Veva Widdor: Egérfogó – 2. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/egerfogo” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/veva-widdor-egerfogo-1974.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]

Kezdett eltelni a fertályóra, majd le is járt; a Hollók kezdtek nyugtalankodni, és Bölény torka is összeszorult egy pillanatra. Kisasszony még nem jött vissza
– Mindenki szedjen fel valami fegyvert – utasította halkan embereit. Őszintén remélte, hogy a vajákosnak nem esett baja; kínos lenne nélküle végigverekedni magukat a fél palotán… és mindamellett… a barátai közé számította.
A Hollók zord arccal fegyverkeztek; amikor mindenkinél volt legalább valami vaspálca vagy kard, az északi a folyosóra lépett. Amint azonban elérték a fegyvertárat, megkönnyebbült; a tüskehajú, vékony boszorkánymester éppen akkor tárta ki az ajtót, nem enyhén küszködve a vasalt fa súlyával.
– A frászt hoztad ránk – közölte vele az északi zsoldos, és segített neki kinyitni az ajtót. – Jól van, emberek, befelé, és öltözködjetek gyorsan.
A Hollók engedelmesen besorjáztak. Bölény még egyszer végigmérte a falnak támaszkodó Kisasszonyt, és észrevette a vérfoltot a ruháján, a bordák magasságában. Már megalvadt, és nem túl nagy sebet sejtetett a mérete sem, de…
– Jól vagy? – kérdezte halkan. A vajákos felnézett.
– Sajnálom, hogy késlekedtem, de az egyik keresztülszúrt, és össze kellett kaparnom magam…
– Értem. De nem ezt kérdeztem.
– Kiszívtam belőle az életet – nézett félre a fiatal déli. – Rendben leszek. Csak ha nem akartam, hogy ti is bekábuljatok a gőztől, várnom kellett…
– Semmi gond – mosolygott a vörös óriás megkönnyebbülten. – Valójában csak féltettelek. Vasszív leszedné a fejemet a helyéről, és azzal tekézne legközelebb, ha rájönne, mit engedtem most neked.
– Nem árulom el neki, remélem, te sem, mert ha te leszel a tekegolyó, én leszek a bábu azon a pályán… – a boszorkánymester keskeny ujjai a könyves táska fedelén táncoltak. – Aggódom. Még mindig nem tudtam vele beszélni… vagy nagyon súlyos a sebe, vagy mágikus védelem van a cellán.
– De még él, igaz?
– Biztos vagyok benne. És, ha jól értettem, később nyilvános tárgyalást akartak a bárók… ezért hagytak ennyiünket életben… – Kisasszony megremegett, és csaknem összecsuklott; Bölény gyors mozdulattal fordította el a kezében tartott vaspálcát, úgy, hogy felfoghassa a segítségével a vajákost. Bár nemigen reménykedett benne, sikerült úgy tennie ezt, hogy ne üsse meg a boszorkánymestert; a törékeny nő egy pillanatig önkéntelenül is a vasrúdra támaszkodott, aztán összeszedte magát, és sikerült talpra állnia.
– Biztosan ne szóljak a felcsernek? – dörmögte az északi; a Kisasszony nemet intett.
– Kénytelen voltam mágiát használni, hogy begyógyítsam a sebet, és megittam egy üveg Hatalom Italát utána… de úgy tűnik, túlbecsültem az erőmet.
– Pihenned kéne ezek után – mondta csendesen a zsoldos, és visszahúzta a vasbotot. Az imént, amikor a vajákos a rúdra támaszkodott, alig érzett súlyváltozást; hirtelen nagyon is vékonynak és esendőnek látta tiszttársát.
– Nem hinném, hogy a kapitány engedné, de lehet, hogy igazad van – hajtotta félre a fejét a boszorkánymester. Borzasztóan sápadt volt.
– Nem engedné? Hiszen… – az északi eltöprengett. – Tényleg. Voltál egyáltalán ez alatt az öt év alatt bármikor szabadságon?
– Csak szerettem volna – hunyta le a szemét a déli nő. – A kapitány azt mondta, hogy nem tud nélkülözni…
– Ha túléljük, rábeszélem, hogy adjon neked legalább egy hónap pihenőt – ígérte Bölény. – Rád fér.
– Megköszönném. De ideje, hogy te is páncélt ölts –figyelmeztette a karcsú vajákos. – Sietnünk kell.
Az északi bólintott, és ő is követte zsoldosait. Az őrség termében megállt, és körbenézett; üvegszilánkok csillogtak egy helyen a padlón, sárgás por tapadt rájuk. A holttestek szanaszét hevertek; többségükkel vas végzett, egyetlen kegyes, gyors tőrszúrás. Arra sem volt idejük, hogy kardot rántsanak; nyilván kábultak voltak. Egy azonban villámok nyomát hordozta a testén, görcsösen, kifacsarodottan feküdt, rövidkarddal a kezében. A rövid penge csaknem markolatig véres volt. A vörös óriás a fejét csóválta. Iszonyatos erőfeszítés kellhetett ahhoz, hogy a városőr kitépje magát a kábulatból, és megtámadja a vajákost… és sikerült elsőre átszúrnia az acélbőrt, amit a boszorkánymester viselt. Nem volt rossz harcos.
A Bölény képtelen volt haragudni rá; végtére is, mindannyian katonák voltak. Otthagyta a holttestet, és a belső fegyverterembe ment, majd nekilátott előkeríteni saját fegyverzetét a többi közül. Nem volt nehéz dolga, a tisztek páncéljait és ruháit mindig személyre szabták. Az ő vértjeit és fegyvereit bölények és szarvak díszítették, míg például Kisasszonynak különleges jelmeze volt… Előkereste a Vasszív páncélját és fegyvereit is, a köpenyébe csomagolta, aztán nekilátott átvedleni.

Mintegy fél órába került, hogy mindenki felöltse páncélját, és még egy fertályórába, hogy elkobzott fegyvereiket is előkerítsék.
Kétarc és Ficsúr sugdolózott egy sort egymás között, aztán társaiknak is továbbadtak valamit; Bölény megcsóválta a fejét, ahogy észrevette az arckifejezésüket. Mindannyian próbáltak reményvesztettnek, letörtnek tűnni, de egy-egy pillanatra félrecsúszott a gyászos álarc róluk.
– Mit forgattok a fejetekben? – kérdezte halkan a felderítők parancsnokát.
– Csak nem tagadod meg tőlünk, hogy biztassanak minket egy kicsit – Kétarc szemében vidám szikrák pattogtak. – Azért jelen körülmények között ránk fér az a kis erősítés, amit a Kisasszony adhat. Ha mindenki elég demoralizáltnak tűnik, biztosan hajlandó lesz szónokolni egy sort.
– Ha simán megkéritek, lehet, hogy akkor is megteszi.
– Jobb, ha úgy érzi, komolyan szükség van rá. Akkor jobban csinálja – mosolygott a bizonytalan nemű tiszt. – Haragszol?
– Igen. De azért nem bánom annyira; lehet, hogy tényleg szükségünk van arra… – Bölény körbenézett zsoldosain, és a vállára emelte a kapitány vértjeit. – Jól van, mindenki elkészült? Mehetünk?
Mehettek.
Olyan gyászos, szomorú vánszorgást a hadnagy már jó ideje nem látott. A Kisasszony odakinn várakozott, a falhoz támaszkodva; az arckifejezése alapján őt is meglepte, amit látott rajtuk. Egy pillantást vetett a vörös óriásra; az északi széttárta a karját, majd kérdően nézett vissza. A vajákos sóhajtott, aztán biccentett, és kinyitotta a táskát. Amikor a kezében volt a Krónika, felnézett, picit széttárta, majd hirtelen, erősen becsapta a könyvet.
A zajra mindenki rá nézett, és a Bölény elmosolyodott. Kezdi már…
– Mi ez a búskomorság, Hollók? –kérdezte hangosan a boszorkánymester. –Egy gyászmenet is vidámabb képet vág nálatok! Mi bajotok, nem láttok elég friss húst magatok előtt? Nem emlékeztek tán rá, mit kell ilyenkor csinálni?
Elhallgatott, mintha választ várna; aztán megcsóválta a fejét.
– Szép, szép, dicső sereg! Talán én mondjam meg; ha lakmározni akarsz, előbb mészárolj? Vagy talán finnyáskodtok? Van még itt kisasszony rajtam kívül? Nem? Jól sejtettem. Akkor mi a pokol haragja tart vissza titeket? A túlerő? Nevetséges! Nem emlékeztek arra, amit minden évfordulón hallhattatok? Te ott, Fakó, még láttad is, hogyan verekedte ki magát az első kapitány a szétdúlt szövetség földjeiről, maroknyian voltatok csupán! Nem igaz?
Minden tekintet a vén veteránra szegeződött; az bólogatva, vigyorát elfojtva erősítette meg a fiatal nő szavait.
– Tizennégyen – mondta hirtelen elhalkulva a boszorkánymester. – Tizennégyen voltatok csupán, amikor nekivágtatok az ellenséges seregnek. És mindannyian kijutottatok! Keresztülvágtátok magatokat a katonákon, akik meg mertek állni ellenetek, vérrel írva legendát a fekete vértekről, és ismertté tettétek a nevünket a lakott földeken. A békét már kevesebben éltétek túl, bizony ketten is hölgyekkel hancúrozva szenderedtek el végképp, de addigra már biztonságban voltatok… Tizennégyen ezrek ellen, és képesek voltatok rá, úgy-e, Fakó? Hát miféle hitvány népség vagytok most, hogy itt vagyunk huszonnyolcan, és féltek nekimenni százhetven palotaőrnek? Tízen sem állnának meg egyikünk ellen!
A tüskehajú déli lány fantasztikusan játszott a hangjával; úgy hangsúlyozta, élezte a szavakat, csipkelődően az egyik, szemrehányóan a másik, hízelegve a harmadik pillanatban, mintha a legkiválóbb mesterek tanították volna szónokolni. Talán így is volt…
– Mit haboztok még? Gyáva, gyenge férgek lettetek pár óra fogság után? Mit írok így rólatok a Krónikába, ha nem duráljátok neki magatokat? Most a magam nevében beszélek, de kutyafajzat legyek, ha nem megyek, hogy mielőbb a kapitány elé állhassak! Mit képzelne rólunk, ha nem jelennénk meg előtte hamarosan? Kiről írnának úgy regéket, ha nem rólunk? Hát kaparjátok össze magatokat, ebadta katonák, és kézbe azt a fegyvert, vagy azonnal összeteremtettézlek titeket a Krónika lapjain! – emelte magasba a könyvet a vajákos, ragyogó szemekkel.
Dörgő éljen felelt a beszédre; Bölény maga is érezte, ahogy a maradék kétség is elhagyja. Ő is a között a tizenkettő között volt, akárcsak a Vasszív… és így, ahogy a boszorkánymester előadta, valóban nevetségesnek tetszettek az arányok.
– Jól beszéltél, Kisasszony! – kacagott fel az északi. – Induljunk!
Kétarc és felderítői habozás nélkül megindultak előre, széles vigyorral, ragyogó szemekkel; a hadnagy elégedetten intett többi emberének is, és már ő is lépett, amikor észrevette, hogy a vékony déli leány elsápadva támaszkodik a falnak. Nem csak ő figyelt fel a dologra; Jégcsap visszafordult, és átölelte a lány keskeny vállát. Valamit súgva kérdezett tőle; a boszorkánymester megrázta a fejét, mosolyogva, aztán talpra állt, még mindig láthatóan nehezen lélegezve. Igaz is, rendesen ordítania kellett, hogy a megfelelő hatást elérje, nem csoda, ha kifulladt… Bölény már visszafordult, hogy emberei után siessen, de még így is észlelte a szeme sarkából, ahogy a nagydarab nő lehajolt, és megcsókolta a Kisasszonyt – amit a lány is viszonzott. Nocsak. Úgy hitte eddig Jégcsapról, hogy nem érdeklődik a testiség iránt, még a bordélyban sem választott ki soha senkit… Mindegy. Valószínűleg ezért.
Mégis bevárta a párost, és Jégcsapra nézett.
– Mivel a barbárod… meghalt – még éppen időben javította ki magát, emlékezett rá, hogy a vajákos kedvelte azt a büdös disznót – szeretném, ha te vigyáznál Kisasszonyra harc közben. Megtennéd?
– Természetesen, uram – tisztelgett a lovas rajvezető. – Örömömre szolgál.
– Helyes – a hadnagy elfordult, és nekilódult, csakhamar beérte a Hollókat, és az élükre vágott.
Valamiért lelkesen nézett a rájuk váró harcok elé.

Egy emelettel feljebb ütköztek bele először a palotaőrökbe.
Már tudtak róluk; mégsem hátráltak meg, csak akkor, amikor rájöttek, hogy a Hollók a saját fekete kékacél páncéljukat viselik. És hogy a villámok nem a saját varázstudójuktól érkeznek.
Az a boszorkánymester, aki a palotaőrökkel volt, valahogyan meglátta a Kisasszonyt, és hangtalanul a nyakába szedte a lábát. Bölény legszívesebben utána parancsolt volna valakit, de a folyosó túl szűk volt ahhoz, hogy hamar végezzenek, még úgy is, hogy a vajákos bemutatkozott pár ellenfelének.
– Kár volt futni hagyni – morogta Kétarc a végén, a kardja élét méregetve. Egy helyen kicsorbult. – Ha szól valakinek…
– Mintha nem lenne egyértelmű, hova megyünk – rántott vállat a hadnagy, bár ő sem volt nyugodt. – Kisasszony, hol van a legközelebbi feljárat?
– A következő forduló után van a lépcső – tájékoztatta az aggasztóan halovány boszorkánymester. – Viszont, ha itt megyünk fel, végig kell vágnunk magunkat az északi toronyig.
– Mindenképpen keresztül kell vágnunk magunkat, hogy ezt ezen a szinten vagy a következőn tesszük, nem oszt, nem szoroz – legyintett az északi. – Feltéve, ha vállalod az udvari varázslót.
– Amennyiben átadod az amulettedet, boldogan. Van vele némi elszámolnivalóm – mosolygott sápadtan a vékony déli lány. A Bölény habozás nélkül kihúzta a mellvértje alól a finom láncot, és lecsatolta magáról, aztán a boszorkánymester kezébe eresztette. Kisasszony keze remegett, de az északi nem szólt; csak gondolatban emlékeztette magát, hogy mindenképpen rá kell beszélnie Caralont a szabadságra. Még akkor is, ha a procedúra közben meg kell vernie a legjobb barátját. Egy másik barátja érdekében. Ja, és a legjobb, egyben az egyetlen megmaradt varázstudójuk érdekében.
A Kisasszony a nyakába akasztotta az amulettet, és elmosolyodott.
– Magamra vonom a figyelmét. De addig… nektek kell végeznetek a legtöbb ellenféllel. Sajnálom, nem bírom sokszor feltölteni a hatalmamat…
– Semmi gond – a Hollók hadnagya majdnem a másik vállára tette a kezét, de még időben észbe kapott. – Így is túlerőltetted magad.
– Négy éve nem volt ilyen jó harcunk – hajtotta félre a fejét a vajákos. – Most pedig menjünk tovább, mert sajnos az idő nem barát. Ó, és a Nyanya üzeni, hogy már kitakarított, de attól még sütött nekünk is pár tálcányi édességet, nézzünk be hozzá, ha itt végeztünk. A Sánta Vén meg a boroshordóit emlegette közben, de egyszerre beszéltek, nem értettem teljesen…
– Szóval ennyit a városba küldött katonákról – röhögött fel hangosan a Bölény. – Emberek, ha ezt befejeztük, meglátogatjuk a város két leghatalmasabb varázstudóját! A Nyanya sütött nekünk finomat!
Kitörő lelkesedéssel fogadták a szavait. A vén boszorkány tényleg jól sütött, de nem csak emiatt vidultak fel a Hollók; a vénasszony a tüzet is előszeretettel használta. Csoda, hogy nem a piromániás Kán volt a szeretője, hanem a csendes, titokzatos vén birodalmi nemes… De a sütés most két dolgot jelentett, bár csak az egyik eredményét lehet majd megenni…
Remek. A boszorkány valószínűleg befejezhette a sütés-főzést, és kiment takarítani, aztán a nagy csatarára biztosan odasietett a Sánta Vén is…
– A kikötő még ég – közölte még a boszorkánymester. A mosolyából ítélve jót szórakozott, akármit is mutatott neki a Nyanya. – Úgy hiszem, megtalálták Kánt.
– Biztos, hogy megtalálták – fintorodott el az északi, aztán emlékeztette magát, hogy ezúttal nem nekik kell rendet csinálni. Hála az isteneknek. Mindig macerás volt Kánt levadászni, pláne, hogy leveles csempész volt, és akármit csinált, a végén folyton kiengedték… Némi pénzbírság után. – Na jó, gyerekek, menjünk, mert kihűl a sütemény…
A lépcső alján nem volt probléma. Csak a tetején. Legalább ott kibővült a tér, és volt helyük verekedni; a Bölény hátraparancsolta Kisasszonyt, és vele Jégcsapot is, a vajákos lelkére kötve, hogy ne csináljon semmit. A Hollók még mindig úgy harcoltak, mintha démonok szállták volna meg őket, ha le is lohadt bennük a lelkesedés, amit a boszorkánymester gyújtott, a Nyanya segítsége újra felélesztette a tüzet.
Négyen mégis átjutottak a soraikon; a hadnagy káromkodva próbálta meg mielőbb elintézni ellenfeleit. De csak amikor minden elcsendesedett, jutott ideje hátranézni.
A Kisasszony zihálva állt mögöttük, egyedül; öten hevertek körülötte, egyikük a Hollók páncéljában, a másik négy a palotaőrök egyenruháját viselte…
A vajákos megrázta a fejét, és eltette a tőrt, majd lassan letérdelt a másik Holló nő mellé. Dühösen izzó szemekkel állt aztán talpra.
Huszonheten maradtak.
Az északi visszanyelte a részvétnyilvánító szavakat; a boszorkánymester mellé sétált, és lenézett a Jégcsap mozdulatlan testére. Egyetlen rés volt csak a páncélon, de az elég volt, hogy valamelyik palotaőr végzetes sebet ejtsen a nő nyakán… akármilyen nagydarab volt is, a vérveszteség vele is végzett…
– A sebeid? – pillantott aztán a Kisasszonyra; az már-már túl nyugodtan nézett vissza rá.
– Már nem véreznek. De nem sok erőm maradt; sajnálom, lehet, hogy a Vasszív cellájánál nem tudom leoldani az igézeteket.
– Legfeljebb falat bontunk – vont vállat megkönnyebbülten a Bölény. A vajákos nem tódított, a vér már megalvadt a ruháján, bár hat vágást is kapott. Valószínűleg kénytelen volt megint megcsapolni valamelyik szerencsétlen életét harc közben… – A varázsló?
– Azt rám bízhatjátok. Kétarc szerint gondolatmágus, és amennyiben tényleg nem az érzéseimet támadja, védve vagyunk…
Igen, ha az információk helyesek. Az amulett, amit most a déli viselt, nem csupán egyvalakit védett… legalábbis akkor nem, ha a varázstudó viselte. A törékeny férfi cipelte egymaga az egész csapat mentális védelmét… mint ahogy, ha a Fellegvárban volt, fókuszponttá vált, megerősítve a védelmi rendszert. Ha ott lett volna, a vár valószínűleg nem esik el…
– És ha Kétarc tévedett? – kérdezte halkan a hadnagy. Kisasszony tekintete megkeményedett.
– Akkor imádkozz, hogy az utolsó kártyám ász legyen.
Bölény bólintott, és indulást vezényelt, még mindig optimistán. Eddig mindent túléltek, a többségét varázstudók nélkül. Mindig azokat ölik meg először… de most a vajákossal együtt sokkal több esélyük volt, mint eleddig valaha is. A Kisasszony nagyon erős volt a szakmájában…
Fakó habozás nélkül a boszorkánymester mellé szegődött, az északinak parancsolnia sem kellett. Ennyi év után mindegyikük tudta, hogy a varázstudókra figyelni kell. Akkor is, ha harcon kívül utálták egymást, bármelyik harcos habozás nélkül az életét adta a varázsosok védelméért; elvégre a Hollók egysége számított mindenekfelett.
A hadnagy elégedett volt; úgy látta, nincs előttük számottevő akadály. És jó darabig úgy tűnt, igaza van.

Aztán meglátták a széles termet elzáró városőröket, és a vonal közepén feszítő varázslót.
Fakó habozás nélkül lecsatolta saját, folttalan köpenyét, és a boszorkánymesternek adta.
– Ne lássa, hogy megsérültél – dörmögte halkan; a vajákos biccentett, és a válla köré kerítette a túl nagy, fekete köpönyeget. Furcsa módon, bár más talán gyermeknek látszott volna a nem rá méretezett ruhában, a déli lányt valahogy méltóságteljesebbé tette a körülötte örvénylő sötét anyag.
A varázsló dölyfösen mosolygott két nagydarab katona között.
– Nincs mitől félnetek! – kiáltotta embereinek. – Nincs velük varázstudó…
– Dehogy nincs – a Hollók utat nyitottak a lassan előrelépő boszorkánymesternek. – Párbajra hívlak, Perlin diMael.
– Mi a fenét akarsz, Firka? – horkant fel a varázsló zavartan. – Ahhoz, hogy párbajra hívj…
– Azt hiszem, rossz néven szólítottál – mosolygott vérfagyasztóan a vajákos, és hirtelen valahogy megváltozott. A tartása, a tekintete, a vigyorából sugárzó vérszomjas őrület… bár a szokásos öltözék hiányzott, az egyik palotaőr önkéntelenül is hátrált egy lépést, és elbotlott a saját lábában; a többiek is hátrahőköltek.
– A pokolba is – motyogta Perlin elhűlve, már nem olyan magabiztosan. – Ikrek? Te… nem Firka vagy… Hanem… a Kisasszony? De bot nélkül… miért hívsz ki?
– Elfogadod a kihívásom? – kérdezte hidegen, pengeéles hangon a Kisasszony, ügyet sem vetve a kérdésre. A fekete köpeny felörvénylett körülötte, ahogy előrébb lépett, mintha a mágia élő fonalai mozgatnák; Bölény alig tudta levenni a szemét a boszorkánymesterről. Barátja egy szempillantás alatt változott át a szerény krónikáslányból a városlakók rémálmává, még csak a jelmez sem kellett hozzá… Olyan hatalommal tündökölt, amiről a hadnagy tudta, hogy valójában nincs a birtokában. Hiszen ez volt a legnagyobb ütőkártya. Akik nem voltak a Hollók közé valóak, vagy úgy hitték, Firka az, csak egy írnoknő, aki naphosszat körmöl és számol; vagy pedig, ha Kisasszonynak látták, tudni vélték, hogy egy hatalmas, tébolyodott déli mágusnő. De egy erős boszorkánymesterre senki nem számított.
– Elfogadod a kihívást, Perlin diMael? Vagy megfutamodsz előlem, ahogy a mestered elől tetted? – ismételte jéghidegen, iszonyatos vigyorral a boszorkánymester. A varázsló elvörösödött, és felemelte a botját.
A varázslatát még a Bölény is megérezte, akárcsak a többi Holló; ha nincs az amulett, valószínűleg mindannyian képtelenek lettek volna mozdulni, harcolni. De a vajákos, bár őt sújtotta leginkább a bűvölet, hidegen felkacagott, és újra lépett egyet, a sápadó varázsló felé.
A palotaőrök egész csatasora katonásan hátrasasszézott két lépést. Parádésan egyszerre.
A palota varázstudója nem hátrált; széles vigyorral újabb varázst formált, és a hadnagy rémülten figyelt fel arra, hogy most nem érzi az ütést.
– Kénköves ménkű – szisszent fel mellette Ficsúr. – Érzelemmágia…
– Sajnálom – nyögte Kétarc; Bölény fogai összecsikordultak.
– Imádkozzatok – mondta végül. Nehogy meghalj itt nekem, átkozott vajákos, mert akkor a Vasszív…
A boszorkánymester megingott, de sikerült állva maradnia; a kezét az arcára tapasztotta, és a hadnagy torka összeszorult, amikor látta, hogy a barátja körmei vért fakasztanak.
– A félelem – mormolta elégedetten, újra magabiztosan az udvari varázsló, és kilépett a sorból, a boszorkánymesterhez tartott. Kisasszony remegett; Bölény egyszerűen képtelen volt megmozdulni. Rettegett ő is.
Elvesztünk, gondolta bénultan.
– A félelem mindenkiben ott van. Elismerem, nálad nehéz volt megtalálni, de benned is ott volt, csak…
A varázsló már alig pár lépésre volt a vajákostól; a kezében tüzes gömb izzott. Láthatóan legyőzött ellenfelének akarta megadni a kegyelemdöfést…
Aztán, amikor a győzedelmes vigyorú udvari varázsló már csak két lépésre járhatott a reszkető boszorkánymestertől, a rettegés egyszerre lefoszlott a Hollókról, és a Kisasszony kacagva vetette hátra a fejét.
– Félelem? Bennem? Meg sem próbáltad megkeresni, te köpönyegforgató szélhámos! Vaktában dobálóztál a varázslatokkal, és remélted, hogy menni fog! Mágus, te? Egyszer használhattad csak a botodat, többször nem fog menni…
– Színlelted! – szisszent fel a varázsló, és a kezében izzó tűzgolyóbist a Hollók varázstudójára hajította. A Kisasszony lángra lobbant…
…de már pillanatokkal azelőtt, hogy a tűz elérte volna; a varázslat csupán tovább erősítette a boszorkánymester sajátját. A vajákos tűzoszlop alakjában lódult előre, és magához rántotta a kétségbeesetten felüvöltő varázslót.
– Bocsáss meg! –sikoltotta az iszonyodva, ahogy a lángok körbeölelték. Még varázsolni, védekezni próbált, de a boszorkánymester túl gyors volt, a tűz túl forró…
Egy füstölgő, arctalanná égetett tetem omlott a padlóra, és Bölény feleszmélve támadást vezényelt. A palotaőrök java megfutamodott már akkor, amikor a Kisasszony mégis megmozdult… de a Hollók gyorsabban repültek.
Nem volt ez már igazi harc. Több palotaőr összerondította magát rémültében, és csak ímmel-ámmal harcoltak; a Hollók nem ölték meg mind. Amelyik megadta magát, azt csak leütötték. A függönyzsinórok jó szolgálatot tettek kötélként… de vér is szennyezte a márványpadlót jócskán.

A harc végeztével a hadnagy körbenézett; Kisasszony még mindig ugyanott volt, ahol legyőzte a varázslót. A saját alakjában, ismét emberként térdelt a füstölgő, égett hulla mellett, és magát ölelte.
– Jól vagy? –lépett mellé az északi aggódva. Nem hitte, hogy a boszorkánymester csak színlelte volna az imént… Legfeljebb tényleg sikerült legyűrnie a félelmét, mielőtt a varázsló befejezte volna az önfényező kis beszédet.
Nem kapott választ, így lehajolt, rémülten a másik moccanatlanságától. A vajákos felnézett; a tekintete teljesen más volt, mint eddig. Általában az északi nem bánta, ha a szemébe kellett néznie, a déli nő pillantása olyan volt, mint a fekete bársony… de ezúttal mintha por telepedett volna a bársonyra.
– Jó fáradtnak tűnsz – sóhajtott megkönnyebbülten Bölény, vértes karját kínálva támaszul. A Kisasszony meglepő módon ezúttal elfogadta a segítséget, talpra állt, majd egy pillanatra lehunyta a szemét.
– A következő folyosó végén van az a szoba, ahol a Vasszívet fogva tartják. Semmilyen mágikus védelem nincs rajta – nézett fel aztán a boszorkánymester a hadnagyra, és sápadtan mosolygott. – Most már nincs szükségetek rám…
– Ugyan már, Kisasszony – kuncogott mély hangon Bölény. – Tudod, hogy Caralon nem örülne neki, ha a drágalátos kedvenc élvepreparálóját nem látná viszont azon…
A vajákos lehunyta a szemét, és minden szín kifutott az arcából; még az ajkai is elfehéredtek. Bölény elhallgatott, és elkapta a nekitántorodó lányt.
– Ez nem jó vicc, Kisasszony – mondta csaknem rémülten. Aztán rájött arra, hogy a vajákosnak nincsen humorérzéke, és a vékony test a karjában hideg és ernyedt. Felemelte szabad kezével a boszorkánymester előrebukó állát, és immár valóban rémülten térdelt le. Még egy pillanatig tétovázott, aztán elkiáltotta magát: – Felcser!
De tudta már, hogy késő. Kisasszony nem lélegzett, és nem vert a szíve. A mellettük termő gyógyító is csupán pár pillanatig vizsgálta a boszorkánymestert, aztán felnézett Bölényre.
– Halott, szíven szúrták. De… nem most halt meg, legalább másfél, két órája halottnak kellene lennie… Jól láttam, hogy egy perce még beszéltetek?
A Hollók hadnagya szótlanul bólintott, és egy kicsit megemelte, elfordította a halott vajákos fejét, végigsimított Kisasszony tarkóján. Igen, ott volt, két jel egymás alatt, együtt sem nagyobb a hüvelykujja körménél…
– Ő csinálta… de a teste nem bírta a dolgot – mormolta dühösen. Ha annyira nem is volt okos, mint barátja, nem is volt olyan ostoba, hogy ne tudta volna összerakni a történteket. „Sajnálom, hogy késlekedtem, de az egyik keresztülszúrt, és össze kellett kaparnom magam…” Aztán jó, hogy a többi seb már nem vérzett. A halottak nem véreznek… és tényleg csak színlelte, hogy az asztrális támadás sikeres volt. Kibírta addig, ameddig mindenképpen szükség volt rá… aztán feladta.
Huszonhat Holló repül csak a kapitányhoz.
A Vasszív nem fog örülni…
A Bölény óvatosan a Kisasszony teste köré hajtogatta Fakó köpenyét, és felemelte a törékeny délit. A holttest sem volt sokkal nehezebb, mint az élő vajákos, könnyedén elbírta a fél kezével is, mintha valami gyereket tartott volna.
– Menjünk – szólt rekedten. Gyászolni ráérnek még. – A kapitány a következő folyosó végén vár ránk. Valószínűleg súlyosan megsérült.
– Emiatt nem kell aggódnunk – emelkedett talpra a felcser, és a páncélra csatolt bőrtokba nyúlt. Egy apró fiolát csúsztatott a hadnagy kezébe. – A Kisasszony adta. Gyógyital, és elég erős lesz ahhoz, hogy meggyógyítsa.
A vörös óriás biccentett, és az övzsebébe süllyesztette a fiolát. Aztán rendesen megfogta a vajákos holttestét, és egy pillanatig a boszorkánymester felhorzsolt, sápadt arcát figyelte. Jól van, barátom. Befejezem. Megígérem.
Határozottan megindult előre, és a Hollók követték.