Verseczy H. Réka: Észak felől fúj a szél (részlet)

1.

Dédi mindig azt mondta, azért rajongok úgy a Szigethátú szörnyet körülölelő történelemért, mert az emberiség bukásának századik évfordulóján születtem.

– Ne gondold, hogy minden igazságot megtanítanak nektek arról az időszakról – csóválta öreg fejét, ahányszor a múltról kérdezősködtem.

Mi, fiatalok, lelkesen jártunk iskolába, hogy az ott hallottak alapján bizalmat vethessünk a fehérruhások ténykedéseibe. Mindannyian reméltük, és sokan hittek is abban, hogy egyszer majd visszatérnek a természetbe a kipusztult állatok, és újra lesznek tavak, amiken hajózni lehet. Abban az intézményben, ahova Ilze és én jártunk, rengeteg szakkör volt a múlt szépségeit tanulmányozandó, de arról, mi történt pontosan a kétezer-ötvenes években, nemigen tanultunk. Persze, aki volt olyan szerencsés, hogy tudós gyermeke legyen vagy épp kivételes módon élt még idős rokona, aki tudta az eszét a sötét évtizedben, az értesült a lényegről, hiába nem szerettek róla beszélni az emberek. Azt gondolom, szégyenletes volt mindenki számára a tény, hogy annak idején a tehetősebbek hagyták szomjan pusztulni embertársaikat, és ha a természet nem sínylette volna úgy meg az emberi mohóságot, hagyták volna feledésbe merülni a történelem ezen szakaszát, mint ahogy a szegényeket is tudatosan hagyták szomjazni.

– Szörnyűséget tettek az akkoriak – jegyezte meg apám, miután először elmesélte nekünk a szárazság évtizedének történetét. Tizenhárom éves voltam, és az ablak melletti asztalnál ültünk. Apa hússzeletet helyezett a tányéromra, aztán hozzátette: – De azt kell mondanom, szükséges folyamat volt ahhoz, hogy a Föld fellélegezhessen. Haldokolt.

Fellélegezhessen a Föld – sosem felejtem el, hogy így fogalmazott. Kirázott a hideg, és anélkül, hogy bármit is szóltam volna, kinéztem az ablakon. Tekintetem átsiklott az Újlánchíd fényei felett, és megállapodott a túloldalon omladozó épületek sötét csúcsainak tömegén.

Apám elfogult volt a történelmet illetően, és inkább tárgyilagosan beszélt róla, mintsem érzelmeket vegyítve hangjába. Akárhogy fürkésztem az arcát, együttérzésnek soha szikrányi jelét sem véltem felfedezni rajta. Ilze hasonlított rá ebben, egy kicsit mindig is hidegebb volt, és mindent tudósszemmel nézett – ő is azzá akart válni. Én azért sokat gondolkodtam azon, mik lehetnek a részletek, melyik lehetett pontosan az a nap, melyen minden elkezdődött – és Dédinél kutattam a válaszokért.

Miután apánk igencsak hézagosan felvázolta nekünk az ötvenes éveket és a 2064-es bukást, mely véget vetett mindennek, benyitottam Dédi szobájába, hogy kifaggassam a részletekről, hátha többet megtudok arról, hogyan jutottunk oda, ahol most vagyunk. Tudni akartam, hogyan élték meg az emberek azt az időszakot, érzékelték-e már korábban is, hogy baj van. Ismerni szerettem volna az érzéseiket, mert bizonyosságot akartam nyerni azon elképzelésemről, hogy az akkori emberek nem voltak mind ostobák és lelketlenek. Tudni akartam, vajon a Szigethátú új esélyt adott-e az emberiségnek, amikor néhány települést kikerült tombolás közben, vagy eljön-e értünk újra, hogy befejezze, amit elkezdett. Isten ő vagy csak egy szörnyeteg, amit felbőszített az emberiség zaja?

– Mindent én se tudhatok – tárta szét Dédi a karját.

Valaha orvos volt, és bár alig tűnt hetvennek, a maga száznegyvenhárom évével maga volt a két lábon járó történelem. Minden egyes elbeszélése – legyen az akár személyes vagy az egész emberiséget átölelő – csodálattal töltött el, és utána napokon át e történetek hatása alatt álltam. Ő volt Újváros utolsó olyan polgára, aki a Vízháború során kapott a Kékvér-kapszulából.

– Nem azt akarták, hogy sokáig éljünk – intett a kezével, miközben tekintete a távolba révedt. Arcán egy pillanat erejéig gúnyos mosolyt véltem felfedezni. – Azt akarták, hogy ne legyünk betegek a tervezett bombázásoktól. Akkor még senki nem tudta, működni fog-e kapszula, vagy hogy lesz-e mellékhatása, de úgy vélték, az értelmiségi családokat nem hagyhatják veszni.

Őt tehát semmilyen betegség nem tudta leteríteni. Az apja tekintélyes helyet foglalt el a politikában, így amikor érni kezdett az atomfegyverek bevetésének ideje, Dédi – és mindenki, aki befolyásos család tagja volt – kapott a kapszulából. Attól a naptól kezdve minden kórság csak lappangani tudott benne, de a szervezetét semmi nem kezdhette ki. Sajnos ezt már nem lehetett elmondani arról az életről, ami évtizedekkel a kapszula beszedése után megfogant benne.

A legjobban Dédi féltve őrzött képeit szerettem nézegetni, melyeken az akkor még egészséges természet egy-egy mozzanata vált örökké. Virágok, melyek vadon nőnek a fák tövében, hófödte hegycsúcsok, melyek lábát patakok csiklandozzák. Fű ott is, ahol ember nem szórt el magvakat, és tavak, mára kiszáradt medencék vizei, melyeken hatalmas hajókat tol maga előtt a szél, és a régen e területen álló Budapestről készült képek az elegáns belvárosi épületekkel.

A mi házunk egyike volt azon új épületeknek, melyek a kétezres évek első felének hangulatát árasztották. A maguk egyszerűségével idézték a letűnt időket, a modern korok hajnalát, melynek vörösbe forduló egét az emberiség elapaszthatatlan kíváncsisága égető fénnyel világította be, s amikor ez a kíváncsiság a technológia csúcsán delelt, amikor a Föld egészsége a szárazság jegyében egyre szembetűnőbben romlani kezdett, és az utolsó nukleáris fegyver is a Csendes-óceánban landolt…

– A föld megremegett a talpunk alatt – mondta Dédi, majd izgalmamat szándékosan fokozandó csak egy hosszas szünet után folytatta. – Azt hittük, újabb bombázó, de hiába vártuk a fejünk feletti zajok és a bútorok rázkódásának megszűnését. Órákon át rettegtünk, és vártuk, hogy megnyíljon alattunk a föld, vagy legalább ránk szakadjon a plafon. Azt gondoltuk, elérkezett a világvége. – Keserűen felnevetett. – Végül is az emberiség számára csaknem elérkezett. A Szigethátú, melynek azelőtt senki még csak nem is sejtette létezését, felébredt, és megelégelve az emberek ostobaságát, kikelt a vízből.

Ezután mindig elmesélte, hogyan számolt le az emberiséggel a víz istene, és mindazzal, amit az az elmúlt évezredekben felépített. A Csendes-óceánból emelkedett ki, s miután végzett Ázsiával, átgázolva Amerikán még Európában is tombolt. Ha egy ország nem a bombázások alatt semmisült meg, a Szigethátú szörny taposta agyon vagy a kiáradó óceán söpörte el. Az ember hite megrendült, mindaz, ami korábban csupán egy író fejében fordult volna meg, valósággá vált. Az istenek és vallások megkérdőjeleződtek, az emberek városai porrá lettek, s elkezdték újraépíteni a világukat. Európa közepén, az egykori Magyarország fővárosának helyén, a Lánchíd folyómederben nyugvó romjai körül egy új, tudatos társadalom született a holt nemzetek maréknyi túlélőinek összefogásában.

– Gyermek volt azelőtt az emberiség – mondta egyszer apám, és én sokáig egyetértettem vele. – A Szigethátú közbelépése kellett ahhoz, hogy felnőjön.

De ma már tudom, hogy az emberek nem változnak, sosem nőnek fel. Nyughatatlan kíváncsiságuk bűnbe csábítja őket, amíg meg nem égetik magukat. Ám miután a sebük begyógyul, és már nem emlékezteti őket semmi és senki a hibáikra, újból olyasmibe fognak, ami megzavarja az élet rendjét és a bimbózó békességet.

2180, az év, melyben először találkoztam Róval, arra enged következtetni, hogy azok az idők a gátlástalan felfedezések jegyében teltek, mert a lassanként regenerálódó környezet képe hamar elfeledtette az emberekkel, milyen volt, amikor tévedéseiknek halmaza nyomorúságba döntött mindent. A robottechnológia iránti lelkesedés alábbhagyott, s helyébe olyasféle telhetetlen törekvések léptek, mint az emberi test tökéletesítése vagy az elme halhatatlanná tétele.

– Annak idején a politikusok irányítottak, ma már a fehérruhások – morogta színtelen hangon Dédi csak úgy lezárásképp. – De hidd el, kicsi Hilja, nem szabad egyikben se megbízni.

– Apában se bízol? – kérdeztem reménykedve.

Dédi hosszas pillanatra eltűnődött, belenézett a nagy tükörbe, mely az ágya mellett állt, és amikor zavaros tekintetét visszaemelte rám, tudtam, hogy idős elméje újra elvesztette a kapcsolatot a jelennel, és visszazuhant a múltba.

– Ahogy ránk törik az ajtót, meghúzzuk a ravaszt – suttogta.

Csalódottan fújtam ki a levegőt és dőltem hátra a fotelben. Most is, mint mindig, felállt, megkerülte az ágyat, és kezét tördelve az ablakhoz csoszogott. Nem figyeltem rá tovább, mert szokásához híven érthetetlen motyogásba kezdett, míg el nem csendesedett teljesen a várost körbevevő Határkerítést fürkészve.

***

Egy napon, amikor épp nem az emlékek fogságában hánykolódott, így szólt hozzám:

– Vannak dolgok, amikről nem tudok beszélni, de úgy döntöttem, a naplómat elolvashatod. Éveken át írtam a bejegyzéseket, igaz, nem túl sűrűn ültem neki. Akkor írtam utoljára, amikor a lányom terhes lett édesanyáddal. Itt tartom a szekrényben, vaskos kis kötet. Csak annyit ígérj meg, hogy azokról a dolgokról, amiket leírtam benne, soha nem fogsz beszélni senkinek. Engem se kérdezhetsz majd róluk. Ígérd meg, és ne légy önző!

– Megígérem! – kiáltottam hálásan.

Azonban izgatottságom hamar szertefoszlott. Amikor Dédi kihúzta a fiókot, melybe egykor naplóját rejtette, szinte szíven ütött annak üressége.

– Talán Motodashi vitte el – tűnődött dédanyám olyan nemtörődöm hangon, hogy már-már vissza kellett fognom magam, nehogy csalódottságom szülte haragomban rákiáltsak. – Néhány hete kértem rá, hogy lomtalanítsa ki a szobát.

Tőle sosem tudtam meg, mi történt vele pontosan a háború idején, és hogyan épült fel utána lelkileg. Úgy gondoltam, volt egy fontos szál az életében, ami a háború során megszakadt, és azt azóta sem képes feldolgozni. Nem beszélt róla egyszer se, és amikor tiszta pillanataiban rákérdeztem, kik akarták rájuk törni az ajtót, és kihez intézte a szavait, csak fájdalommal vegyes haraggal legyintett indulatosan.

– Hagyj engem békén – vakkantotta. – Bár lenne elég erőm megölni magam! – Fél perc se telt el, és újra rákezdett. – Ahogy ránk törik az ajtót, meghúzzuk a ravaszt. Muszáj megtennünk, oké?

Magára hagytam, de nem tudtam nyugodni. Rengetegszer álmodtam a háborúval, hisz ha Dédi túl hosszasan mesélt nekem róla, mindig az lett a vége, hogy köd ereszkedett a tekintetére, és beleveszett titokzatos fájdalmába, míg én egyedül maradtam megválaszolatlan kérdéseimmel.

Miután kiléptem a szobájából, még egy darabig fortyogtam magamban az ajtó előtt állva. Az ő életének mozzanatain kívül talán csak néhai anyám felidézése foglalkoztatott akkoriban, amikor  betöltöttem a tizenötöt. Úgy éreztem, jogom van olvasni azt a naplót, sőt, engem illet, hisz az én őseimről szól, és arról a háborúról, aminek a részleteit mindenki el akarta felejteni.

Mindenki, csak én nem.

Szerencsésnek mondhattam magam, amiért dédnagyanyám még élt, de szerencsétlenségnek éltem meg, hogy életének bizonyos részeiről nem hajlandó beszélni. Megtagadta tőlem még anyám emlékét is, igaz, érthető volt – csaknem másfél évszázadnyi szenvedés állt mögötte, és gyakran találta magát az őrület határán. Félt, hogy magával ragadja, és nem engedi többé vissza, csak lebeg majd élet és halál között a kínzó emlékek ostroma alatt.

Aztán meghallottam Motodashi motozását a konyhából. Új remény költözött belém, miközben kisiettem hozzá. Éppen a tányérokat törölgette éppoly ügyesen, mintha az összes ujja meglett volna, holott bal kezén híján volt egy mutató- és egy hüvelykujjnak.

– Hol van Dédi naplója? – szegeztem neki rögtön a kérdést.

Motodashi egy háború előtti, 44-es orvosasszisztens volt házvezetőnői programmal felülírva. A romok alatt találták, és hosszú évtizedeken át elfelejtve állt becsomagolva egy raktárhelyiségben. Apám részt vett a helyiség laborrá alakításában, akkor találták meg Motodashit, és napokig mindenki kidolgozottságának csodájára járt; az utcán senki meg nem mondta volna, hogy csupán egy robot. A memóriája megsérült annak idején, így utólagos mély sajnálatomra újra kellett telepíteni. Még Ilze se született meg, amikor apánk hazahozta, hogy ápolja a nagyit, amíg ő és anyám a kutatóintézetben vannak. Húsz évet tárolt a memóriája, így pontatlanság nélkül tudott idézni anyám utolsó éveiben kiejtett szavaiból. A kedvenc idézetem tőle az: „Gyere ide, apróság, ne sírj. Az élet magában rejti az igazságot, csak elébe kell állnunk.”

Fogalmam sincs, hogy értette. Talán közelgő halálára gondolt, és arra, hogy azáltal fogja megtapasztalni a választ, amit az ember változatlanul még ma is kutat arra a kérdésre, mi végett vagyunk mi itt. De talán a reményekre gondolt, amik a labormunkában motiválták, és abban az esetben az igazság a gyógyír lett volna a betegségére, amiben nagyanyám is és végül ő is meghalt. Ha anyám igazi tudóslélek volt, inkább az utóbbi elképzelés lehet a helytálló.

– A háború utóhatása – magyarázta apám, amikor Ilzével már többet megértettünk ezekből a dolgokból. – A biológiai és nukleáris fegyverek következménye, hogy az előttetek lévő generációkból még haltak meg rákban emberek. De ti már tiszták vagytok, és szerencsére én is még nagyon sokáig tudok rátok vigyázni. – Emlékszem, megborzolta Ilze haját. – A reggeli bogyót soha, de soha ne felejtsétek el bevenni.

– Az utolsó mentett emlékem Heléna naplójáról, hogy apád elveszi a megsemmisítendő szemétkupac tetejéről, egy perc és hat másodperc erejéig olvassa, majd magával viszi – felelte Motodashi a mondat végére elveszítve kedves női hangját. Érintkezési hibás volt, így gyakran megtörtént, hogy monoton, fémes hangszínre váltott.

– Tehát nem semmisítetted meg!

– Nem semmisítettem meg.

– Szerinted megvan még? – kérdeztem lelkesen, miközben térdre vetettem magam, hogy belessek a bútorok alá. – És egyáltalán hogy néz ki?

– A tények ismeretében úgy vélem, megvan a lehetősége annak, hogy még megvan – csendült újra a jóindulatú női hang. – Barna bőrkötéses naplófüzet, foszladozó fedéllel, egy kiló, huszonnyolc dekagramm tartalommal.

Örömömben megöleltem Motodashit, mire az anya-program egyik már jól ismert gesztusával automatikusan reagált. Talán butaság érzelmeket táplálni egy robot iránt, de mindig jólesett, ha megsimogatta a fejem vagy viccesen megpaskolta a fenekemet. Anya halála után Dédi bezárkózott a szobájába, és azután már ki se tette onnan a lábát, így körülöttem az utolsó működőképes női figura Motodashi maradt.

Miután a lakásban hiábavalóan kutakodtam Dédi naplója után, eldöntöttem, hogy bemegyek a laborba apámhoz. Mielőbb a kezemben akartam tartani a füzetet. Hirtelen aggódni kezdtem az épségéért, féltem, egy rossz mozdulat, és értékes lapjai menthetetlenül odalesznek, mint a lehullott falevél, ami darabjaira törik, ha az ember rálép. Csak az járt a fejemben, hogy másfél kilónyi családi történelem vár rám, és már láttam magam, ahogy a fotel karfáján átvetve lábam egész éjszakán át olvasok.

Kilépvén a lakóépület ajtaján a Budai-hegység látványa tárult a szemem elé. Dédi azt mondta, az ő idejében zöld borította a gerincét és gyönyörű házak álltak rajta. Ma már a fele kopasz, és csak apám munkásságának volt köszönhető, hogy a másik felén egymásba kapaszkodnak a fák.

Az egyik hegyoldalon füves legelőt építettek ki az intézetben nevelt marhák számára. Mint mindig, most is egy 51-es ZarageX vigyázott rájuk; a háborúban rettegett gyilkológépet marhapásztorrá fokozták, vagy inkább, ahogy Dédi mondaná, marhapásztorrá léptették elő. A marhák szürke pontokként lődörögtek a füvön, miközben az 51-es megpróbálta őket látótávon belül tartani. Messziről is jól láttam, hogy az egyik állat megpróbálja kikerülni, majd hirtelen megugrik – az 51-es nyilván használta az ujjába épített ösztökét -, és visszarohan a csorda biztonságot jelentő gyűrűjébe.

Az Újvárosi Kórház és Kutatóintézet fehér, modern épület volt a hegy tetején. Jelentős méretével juttatta az ember eszébe, hogy ma már a tudósok kezében van az irányítás. Ez megnyugtatta az embereket, ugyanis a fehérruhások látványosan törekedtek arra, hogy újraélesszék a bolygót, és rengeteg jel utalt rá, hogy jó úton haladnak. Azt tanították, hogy a marhahúst is nekik köszönhetjük, hiszen hosszas sejtkutatások eredménye volt, hogy újra léteztek ezek az állatok.

A tudósok tehát nem politikusok voltak. A társadalom fejlődésének ügyét egy lapra tették a természet egészségének ügyével. Azt vallották, ha az emberiség nem akar újra felbukni a saját lábában, a természet érdekeit előrébb kell helyeznünk. Mivel a háború előtti időszakra pont ennek ellentéte volt jellemző, ezzel mindenki egyetértett.

– A tudomány nem fejlődhet a természet kárára – mondogatta apám az egyértelműnek tűnő igét. – Mert a természet gondoskodik rólunk, és a Föld a mi otthonunk.

– Ne legyintgess itt nekem, hogy ez egyértelmű – ripakodott rám egyszer Dédi, amikor szemforgatva, unottan sóhajtozva felmondtam neki az aznapi tananyagot. – Nézd csak a kerítésen túli kopár vidéket, és rájössz, hogy régen nem volt ez mindenki számára olyan egyértelmű.

Ha Dédi nem mesélt volna nekem a régi népek ostobaságának végtelen mértékéről, nem hittem volna el, hogy az emberi faj valaha is akkora sötétségben élt. Hát nem volt számukra logikus? Ha nincs természet, nem vagyunk mi se.

Mivel a kutatóintézetnek volt a legtöbb dolgozója, a város egyetlen olyan pontja is volt, ahova el lehetett jutni busszal. Mint a legtöbb modern holmink, ez a jármű is egy régi napelemes típusból lett megalkotva. Minden más helyre biciklin vagy gyalog jártak az emberek, hisz Újvárosban nem voltak még leküzdhetetlen távolságok.

Húsz percet kellett várnom a busz indulására, addig a megálló körüli fákban gyönyörködtem. Már egészen terebélyes volt a juhar, amit anyám ültetett azelőtt húsz évvel, az alatta sötétlő talajon pedig jól látszott, hogy az imént járt arra egy öntözőmester.

Miközben körüljártam a fát, egy körülbelül velem egyidős, ezüsthajú, szeplős lány bukkant fel, és sürgetően faggatni kezdte a sofőrkabinban bambuló embert.

– Mikó indul?

– Egészkor – hangzott a lusta felelet.

– Nem lehetne, hogy most?

– Egészkor.

Erre a lány leugrott a buszról, majd ajkát beharapva elnézett a hegy felé, mintha azon tűnődne, futva vajon gyorsabban elérné-e az intézetet, mint busszal. Aztán hirtelen felém fordult, és szúrós tekintettel végigmért.

– Tudós kölyke vagy, mi?

– Igen – válaszoltam megilletődve.

Nyers stílusából, fakó bőréből, kócos hajából és szürkés öltözékéből arra következtettem, hídon túli. Én a nyugodt, kiegyensúlyozott Felnegyed lakóihoz voltam szokva, azelőtt még soha nem beszéltem alsónegyedivel.

– És akkó az intézetbe csak ez a tetves busz megy fel, mi?

Bólintottam, mire egy türelmetlen sóhajjal elfogadta a tényeket. A jármű oldalára csapva felszállt a buszra, odavakkantott valamit a méltatlankodó buszsofőrnek, aztán ledobta magát leghátul. Addig néztem őt, ahogy összefont karokkal bámul maga elé, amíg vissza nem nézett rám, és mivel rögvest rám öltötte nyelvét, elkaptam a tekintetem. Indulás előtt inkább legelöl ültem le, hogy ne bámulhassam akaratomon kívül is szeplős arcát, leszálláskor pedig majd’ fellökött, annyira sietett. Ezek után mégis képes volt megtorpanni az intézet felé vezető járdán.

– Menjél má’ előre! – förmedt rám. – Zavar, ha mögöttem csoszognak.

Engedelmesen elsiettem mellette, és amikor egy perc elteltével összeszedtem a bátorságom, hogy megkérdezzem, mit keres arrafelé, amikor hátranéztem, már csak az üres buszmegállót láttam.

– Viszlát – motyogtam magam elé értetlenül, ám hamar elterelődtek a gondolataim.

A kutatóintézet egészen más világ volt, imádtam oda járni. Hatalmas üvegházi kerten át vezetett az út a bejáratig, és a különböző növények biztonságos ölelésében száz meg száz madár próbálta egymást túlharsogni. Itt-ott nyújtózkodott egy fehérköpenyes az ágak között vagy épp hasalt valaki a földön nagyítót tartva maga elé, hogy aztán a mellette heverő kis masinába feljegyezze megfigyeléseit. Ez volt az a vibráló élővilág, amit a tudósok ki akartak telepíteni a nagyvilágba, de mindent csak szép fokozatosan, alapos megfigyelésekkel megelőzve.

A Szilas Arborétum felé vettem az irányt, az volt apám munkaterülete. A folyosón a gyógyszertesztekre várakozó hídon túliak körmölték regisztrációs lapjaikat. Többségük idős ember volt, de akadt köztük egy-két életerős, apámmal egyidős férfi is. A Főtudós nem engedélyezte a fiatalokon történő tesztelést, mert bizony olykor megesett, hogy a mellékhatásokkal nem tudott megbirkózni valaki szervezete. Ugyanakkor a fizetség, ami élő csirkét és különféle tejtermékeket jelentett, igencsak busásnak számított akkoriban, és ha balul sült el valami, a tesztalany hozzátartozóit a megszokott fizetség sokszorosával kárpótolták.

A Főtudós olyannyira elégedett volt apám munkásságával, hogy róla nevezte el az arborétumot. Tanultsága révén lelkes és hasznos tagja volt ifjú társadalmunknak, mely neki köszönhetően volt a legzöldebb település Európa közepén. Ő irányította a növényi kutatásokat, azaz ha új facsemetét ültettek el a városban, az az ő érdeme volt, az ő gondoskodásából sarjadó új élet. Ha apám nem munkálkodott volna, talán fákat is csak az Utolsó Könyvek lapjain láthatnánk éppen úgy, mint a különböző állatokat. Amikor gyerek voltam, az első és legfontosabb dolog, amit megtanított nekem és Ilzének, az élet értéke volt, annak tudomásulvétele, hogy egy fa éppoly fontos, mint mi magunk.

Apám egy kis földkupac mellett térdelt, amikor megtaláltam. Ködös tekintettel nézett fel rám, mint mindig, ha kizökkentettem a munkából.

– Hát te mi járatban vagy erre? – mosolyodott el, amikor tudatosult benne hirtelen felbukkanásom.

– Dédi naplóját keresem – feleltem köntörfalazás nélkül, habár tudtam, nem szereti, hogy iszom Dédi szavait. – Motodashi azt mondta, nálad látta utoljára.

Apám eltűnődött egy pillanatra.

– Valóban belelapozgattam néhány hete – mondta. – Aztán jelentettem a könyvhatóságnak.

– Hogy tehetted? – tört ki belőlem hirtelen. – Legalább hagytad volna, hogy elolvassam, mielőtt elzárják!

– Hilja. Heléna nem öregségére bolondult meg. A naplója tele van azokkal az összeesküvés-elméletekkel, amik miatt annak idején olyan sok összetűzésbe keveredett a hatóságokkal. Kételkedem abban, hogy sok igazságot tanulnál abban a füzetben. – Látván csalódott arckifejezésemet még hozzátette: – Hidd el, nem volt benne semmi érdekes.

– Talán Ilzét is érdekelte volna – dünnyögtem cipőm orrával a földet túrva.

– Nem hiszem, hogy Ilzét lekötne egy ilyen érzelmeken alapuló olvasmány – nevetett fel apám. – Most is itt van, a gyógyszerlaborban segédkezik a megfigyelések rögzítésében.

Ilze akkor már tizennyolc volt, úgyhogy nagy örömére végre elkezdhette a tudományos tanbejárást. Nekem még fogalmam se volt arról, mihez kezdjek magammal az iskola után. Érdekelt a történelem, és imádtam az Utolsó Könyveket lapozgatni, így a tanári pálya állt hozzám a legközelebb, azonban nem tetszett az a része, hogy még a tanárok sem olvashattak UKÍK-ot (Utolsó Kézzel Írott Könyv), így csak annyit tudtak, amennyit a felejteni vágyó társadalom tudni és tanítás útján átadni szándékozott. Márpedig az UKÍK-ok tartalmazták a fájó igazságokat, meg a legőszintébb ostobaságokat, amiket ember valaha összehordott vagy épp elkövetett.

– Életem egyik legizgalmasabb pillanatában jöttél – zökkentett ki apám gondolataimból. – Hajolj csak ide, hadd osszam meg veled!

Apám lelkesedése rám is rögtön átragadt. Kis üvegdobozt tartott az egyik kezében, melyben egy nedves kendőn titokzatos magocska pihent.

– Mi lesz belőle, ha megnő? – kérdeztem.

Apám csipeszt fogott, és óvatosan kiemelte a magot az üvegből.

– Az emberi társadalom felemelkedésének kérges szemtanúja.

– Mindig ezt mondod – nevettem.

– Ő lesz Újváros első hársfája – mondta apám izgatottan.

Ettől aztán eltátottam a számat. Apám éveken át mondogatta, hogy annak örülne a legjobban, ha egészséges hársfa magot sikerülne létrehoznia.

– Egy hársfa!

– Bizony, egy nagylevelű hárs. Tudod, meddig él egy ilyen, Hilja? Akár ezer évig is!

Ragaszkodott hozzá, hogy én ültessem el a magot. Nem mindennapi lehetőség volt. Apám szerint még a háború előtti időkben is különleges alkalomnak számított elültetni egy fát. A mi időnkben, amikor a fák csodaszámba mentek, és Újváros minden egyes példányáról külön dokumentumokat tartottak fenn, még inkább megtiszteltetés volt effajta munkában részt venni. Állítólag gyerekként már elültettem egy magot, melyből később gyertyáncsemete lett, és Alsónegyedben bontott koronát, de nem emlékeztem rá. Amikor pedig apám finoman belefektette a hársmagot a tenyerembe, egy hosszas pillanat erejéig úgy éreztem, teremtő erővel bírok.

– Jól érzed – suttogta apám akkor már a földön hasalva, hogy a lehető legközelebbről szemlélhesse a ceremóniát. – Te most életet adsz egy óriásnak, ami még minket is túl fog élni.

2.

Másnap Ilzét az étkezőasztalnál találtam. Mindig ott olvasott, mert csak ott volt elegendő természetes fény délelőtt. Ebben a napszakban világított legjobban hófehér bőre, amire vállig érő, fényes, sötét haja és szürke szeme is rátett egy lapáttal. Mind külsőre, mind belsőre egymás ellentétei voltunk, ő apánk hideg színeit hordozta magán, én pedig anyánk aranybarna fürtjeit és sötét szemét örököltem. Ő komoly volt és a tényeket tartotta szem előtt, én pedig szerettem nevetni, és sosem értem be a tényekkel.

Nővéremmel való kapcsolatom nem volt se jó, se rossz. Annyira éhezett a tudásra, és annyit képezte magát, hogy magától szinte nem is beszélt, csak az olvasással foglalkozott. Akkoriban persze már a gyakorlati kutatás is lekötötte, és alig várta, hogy a zöldfülűeknek járó zöld köpenyt fehérre cserélhesse. A gyógyítás érdekelte, pontosabban a gyógyszerfejlesztés. A napjait tehát alsónegyedi kísérletalanyok között töltötte, és mesterével, Normanddal együtt várták az esetleges mellékhatásokat. Az emberek nem szedték azt a reggeli bogyót, amit Ilze és én, akik azt sem tudtuk, milyen érzés, ha fáj az ember hasa, így a kutatók megpróbáltak minden kis nyűgükre gyógyírt találni különböző enyhébb tabletták formájában.

– Nektek azért kell szednetek a bogyót, mert Dédi vére által még anyátok is hordozta a 63-as biológiai fegyverek okozta különböző betegségeket – magyarázta apám. – Ugyan gyerekkorotok óta tiszta a véretek, szeretném, ha még néhány évig szednétek a gyógyszert. Csak a biztonság kedvéért.

Úgyhogy Ilze és én rutinszerűen bevettük a bogyót minden reggel, és tulajdonképpen nem is gondoltunk rá többet a nap folyamán, mint ahogy jól működő szervezetünknek hála attól sem féltünk, hogy esetleg úgy végezzük, mint anya és a nagyi.

– Mit olvasol? – kérdeztem Ilzét, miután megköszörültem a torkom.

Nem nézett fel rám egyből, hanem mutatóujját az oldalra téve végigolvasta a mondatot, és még azután is csak akkor szakadt el tekintete a könyvtől, hogy megemésztette az olvasottakat.

– A tizenharmadik Dolly – hangzott a kurta felelet.

– Miről szól? – Feléledt a kíváncsiságom, amiért nem egy tudományos címet mondott, ám ezúttal sem hazudtolta meg magát.

– Klónozásról.

– És milyen állat volt Dolly? – kérdeztem unottan. Az akkori emberek nem tisztelték az állatokat.

– Honnan veszed, hogy állat volt? – kérdezett vissza Ilze felcsillanó szemmel.

– Az emberi klónozást mindig is tiltották, ha jól tudom.

Ekkor Ilze úgy fordította a könyvet, hogy egy pillantást vethessek az oldalaira. Eltátottam a számat – nem egyszerűen egy Utolsó Könyvet olvasott, hanem egy kézzel írtat. Ez azt jelentette, hogy a könyv a Szigethátú isten pusztítása után íródott, azaz akár tiltott gondolatokat is tartalmazhatott.

– Ugye nem gondolod, hogy egy bárány életéről olvasok ötszáz oldalon keresztül? – vigyorodott el Ilze.

– Hogy jutottál hozzá egy UKÍK-hoz? – szegeztem neki a kérdést, miután ösztönösen körülnéztem, biztosan kettesben vagyunk-e.

– Normand asztalán találtam.

– Szóval elloptad.

Ilze megrántotta a vállát.

– Ő lopta el – mondta. – Azt hiszed, a tudósok bármit kihozhatnak a könyvtárból? Ők se férnek hozzá az UKÍK-hoz, máskülönben apa naponta húsz tonna könyvvel jönne haza.

– Normand rá fog jönni, hogy elloptad – pánikoltam tovább. – Emiatt elveszítheted a Főtudós bizalmát, és örülhetsz, ha megengedik, hogy tanár legyél!

– Jaj, Hilja, ne szívd a véremet! Ha Normand észreveszi, hogy eltűnt a könyv, jobban teszi, ha örül, hogy megszabadult tőle. Örülhet, hogy csak én találtam meg, nem pedig olyan, aki emiatt jelentené.

Igazat adtam neki, úgyhogy sikerült megnyugodnom. Egy pillanatra elöntött az irigység, amiért ilyen nagy értékű könyvet olvas, és megint megsajdult a szívem Dédi naplója miatt.

– Ha már az UKÍK-nál tartunk – szólaltam meg kis szünet után, mielőtt még Ilze újra belefeledkezett volna az olvasmányába -, te tudtad, hogy Dédi tartott itthon egy naplót?

– És?

Egyedül éreztem magam fojtogató kíváncsiságommal.

– És apa jelentette!

– Te folyton a múlttal foglalkoznál – csóválta meg Ilze a fejét. – A kutatóintézetben azok közé tartozhatnál, akik a jövőt érlelik. Te is a jövő része vagy, a múlt baklövéseit pedig nem mi követtük el.

– Engem csak az érdekel, mitől gárgyult meg Dédi – erősködtem, miközben elfogott a meg nem értettség érzete. – Miért olyan nagy baj ez?

– Nem baj. Csak hülyeség. Mint ahogy valószínűleg minden az, amit leírt.

– Te nem is szereted őt – jegyeztem meg duzzogva.

– Én próbálom szeretni őt, de hogyan szerethetnék valakit, aki száznegyvenhárom éves létére folyton azt képzeli, hogy velünk egyidős?

– Ha néha meglátogatnád, tudnád, hogy szoktak lenni tiszta pillanatai!

– Tudom, hogy néha korához hűen viselkedik. És képzeld, ma is voltam nála. Én vittem be a reggelijét.

– Hűha…

– Hűha bizony. Megkérdezte, mi jót tanultam tegnap a laborban, és találd ki, mit mondott, miután felvázoltam neki a lényeget. – Hallgattam. Tudtam, mi fog következni. Ilze összegörnyedt, és Dédi fojtott suttogását próbálván utánozni azt mondta: – Ha ránk törik az ajtót, meghúzzuk a ravaszt. Muszáj megtennünk, oké? Szerintem ha tehetné, minden tudóst lelőne, mert én azt vettem észre, olyankor száll el az agya, amikor szóba jönnek a fehérruhások.

***

Ezután hetek teltek el. Ez idő alatt Dédi olyan beteg lett, hogy hiába jártam be hozzá minden nap, soha nem ismert fel. Folyton Lulunak hívott, és lényegtelennek tűnő dolgokról csevegett. Ami azt illeti, Ilzét és apánkat is Lulunak hívta – de legalább jó kedve volt.

Egészen augusztus utolsó napjáig.

Egy végtelennek tűnő éjszakát követő hajnalon halt meg, miután rettegve kisírta szemét a 64-es földrengés újbóli átélése alatt. Eleinte mellette voltam, és próbáltam megnyugtatni. Bár apám már rég elrejtette szobájának kulcsát, Dédi mégis felkelt az ágyból, és egy láthatatlan kulccsal hol bezárta, hol kinyitotta az ajtót.

– Ne menj ki, apa, nem fogsz visszajönni – mondta remegő hangon egy emlékbéli alaknak, majd azt is hozzátette, a vár alatti bunkerek elég gondosan lettek kialakítva ahhoz, hogy meglegyen az esély a túlélésre.

Azokról a bunkerekről beszélt, amiken ma a felnegyedi lakóépületek állnak. Dédi fiatal korában is itt élt a családjával, de akkor még Várnegyednek hívták a helyet.

Egyszer elmondta, hogy a háború idején a vár alatt kanyargó járatokat építették át a gazdagok védelmére szolgáló bunkerekké. „Kamrát” lehetett bérelni arra az esetre, ha a bombázások Magyarországot is elérnék, és amikor ténylegesen elérkezett a pillanat, amikor az emberek már nem mertek otthonaikban maradni, összecsomagolták legfontosabb holmijaikat, és leköltöztek a föld alá.

– Utána két és fél hónapon át éltünk egymás lábára lépve, miközben azon vitatkoztunk, valóban van-e félnivalónk – mesélte Dédi. – Úgy éltünk, mint a cigányok, hatan egy kis szobában, amit viccelődve csak kriptának neveztünk. Már csak azért is, mert senki nem mert volna rá mérget venni, hogy ezek a bunkerek valóban képesek minket megvédeni. Arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt, elsősorban a szegények elől kell megmenekülnünk. Tudod, kicsi Hilja, nekik nem volt hová bújniuk, ellenben rengeteg gyereket szültek, hogy kapjanak házat a kormánytól. Nem akarok én itt okoskodni, hogy minek szül nyomorba az ember, de egy biztos, ők is biztonságban akarták tudni a családjukat.

Dédinek volt egyszer egy legjobb barátnője, őt hívták Lulunak – illetve gondolom, volt normális neve is, mielőtt megkapta ezt a becenevet -, és ő is egy szegényebb családból származott. Az első bombázások idején kezdett el dörömbölni Dédiék csapóajtaján. Addigra elveszítette a családját, és a gazadagok sorban kergették el, mert nem akartak osztozkodni a vízen és az élelmen. Ám amikor Dédiéknél próbálkozott, Dédi beengedte őt, és onnantól velük élt a föld alatt. Egészen addig, míg valaki fel nem jelentette őket, és Lulut elvitte a rendőrség úgynevezett „szakadékátlépés” megkísérlése miatt, ami annyit jelentett, szegényként próbált meg beolvadni a gazdagok közé.

Amikor Dédi sikoltozni kezdett, apa bejött és kiküldött a szobából. Benyugtatózhatta, mert hamar elcsendesedett. A különös az volt, hogy azokban a hetekben Dédi egyszer sem mondta azt, hogy húzzuk meg a ravaszt, ha ránk törik az ajtót. Apám szerint azért, mert az elméje még nem érkezett el a múlt azon pontjára, ahol ez a mondat főszerepet kapott. Ezekben a hetekben Dédi múltbéli énje még nem tudta, hogy majd egyszer meg akar húzni egy ravaszt.

Az utolsó mondata pedig az volt:

– Ha ezt túlélem, elmegyek Luluért.

***

Utána annyira magam alatt voltam, hogy napokig nem láttam létezésem célját. Dédivel meghalt minden, amit valaha szerettem. Már nem volt kihez bejárkálnom, hogy beszélgessünk, már nem kérdezte ki tőlem senki a tananyagot, és esélytelennek tűnt, hogy valaha is megtudok többet a múltról. Apám azzal akarta elterelni a gondolataimat, hogy a kutatásairól beszélt, és próbálta meghozni a kedvem a tudósszakma iránt. Így, hogy Dédi elment, és a történelem vele együtt odaveszett, a tanári pályát már annyira se éreztem csábítónak, mint azelőtt.

Végül is jó élmény volt elültetni a hársmagot – jutott eszembe egy nap, amikor úgy döntöttem, megpróbálok új célt találni az életemnek. Mivel még tizenhat se voltam, bő két évem volt eldönteni, melyik pályát válasszam, apám viszont megadta a lehetőségét annak, hogy már most elkezdjek bejárni a növényi sejtlaborba.

Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, végül sosem váltam fehérruhássá. Azonban a nap, amikor először mentem be tanulószándékkal az intézetbe, életem legfontosabb napjává vált.