom, alábecsültem. Egy hetet kapott, hogy meggyőzze az öreget, de magának két nap is elég volt.
− Miről beszél? – kérdezett vissza rögvest. Képtelenségnek tartotta, hogy bármilyen érzés ennyire letaglózza az embert. Felmerült benne, hogy talán túl szigorú volt Maverick-kel, talán ha ott marad vele, akkor nem a polgármestertől kell megtudnia, hogy koporsónak ásnak vermet vagy az Új Gazdaság alapkővének.
− Ne szerénykedjen! Az apja elárulta, hogy a maga ötlete volt.
Greta keresztülvágtatott az ürességtől kongó kommunális parkon, elszáguldott az épületek árnyékában szemetet rágó prérifarkasok mellett, és az út felett a szélben himbálózó működésképtelen jelzőlámpák alatt. Zihálásig hajtotta a lovát, hogy minél előbb elérjen Maverick birtokára, ahol a város lakói kisebb csoportokba verődtek. Cipőjük orrán megült a sárga por, a gyerekek gyíkokat kergettek, és hangosan felsikoltottak, amikor az állat farka a kezükben maradt. Néhány felnőtt allergia miatt prüszkölt, vagy a fejét csóválta, és az eseményeket bámulta; hogy egy törött vezetékből víz ömlik egy szürke pick-up platójára, hogy fluoreszkáló biztonsági mellényt viselő munkások tucatjai sürögnek forognak a világoskék deszkákkal borított ház mindkét oldalán. Kerítésoszlopokkal, karvastagságú huzalokkal, sűrűn szőtt acélból készült tekercsekkel voltak elfoglalva. Egyikük neon közlekedési bójákat rakott le a birtokhatár előtt pár méterrel kiásott nyomvonal mentén, nehogy a lakosok beleessenek, mielőtt betemetik.
A közigazgatási határt megtestesítő kerítés a vízimalmos patak túlfelétől negyedórányi lovaglásra volt. Greta az anyja halála óta most először látta annak jellegzetes szövését és ostorcsapásként érte a felismerés, hogy az öreg nem tervez beolvadni a városba, inkább elhagyja azt.
Az első verandán megjelent Maverick, kezében egy szerszámosládával. Mögötte nagyot csattant a becsapódó szúnyoghálós ajtó, amitől Greta lova felnyerített, a tömeg pedig összesúgott.
− Nekik csak az kell, ami a határon belül van – szólalt meg a férfi, miközben letette a dobozt. – Ha a határon kívül vagyok, akkor nem érdekli őket, hogy élek vagy halok.
Greta némán pásztázta a területet, arra gondolt mi lesz, ha az öreg teljesen elszigetelődik a várostól?
Maverick egy molnárkocsira kötözte a ládát benne kalapáccsal, tyúkhálóval, fogóval, drótokkal majd megindult a ház mögötti rész felé, amerről a határt költöztették el a munkások.
− Nem is rossz ötlet – szólalt meg Greta mellett egy mély és öblös hang. Gregory Abott érkezett meg mellé. Lova habzó szájában megcsillant az aranyozott zabla. − Ha az öreg nem akar hozzánk csatlakozni, akkor segítünk neki a teljes leválásban – folytatta Abott. – Ha így haladunk, hét se kell, és kérelmezhetem a visszacsatolást.
Greta az öreg után indult, a polgármesterrel a nyomában.
− Ha kiraknak a városból, akkor magadra maradsz! – üvöltötte Greta, de Maverick tudomást sem vett róla, csak ballagott tovább. – Kívülálló leszel, és úgy hajtanak majd el az utcákról, a boltból, a bankból és az orvostól is, mintha veszett vad lennél.
− A veszetteket nem elhajtjuk – bökte oda Abott.
− Emlékszem mit mondott, Gregory – vágta rá Maverick. − Ne aggódjon, nekem semmi sem fog a maga városából hiányozni.
Greta ellent akart mondani Abottnak, de a semmi szó hirtelen borostyánként fojtotta el szavait. Nem tudta, jogában áll-e haragudni az öregre, hiszen ő maga sem volt egy hálás lánygyermek.
− Inkább élek így, mintsem hazugságban! Nincs olyan, hogy utópia, csak jobbágyok meg földesurak – fejezte be Maverick, aztán egy karót vert a földbe a kezében tartott kalapácsával.
Greta összezavarodott, mert úgy képzelte, ha ez megtörténik, akkor boldog lesz és büszke, amiért segített a városnak visszacsatlakozni a nagy Amerikához. De ehelyett nem érzett mást csak magányt, szomorúságot és keserűséget. Szégyen mart belé, amiért nem tudta jobb belátásra bírni Maverick-et: az édesapát, férjet, veteránt, az özvegyet.
Rászorított a gyeplőre, és húzott rajta egyet, aztán a munkálatoktól nem messze, az első udvar diófájának terebélyes lombkoronája alatt telepedett le, onnan figyelte apját, ahogy az a gyümölcsfák törzse köré karókat püföl a kalapáccsal, és tyúkhálót fűz közéjük, mint aki azt hiszi, az majd visszatartja az őzeket meg vaddisznókat.
Míg a munkások a határ áttelepítésén, addig Greta a gondolatainak kitisztázásán dolgozott, Dél felé sűrűn koppanó hangra lett figyelmes; dió hullott feje fölül a fáról, és gurult végig a földből kitüremkedő gyökereken. Az ágakon seb jelölte egy hinta kötelének helyét, és miközben körbehordozta rajtuk tekintetét, kettő mancsot fedezett fel, amik végén egy puma szuszogott békésen. A nagymacska láttán nem érzett félelmet, úgy vélte a kölyke után kutató fiatal anya pihent meg a feje felett. Biztosan kifárasztotta a vadászat, az etetés, és a családja miatti aggódás okozta stressz.
− Ígérem elhozom a kicsinyed – súgta felé, és úgy érezte egy pillanatra ő is pumává változott.
***
Gregory Abott polgármester Wellville Új Gazdasággá való nyilvánítását, és Amerikához történő visszacsatolását kérte a Hatóságtól. Kérelmét 2048. május 25. napjával elfogadták.
A francia, a spanyol, a mexikói, és amerikai lobogók büszkén lengtek a magasban a városháza előtti főtéren. A szolárutakra nem hullott több lótrágya. Elérkezett az utópia, ahol minden polgár levegője egyformán volt tiszta, a szennyvize ugyanolyan mocskos, a kertje pollenmentes, ahol elektronikus oktatást kaptak a carbon kereskedelemről, és ingyen orvosi ellátást meg gyógyszert. Wellville ötezer fős városa virágzott, együtt nőtt tovább az Anyafölddel. A parkok füve ragyogott, a halastavak kiöntöttek, a háztartásokat annyi energiával látták el, hogy gyertyát már senki sem tartott otthon. A csizmákra tapadt sarat felváltotta a tisztatéri lábzsák, és málhás nehezék helyett kettlebellt cipeltek magukkal az emberek.
Greta módosított a járőr úton, gondoskodott róla, hogy Maverick házára minden este ránézzen, aki éppen szolgálatban volt. Régen érezte magát olyan közel az apjához, mint most, hogy a közigazgatási határ két és fél méter magas kerítése feszült közöttük.
Néha autóval, néha lóháton látogatta meg az öreget, tartósélelmiszert, tisztítószert, ruhát vitt neki, és nem egyszer azon kapta magát, hogy egy gyékényből szőtt széken ül és kezében csipkebogyó teával nézi a gyümölcsfákat rendező Mavericket.
− A vízhajtások, vagy, ahogyan anyád hívta őket, a fattyúvesszők – egy pillanatra szünetet tartott, és metszőollójával ráfogott egy méteres darabra − kivágása az egyik legfontosabb feladat, mert termést nem hoznak, viszont rengeteg energiát vonnak el a fától.
A virágtalan vessző erős volt, a férfinak két kézzel rászorítva sikerült csak lecsípnie. Miután végzett egy fával, a gallyakat talicskába rakta, aztán gyújtósnak eltolta a ház oldalába, ami felett a felhők mindenféle alakot öltöttek. A gyékényen ülve Greta újra gyereknek érezte magát, és megfeledkezett a kerítés másik oldalán vadszőlőként burjánzó életről, amelyre egyre kevesebbszer gondolt úgy, mintha az lenne a jobb. Az Új gazdaság seriffjeként ritkán jutott ideje arra, hogy elgondolkodjon, pihenjen, mérlegeljen, és talán ezért érezte magát egy fakó pontnak a viruló utópiában. Szeretett volna Wellville erkölcsös polgára lenni, de látogatásaikor, amikor a verandán érvek után kutatott az elméjében, hogy meggyőzze magát az összeolvadás teremtette közösség nagyszerűségéről, lassan rádöbbent, hogy az, ami mindenkié valójában senkié sem. Idővel egyre többen hagyatkoztak a köz gondviselésére, és saját vállalásukról megfeledkezve élősködtek az Anyaföldön. Ettől Greta úgy érezte, hogy a benne sarjadó boldogság addig nem fog tudni virágozni, amíg a kerítés másik oldalán egy olyan közegben él, ahol csak vízhajtások nőnek.
***
Az öreggel csak a lánya tartotta a kapcsolatot, sokan arról is megfeledkeztek hogyan néz ki, ezért Greta elsőre komolytalannak tartotta a hentes fiát, Billyt, amikor azzal kereste meg, hogy szerinte Mavericket látja az üzlete előtti parkban. Sétálgat, letépkedi a virágok fejét és egy befőttesüvegbe rakja.
Greta utánajárt a szokatlan bejelentésnek.
Amikor rátalált, Maverick egy padon ült ölében a színes virágokkal teli üveggel. Épp a halastó tükrén ücsörgő madarakat figyelte.
− Nem szabadna itt lenned, ha a polgármester megtudja…
− Tudom – felelte Maverick.
− Akkor miért jöttél? – kérdezte Greta és mellé ülve a szeme megakadt az üvegen.
− Elfogyott a tea – felelte az öreg, és kezét lánya vállára tette.
Összenéztek, szájuk egyszerre görbült.
Maverick soványnak tűnt, mintha nem evett volna rendesen, és a homlokára tapadt a haja. Ruhája gyűrött volt, és foltos.
− Kelj fel, gyere, hazaviszlek – mondta Greta, és azzal felsegítette.
Aznap este az öreg olyan hangosan horkolt, mintha hegymászásból tért volna haza.
Másnap reggel Greta visszament Deresért a városba, aztán beteget jelentett az őrsön, hogy egy pár napot az apjával töltsön. Főzött rá, a ruháit rendbe szedte, kitakarította a házat, feltöltötte a kamrát. Esténként ügyetlen apa-lánya beszélgetésekbe elegyedtek, amiknek hosszát, és tárgyát mindig a mentatea és az annak ízesítésére használt vodka aránya határozta meg. Egyik nap Greta elaludt a verandán, majd a város vészkürtjének hangjára ébredt. Kiszaladt a patakhoz hogy minél messzebb ellásson. A távolban meghajlott az erdő, akár a búza a nyári szélben, az ég színe hamar kormosra váltott. Tudta, hogy Mavericket nem hagyhatja a farmházban, nem volt menedéke, föld alá ásott bunkere, ezért vele a háta mögött vágtatott a városba.
Az őrsön megtudta, hogy Texasban huszonhárom helyről jelentettek óriási szélvihart, ezért rendkívüli állapotot hirdettek az államban. Néhány kisváros teljesen a föld színével vált egyenlővé, és a pusztító erősségű Rebeca Wellville felé vette az irányt. A tűzoltók és rendőrök egymást túlharsogva próbálták meggyőzni a másikat arról milyen irányba lenne a legcélszerűbb útnak indítani a mentő konvojt, ha a környező városok mindegyikében elsöprő szél tombol.
Végül Greta vetett véget parttalan vitájuknak.
− Nem megyünk sehová! Mindenkit azonnal a városháza alatti bunkerbe rendelünk, aki segítségre szorul, azt mi magunk visszük oda – adta ki az ukázt, miközben asztalának egy fiókjából kihúzott egy pokrócot és Maverick ölébe adta.
− Mégis mit gondol, mit művel? – támadt rá a polgármester, ujjával az öreg férfira bökött.
− Az apám is velünk jön.
Gregory grimaszától Gretának lüktetni kezdett a nyaki ütőere.
− Szó se lehet róla! A menedék csak a lakosoknak van fenntartva! – tiltakozott.
Az őrs elcsendesedett, a fenyegető szavaktól Gretának egyre hevesebben vert a szíve.
− Ha ő nem jön, akkor én sem megyek – vágott vissza, és a fegyveréért nyúlt, de előrántani már nem tudta, mert egy hátulról kapott ütéstől úgy csuklott össze, mintha többé nem hatna rá a gravitáció.
***
Greta az oldalán fekve tért magához.
Mikor felemelte a fejét apró kavics hullott az arcáról. Riadt férfiak, nők és gyermekek vették körül a gyertyafénnyel megvilágított helyiségben, aminek levegője olyan nehéz volt, és hideg, mintha valahol még beton száradna.
Sikerült kiolvasnia a csupasz falon vastagon szedett szöveget Wellville menedéke az Anyaföldtől, amikor belé hasított a fájdalom.
Mint a hurrikán, egyetlen szempillantás alatt sepert végig rajta, kizárólag a tarkójából sugárzott.
− Hogy kerültem ide? – nyögte maga elé, és kezével a falnak támaszkodva felegyenesedett.
− Nyugodjon meg, seriff. A bunkerben vagyunk. Nemsokára kimehetünk, most szóltak le rádión, hogy elvonult a vihar – felelte kollégája, aki a pumakölyköt találta.
− Hol az apám? – kérdezte Greta, miközben erőnek erejével oldalra fordította a fejét. Körbenézett, de Mavericket nem látta sehol. A kijáratához tántorgott, ahol sakál módjára üvöltötte, hogy engedjék ki, egészen míg be nem rekedt, majd addig verte a menedék acélajtaját, míg az öklén kiserkent a piros vére. Ekkor egy sziréna ricsajának kíséretében az automata zár kioldott, és a menedék bejárata kitárult.
Greta szemét szikrázó napfény vakította el, tüdejét fülledt levegő telítette el. A végtagjaiba kisugárzó fájdalom bénító volt, de ez őt nem érdekelte.
Apja nevét kiabálva járta be a várost, végül biciklire ült, és a farm irányába indult.
A vihar minden erejét a világoskék deszkákra, és zsalugáterekre összpontosította, a kerítés nagy részét is magával ragadta.
Greta gondolkodás nélkül rontott be a házba.
− Maverick! – üvöltötte torkaszakadtából − Apa! − De válasz nem érkezett.
Elkeseredésében a hátsó udvaron roskadt térdre, arcáról meleg könny hullott a földre. Apja nevét zokogta amikor az ég kivilágosodott felette, és távoli férfihang mászott a fülébe. A szavak a patak felől érkező nyöszörgésnek tűntek.
Hirtelen léptekkel, a legrosszabbra felkészülve indult meg a vízimalom romjai irányába, ami mellett egy méregzöld köntös hevert csak a parton. A távolban meghajolt viharvert erdő egy vadállat hátborzongató, emberszerű sikolyától visszhangzott, és Greta úgy érezte hurikánná változott.
***
Wellville kisebb-nagyobb károkkal élte túl Rebecát, Katrinát, Irmát és Mariát, de egy energiaválság okozta háború ismét leszakította őket Amerikáról.
A francia, a spanyol, a mexikói, és amerikai lobogókat ünnepélyesen összehajtották, és díszdobozba temették. A megrepedt szolárutakra újból nedves lótrágya hullott. Nyáriszünet alatt ekcémás, taknyos gyermekek fürödtek a kerti hordózuhany permete alatt. Wellville ötezer fős városa az Anyaföld vadhajtásaként virágzott. A parkok füvén gazcsomók jelentek meg, a halastavak bealgásodtak, a háztartásokban szappant főztek. A közgyűlésen újból sár hullott a csizmák talpáról.
Greta zöldséget termesztett, és a város lakóival kereskedett.
− Ettől a paradicsomtól lesz igazán finom a chilis babom – dicsérte Billy.
A fiú két rekesz édesburgonyát, és egy rekesz paradicsomot kért a fél kiló faggyúért, amit Greta gyertyaöntéshez melegített a sparhelten a teavíz forraló mellett, melynek éles hangja jelezte, hogy felforrt a kútvíz.
Greta két csészét készített a konyhapultra, majd leforrázta a bennük egymásra halmozott kamillavirágot, csipkebogyót és szárított fekete ribiszkét. Az egyikbe vodkát is töltött, aztán tálcára rakta a csészéket, kivitte őket a kertben felállított asztalra, és helyet foglalt a két gyékényfotel egyikében.
− Erre inni kell – mondta, és úgy emelte poharát a másik fotelben gömbölyödő házimacska irányába mintha tósztot mondana.
Maverick sosem került elő, de Gretát ez nem zavarta, mert úgy érezte vele van a kandallóban megült hamuban, a csészék alján felejtett teafűben, a kút mélyének hidegében és a patak sodrásában.
Soha többé nem öltött egyenruhát, és a pumával sem találkozott.
A farmra költözött Deressel, a világoskék deszkákat újraszögellte, a zsalugátereket szürkére festette, kitanulta a metszést és ügyelt rá, hogy minden fattyúvesszőt időben lecsípjen.
A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt