Veva Widdor: Egérfogó

Bölény lassan kezdett feleszmélni. Mellette a Holló, aki eddig élesztgette, megkönnyebbülten felsóhajtott, és félrehúzódott.

– Hála az isteneknek… Hadnagy, nagyon nagy baj van… A kapitány hiányzik, és Kisasszony is…

A Hollók hadnagya felmérte a helyzetet. Hideg kövön, meg valami szalmán feküdt, kezét vasbéklyó szorította. A vörös, óriástermetű északi vett egy mély levegőt, aztán felült; a Holló nem segített neki, egy másik sebesülttel foglalkozott már.

Fájdalom lüktetett az oldalában és a tarkójában, de ezeket a zsoldos egy pillanat alatt kizárta magából, és feltápászkodott. A lánc elég hosszú volt, mindamellett rozsdás is; az északi zsoldos egy könnyed rántással eltépte, aztán nekilátott felmérni a helyzetet.

Börtönben voltak, a palota várbörtönében.

Máris megkönnyebbült valamelyest. Ha őt nem végezték ki azonnal, amikor leterítették, talán a Vasszív is túlélte. Körbepillantott.

Vasrácsok választották el ezt a szakaszt a börtön többi részétől… jobb oldalt a köztörvényesek voltak, egyiket-másikat még ő maga juttatta ide. Bal oldalt, meg az ő cellájában vértjeiktől, fegyverüktől megfosztott, sebesült Hollók éledeztek.

Az, hogy a Vasszív hiányzott, nem volt csoda, a Hollók kapitányát nyilván nem ugyanott fogták el, és máshova zárták… de Kisasszony valóban nem volt közöttük, ami fura; a vajákost nem tehették máshova, pláne, hogy a zsoldossereg női tagjai is itt voltak. A vajákos barbár testőrét sem látta a Hollók között…

– A büdös disznó él még? –érdeklődött az egyik Hollótól.

– Megdöglött, uram – nézett fel a hajlítgatott láncról a nagydarab férfi. – Elég csúnyán szanaszéjjel szabdalták, láttam… de vigyorgott. Fene se érti, miért.

Vigyorgott. Mosolygott inkább, gondolta az északi. Akkor a gazdáját védve halt meg. Kár érte, barbár vadállat létére egész jó harcos volt, és a Hollók hadnagya emlékezett rá, milyen igaz, alázatos imádattal csüngött a fiatal déli férfin. Őszintén szolgálni akarta gazdáját, és mindig, minden körülmények között megvédte, eddig legalábbis…

– Jelentést – szólt hangosan; Kétarc kivált a belső rácsokat vizsgálgatók közül, és tisztelgett.

– Huszonheten vagyunk idelenn – mondta különös, se nem férfi, se nem női hangján. – Négy haldokló, nyolc mozgásképtelen, és senki nem úszta meg sebek nélkül. Egy felcser maradt, és azokat a vajákosokat, akik a csapatokkal voltak, mind megölték, Koldus talán megúszta, ha nem mászott elő a pincéből. A kapitányról és Kisasszonyról nincs tudomásunk. Próbáltunk kapcsolatba lépni a Fellegvárban maradtakkal, de egyelőre nem sikerült.

– Remek – mormolta dühösen a hadnagy, és körbenézett. A köztörvényesek oldalán éppen nagy vidámság volt; valami vagy valaki körül csoportosultak. Bölény önkéntelen érdeklődéssel nézett arra… aztán az érdeklődés hirtelen dühvé vált, amikor egy villanásnyira megpillantotta, ki fekszik a kőpadlón a rablófélék között. A rövid, tüskésre zselézett haj, a barna, hímzett ruha, a tintatartó és könyvtáska az övön… A durva kezek egyike éppen a vajákos rövid hajába markolt, míg egy másik a karcsú lány mellkasát simogatta, egyre lejjebb csúszva.

Bölény a rácsokhoz sietett, és szó nélkül elkezdte kifeszíteni őket; sikerült is valamelyest elhajlítania párat. A nyikorgó hangra legalább a rablógyilkosok és egyéb illusztris urak felhagytak az eszméletlennek tűnő boszorkánymester tapogatásával, és nyomban mindannyian feltűnően fehérek lettek.

– Az a lány hozzánk tartozik – közölte Bölény. – Jobb lenne, ha átadnátok nekem. Vagy átmegyek érte.

Az egyik fickó az északi csuklóján himbálózó láncvégre pillantott, rémülten felcsuklott, és helyeselni kezdett. Nem kellett sokáig győzködnie társait.

Bölény most az egyszer hálát adott a Napnak, hogy Kisasszony olyan egyszálbélű leány; könnyedén áthúzta barátját a meghajlított rácsok között, és átadta egy mellette termő nővitézének az eszméletlen, összevert vajákost. Visszaegyenesítette a rácsokat, aztán visszafordult, és (viszonylag halkan) elüvöltötte magát.

– Felcser!

Sajnálatos módon az egyetlen megmaradt gyógyító, Anya a belső rács túloldalán leledzett; a Hollóknak azon része, aki képes volt talpra állni, hamar tett a dologról. A kitépett rácsot darabokra tördelték, és páran magukhoz ragadták a darabokat, fegyver gyanánt.

Az egyik bátrabb megpróbálkozott a külső ráccsal, de amint hozzáért a háromujjnyi vastag vasrudakhoz, üvöltve kapta vissza a kezét. Nem sok maradt bal keze ujjaiból…

Bölény értette már, miért nincsen őr. Így még inkább szükségük lesz Kisasszonyra… a gyenge lány volt a legerősebb vajákos a Hollók minden varázstudója közül, ő volt a varázstudók elöljárója… és Vasszív Caralon személyes vajákosa. Mindig ott volt a Vasszív mellett…

A felcser a fejét csóválta, aztán felnézett Bölényre.

– Két szúrás mindössze, és alaposan elverték. A jobb karja eltört. De csak a jobb karja, a bal kezéhez nem nyúltak.

Mindketten tudták, mit jelent ez. A Kisasszony nem varázsolt, amikor a Vasszívet megtámadták. Ez vagy árulás, vagy…

Bölény bizonyos volt benne, hogy árulásról nem lehet szó. Ismerte tiszttársát… de…

Felsóhajtott, aztán kutatni kezdett az övében. Egy titkos zsebből kicsiny fiola került elő; az északi egy darabig nézte, majd a felcsernek adta.

– Térítsd magához.

A jó öles termetű nő biccentett, és lemasszírozta a gyógyitalt az ájult boszorkánymester torkán.

A Hollók hadnagya magában hálát adott az égnek, hogy a Kisasszonyt eszméletlenül dobták be a köztörvényesek közé. Elvégre a Vasszíven és Kétarcon kívül egyetlenként ismerte a boszorkánymester titkát… És a titok következményeit, amit a seregben nagyjából mindenki tudott. Ha a vajákos magán észlelte volna a tapogató kezeket… nos, katasztrófát eredményezett volna. Kisasszony eddig egyetlen éjszakát töltött börtönben, még gyerekként, és valószínűleg tévedésből… valamiért a szép arcú, hosszú hajú kislányt összezárták pár nőt régen látott köztörvényessel. A kölyök túlélte ugyan az éjszakát, de inkább halott volt, mint élő, amikor reggel bementek érte. Azóta volt Kisasszonynak rövid haja… és azóta reagált roppant szélsőségesen, ha valamely férfi fizikailag is kifejezte iránta érzett vonzalmát. Még az egyik báró fiát is kevéssé finoman figyelmeztette arra, hogy nem kér az udvarlásából. Ez a hajlama azonban nem csökkentette hódolói táborát; a fiatal nő szépsége sokakat vonzott, és nem csupán férfiakat, nőket is… Egyes rossz nyelvek szerint maga a Vasszív is ágymelegítőnek tartotta maga mellett a karcsú boszorkánymestert, de a Bölény tudta jól, hogy ez nem igaz, elvégre Kisasszony vékony volt, fiús csípőjű, tenyérbe illő mellű, sötét bőrű déli szépség. Kapitánya, legrégebbi barátja a szőke, dúskellemű nőket kedvelte, ráadásul ahhoz kétség sem fért, hogy Kisasszony még tőle sem tűrné el, hogy hozzáérjen. Legfeljebb gyorsabban és tisztábban végezne vele, mint a többiekkel…

A vajákos sebei kezdtek összeforrni, de még mindig nem tért magához; az északi csaknem kezelésbe vette néhány pofonnal, de aztán észbe kapott, és leintette a hasonló gyógyírral készülődő felcsernőt is. Emlékezett rá, mi történt az utolsókkal, akik ezt tették… ráadásul a vajákos alighanem akkor ájult el, amikor megverték. A pofozás nagyon, nagyon rossz ötlet lenne… Helyette az egyik sarokban látott vizeskancsóból merített pár cseppet, és a vizet a boszorkánymester arcába rázta.

Kisasszony sikoltásszerű lélegzetvétellel riadt fel; Bölény lefogta, és megvárta, amíg megnyugszik valamennyire. El sem engedte a kezét, habár a fiatal nő gyakorta megrándult vasmarkában; leszorította a kőhöz, és elmormolta a formulát, majd kérdezett.

– Miért nem volt eltörve a bal kezed?

A vajákos tekintetéből látta, hogy a boszorkánymester megértette.

– A Vasszív parancsára én most Firka vagyok – felelte halkan, és a hadnagy azonnal elengedte, még felülni is segített neki, bár a vékony déli általában rosszul tűrte, ha megérintették.

Kisasszony nem csak a vajákosok vezetőjeként volt különleges helyzetben. Az ő tiszte volt a könyvelés, a krónika, a fő kapcsolattartás; ő volt az írnok, a felolvasó, a szónok, és a vallatótiszt. Mivel ez utóbbi és legelső minőségében kevéssé volt népszerű, ellenben a Vasszív praktikus és dekorációs okokból szinte mindenhova magával vitte, a kapitány ötletére kettősen könyvelték el. Amúgy is négyszeres zsoldot kapott; egyet Firka névre, mint írnoknak utalták ki neki. Így mindenki azt hitte, hogy a törékeny, gyönyörszép nő, aki a Hollók vezérét kísérgeti, az Firka, a titkára, és a hírhedt, vérgőzös pszichopata vadállat Kisasszony valamelyik pincében van láncra verve, amíg szükség nem lesz rá. Még a többi vajákosnak járó egyenruhát, a fekete csuhát sem kellett viselnie. Igaz, páncélt sem, de ez utóbbit csak azért, mert nem bírta el. A kapitány ezért készíttetett neki acélbőrt, és ezért terjesztette el róla, hogy a titkára. És ha a Vasszív azt parancsolta Kisasszonynak, hogy Firka legyen, akkor a vajákos nem varázsolhatott…

– Akkor miért vertek meg ennyire? –kérdezte már-már szánakozva Bölény. Nem lehetett könnyű tűrni az ütéseket, amikor viszonozni tudta volna a fájdalmat… Kisasszony vállat vont.

– Mert titeket nem olyan egyszerű. De nem számít, volt egy jó napjuk még utoljára… Nos. A Vasszív él, és ugyanebben a várban zárták be. Nem nagyon tudok vele kapcsolatba lépni, de biztos, hogy ő is megsérült, láttam. Milyen állapotban vagytok?

– Nyolc haldokló, tizenkét mozgásképtelen, a többiek rendben lesznek, de sem más varázstudónk, sem vértünk, sem komoly fegyverünk nincs – Bölény örült, amiért a vajákos azonnal a tárgyra tért. A többieket előbb körül kellett volna udvarolni, majd felkérni, hogy kegyeskedjenek foglalkozni a kitöréssel. – Tudsz ezen változtatni?

– A könyvemet nem vették el – Kisasszony arcán felvillant az, amit talán Jégcsap „aranyosan pszichopata mosoly”-ként jellemzett. – Vannak gyógyitalaim, és pár fegyverem is. Milyen a külső rács?

– Ami azt illeti, számítunk rád benne, mert mágikus– közölte a hadnagy. – Adj egy főzetet, mert piszkosul fáj az oldalam.

– Egy pillanat – Kisasszony kicsatolta a könyvtartó táskát, és előhúzta belőle a Hollók Krónikáját. Valószínűleg nem véletlenül nem vették el tőle; ha rajta és a kapitányon kívül bárki más megérintette a könyvet, belehalhatott a villámcsapásba. Na meg egy könyv nem tűnik a legveszélyesebb tárgynak… A vékony vajákos felpattintotta a zárat, és a könyv legvégére lapozott; a kemény borítólap belsején cifrálló rúnát simította végig, és mormolni kezdett.

A feneketlen zsák megjelent a kezében, és a boszorkánymester nekilátott kipakolni a dolgokat. A felcser kezébe adogatta a fiolákat, és az nyomban nekilátott kiosztani a gyógyitalt, kezdve a legrosszabb állapotban lévőkkel. Bölény is kapott egy üvegcsét Kisasszonytól, és miután lenyelte a tartalmát, kezdte jobban érezni magát.

– Ez volt az utolsó – közölte úgy a nyolcvanadik gyógyitalos üveg után a boszorkánymester. – Fegyver viszont alig van nálam.

Valóban, mindössze négy kardot halászott ki a zsákból, valamint úgy tíz tőrt. Nem várta meg, amíg elosztották egymás között a fegyvereket; felkelt, lezárta és eltette a Krónikát, majd a rácshoz lépett, és mormolni kezdett. Lehunyt szemmel vizsgálta végig a vasrudakat, gondosan elkerülve, hogy hozzájuk érjen, végül felnyitotta a szemét, és Bölényhez fordult.

– Nem tudom semlegesíteni a varázst. Ha megteszem, az egész palotát fellármázom vele. Csak mágiával tehetném tönkre, bármi mással hasztalan próbálkoznunk.

– Véglegesen csapda?

– Nem – intett Kisasszony. – Kulccsal, kívülről nyitható.

– Cseszhetjük, ha nincs senki, aki kinyissa nekünk. Még ha őrt hívunk, akkor sem bábozhatsz vele, nem arra való a hatalmad…

– Azt mondtam, semmi mással nem lehet ártani a rácsnak. Éppen ezért nem is fog rá reagálni senki és semmi, ha mondjuk… tűzzel próbálkozunk. Lépj hátra, Bölény, mert ez nagyon meleg lesz…

– Hátra – parancsolta a Hollók hadnagya, és ő is gondosan elhátrált a moccanatlan vajákos közeléből. Az talán egy percig mormolt, mielőtt ismét felpillantott volna…

Aztán lángra lobbant, és eleven tűzoszloppá változott.

Bölény csaknem megfulladt az arcába vágó forróságtól, de a vajákos azonnal nekilódult, és nyolc szívdobbanás sem telt belé, már a rácson túl állt. Még egy ideig eltartott, míg minden lángnyelv kialudt rajta.

– Várjatok itt, Bölény, kérlek – fordult vissza az északi felé Kisasszony komoly arccal, és tőrt vont elő. – Mindjárt hozom a kulcsot.

– Legalább nyolc őr vár odakinn – figyelmeztette aggódva a zsoldosok hadnagya. Tudta, hogy a másik mennyire gyenge, és hogy nemigen ért a fegyverekhez… értette az eltökéltségét, hiszen mindketten hívek voltak a Vasszívhez, de Bölény nem akarta, hogy a vajákos vakon belesétáljon a végzetébe.

– Tudom – mosolygott rá a boszorkánymester, és elrejtette a tőrt a ruhája ujjában, aztán megigazgatta és leporolta az öltözékét. – Nem számít.

És még mielőtt az északi ismét szólhatott volna, már ki is nyitotta az ajtót, hangtalanul, gyorsan, és becsukta maga mögött.

– Nem lennék azoknak a katonáknak a helyében – állapította meg Jégcsap a hadnagy mellett; a nagydarab nő szeretettel nézett a vajákos után. – Dühösnek tűnt.

– Nos, alaposan hozzáérhettek – vont vállat Bölény. – Megérdemlik, nem sajnálom őket.

Visszafordult a többiekhez, és szélesen elvigyorodott.

– Gyerünk, hölgyeim, kaparjátok össze magatokat! Fegyver még nincs elég, de akinek megvan a két keze, az jöhet, és fél kéz sem akadály, ha jönni akartok… Szóval készülődjetek, mert amint Kisasszony visszatér, megyünk a kapitányért. Jelentést!

– Összesen húsz komolyabb sérült, de mindannyian járó- és harcképesek vagyunk – mondta Kétarc. Talán mosolygott. – És természetesen mindenki jön, igaz? A vasbot sem megvetendő fegyver… Csak a bilincsekkel lesz probléma.

– Én ezen nem aggódnék – szólalt meg a Ficsúr. – Kisasszony bizonyosan nem feledkezik el arról, hogy az összes kulcsot idehozza. Nagyon alapos.

– Igaz – nyomott barackot Kétarc alárendeltje fejére, aztán mindannyian várakoztak, némán, fegyelmezetten.

 

Semmi zaj nem hallatszott, de mintegy tíz perccel később az ajtó kinyílt. A vajákos kissé megtépázott ruhában, de látható komoly sebek nélkül tért vissza, és óriási kulcscsomót tartott a kezében; úgy tűnt, alig bírja el.

Bölény elvigyorodott a láttára; úgy tetszett neki, még soha nem örült ennyire annak, hogy látja a boszorkánymestert.

Kisasszony kinyitotta a rácsot, aztán odadobta a kulcsot Bölénynek.

– Bocsánat, de muszáj… megmosakodnom – préselte ki magából egy erőltetett mosollyal. A hadnagy értetlenül pislogott, de aztán inkább, gondolkodás helyett, kiszabadította mindegyik Hollót, és csak utána kereste meg megint a boszorkánymestert. Az az őrök pihenőszobájában, a mosdótál mellett dörgölte a karját, a vállát, az arcát és a nyakát; Bölény közeledtének hallatán megdermedt, majd gyorsan újra felöltözött.

A szobában nyolc hulla volt; négyükkel késsel végeztek, a többivel valamiféle átok bánt el. Az északi körbenézett, és hirtelen megértette.

– Hozzád nyúltak? –kérdezte halkan a vajákostól. Kisasszony válla megremegett, aztán a lány bólintott.

– Hagytam, mielőtt… de kellettek a kulcsok. Muszáj volt…

Bölény egy pillanatig nézte a boszorkánymestert, aztán biccentett; nem merte megérinteni ugyan tiszttársát, de kimondta.

– Köszönöm, hogy megtetted, bármilyen nehéz volt is.

– Muszáj volt – mormolta a déli. – Felszerelkeztetek? Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az őrök páncélja kicsi lesz rátok… de ezen a szinten van a fegyvertár is, talán oda vitték vissza az kékvérteket… Ha innen kimegyünk, a folyosó végén balra, a vaspántos ajtó mögött lesz, általában nyolc őr van.

– Te komolyan betanultad az egész palotanegyed alaprajzát? – ütközött meg a Hollók hadnagya. – Miért?

– A Vasszív úgy gondolta, jól jöhet, és csupán pillanatokba telt amúgy is…

Az északi elképedve csóválta a fejét.

– Akkor gondolom, van valami gyanúd arról, hol lehet a kapitányunk.

– Második szint, északi torony. De hogy melyik szoba, azt még ne kérdezd, ha magához tér, kapcsolatba lépek vele. A Fellegvárral beszéltetek?

– Nélküled? – Bölény erőteljesen kételkedni kezdett abban, hogy a másik bírja-e majd a dolgot. Ez elég ostoba kérdésnek tűnt, nem illett a boszorkánymesterhez… – Ne viccelj, hogyan tehettük volna meg? Te vagy az egyetlen, aki elég erős vagy hozzá…

– Kétarc képességei ebben megegyeznek az enyémmel – felelte halkan Kisasszony. – Talán a távolság a gond, a jobbik esetben. A rosszabbikat kétellném, Kobold a Fellegvárban van.

– Kobold az egyik osztaggal volt őrjáraton éppen. Most halott.

A vajákos egy pillanatig hallgatott, aztán felnézett.

– Megpróbálom elérni a Fellegvárat. Addig fegyverkezzetek fel innen.

Az északinak eszébe sem jutott megérdeklődni, miért is a másik parancsol; elvégre tiszttársa a vajákosok vezetője volt, ebben egyedül ő volt az illetékes. Elfordult, és kilépett a pihenőrészből, gyors utasításokat osztogatott, egyben felvilágosítva a Hollókat, hol lelik majd fel fegyverzetüket.

– Erről még nekem sem volt tudomásom – szólalt meg Kétarc hökkenten. – De akkor ő honnan tudja, hol a fegyvertár, ha nem tőlünk?

– Mert többször járt a palotában, mint mi együttvéve – kotyogott bele Ficsúr. – A kapitány minden munkát rátol, neki kellett felszerelést vételeznie Kövérrel. Valószínűleg onnan tudja.

A felderítők rajvezetője ezúttal kevésbé szolid barackot kapott a fejére felettesétől.

– És ezt mi miért is nem tudjuk? – csattant élesen a se nem férfi, se nem női hang.

– Próbáltad már megkérdezni tőle? – vetette fel Jégcsap szelíden. Jó érv volt, a felderítők bizonytalanul definiált nemű parancsnoka elhallgatott. Halkan motyogva ismételte el a részleteket, hogy az emlékezetébe véshesse őket.

– Fölösleges – mondta halkan az északi. – Ez szerződésszegés volt, egyértelműen, nem dolgozunk többet nekik, információval meg nem kereskedünk…

– Ez csak a típus – mondta Kétarc. – Nem egyedi az épület, még hasznát vehetjük.

A zsoldosok hadnagya vállat vont, és az ajtóra pillantott. Még jó hosszan kellett várniuk, mire a vajákos visszatért.

– Nem lesz segítségünk – mondta halkan.

– Sikerült kapcsolatba lépned a Fellegvárral? –kérdezte Kétarc. – Nekem nem ment…

– Nekem sem. A Nyanyával beszéltem – hunyta le a szemét a Kisasszony. – A Fellegvár még ég. Állítólag mindenkit megöltek, mielőtt felgyújtották volna; fél napig ostromolták. A Nyanya kért valamit az információért cserébe. Pár városőr posztol a háza mellett, csúf a látványuk, de ő tortát süt a Sánta Vén kétszáznegyvenedik születésnapjára, és nem ér rá takarítani is egyben…

– Tehát ha kijutunk, tegyük meg neki. Miért küldtek oda egyáltalán városőröket? – töprengett el a Bölény.

– A Nyanya kicsit dühös volt, amikor észlelte, mi történt, és ennek hangot és némi mágiát is adott… De jó hírt is mondott. A haderő java az utcákat járja, itt a palotanegyedben alig van a szokásos létszám. Mármint ami a szokásos létszámból maradt, gondolom, mindegyikőtök fogyasztott belőle egy keveset…

– Miért vannak az utcán? –hökkent meg Bölény. –Ez nem logikus…

– Engem keresnek. Amikor kikérdeztek, mint Firkát, kaptak pár félremotyogást tőlem, meg kikötői raktárakat emlegettem nekik…

– Akkor Kánba bele fognak akadni, és kedvenc piromán csempészünk ezt nem fogja tolerálni… Jól csináltad, Kisasszony. Hogyan sikerült? Nem a mentalistával kérdeztek ki?

– Annak már alig volt ereje, és azt sem nagyon akarta rám pazarolni… – a vajákos félrehajtotta a fejét. – Ha a fegyverterem őrei meglátnak titeket, bezárkóznak.

Az északi először nem tudta követni, de aztán rájött, miről beszél; bólintott.

– Előremész?

– Úgy gondoltam, egyedül – Kisasszony lehunyta a szemét, és megérintette a könyvtáskát az oldalán. – A vételezési parancs még itt van nálam; tegnap este, amikor iderendeltek minket, akkor kellett volna elintéznem. Valószínűleg nem lesz gond.

– Mennyi idő kell?

– Talán egy fertályóra. Az ellenőrzés sok időt elvesz, de a parancs igazi, úgyhogy amint kinyitják a belső ajtót, kihasználom a dolgot; valószínűleg elég lesz, ami nálam van.

– Egy fertályóra, utána utánad megyünk – döntött a Hollók hadnagya; sajnos, tudta, hogy a boszorkánymesternek igaza van. Egyedül kell mennie; a Hollókat minden város- és palotaőr ismerte és gyűlölte, de egy írnok már nem gyanús, különösen nem egyedül, egy igazi vételezési paranccsal. – Ha kinyíratod magad, a Vasszív nem fog örülni; csak te maradtál a varázstudók közül.

A törékeny lány bólintott.

– Jól van. Akkor megyek.

Átsietett társai között; senkit nem kellett félretolnia vagy figyelmeztetnie, a Hollók tiszteletteljesen utat nyitottak neki.

– Biztos, hogy helyes, hogy nem adtunk mellé senkit? – kérdezte halkan Kétarc.

– Azokat a vérfoltos egyenruhákat ott egyikőnk sem bírná magára feszegetni, de nem aggódnék miatta. Ő az egyetlen, akit mindenki hajlamos alábecsülni – morogta Bölény. – Tudod, mit gondolnak róla; ő csak egy írnoknő mások szemében, és sokan úgy tudják, a városőrségtől béreljük. Nem lesz gond, átkozottul hatékony mérgeket kotyvaszt.

– Akkor sem tűnik helyesnek – közölte a felderítők parancsnoka. – Fáradt lehet, és egyetlen hiba is…

– Nem fog hibázni. A Kisasszony nem – vetett szúrós pillantást a bizonytalan neműre a vörös hajú óriás. – Elég ebből. Még csak az kéne, hogy miután visszajön, még szónokolnia is kelljen.

– Pedig azt élveznénk – mosolyodott el Ficsúr, egy lépéssel parancsnoka mögött. – Mindenki sokkal jobban harcol, ha beszél nekünk; nem tudom, hogyan csinálja, de olyankor úgy érzem, maga A pokol sem állna meg előttünk…

– Hát igen, ki papot tart, ki Kisasszonyt erre a célra – kuncogott Kétarc. – Sokkal jobban csinálja, mint az a Láng, tudod, az elődje. A vallatást is, ezt is…

– A vallatás részét én nem venném bizonyosra, eddig csak négyszer kellett kínvallatnunk – vitatta Ficsúr. – És szerintem az élve-preparálás az nem kínvallatás.

Bölény elfordult a társalgóktól, enyhén háborgó gyomorral. Kedvelte Kisasszonyt, de azért voltak olyan dolgai, amiket képtelen volt elfogadni; például az élve-preparálás. Igaz, csak egyszer csinálta, akkor is Vasszív Caralon kérésére, de… Nem véletlen, hogy elég volt a fogolynak megemlíteni; Kisasszony kérdezi ki, ha nem beszél, és máris mindent elmondott. Az északi képtelen volt felfogni, hogy abban a vékony kis testben, az ártatlannak tűnő, borzasztóan fiatal arc mögött hogy lappanghat ennyi gyilkos gyűlölet, ilyen kegyetlen, hideg rafinéria… hiába ismerte a boszorkánymester sereg előtti életét, az csak az érintésundorára adott magyarázatot. Talán ez már azután történt, hogy közéjük került; egy alkalomról biztosan tudott, ami ezt okozhatta. Amikor foglyul ejtették a helyi tolvajklán tagjai, akik azt hitték, Firkát rabolták el… és valószínűleg kivallatták, mielőtt Kisasszony meglógott volna. Aztán, amikor visszakerült hozzájuk (a kapitány már készülődött az embereivel, amikor a vajákos megjelent barbár testőrével, és jelentette, hol is járt), a Vasszív az ő segítségét kérte az új foglyok kínvallatásánál…

Egyetlen mondat ragadt meg benne az első alkalomról. Még két perc, és beszélni fog, mondta az egyik rabról Kisasszony Caralonnak, és az megkérdezte, honnan tudta. A válasz mindkettejüket megdermesztette, habár a boszorkánymester szenvtelenül felelt. „Én ennél a pontnál kezdtem el beszélni, igaz, hamisat, de ez valamivel szívósabb, és nem elég okos…” És ekkor következett be a tolvajklán végleges felszámolása…

Félrelökte a kellemetlen gondolatokat; ritkán kellett amúgy is szembesülnie Kisasszony ezen oldalával. Normális esetben a vajákos nyugodt volt, hideg és csendes; jól el lehetett vele beszélgetni, szinte bármiről, műveltnek és jó társalgónak bizonyult. Nem csoda, hogy Firka létezését mindenki fenntartás nélkül elhitte; nehéz volt összeegyeztetni a boszorkánymesterről szállongó híreket egy karcsú, törékeny, kedves arcú, halk szavú fiatal nővel. Még akkor is, ha ezen ifjú hölgy mögött ott áll egy hegymagas barbár. Szegény büdös disznó, gondolta szánakozva a Hollók hadnagya, majd másra fordult az esze; ki kellett találnia, ki vegye át a barbár szerepét. Mert az, hogy a megmaradt vajákosra vigyázni kell, evidens volt. De hogy erre ki alkalmas éppen olyan mértékben, mint Kisasszony házikedvence volt… nos…

Senki.

Itt senki más nem fogja ugyanazt megtenni, mint az barbár. Senki más nem fogja a saját testével védeni a vajákost, nem válogatva, mitől, legyen az bár egy ütés, egy nyíl, vágás, csatabárd vagy lángcsóva, amit felfog. Az a büdös disznó tényleg vigyázott a boszorkánymesterre…

Akkor valakit, aki talán megközelíti… de hogy kit…

Nos, most majd ő óvja, amennyire, és amíg teheti, aztán, ha ennek az őrületnek vége, és még élnek, akkor a varázsos majd választ valakit. Vagy megkér valakit a Hollók közül, hogy vigyázzon rá. Ennyi.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/egerfogo”] A szerzőről[/button]