Victoria Rosen: Angyalok legendája – 1. részlet

A szürkület észrevétlenül kúszott végig a tájon. Victorine is csak akkor vette észre, mennyire későre jár, mikor könyvének lapjain kezdtek összefolyni a betűk. Habár még közel sem ment le a nap, az erdőben, ahová menekülni szokott a kisváros elől, már sötét volt. A fák törzsei között még egyszer felvillant a lenyugvó Nap vöröslő korongja, majd elnyelte a rengeteg mögött húzódó lankás táj.

Victorine becsukta a regényt, és belecsúsztatta a táskájába. Felállt a kidőlt fatörzsről, kinyújtózkodott, aztán megigazította, hosszú szőke haját, leporolta a farmernadrágot, amit viselt, és körbenézett. Beletelt ugyan pár másodpercbe, míg a homályban felismerte az útjelzőnek használt bokrokat és fatörzseket, de aztán már magabiztos léptekkel indult el hazafelé. Rutinosan lépte át a letört ágakat, kerülte ki a szúrósabb bokrokat, és odafigyelt arra is, hogy ne tapossa le az erdő avarjában virágzó apróbb növényeket. Ebben a tempóban viszont azelőtt rásötétedett, hogy kiért volna az erdő fái közül. Felsóhajtott, miközben megállt az egyik fa mellett. Sem zseblámpát, sem mobiltelefont nem vitt magával, hiszen csak egy-két óra olvasást tervezett. A nevelőszülei pedig még biztos nem keresik, hiszen gyakran megesett már, hogy későn ért haza, ha nem kellett házimunkát végeznie.

Victorine a fa törzséhez lapult, és az utat kereste, de a sötétben valahogy ismeretlenné vált számára minden fa és bokor. Valahonnan esőszagot hozott a feltámadó szél, a fák között pedig látta a távoli villámok fényeit. Megreccsent egy ág a feje felett, neszeket hallott az avarból, és valahol felhuhogott egy bagoly.

A lány mély levegőt vett, ahogy elszánta magát az indulásra. Próbált nem odafigyelni az éjszakai erdő neszeire, miközben fától-fáig haladt a sötétben. Egy ideig óvatosan kitapogatta a törzseket, de pár méter után feladta, és leült az egyik fa tövébe, majd meredten bámult a sötétségbe. Úgy érezte, helyben elsírja magát, ha nem jön valaki a segítségére. Összeszorította a szemét pár percig, aztán maga elé bámult a sötétbe hosszú percekig. Ahogy egyre inkább magával ragadta a félelem a sötétségtől, egyre hangosabban hallotta az éjszaka neszeit. A távolban dörögni kezdett az ég, a vihar közeledett. A fák és a bokrok árnyai egyre élesebben látszottak, ahogy kezdett a szeme hozzászokni a sötétséghez. Kitörölte a könnyeket a szeméből, aztán elszántan felállt, hogy tovább induljon, de mielőtt megtehette volna az első lépést, egy fénylő gömböt látott meg az egyik fa mellett lebegni. Aprócskának tűnt, alig nagyobbnak egy diónál, ha valami lámpa fénye, akkor igencsak messze van még, ami megmagyarázná, miért nem hallott lépteket. Megkönnyebbülten elmosolyodott, és minden félelmét hátrahagyva, sietős léptekkel elindult a fény felé.

– Hahó! Itt vagyok! Segítség! – kiáltott fel hangosan, és megismételte még háromszor, mielőtt újra megállt. A fény nem mozdult, nem is növekedett. Még mindig az egyik fatörzs mellett lebegett, mintha nem is lámpa fénye lenne, hanem valami egyedi jelenség.

Victorine bámulta pár pillanatig, aztán már bizonytalanabb léptekkel sétált közelebb. A fénygömb nem zseblámpa vagy más lámpa fénye volt. Ott lebegett másfél méter magasságban, mint egy világító dió. A lány hirtelen arra gondolt, hogy egy nagy szentjánosbogár, de ahhoz túl fényesnek tűnt. Kinyújtotta felé a kezét, mire a kis gömb hirtelen megmozdult, aztán elkezdett köröket leírni. Victorine hátraugrott ijedtében, a lába alatt megreccsent egy vastagabb ág, ő pedig hanyatt esett a hideg, száraz avaron.

Az ég hirtelen megdörrent, és erősebb szél támadt fel. A lány a földön ülve még mindig a körbe-körberöpködő apró fényt figyelte, mikor az első hideg vízcsepp az arcához ért. Az erdő sűrű lombja alatt csak szitálva érzete a zivatart, de a levelekhez csapódó cseppek hangjából tudta, hogy szakad az eső.

Az apró fénygömböcske hirtelen megállt, aztán egészen közel repült a földön ülő lányhoz. Victorine összeszorította a szemét, és védekezve emelte fel a kezét az arca elé, mintha attól félt volna, hogy a furcsa kis lény megtámadja. De a világító gömb csak lebegett. A lány óvatosan kilesett a keze mögül, és döbbenten tátotta el a száját.

Az apró világító golyó belsejében egy emberhez hasonlító fényes alak állt, kicsiny szárnyakkal.

– Egy tündér? – bukott ki a lány száján a kérdés. A kis alak körberepülte a fejét, aztán visszaszállt a lány arca elé, és megfordult maga körül. Victorine megbabonázva bámulta az apró lányalakot, és néha megdörzsölte a szemét, hátha csak képzelődik, de a tündér nem tűnt el.

– Ki vagy te? – kérdezte, miközben kinyújtotta a kezét óvatosan az alak felé. A kis lény előbb ijedten hátrahúzódott, de aztán kíváncsian visszamerészkedett Victorine kezéhez, és leszállt rá. – Tényleg tündér vagy?

A lény bólogatott, de nem szólalt meg. Helyette aprócska kezével intett, hogy a lány kövesse, aztán felszállt és elkezdett a fák között repülni.

– Várj! – Victorine sietve utána indult, nem is figyelve, hová lép. A tündér fénye mellett teljesen sötétté és rideggé vált az erdő, így a lány igyekezett csak a lába elé nézni, nehogy felbukjon valamibe. Mindenegyes villámlásra és égzengésre összerezzent, de már nem állt meg, míg el nem ért az erdő széléig. Az esőcseppek hirtelen az arcába csaptak, mikor kilépett az utolsó fa mögül. A sötét felhőkből szinte függönyként ömlött a víz, mögötte alig kivehetően látszott a közeli kisváros fénye.

– Kivezettél az erdőből – suttogta az arca mellett lebegő apró gömbnek. A bőrén érezte, hogy a tündér nem csak fényt, de meleget is nyújt, ami azért is jól esett számára, mert alig fél perc alatt teljesen bőrig ázott, és fázott a feltámadó széltől.

Victorine kitörölte a szeméből a vizet, és futva indult el a város felé. Magához ölelte a táskáját, hogy minél kevésbé ázzon el benne a könyv, majd átrohant a réten, míg el nem érte a városba vezető betonutat.

Közel fél óra alatt ért be a külvárosi kertes házak közé, ahol lakott. Az egyik utca sarkán befordult, aztán gyorsan sétálva haladt tovább. Meglepte, hogy senki sem keresi őt. Az ismerős szomszédoknál égett a villany, több helyen látta, ahogy a családok lefekvéshez készülődnek. A tizenhármas számnál állt meg, visszanézett maga mögé, és csak ekkor jött rá, hogy a tündér nem követte őt az erdőtől. Egy pillanatra elszomorodott, hiszen meg sem köszönhette neki a segítséget. Lehajtotta a fejét, miközben felsóhajtva nyomta be a kertkaput, és sietett be az ajtóig. Előkereste a kulcsát a táska mélyéről, kinyitotta az ajtót, majd belépett az előszobába, a nevelőanyja pont ekkor lépett ki a nappaliból.

– Végre itthon vagy! – szólt az asszony, odalépve a lányhoz, és elvette tőle a táskát. – Ebből kipakolok! Vegyél egy forró fürdőt, mielőtt megfázol! – parancsolt rá szigorúan. Victorine lehajtotta a fejét, és elázott papucsában a fürdőszoba felé indult.

– Vigyázz, hogy minél kevesebb dolgot vizezz össze! – szólt utána a nevelőanyja, mielőtt belépett a nappaliba.

A lány nem válaszolt, csak bólintott.

Jól esett számára a meleg víz a hideg zuhany után. Jól megmosta a haját, megtörölközött, és száraz, friss pizsamát vett fel. A vizes ruhákat a műanyag szennyes kosár tetejére terítette, a papucsot pedig betette a mosdókagyló alá, aztán a nappaliba ment a nevelőszüleihez. A nevelőapja a kanapén egy könyvet olvasott, és épp csak egy pillanatra nézett fel.

– Kissé késő van már, kisasszony – morogta. – Hol voltál eddig? – kérdezte, de nem tette le a kezéből a könyvet.

– Eltévedtem az erdőben. Rám sötétedett – válaszolta a lány bizonytalanul. Nevelőanyja kivette a könyvet a táskából, és letette az asztalra. Úgy tűnt Victorine kedvenc kötete megúszta az elázást. Az asztalon ott feküdt még a kulcsa és egy üres nejlonzacskó, amiben az uzsonnáját vitte ki.

– Maradt még a vacsorából, egyél, aztán nyomás aludni! – szólt a nő, miközben kivitte a kívülről elázott táskát az előszobába. A lány bólintott, átkullogott a szemközt nyíló konyhába, és felsóhajtott. Kíváncsi volt rá, hogy ha a tündér nem segít neki, vajon mikor kezdik el őt keresni?

Tudta, hogy a nevelőszülei nem szeretik őt annyira, amennyire szerethetnék, habár nem bántak vele rosszul. Taníttatták, rendesen kapott enni, kényelmes, szép szobája volt, és a legfontosabb felszereléseket megkapta. Sőt, ha szünidőben délig, vagy iskola időben suli után elvégezte a házimunkát, amit kiadtak neki, akkor szó nélkül elengedték bárhová. Szóval a nevelőszülei mellett végül is jó életet élt, csak hiányzott számára valami. Mióta az eszét tudta, érzett egyfajta ürességet magában, mintha hiányozna a másik fele. Sokáig azt hitte, ez azért van, mert árva, és nem ismerte a szüleit, de ahogy egyre idősebb lett, rájött, hogy ez az üresség másból fakad. Ritkán, de ez az érzés elmúlt, és furcsa vidámság vagy éppen szomorúság lett úrrá rajta, aztán újra üresség. Sokszor reménykedett abban, hogy él egy vérrokona, talán testvére valahol a világban, és az őt érzi. Ezért hát sokszor faggatta a nevelőszüleit, hogy nem tudnak-e valamit az igazi családjáról, de ők általában csak megrántották a vállukat.

– Az árvaház, ahonnan elhoztunk téged, semmit sem tudott rólad. Azt mondták, hogy teljesen egyedül találtak rád, mikor öt éves voltál. Elmondtál pár dolgot ugyan magadról, de azok értelmetlennek tűntek.

– Mint például? – kérdezte a lány csendesen.

– Azt, hogy a neved Victorine Drallis, egy Ylthan nevű városban születtél. Tudtad az életkorodat – válaszolta az apja. – De Ylthan nevű város nem létezik a világon. Bizonyára valamilyen meséből tanultad meg, amit a szüleid olvastak fel neked.

Victorine bólintott, és csak néha firtatta a dolgot, de úgy tűnt, senki sem tud semmit az igazi családjáról. Abban viszont biztos volt, ha élnének rokonai, biztosan kerestették volna őt.

A vacsora jól esett Victorine-nek, bár csak egy kevés maradt, viszont az meleg volt, és egészen laktató.

– Csináljak még szendvicset? – kérdezte a lány nevelőanyja, mikor belépett a konyhába.

– Nem, köszönöm. Elég lesz így estére – válaszolta a lány, fogta a tányérját, és betette a mosogatógépbe. Ivott még egy pohár vizet a csapból, majd az asszony felé fordult. – Láttam ma egy furcsa világító lényt – szólt halkan. – Az erdőben.

– Biztos szentjánosbogár volt, ilyenkor sok van belőlük – válaszolta a nő, miközben bekapcsolta a mosogatógépet, és egy pillantást vetett a lányára. – Biztos nem mágia, vagy bármi mesedolog volt! – legyintett, mikor látta Victorine tekintetét. – Nagy vagy már ahhoz, hogy ilyen dolgokban higgy! – fedte meg, és az ajtó felé mutatott. – Ha már nem vagy éhes, menj aludni!

A lány lehajtotta a fejét, aztán elindult a szobája felé.

– Jó éjt! – köszönt el halkan, és mielőtt elaludt volna, legalább egy órán keresztül az aprócska tündér járt a fejében.

Másnap reggel korán ébredt fel. Miután elvégezte reggeli tennivalóit, kitárta a szobája ablakát, mely a hátsó kertre nézett. Az egyik almafán egy cinege énekelt, és az esti eső illata még érezhető volt a levegőben. Pár percig élvezte a reggeli, friss levegőt, aztán lement a konyhába, ahol nevelőanyja már a reggelit készítette.

– Jó reggelt – köszöntötte az asszony csendesen, és letett egy tányért az asztalra. – Nézd meg a kávét, kérlek!

Victorine bólintott, és a tűzhely felé indult.

– Mi a mai program? – kérdezte közben.

– Délután vendégek jönnek, ezért ki kell takarítani a házat. Ma ne menj sehova! Csak ketten leszünk itthon, szükségem lesz segítségre – válaszolta a nő, és rántottát tett az asztalon lévő tányérokba.

– Rendben – válaszolt a lány, miközben elkészült kávét kiöntötte bögrékbe. – Kik jönnek?

– A barátnőm a szomszéd városból, vele lesz a két fia is. Kedvelni fogod őket, imádják a csillagokat. Este kimehettek a városon kívülre, ha nem lesz felhős az ég.

– Éljen! – mosolyodott el a lány, és visszatette a tejet a hűtőbe, helyette pedig narancslevet vett elő, majd öntött magának. Majd miután Victorine nevelőapja is megérkezett nekikezdtek a reggelinek. A lány már alig várta, hogy megismerje azt a két srácot. Biztos sokat tanulhatnak majd egymástól. A reggeli végeztével elmosogatott, és miután a nevelőapja dolgozni indult, a nevelőanyjával belekezdtek a ház kitakarításába. Annyi munkát találtak a ház körül, hogy szinte észrevétlenül telt el a délelőtt. Délben Victorine nevelőanyja gyorsan elkezdte a főzést, nem sokkal később pedig megérkeztek a vendégek.

A két fiú közül az egyikük egyidős volt Victorine-nel, a másik három évvel fiatalabb. Valóban érdekelték őket a csillagok, de ez volt az egyetlen téma, amiről beszélgetni tudtak. Így, amint a fiúk megunták a témát vagy kényelmetlen csend telepedett hármukra, vagy valamelyikük felhozott egy olyan témát, amibe a lány nem tudott beleszólni. Ilyenkor segített a nevelőanyjának a kávéval, üdítőkkel és süteményekkel, vagy kiment a konyhába figyelni a vacsorára. Egy órát vacsora előtt a szobájában is töltött, befejezte a kedvenc regényét, míg a szülei, és nevelőanyja barátnőjének családja beszélgettek. Este segített a terítésnél, és végre a vacsora után a szülők engedélyezték, hogy hármasban kisétáljanak a város melletti legelőre csillagokat nézni. Szerencsére az előző napi viharnak már nyoma sem volt. Az éjszaka nyugodtnak ígérkezett, még szél sem fújt. Csupán a tücskök szinte fülsüketítő zaját lehetett hallani, amint eltávolodtak a városba vezető úttól.

Az égen már szikráztak a csillagok, szerencsére a Hold az utolsó negyedbe lépett, így csak egy vékonyka C alakú sarló látszott belőle. A város fénye ugyan kissé zavarta a csillagnézést, de az erdőhöz közeledve egyre több fénylő pontocskát fedeztek fel az égen.

– Na akkor lássuk, mit találunk – szólt a fiatalabbik fiú, és hanyatt vetette magát a legelő füvén. – Aucs! – A legelőt nem olyan régen kaszáltak le, így nem nőtt még hosszúra a fű, és a töve szúrósnak bizonyult. Az idősebbik fiú felnevetett, és óvatosan leült testvére mellé.

– Ott a Göncölszekér! – mutatott az égre. – Akkor pedig az a…

– Sarkcsillag – szólt Victorine. Ő nem ült le melléjük, állva figyelte a sötét eget, miközben beszívta a legelő fűillatát. – Akkor az lesz ott a Bika! – mutatott néhány fényesen ragyogó csillagra.

– Melyik, melyik? – ült fel a fiatalabb testvér.

– Az a V alakú. Mögötte ott a Plejádok, a Fiastyúk. Látod? Az a sok kis apró csillag! – nyújtotta a kezét megint arra, hogy legalább irányra be tudja lőni a fiú, hogy merre nézzen.

– Azt hiszem, látom – válaszolt az idősebb. – Jól néznek ki, mi?

– Ó! – Victorine hirtelen kiáltott fel, mikor meglátta az égen átsuhanó hullócsillagot. Behunyta a szemét, és kívánt. – Bárcsak láthatnám újra a tündért! – ismételte el többször magában, aztán újra kinyitotta a szemét. – Láttátok a hullócsillagot?

– Épp elszalasztottuk – sajnálkozott a két srác, és újra végigfeküdtek a földön. Victorine elmosolyodott, és leülni készült, mikor az erdő fái között meglátott egy fénygömböt. A tündér! – kiáltott fel magában, és már rohant is az erdő felé.

– Mindjárt jövök! – kiáltott vissza azért a két fiúnak. A fény nem mozdult a fák mellől, és ahogy Victorine egyre közelebb ért, egyre jobban felismerte az aprócska lényt.

– Hát itt vagy! – mondta, és óvatosan felemelte a tenyerét. – Ne haragudj, hogy tegnap így itt hagytalak, meg sem köszöntem neked!

A tündér megpördült maga körül, majd leült a lány tenyerére. Úgy tűnt, elfogadja a bocsánatkérést.

– Nem tudsz beszélni? – kérdezte a lány. Az apró lányalak megrázta a fejét, és kissé szomorúan lehajtotta a fejét. Victorine bátorítóan elmosolyodott. – Azért meg tudjuk értetni magunkat – mondta halkan. – Van neved?

A tündér igent intett a fejével, de aztán tanácstalanul tárta szét a karját, jelezvén, hogy elmondaná, ha tudná.

– Nem tudod valahogy leírni? Vagy elmutogatni a betűket? – Victorine egy pillanatra elhallgatott. – Ismered a betűinket, ugye?

Az aprócska lány hevesen bólogatni kezdett, és mintha méltatlankodó kifejezés ült volna az arcára. Victorine elpirult a néma felháborodásra.

– Ne haragudj! Nem tudhattam, nem-e más nyelvet, betűket használtok-e.

A tündér megértően bólogatott, aztán felemelte az ujját, és egészen közel repült a lány arcához, hogy az láthassa aprócska kezeit, amivel betűket kezdett el formázni.

– M… E… R… E… D… I… Z – olvasta fel a betűket a lány, de az utolsónál a tündér megrázta a fejét, és újra mutogatni kezdte a kacskaringós betűt. – S? – kérdezte Victorine, mire az apró lény ismét heves bólogatásba kezdett. – Me-re-dis. Meredis! – kiáltott fel a lány. – A neved Meredis!

A tündér táncolni kezdett a levegőben örömében. Victorine pedig elmosolyodott.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Meredis, én Victorine vagyok.

Az apró lányalak újra bólogatni kezdett, jelezvén, hogy már tudja. Victorine pedig csodálkozva nézett rá.

– Ismersz engem?

Meredis bólintott, aztán feljebb repült a lány szemmagasságába, és intett neki, hogy kövesse. Victorine hátra nézett a legelőre, és egy pillanatra arra gondolt, hogy vissza kellene mennie a srácokhoz, de aztán a kíváncsisága erősebbnek bizonyult. Belépett a fák közé, és követte az aprócska tündért az erdőn keresztül.

Nem is figyelte, milyen hosszú ideje mennek, csak próbált nem felbukni a sötétben elbújó ágakban és bokrokban, és nem összerezzenni minden furcsa zajra, amit hall. Meredis végül egy nagyobb tisztás szélénél állt meg, Victorine pedig mellette. A tündér fénye mellett csak árnyakat látott, alig fél méter magas fekete foltokat a tisztás szélénél körbe. Talán öt lehetett belőle, a lány legalábbis ennyinek az árnyát látta onnan, ahonnan állt, de aztán a figyelmét más kötötte le. Valaki még tartózkodott a tisztás közepén.

Meredis körberepülte Victorine fejét, aztán odaszállt az alakhoz. A tündér fényében feltűnt egy idős férfi alakja, ahogy őt figyeli. A ruházata egy furcsa, barna színű talárhoz hasonló köpeny volt, melyet szinte ráöltöttek kissé testesebb alakjára.

– Nem kell félned tőlem – szólt a férfi, aztán kinyújtotta a tenyerét az apró tündér felé. – Köszönöm, Meredis, hogy idehoztad.

– Ide? – kérdezte a lány tétován beljebb lépve a tisztása. – Engem? Ki maga? – tette fel az első kérdéseket, amik eszébe jutottak, de úgy tűnt, a férfi nem rá figyel, hanem csak a kezén álló foglaló Meredisre.

– Egy kicsivel több fényt kérek.

Az apró lény felszállt a levegőbe, közel két méter magasra, és hirtelen annyira kifényesedett, hogy Victorine-nak el kellett fordítania a fejét, nehogy elvakítsa a fény. A tisztáson hirtelen minden láthatóvá vált, és a lány látta, hogy valóban öt, fél méter magas oszlop alkotott kört a tisztás szélén.

– Nos – szólt az idős férfi, és kedvesen elmosolyodott. Megsimogatta az öregedő arcán őszülő, pár centi hosszú szakállát, aztán a ráncos kezével intett a lánynak. – Gyere közelebb, nem foglak bántani!

A lány közelebb lépett, de még mindig több méter választotta el az idegentől.

– A nevem Vendir. Silnad szigetéről jöttem, onnan, ahol születtél.

Victorine eltátotta a száját meglepetésében, és egy szót sem bírt kinyögni, pedig ezernyi kérdés fogalmazódott meg hirtelen a fejében. Honnan ismeri ez a férfi, hol van ez a sziget, hogy került el onnan, létezik-e egyáltalán?

– Én hoztalak ide öt éves korodban, a szüleid halála után.

A lány lehajtotta a fejét. Hirtelen minden kérdés érdektelennek tűnt számára az utolsó szavakat hallva. Mégsem élnek a szülei, nincsenek rokonai, és az érzések, talán nem voltak többek a puszta vágynál.

– És most szeretném, ha hazatérnél hozzánk.

– Hazatérni? – kérdezte Victorine, felemelve a fejét. A hangja tompán csengett, mintha a lány berekedt volna. Úgy érezte, ennél erősebben képtelen lenne megszólalni, egyszerűen nem jött ki több hang a torkán.

– Igen – bólintott Vendir nyugodtan, és a lány arcát fürkészte.

– Miért? Miért kellene elhinnem, amit mond?

Vendir a talárja zsebébe nyúlt, kivett belőle valamit, és a lány felé nyújtotta.

– Azt hiszem, ezt felismered.

Victorine közelebb lépett, és elámult, mikor Vendir kinyitotta a tenyerét. A kezében egy vékony aranylánc feküdt, aminek a végén egy félbetört, kör alakú medál függött. A lány bámulta pár pillanatig, aztán a nyakához nyúlt, és egy ugyanolyan láncot húzott elő a pólója alól, rajta a medál másik felével. Levette a nyakából, majd odapróbálta a másikhoz.

– Ez… – suttogta. Vendir összecsukta a markát a medállal együtt, és bólintott.

– Ez a testvéredé. Még születésetekkor kaptátok – válaszolta az öregember.

– Van egy testvérem? – kérdezte halkan, és összeszorította a tenyerét, amiben a saját medálja lapult. Az ékszer szinte belevágott a bőrébe, olyan erővel markolta.

Az öreg szelíd mosollyal az arcán bólintott.

– Lilien a neve, és nagyon szeretne már látni téged – mondta, miközben visszatette a zsebébe a medált. Victorine hosszan maga elé bámult, ahogy új érzések töltötték el. Van egy testvére, egy testvére, aki él és tud róla.

Vendir a lány arcát figyelte, és csak akkor szólalt meg, mikor Victorine újra ránézett.

– Nos? Velem tartasz Silnad szigetére?

A lány beharapta az alsó ajkát, és az erdő fele pillantott. Egyelőre nem szólítgatta senki, és úgy gondolta, pár óráig még biztos nem fogják keresni. A nevelő szülei bizonyára megijednek majd, kerestetik, bejelentik a rendőrségen, de aztán… lassan lemondanak róla, hogy megtalálják, és talán jobb is lesz nekik így. Visszagondolt, mit hagy hátra, és azt, hogy bizonytalanságban hagyja itt azt a két embert, akik befogadták. Ha nem is kapott tőlük családi szeretetet, de jó életet biztosítottak neki. De ha él egy testvére… akkor ez számára nem elég.

– Igen – bólintott határozottan, aztán lehunyta a szemét. Meredis lejjebb szállt, és a fénye is elhalványult. A lány felnézett rá, és óvatosan felé nyúlt.

– Ő nem csak illúzió, ugye? – kérdezte halkan. – Valódi.

Meredis durcásan nézett rá, az öreg pedig elnevette magát.

– Természetesen, igen – válaszolta. – Ha velem tartasz, akkor sok érdekes dologban lesz még részed – mondta, majd elővett az egyik zsebéből egy hosszú papírcsíkot, és felemelte. – Biztos vagy benne?

Victorine bólintott, aztán ijedten lépett hátra, mikor a cetli hirtelen fellobbant, és hamuját öt fele vitte a szél. Minden fél méteres oszlopra hullott belőle, azok pedig felragyogtak, és hirtelen mindent vakító fény öntött el.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.9/10 (40 votes cast)
27 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Victoria!
    Ez egy kellemes kis történet volt, szépen, gördülékenyen haladt a maga útján. Nekem nagyon tetszett az esti erdő bemutatása, valahogy én is ott éreztem magam, a sötétben megreccsenő gallyak között. Végig, egyfajta kiegyensúlyozottságot éreztem, és persze azt is, hogy olvastatja magát a sztori. Annak ellenére, hogy én nem kifejezetten az ilyen zsánerbe tartozó történeteket keresem.
    Igazából két olyan észrevételem van, amin esetleg érdemes elgondolkodnod, már amennyiben egyetlen olvasó egyéni véleményét megfontolásra érdemesnek ítéled.
    Szerintem kissé erőltetett és nem életszerű volt a nyitókép, ahogy és amiért a lány eltéved az erdőben. A szövegből világosan látszik, hogy nem először vonul vissza olvasni az erdő mélyére, ezért nem hiteles, hogy ennyire elveszítse az időérzékét. Valami akadályozó tényezőt még bele kellene tenni a sztoriba, hogy jobban hihető legyen a helyzet.
    A másik gondom a nevelőszülőkkel van. Annyira semlegesek, hogy az szinte üvölt. Nos, a nevelőszülők általában azért fogadnak örökbe árvákat, vagy szüleik által elhagyott gyerekeket, mert nagyon szeretnének valakit szeretni, és sokszor bizony nekik, maguknak nem is lehet gyermekük. Itt is az utóbbiról lehet szó, mivel nincs megemlítve mostohatestvér. Ebben az esetben viszont óvó szeretettel kellene körülölelniük az árva kislányt. Közömbös viselkedésük arra utal, mintha egyenesen rájuk tukmálták volna a kicsi Victorinát.
    A kikerüléshez gratulálok és sok sikert kívánok a folytatásra!

  2. Kedves Victoria!
    Ismerősnek tűnik a részlet, és biztos vagyok benne, hogy nem bétaként találkoztam vele. Talán valamelyik korábbi Aranymosáson került elém. Ha ez így van, akkor azt is tudom, hogy csak azután küldhetted be újra, ha elvégezted valamelyik kurzust. A történeten egyértelműen látszik, hogy hasznodra váltak a tanulmányok. Természetesen nem ismerem a folytatást, ezért a későbbi részek minőségét nem tudom szerény képességemmel felmérni, csak ennek a részek a tartalmáról mondhatom el a magánvéleményemet.
    Röviden: Nekem tetszik. Itteni ismerőseim tudják rólam, hogy nem vagyok nagy barátja a fantasynak, de ha elém kerül, békességben elolvasom, ha tetszik. Szeretem a rejtelmes dolgokat akár Poe írja, akár King, akár más. A mondataid olvasmányossá és hitelessé teszik számomra a varázsvilágot, és érdekel a folytatás.
    Apropó a leírás! Nekem megfelel a táj és a nevelőszülők leírása, amit tudni akarok mindent megtudhattam, és a szöveggel elringattál annyira, hogy érzékletesnek tartsam a mese elejét.
    Ahogy Melinda írta engem is nagyon zavart, hogy a pontos ábrázolás közben kimaradt az adatok közül a lány kora. Felnőtt korban tíz év ide vagy oda mit se számít, gyerekkorban vagy kamaszodva egy év is meghatározó, ezt az adatot ne tartsd titokban.
    És még egy panasz: „nem-e” Ugye tényleg csak véletlen! Egyébként ettől eltekintve tiszta és szép a szöveg. Egy komoly ismétlést találtam. Kétszer láttatod velem a jelenetet, miszerint Victorine csak a lába elé néz, hogy ne essen hasra az erdőben. Ez apróság, és érdemben a másik két nyafi is az.
    Sok sikert kívánok!

  3. Kedves Mason!
    Melindának már írtam, neked megismétlem. Ismerek ilyen nevelőszülőket, és állítom, ez a jobbik eset. A gyereknevelés konfliktusokkal jár, és még az édes gyerekekben is felgyülemlik sok sérelem. Ez aztán eszkalálódik. Az első megjegyzésedet helytállónak gondolom, bár kissé furának találtam, azon is átsiklottam. Rossz szerkesztő lennék. 🙁 Szerencsére a javításhoz nem kell fenekestől felforgatni a történetet, és emiatt biztosan nem hajítják ki a szerzőt. 🙂
    Üdv!
    Attila

  4. Kedves Victoria!
    Izgalmasnak ígérkezik a regényed. Kedvelem a misztikus témákat, a gyerekeknek szóló meséken és az ifjúsági regényeken belül egyaránt. Gondolom, ez az utóbbi kategóriába sorolható, bár a főhős életkora nem egyértelmű.
    Tetszett az erdő leírása, viszont az a bekezdés, amikor gally reccsen, bagoly huhog, és hirtelen vihar kerekedik, már túl sablonosnak hat.
    Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon tényleg válhat-e reményekkel teli örökbefogadó párból ennyire rideg anya és apa. Ha csak az egyikük lenne hűvös és távolságtartó, talán életszerűbbé válna ez a része is a történetnek. A részlet végén azt gondoltam, hogy ez az állapot csupán eszköz arra, hogy a lány hihető módon döntsön úgy, hogy elmegy az idegennel egy szigetre, hiszen nem éri különösebb veszteség sem őt, sem a szeretetteit.
    Természetesen azokat a részeket emeltem ki, melyek kérdést vetettek fel bennem, viszont ezeken felül tényleg tetszett. Különösen jó az ütemezés: pörögnek az események, de közben megtudunk néhány dolgot a főhősről és a hétköznapi szokásairól is. Így nem nehéz azonosulni az általad kidolgozott karakterrel. 🙂 Remélem, lesz folytatás!

  5. Kedves Demeter Attila! Csak most láttam a frissítésnél, hogy írtál a nevelőszülőkről már kétszer is. Remélem, azért nem fogadt a fejed, amikor láttad, hogy én is ezzel jövök. 😀 Ezek szerint van erre is példa. Én is ismerek gyerekeket, akiket nevelőszülők nevelnek, de ők rengeteg szeretetet és törődést kapnak. Ezek szerint szerencsések. 🙂 Viszont arra már láttam példát, hogy a sok szeretet ellenére sem tud a gyermek beilleszkedni, és emiatt akadnak később konfliktusok, főleg kamaszkor idején.

  6. Ez nagyon tetszett a bennem lévő gyereknek! 🙂 Tizen-egynéhány évesen imádtam az ilyen történeteket, vadásztam rájuk, és most néhány percre visszaadtad az akkori érzéseket, hangulatot 🙂
    Apró hibákat találtam csak, amiket már említettek előttem, de egyik sem vészes. A szöveg gördülékeny, kifejezetten kényelmes volt olvasni, nem kellett vadászni a karaktereket vagy az eseményeket a szövegben.
    Gratulálok, kíváncsi vagyok a folytatásra! 🙂

  7. Köszönöm szépen a véleményeket mindenkinek!

    Mason: Gondolkodtam azon, amit írtál az eltévedésről, és igazad lehet. Ezen még mindenképpen fogok gondolkodni. Ez egy olyan momentuma a kezdetnek, ami már a legelső pillanatban is „eltévedés” volt, és az újraírásban is az maradt.
    A nevelőszülőket én is hasonlóan gondoltam, mint Attila. Mikor örökbe fogadták, azt szeretettel tették, de ők végül vágyni kezdtek egy saját gyermekre!
    Köszönöm, hogy elolvastad, és írtál véleményt!

    Attila: Az az igazság, hogy bétáztad nekem. Az elejét, talán egy-két fejezetét, és onnan lehet ismerős. De ez még pár éve volt, azóta újra lett írva, át lett szerkesztve. Köszönöm az akkori meglátásaidat sokat segítettek a végleges formában! És köszönöm itt a véleményedet, a „nem-e” pedig csak véletlen volt :).

    Kamilla: Jól ráéreztél, hogy a regény célközönsége azok az emberek, akik már picit komolyabb történetre vágynak, de örülnek a mesés elemeknek még. Lényegében egy ifjúsági történet mesés elemekkel megfűszerezve :).
    Mióta először felmerült a főhős kora, azóta gondolkodom, direkt nincs-e itt említve, vagy nevezhetem az újraírás hibájának. De lesz szó róla, remélem a következő részletben elolvashatjátok majd ^^

    Mil Dithean: Köszönöm szépen! Örülök, hogy vissza tudtam hozni az élményt 🙂

  8. Sose felejtem el a tizenhárom éves lányom unott arcát, amikor közölte, hogy az ötödik, korosztályának íródott regényben is árva lány a főszereplő. Hálás téma, itt persze szükséges momentum Victorine származásának titkához, de ez a titok elég gyorsan megvilágosodik vagy legalábbis derengeni kezd a részletben. Ezt még nem látom hibának, feltéve, ha lesz más rejtély helyette.
    Kedves Victoria, kellemesen fogalmazol, nagyon tetszett az erdei séta leírása, noha kissé erőltetettnek tűnt az eltévedés a hirtelen sötét miatt. Később sok részletet semmitmondónak éreztem, mintha csak szükségből szőtted volna bele a regénybe, és hamar túl akartál esni rajtuk. Nyilván nem lesz több szerepe a nevelőanyának, de azért neve lehetett volna. Különben a vendég srácok megjelentetését feleslegesnek éreztem, sejthető volt, hogy a tündér hamarosan ismét megjelenik, vendégek nélkül is elvihetné a másik világba vezető kapuhoz a leányzót; szerintem mellékszereplőket sem érdemes konkrét funkció nélkül belerakni egy regénybe. A kettétört medál megjelenése pedig túl direkt lett, talán korábban is említened kellett volna, hogy a főszereplőnek van ilyen.
    Szépen írsz, de egyenlőre elég kiszámítható a történet. Tetszenek a nevek, Victorine megelevenedett előttem – beleélhető figura, és a meseszigeti fickóval folytatott párbeszéde egészen érzékletes lett.
    Sok sikert!

  9. Eszméletlenül megörültem ma, amikor megláttam, hogy kikerültél Aranymosásra. 🙂 Még emlékszem a korábbi verziókra a sztoriból, és azt kell mondanom, hogy rengeteget fejlődtél és igazából látszik, hogy végre elértél oda, hogy azt mondhasd, hogy ez bizony kész van, és megtaláltad hozzá a megfelelő hangot és utat. Nekem ez már elsőre és másodszorra is nagyon tetszett, és azt hiszem, hogy most még inkább überelni fogja az élményt. Remélem, hogy még sokáig olvashatom a sztorit és hogy később más formában is! 🙂

  10. Kedves Viki!
    Örömömre szolgál, ha régi bűneim ilyen pozitív módon köszönnek vissza. Ha tényleg segítettem, annak nagyon örülök, és ismételten sok sikert kívánok!

  11. Kedves Victorine!
    Nem mindegy azt írod-e, hogy: „Jól esett számára a meleg víz a hideg zuhany után” vagy „Jólesett számára a meleg víz…” Az esőnél is így használod, de nem az esőre, hanem a tündér fényének a melegségére. A jól esett a víz, azt jelenti, nagyon esett. A jólesett meg azt, hogy kellemes érzéssel töltötte el.

  12. Kedves Early Moon: Köszönöm szépen a véleményedet, nagyon hasznosnak érzem. Nagyon tanulságos nekem, amit mindannyian írtok. Az erőben eltévedés problémáját például mindenki kiszúrta, és már én is érzem, hogy azon biztosan finomítani kell. A többi meglátásodat is köszönöm, már harmadszor-negyedszer olvasom a hozzászólásodat, és azt hiszem, legközelebb kicsit ilyen szemmel is át tudom majd nézni a regény elejét!

    Kedves Nocy: Nagyon köszönöm, hogy írtál nekem ide is! És örülök, hogy látsz fejlődést, főleg, hogy te vagy az egyik, aki talán a legtöbb változatát, meg újraírását ismerted a regénynek! Puszi 🙂

    Kedves Margit: Köszönöm az észrevételeket! Erre figyelni fogok 🙂

  13. Kedves Victoria!
    Könnyed, olvasmányos ifjúsági regény, átszőve a csillogó szemű gyerekkor mesés elemeivel. Bár nem vagyok célközönség, kellemes kikapcsolósát nyújtott a történeted. Jól sejtem, hogy korban elég fiatal vagy még? Néha ezt éreztem a fogalmazásmódon, a huhogó bagolynál mosolyognom is kellett, kissé sablonos a leírás. Az erdő bemutatása hangulatos, el tudtam képzelni magam körül a környezetet. Az eltévedéstől előttem már írtak, ebben osztom az ő véleményüket. 🙂
    A nevelőszülők témája volt a másik, amin elgondolkodtam. Esetleg ha megemlítenéd, hogy miután örökbe fogadták Victorine-t, pár év múlva a házaspárnak csodálatos módon saját gyermeke születik, érthetőbb és elfogadhatóbb lenne a hideg viselkedés.
    Amit még hiányoltam, az a lány életkora. Én 16-17 évesre tippelem.
    A mellékszereplő fiúk feleslegesek szerintem, Victorine nélkülük is kiülhet a mezőre csillagokat nézni.
    Kíváncsi vagyok, merre szövöd tovább a „mesédet”. 🙂
    Gratulálok a kikerüléshez!

  14. Először is gratulálok a kikerüléshez! 😀
    Számomra nem volt különös, hogy Victorine sokáig marad az erdőben, hisz írod, máskor is előfordult már, hogy későn ért haza, és ebből arra következtetek, belefeledkezett már máskor is az olvasásba. Bár ha ez így van, akkor különös, hogy a sötétben nem találta meg jobban az utat (még ha egy erdőről is van szó), bár erre magyarázat lehet a közeledő vihar, hisz olyankor a sötét felhők eléggé homályba tudják vonni a tájat, és előbb lesz sötét, mint máskülönben. De akkor meg az a furcsa, hogy meglepődik azon, hogy még senki nem keresi (bár azért aggódhatnának érte jobban).
    Különös volt, hogy a nevelőanyja azt mondja „Maradt még a vacsorából” – hárman laknak ott, tehát egyértelmű, hogy mindig hárman vacsoráznak. A maradt még inkább olyan, mintha váratlan vendégnek mondaná (így az is fura, amikor kiderül, hogy tényleg alig maradt – miért? hisz van egy lányuk. Nem hinném, hogy alig hagynak neki vacsorát). Szerintem helyesebb lenne, ha annyit mondana „vacsorázz meg”.
    Meredis, és az, hogy nem tud beszélni, engem Csingilingre emlékeztetett. 😀 Vendir és az, hogy a szülei halála után vitte oda Victorine-t (ennél fogva a rideg nevelőszülők is) + hogy Vendir varázsló (? annak tűnik), teljesen Harry Potter feeling.
    Amikor a medált odapróbálja a másikhoz, Vendir összecsukja a tenyerét, de utána Victorine is, amiben a sajátja van. Pedig az összeillesztés után úgy tűnt, Vendir tenyerében van mindkettő.
    Na jó, elég sok mindenbe belekötöttem. De ennek ellenére nagyon tetszik és várom a folytatást!!! 😀 Imádom az ilyen varázsos jellegű történeteket! 😀

  15. Ja, igen, a fiúk. Különös volt, hogy este, a sötétben hagyják, hogy csak úgy elrohanjon az erdő felé. Ők nem látták a világító pontot/gömböt? De ha nem is látták, a gyerekekben szerintem akkor is megvan az a kíváncsiság, hogy kövessék (akár észrevétlenül is).
    És a csillagképek: tényleg meglepő, hogy nem ismerik.

  16. Kedves Victoria Rosen!

    Gratulálok a kikerüléshez, mert számomra ez volt az eddigi legjobb írás. Kifogástalan a mű szerkezete, látszik, hogy jól bánsz a szavakkal. A történetet elfogadhatónak tartom. Nem alkot nagyot, de tovább olvasnám, mert kíváncsivá tett. Csak az nem tetszik, hogy tele van klisés dolgokkal. Viszont ez még csak az első fejezet, vagyis akármi történhet a továbbiakban.

  17. Az első mondat kapcsán azt gondoltam, hogy már megint tájleírással kezdődik egy regény. Nincs azzal semmi bajom, csak nehéz már a tájról, ködről, fákról és hasonlókról izgalmasan, újszerűen írni. Szerencsére nem erőltetted túl a dolgot, és így mindjárt be is mutattad a lányt, akiről remélhetőleg szól ez az írás.
    Hamar kiderült, hogy besötétedett. „…már sötét volt.” Ezt a jelenséget, mint olvasó, le is tudtam, innentől úgy képzeltem tovább a történetet, hogy a szürkületből sötét lett, igaz, az erdőben ez hatványozottabban érthető, ezért ügyeltem erre is, mikor fantáziálgattam.
    „Aztán becsukta a regényt”. Itt egy kicsit elgondolkoztam azon, hogy a regényt vagy a könyvet, de továbbolvasva nem is tartottam lényegesnek.
    A következő képről azt gondolom, erőltetett: Kinyújtózik, hajat igazít… maximum beletúr a hajába, ezt még el tudnám képzelni, de amikor azt érzi, hogy ideje mennie, nos, elég hihetetlen számomra, hogy a haját igazgatja.
    A következő, amit megtudok, hogy magabiztosan halad, rutinosan lépked…. Ez nekem azt sugallja, hogy megfelelő a tempója. Aztán kapok egy ellentmondást az elgondolásomra: „ebben a tempóban viszont azelőtt rásötétedett, hogy kiért volna az erdő fái közül.” Kétszeres ellentmondás, mert ez a mondat arra utal, hogy lassan, körülményesen megy, de hogyhogy, hiszen az előbb még rutinos volt. A másik, hogy itt úgy említed a besötétedést, mintha fentebb nem is lett volna szó arról, hogy besötétedett. Kétszer egymás után?
    Ezek apró és talán sziszifuszi észrevételek a részemről, de ha szó szerint szeretném értelmezni, amit olvasok, akkor elkerülhetetlen, hogy ezeket észrevegyem.
    Továbbolvastam, végig hasonló érzésem volt, hogy szerintem a megfelelési kényszer hátránya a regénynek. Abban, biztosan, hogy túl sterilnek, már-már mesterkéltnek találtam. Ezt nem hibának rónám fel. Nem ismerem a régebbi változatokat, de az az érzésem, hogy túlfésült lett ez az eddigi utolsó, és ezáltal háttérbe szorult a ’hitelesség’. (A korosztály, akik érdeklődését felkeltheted, valószínűleg, nem ilyen szőrös szívűek, mint én, és azt is aláírom, hogy felületesebb olvasással azt a hatást éred el az olvasónál, amit szeretnél.)
    Azt már csak röviden jegyezném meg, hogy a hirtelen eltévedést nem tudtam elhinni. Volt egy olyan mondat is, ahol azt állítod, hogy összeszorította a szemét pár percig a lány. Kipróbáltam, milyen lehet pár percig ezt csinálni, de egy perc után feladtam, és önkéntelen is kinyitottam a szemem. Sötétben pedig résen vagyok, inkább hagyom nyitva a szemem, hogy kevésbé érjenek váratlanul a dolgok, a veszélyek, amik rám leselkednek.
    A fénylő gömb megjelenése a vihar előtti tájnál meglepett. Főleg a hirtelensége. Ennek ellenére, azt gondoltam, rendben, hiszen érezhetően meseszerű, amit eddig olvastam. A világító gömböcske részt erőltetettnek éreztem. Nagyobb hangsúlyt kapott a leírása, többször ismételted meg ugyanazt, csak más szavakkal. Nem is mindig más szavakkal. Pedig olyan természetesnek állítottad be a megjelenését. Mintha csak egy erdei kis állat lenne. Pedig nem az, egy olyan gömb, aminek a belsejében egy apró emberke lakik. Talán tündér. Hamar kapunk választ, hát persze, hogy az. Számtalan esetben találkozhattunk ezzel a megoldással, ezért kíváncsian olvastam tovább, hogy kapok-e valami újat. Nem, de nem is bántam, hiszen minden, amit eddig olvastam, felvezetése egy teljes regénynek.
    Felesleges és nem is helyénvaló elvárás lenne részemről, hogy itt bontakozzanak ki a legfőbb cselekmények. Ezt gondolván talán túl részletes is az eleje, de hát valahogy el kell kezdeni a művet. Gondolom, volt erről valamiféle elképzelés, pontosabban arról, hogy hogyan lép be a valóságosnak tűnő eseményekből a mesevilágba a leányzó. Aztán vissza a „természetesbe”.
    „ … kitörölte a szeméből a vizet.” Ez nem igazán szerencsés kijelentés, még ha szakad is az eső, akkor sem gyűlik meg a szemünk vízzel. Ha sírunk, azok könnyek, nem víz.
    „Jól esett számára a meleg víz a hideg zuhany után. Jól megmosta a haját, megtörölközött, és száraz, friss pizsamát vett fel.” Végig olyan gépies, rideg hangzású a szöveg. A már említett túlfésülés jutott eszembe.
    A többiek hozzászólásait már nem ismételném meg a nevelőszülőkről, de érdekes meglátásokat tártak fel. Nem mondom, hogy nem tetszett a kikerült részlet, de ha őszinte akarok lenni, nem is fogott meg. A kikerüléshez viszont mindenképp gratulálok!

  18. Kedves Victoria!

    Szerintem az erdős részek lettek a legjobbak, tudtam úgy érezni, mint ha ott lennék. A részlet olvasása közben végig volt egy olyan érzésem, hogy én ilyet már olvastam valahol, de ez megbocsátható, mert még akármi lehet belőle, és nem lehet minden regényt teljesen újszerű módon elkezdeni.

    Az egyik kritikai észrevételem, hogy az írás néhol ritmustalan, például, amikor Victorine reggel megtudja, hogy vendégek érkeznek, utána takarítanak, utána már jönnek is a vendégek, és akkor egy bekezdésben egy csomó dolog történik felsorolásszerűen. Nem érzem, hogy itt bármi fontosabb lenne bárminél, a dolgok csak úgy történnek, lehet, hogy ezt tényleg a történet „túlfésültsége” okozza, nem tudom, de időnként valóban elég „steril” a szöveg, mint ha a sok javítástól kikoptak volna mögüle az érzelmek. Nem mindenhol, de vannak ilyen részek is. A másik, hogy Victorine nagyon hamar rábólint arra, hogy az idegennel megy. Én egy kicsit még biztos kérdezősködnék a helyében, legalább annyit, hogy hol van ez a sziget, hogy fognak odamenni, vagy mi fog ott várni rá.

    A nevelőszülő kérdésről nekem rögtön az jutott eszembe, hogy a nevelőszülő és az örökbefogadó szülő nem ugyanaz, és egyáltalán nem mindegy, hogy melyikről van szó. Úgy látom, Victoria örökbefogadóknak szánta őket, ők azok, akik „szeretni akarnak valakit”, és ezért vesznek maguk mellé egy gyermeket, ők jogilag egyenértékűek a vér szerinti szülőkkel. A nevelőszülő más, az gyakorlatilag egy foglalkozás, tanfolyamot kell hozzá végezni, és fizetést kap a hivatásos nevelőszülő azért cserébe, hogy magához vesz gyerekeket (általában egynél többet is) több-kevesebb időre. Tehát ő nem „örökbe” kapja őket, hanem pl. addig, amíg a vér szerinti szüleik nem kerülnek olyan helyzetbe, hogy vissza tudják őket fogadni. Hogy teljesen árva gyerekeket is „kapnak”-e hosszabb időre, azt nem tudom, lehetséges, de itt az a lényeg, hogy a helyzet átmeneti, és azt hiszem, ők nem is „válogathatnak”, hogy melyik gyereket szeretnék befogadni. Amíg nem láttam a kommenteket, én automatikusan azt hittem, hogy Victorine szülei ilyen nevelőszülők (ha már így hívják őket), ez meg is magyarázta volna számomra a viselkedésüket, mert egy nevelőszülőt nem feltétlenül a gyerekek, vagy az adott gyerek iránti szeretet vezérli (bár nyilván nem hátrány, ha az is van, de, mint mondtam, ez mégis csak egy foglalkozás). Remélem, jól írtam, de én így tudom, hogy jogilag (és érzelmileg) nem ugyanaz a kettő.

  19. Nem tudom, miért írtam most ilyen indokolatlan mennyiségű idézőjelet, bocsánat 🙂

  20. Köszönöm az újabb észrevételeket és véleményeket is!

    Monic: Köszönöm a dicséretet. Fiatal vagyok, de már nem annyira, mint szerintem gondolod, de tény, hogy a regényt 16-17 éves koromban kezdtem el. Tehát az alapjai, a történet, a fő szálak mind egy 17 éves lány gondolatai. A javítás már huszonkét-három éves fejjel csináltam, és lehet sok esetben ezért érződik túlfésültnek, ahogy többen írták.
    A következő részből kiderül, de most már nem titkolózom, én 15 évesnek írtam meg Victorine-t, és örülök, hogy nem tippeled se sokkal fiatalabbra, se sokkal többre :).
    A meglátásokat köszönöm, a fiúkon is már gondolkodom, és az erdős részen!

    dryka: Köszönöm a meglátásokat. A Harry Potteres dolog, megvallom igyekeztem távol a történetet tőle, de hazudnék ha nem mondanám, hogy a regény eleje az egyik legnagyobb HP fan időmben indult. És magam is nagy fanfiction író voltam akkoriban, és emiatt előfordulhatott, hogy minden próbálkozásom ellenére beleszőttem kicsit azokat az élményeket!
    Köszönöm a véleményt, nagyon hasznosnak érzem a meglátásaidat!

    Krisztián: Nagyon szépen köszönöm a véleményed!

    Eloise: Köszönöm az észrevételeidet! Kicsit védelmemre legyen mondva, első regényként, nem igen tudtam még elkezdeni egy regényt, így a tájleíráshoz nyúlni azt hiszem nálam ebből fakadt, szerencsére leszoktam róla :).
    Az eleje kicsit olyan volt, hogy szerintem sokat lehetett volna belőle húzni, de ahogy kicsit fentebb írtam, sok év eltelt az alapok és a javítás között (ennek sok oka volt), és azt hiszem sok mindenben bizonytalan voltam, mi maradjon benne, mi az amit tényleg javítani kellene. Erre írták mások, hogy néha túlfésültnek tűnik a regényt. Később szerintem oldódni fog ez (ó, de nem szeretem én sem, mikor a regény későbbi részére utalunk, hogy az majd jobb lesz, de én a regény elejét tartom a gyengéjének, aztán lehet hogy tévedek 🙂 )
    Mindenesetre, köszönöm, hogy végigolvastad, és lejegyezted nekem ezeket az észrevételeket!

    Rita: Köszönöm a véleményt! Amit a nevelőszülőkről és örökbefogadókról leírtál, az nagyon érdekes. Megvallom ilyen szinten nem gondoltam bele, de a leírás alapján én mindenképpen örökbefogadóként gondoltam rájuk. De hozzáteszem, ennyire mélyen jogi státuszokba, dolgokba nem akartam belemenni, érzelmileg pedig arra gondoltam, amit Attila is leírt, hogy bár ők lelkesen és szeretettel fogadták be őt, az évek során rájöttek, hogy egy vérszerinti gyermekre jobban vágynak. Azt hiszem így lehetne leginkább fogalmazni.
    De ők inkább egy háttért képviselnek a történetben, egy kezdeti pontot.
    Victorine elmenetele tényleg érdekes kérdés, és átgondolandó, mi kellhet még ahhoz, hogy hitelesebbnek tűnjön, az indulása 🙂
    Még egyszer köszönöm az észrevételeket.

  21. Kedves Victoria!

    Először is gratulálok a kikerüléshez! Tetszett a részleted, felkeltette az érdeklődésem. Szeretem az ilyen misztikus, meseelemekkel átszőtt történeteket. (Most jut eszembe, hogy az én pályaművem is ilyen mesés-fantasy-s :)) Szívesen olvastam volna tovább. Azonban végig, olvasás közben volt egy megmagyarázhatatlan érzésem az egész szöveggel kapcsolatban. Később, a vélemények elolvasásánál választ is kaptam rá. Azt hiszem, Eloise említi a túlfésültség szót, amit én is nagyon találónak érzek.
    Filmszerűre sikerült az indítás, nem rossz értelemben, hanem inkább arra gondoltam, hogy annyira érzékletesen írsz. De olyan volt – maradjunk a filmes példánál -, mintha végigszáguldottál volna a nyitó jeleneteken, hogy mihamarabb elérj addig a pontig, míg indulnak a varázsvilágba. Van ötletem, hogyan lehetne ezen segíteni, de szigorúan saját vélemény, tehát csak ennyire kell komolyan venni.
    Nem tudom, mennyire fontos az erdőben olvasgatás-eltévedés-nevelőszülő dolog. Ha nem lényegesek, és tényleg mihamarabb szeretnél elérni a varázsvilágba, inkább ott kezdeném, és utólag, útközben visszaemlékezve mesélné el Victorine az eddigi élettörténetét. Ha pedig fontosnak érzed, akkor én kiválogatnám azokat a jeleneteket, amik szükségesek a háttérvilághoz, és azokat elmélyíteném. Esetleg lehetne sejtetni, hogy már rég óta követi az a gömb, és kimehetne azért az erdőbe olvasás mellett, érzékeltethetnéd a szülők megváltozott érzéseit. Egy-két mondat elég lenne, amiben a múltat és a jelent hasonlítanád össze. A fiúk, pedig ha tényleg mellékes a jelenlétük, akkor másképp „juttatnám ki” Victorine-t az erdőbe, nem az ő segítségükkel.
    Ne haragudj, ha így belejavítottam a regényedbe. Nem volt szándékomban, csak a többiek már mindent elmondtak előttem, őket ismételni nem volt kedvem, és te is említetted az utolsó hozzászólásban, hogy átgondolod, és én ehhez szerettem volna segítséget nyújtani neked!

    Még egyszer elnézést, ha nagyon belekotyogtam!

    További sok sikert neked! Remélem, olvashatom a folytatást!

  22. Kedves Bogi!

    Köszönöm szépen a véleményedet! Nagyon érdekesnek találtam az ötletedet, ezen el fogok gondolkodni! Köszönöm, hogy leírtad ^^, remélem lesz lehetőséged olvasni majd a folytatást!

  23. Kedves Viki,
    gratulálok a kikerüléshez, sajnos csak most volt időm olvasni a részletet, de így legalább az összes (!) hozzászólást is el tudtam olvasni. Nekem tetszett, gördülékeny a szöveg, a képi megjelenítés szintén jó, biztosan a sztori is érdekes. Olvastatja magát, érdekel a folytatás. A részletekbe nem mennék bele, a többiek sok mindent leírtak előttem. Talán Eden Ambré fogalmazta meg a legjobban: néhol „hiteltelen”, bár lehet, hogy csak én vagyok javíthatatlanul romantikus és várok több érzést a szereplőktől. A sterilitás, a szimpla leírás veszélyes tud lenni, szerintem néhol kellenek a belső monológok. Attól autentikus, attól él egy szöveg, ha dühös, álmodozó vagy éppen boldog egy szereplő – és ez le is jön. Ha az események nem csak megtörténnek, de meg is éli valaki, a maga spontaneitásában. Talán csak ennyi észrevételt, ha megengedsz, de szerintem ez majd jön a korral és a tapasztalattal. Sok sikert kívánok, üdv.: F. Szandra

  24. Kedves Victoria!
    Gyönyörű világot teremtettél, a történet gördülékeny, olvastatja magát és külön öröm számomra, hogy végre egy olyan fantasy is továbbjutott, ami valóban elvarázsolja az olvasót! 🙂
    Szerintem, sajnos nagyon is életszagú, ha egy örökbefogadó szülő, nem teljes odaadással szereti, az örökbefogadott gyereket. Nyilván okod volt rá, hogy nehéz sorsot írtál Victorinának, a későbbiekben majd kiderül mi ez az ok.
    Sok sikert kívánok a továbbiakhoz, nagyon várom a következő részletet!

  25. Kedves Szandra!
    Köszönöm szépen a véleményedet! Örülök, hogy tetszett. Azzal egyre inkább egyet értek, hogy ráfér majd egy átgondolás az elejére. Valószínűleg túlfésült lett, túl sokat javítgattam, és mivel sok idő eltelt az első írás és a javítások között a életkori különbségek miatt lehet túl sterillé vált. Nehezebb volt megélni azt a gondolatot, ami az első íráskor bennem volt pár évvel később :). (Az Angyalok Legendáját 2007-ben kezdtem írni, és tavaly ősszel nyerte el végleges formáját, bár sok olyan év is volt ezek között, mikor egyáltalán nem néztem rá 🙂 )
    Remélem lesz lehetőséged olvasni a folytatást is ^^

    Kedves Ariana!
    Nagyon szépen köszönöm a véleményed! Nagyon örültem, hogy olvashattam, remélem felkerül majd a következő részlet is ^^

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük