Veronica Wran: Requiem (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1.
Zengő

 Az idő összesűrűsödött masszává változott, mely szintén csapdába esett a falak között.

Zengő már nem is mereng rajta, hisz magába szívja minden lélegzettel, és lenyalja cserepes ajkairól. Fejét az érdes kőfalnak dönti, nem érzi már a fagyos hideget, de tudja, ha elfordítaná az arcát, meglátná lélegzetét a kisablakon beeső, gyér fényben. Ismerős a perc, de már nem esik kétségbe. Csak békés nemtörődömséggel várakozik. Lábai és karjai zsibbadnak a mozdulatlanságtól, pedig felállhatna, akár az ajtóig is elsétálhatna. A gondolatra lába megrándul, így a ráfűzött lánc megcsörren. Az ajtó mellett ott az üres tányér és pohár, melyért, ha eljönnek, ő tudni fogja, hogy újabb éjszaka érkezett el. De ez még várat magára, így ő újra a tenyerében görgeti a kis kődarabot, majd tovább rója betűit a kemény falba.

Az első zajokra fel sem figyel, a kiáltásokkal sem foglalkozik, mert még túl messze vannak. Azonban, mikor a sietős léptek, és a fegyverek fémes hangja eléri a folyosót, Zengő figyelme az események felé fordul. Várakozón nézi az ajtót, lassan fel is áll, hogy az élet visszatérjen a tagjaiba. A lánc újra megcsörren, ahogy előrelép. Majd az ajtó kicsapódik, ő elejti a kődarabot, és indulásra készen leporolja a kezét. Azonban a cellába beeső árnyék idegen, ahogy a rosszindulatú kuncogás is az… És immár Zengő biztosan tudja, hogy nem ő jött el érte. És talán már nem is fog…

Egyik kezét a hasára szorítja, mikor belenyilall a fájdalom. Másik a falat érinti, ahogy a sarokba húzódik. Ujjai alatt érzi a kőbe karcolt szavak sorát, mikor felsikít…

Felriad. A hatalmas matrac széle a derekába mélyed, karjai kinyújtva megfeszülnek, ahogy megpróbálta magát távol tartani a láthatatlan veszélytől. Kipattanó szemhéjain túl azonnal érzékeli a valóságot, a helyet és időt. Így lehunyja a szemeit, összegömbölyödik, míg pulzusa és légzése le nem csillapodik. Hüvelykujja az ujjbegyein siklik, mintha még érezné rajta a rovátkákat… Izmit…

Túl korán van, még számára is. Pedig ő szereti kiélvezni a rendelkezésére álló időt, és a nyugalmat. A szürreális ellentétet az elmúlt percek, és a pillanatok között, melyben a város forgalmát hallgatva, lehunyt szemmel fekszik a selymes takaró alatt. De már az óra fölött áll, figyeli, ahogy a számok az ébresztés pillanatára váltanak, és egy mozdulattal azonnal elvágja az éles hangot. Összefogja hosszú, sötét haját, megigazítja sporttrikója pántját, és átsétál a gardróbszobába. Ujja az Ipod kijelzőjén táncol, a listák közt válogat, majd a készüléket a konzolba ülteti, és a szobát megtölti a zene. Negyvenöt perc a futópadon. A reggeli rutin része, ahogy a tusolás utáni ruhaválasztás is, és ahogy a kávékapszulát a gépbe helyezi.

Feszesre fésült copfjának egy tincse előrebukik, ahogy lehajtja az arcát, és mély lélegzetet vesz. Óhatatlanul is lehunyja a szemét… Felvillan a perc, az ajtó csapódása, a húsába mélyedő kő éle… Izmit…

Kinyitja a szemét, megszakítja a kapcsolatot a múlttal, és a csészéért nyúl. Orrát megtölti a jól ismert illat, élvezettel elmosolyodik. Épp úgy, mint az első lépésnél a futópadon. Az utolsó kortynál megpillantja a másik, kikészített csészét. Leteszi a sajátját, merengőn figyeli, sarkával a gránit színű kövön kopog, majd lenéz Henry Winston karórájára – még van tíz perc. Újra a csészére pillant, majd felkapja – száműzi, vagy menekíti a szekrénybe, de nem engedi a felvillanó új emléket összekeveredni a távoli múlttal.

– Jó reggelt, kisasszony! – a portás kilép a gyönyörű pultja mögül, mikor Zengő az íves lépcsőről a fehér kövekre lép.

– Jó reggelt, Mihály! – biccent a férfi felé, és kilép az előtte kitárt ajtón. Végigsétál a gondosan ápolt pázsitot átszelő járdán, és a parkolóban az autójához lép. Tekintete végigfut a többi rendszámon, de a parkoló már igencsak foghíjas.

            A város él és lüktet, korábban kel, mint Zengő, képtelen megelőzni. Zengő tesz egy kis kitérőt, hogy megnézze a Duna napfénytől sziporkázó felszínét. Napokig esőfelhő borította a várost, így most kiélvezi a látványt, majd tovagördül a forgalommal.

Leparkol névre szóló helyén, és rutinosan átlibben a macskaköveken a járdára. Megemeli táskát tartó kezét, megigazítja karóráját, mely elárulja, hogy továbbra is tíz perc előnyben van. De tudná ezt e nélkül is, hiszen Viktória – az asszisztense – elkerekedett szemmel szökken ki asztala mögül, mielőtt ő elérhetné a bejárati ajtót. Teljesen összezavarja, hogy Zengő eltér a menetrendjétől.

– Jó reggelt! – azonnal Zengő mellett terem, és követi őt a tizenkilencedik századi, impozáns asztalhoz.

– Szervusz, Viktória! Nincs semmi baj… – sóhajtja. Várja, hogy a világ visszabillenjen a helyére, és Viktória megszokott rutinnal elkezdje a beszámolóját:

– Itt a lista a múlt heti kifizetésekről. Egyetlen tartozás van, egy hete…

– Steinmetz Ábramán patikus asztalkája? – kérdezi Zengő a postát válogatva.

– Így van.

– Jelezd a titkárnőjének, hogy délután felhívom az étkészlet miatt.

– Rendben – bólint az asszisztens, tudja, hogy még dél előtt ki fogják egyenlíteni az eladott asztal számláját, ha az úr igényt tart az egyedi porcelánra – Kormos Ákos keresett, kérte, hogy hívd fel minél előbb. És Tibor kérdezi, emelhet-e az ajánlaton…

– Egy fillérrel sem adunk többet azokért a páncélokért, és ezt Thomas is tudja. Ha ekkora a kereslete, adja el másnak többért… – a borítékok között egyetlen egy kelti fel az érdeklődését, így elindul a régiségüzlet hátsó felébe.

– Intézkedem – ad át Viktória még egy jegyzéket, és visszatér az asztalához.

– Reggelizett már? – érkezik egy mély hang, és a hátsó irodából elősétál Sándor, a biztonsági őr. Borostás, morózus arca ellentétben áll varratott, fekete öltönyével, és tökéletesen kötött nyakkendőjével.

Pillantásuk találkozik, és a nélkül indul el, hogy Zengő válaszolna. Sándor úgy sétál el az értékes régiségek között, akár egy tiszteletet követelő cirkáló. Zengő egy pillanatra védtelennek érzi magát nélküle, de figyelme végül visszaterelődik az ezüstszínű borítékra. Felül egy magas székre, a bizánckori, mozaikkal díszített asztalhoz. Körmei a vadászjelenetet cirógatják, míg a felbontott meghívót olvassa. Végre valami érdekes…

Az idő telik, átnézi a jegyzeteket, beszél Ákossal, aki egy ékszer licitre hívta fel a figyelmét, de most aligha utazhat el. Tizenegy órakor megérkezik az előjegyzett érdeklődő. Zengő felnéz, de Viktória tökéletesen végzi a dolgát, így ő az emailjeit böngészi át. A kiállításról a barátnőjétől is értesül, de nem is várt mást. Még jó kikapcsolódás is lehet.

– Örülök, hogy újra látom, Zengő!

– Nem tudtam, hogy még az országban van, Kászim – feleli Zengő tökéletes arab tudásával.

– A barátaink marasztaltak. A feleségem pedig szívesen térne haza valami szép emlékkel… – a férfi sötét szemeivel Kleopátra szépségű párjára pillant, tudja, hogy költséges szuvenír lesz…

– Bízza őt nyugodtan Viktóriára. Ő gondoskodik róla, hogy a szívébe zárja gyönyörű országunkat – mosolyodik el Zengő, miközben segédje ügyesen tereli el az asszonyt egy lenyűgöző porcelánkészlet mellett. A nő szerelmes pillantással torpan meg.

– Nem kétlem – a férfi pillantása újra Zengő felé fordul. Tekintetük egy magasságban van, Zengő összefonja karjait maga előtt, tudja, mi következik, és csak egyetlen eredmény lehetséges.

– Addig mi is tárgyalhatnánk…

– Nem alkudozom, Kászim. Tudja jól: a ládika nem eladó.

– Minden eladó. Ezt ön jobban tudja, mint én – a férfi elegáns szövetnadrágja zsebébe csúsztatja a kezét, és magabiztosan közelebb lép. Zengő keresztbe tett lába majdnem hozzá ér, de Kászim ezt a határt nem lépi át.

– Ön pedig azzal van tisztában, hogy engem csak a jó ajánlatok érdekelnek – feleli Zengő már unottan, és újra a levelek felé nyúl.

– Megpróbálnám kísértésbe vinni… – a férfi a zakója zsebéből egy összehajtott papírt vesz elő, amin Zengő felismeri a tulajdonlevél formajegyeit. Kászim figyeli, ahogy az ápolt ujjak széthajtják, és mikor meglátja Zengő ujján a rubinköves, antik gyűrűt, már biztosan tudja: ma győzelmet arat.

És valóban. Zengő átolvassa a papírt, és pillantását izgalomtól csillogva emeli újra a férfira.

            A nap gyorsan eltelik, a napsütés kitart, és Zengő a járdán állva meghallja a város fölött elszáguldó szél hangját. Talán ma valóban elmehetne futni, kiszabadulhatna, elméje vágyik a térre, az ürességre. De fogalma sincs, meddig futna, meg tudna-e állni…

– Zengő! – Sándor hangjára összerándul. Gondolataiból a valóságba zuhan, és rádöbben, hogy itt érzi jól magát, itt van biztonságban. Mikor megfordul, a férfi a táskáját nyújtja felé, mely szinte elveszik hatalmas kezében.

– Köszönöm!

– Szívesen! Legyen szép estéje!

Zengő elmosolyodik, de annyi benne a szkepticizmus, hogy szinte íze van az ajkán.

            Ismét végighajt az ismerős utcákon, és a koraesti szürkületben megáll a piros kapu előtt. Felmutatja kártyáját az őrnek, aki végül beengedi. A megfelelő épülethez hajt, ott leparkol, és kulcsával belép a fekete folyosóra, mely jelenlététől kivilágosodik. Cipője hangosan kopog a betonon, sokszorozódva követi az ajtóhoz. Most sem kért segítséget, így egyedül nyitja ki és lép be rajta. Felkapcsol egy lámpát, a raktár polcsorai között elmélyülnek az árnyak. Célirányosan indul előre, újabb lámpát kapcsol, hogy tisztán lássa az évszámokat. Ujjai megérintik a kis táblákat, és lehunyja szemét a felvillanó emlékképek elől. Összeszorítja szemhéjait, és tudata megpróbálja félrelökni őket. Ő mégis úgy érzi, hogy beleütközik a komor gondolatokba, és azok megfeszítik a bőrét. Mikor a képek megfelelnek a keresetteknek, elkapja a kezét. Megáll, és kinyitja a szemét. A polcról leemel egy dobozt.

A helyiség végébe megy, leteszi a steril asztalra, és egy lámpa fényénél felbontja. Széthúzza az alapos csomagolást, és megpillantja a kristályfedeles ládikót. Automatikusan érte nyúl, de ekkor a lüktetés a tarkójában erősödik, és libabőr fut a hátára. Az érzés éberen tartja, így visszahúzza a kezét. Nem engedi, hogy a gondolatai újra elsodorják, hallgat a tudatában sejlő figyelmeztetésre. Visszazárja a dobozt, a karjába veszi, úgy indul el. Mély lélegzeteket véve kapcsolja le a lámpákat, és csukja be maga mögött az ajtót. Úgy koncentrál a zárra, mintha az tartaná egyben az elméjét. Néma csend veszi körül, semmi sem hallatszik. Tisztában van vele, hogy egyedül van, mégis feszülten néz körül a folyosón. Tekintete lassan fogadja be, de a legapróbb részleteket is. Szívverése felgyorsul, levegő után kap, és… minden elmúlik. Az ideges, feszült perc úgy ér véget, mintha elvágnák. Zengő gyorsan bezárja az ajtót, és hosszú léptekkel – amennyire ceruzaszoknyája engedi – a bejárathoz siet. Kilép az estébe, majd gyorsan elfordul, mikor egy elemlámpa fénycsóvája az arcába villan.

– Nem akartam megijeszteni. Minden rendben van? – az egyik őr közeledik felé.

– Igen. Persze – feleli Zengő gyanakvóan ráncolva a homlokát.

– A monitoron láttam, hogy… – kezd bele a férfi, és Zengőt elgondolkodtatja, hogy meddig állhatott ott ledermedve…

– Máshol járt az eszem, és összekuszáltam a kódot – mosolyodik el, amitől a férfi lágyít hivatalos arckifejezésén – De köszönöm!

Zengő az autójához lép, és beemeli a lábát, mikor a férfi búcsút int. Nem valószínű a viszontlátás, hisz nem sokat jár ide. Valójában az őrök sűrűbben cserélődnek, mint ahogy ő megfordul itt. De visszaint, mielőtt beülne, és az utasülésre ejtené a dobozt.

            Gyorsan elvégzi a többi feladatát is, és felméri hátramaradó idejét. Pár percnyi tétlenség, hiábavaló toporgás után kénytelen rájönni, hogy teste figyelmezteti valamire. Összefont karokkal áll a teraszajtónál, és a város felgyulladó fényeit figyeli. Azonban izmai mozdulatra készen megfeszülnek, szíve lassú, erőteljes dobolásba kezd – az adrenalin lassan betölti az ereit, és elárasztja a testét. Tekintete a távolba szegeződik, nem egy adott pontra, egyszerűen a semmibe révül, még csak nem is reméli, hogy rátalál valamire. Kilép magas sarkú cipőiből, és a gardróbszobába indul. Magához veszi a dobozt, és az egyik komódra teszi. Lehúzza magáról könnyű ruháját, és fellép a futópadra… Tekintete a dobozba fúródik, és fut, egyre csak rohan valahová. A negyvenedik percnél váratlanul leállítja a gépet, és kifulladva előredől. Megtámaszkodik, lehajtja a fejét, érzi, ahogy háta ível, és vadul emelkedik a lélegzetektől. Minden tagja remeg a szokottnál nagyobb igénybevételtől, de ez sem segít. Teste tovább háborog.

Újra a komódra néz, majd lelép a szőnyegre. Közelebb húzza magához a dobozt, sebesen felnyitja, és a fényes bútorlapra helyezi a ládikót. Teteje kristálytisztán csillog, oly hideg, mintha jégből lenne. De csak az emlék teszi, egy régi idő, régi estéje, melynek kegyetlen fagya olykor még felsejlik a bőrében. Megérinti a vésett fémpántokat, és a találkozásukba ültetett címert is, de vonakodik kinyitni. Két mozdulat, gyerünk…

Kegyetlen szívverése még ezt a bizonytalanságot is elnyomja. Gyorsan felnyitja, kimarkolja a leveleket, és bedobja őket a fiókba, mely hangosan záródik vissza a mozdulata nyomán.  Úgy lép hátra, mintha égették volna a tenyerét. Izmai már-már lángolnak, ahogy végigsimít haján, és ujjai a szoros szálak közé fúródnak.  Csak emlékek! Engedd el!

Talpa érzi a puha szőnyeg valamennyi szálát, ahogy keresztülsiet a fürdőszobához. Egy hideg fürdőt engedélyez magának, az mindent megold. Felkattintja a lámpát, a törtfehér csempék szórják az aranysugarakat. Kibújik a fehérneműjéből is, elsétál a hatalmas tükör előtt, és megnyitja a zuhanyt. A mozdulat azonban megdermed, karját lassan húzza vissza, és lép hátra. Újra a tükör előtt áll, de nem mer belenézni. Remegő karján egy lila folt sötétlik, végigsimít rajta, mintha letörölhetné… Kapkodja a levegőt, szíve ehhez az ütemhez igazodik, képtelen visszanyerni uralmát. Olyan erőfeszítéssel fordul a tükör felé, mintha maratont futna. Maga köré fonja a karjait, testét piros és lila foltok borítják. Tudta, hogy ezt fogja látni, ezért nem mert szembe nézni önmagával.

A hidegvíz sem segít. A karjai a meleg csempének feszülnek, ahogy bordái üvöltenek a fájdalomtól. A bőre lángol, a tüdeje égetőkemencének hat a berántott lélegzetektől, a víz nem mossa el.

Egyre azért könyörög, hogy múljon el.

Mikor remegő lábakkal újra a ruhásszekrényekhez lép, elhatározza, hogy nem engedi, hogy ez történjen. Nem történhet újra…

Az eltervezett ruha helyett másikat választ, egy méregzöldet, ami elfedi bőre nagy részét, és egy fekete tűsarkút. Hosszú, egyenes haját kibontva hagyja, csak a bal oldalt tűzi el, és kiválaszt egy pár köves fülbevalót. A rendelt autó pontosan a megbeszélt időpontban érkezik, és a sofőr kinyitja neki az ajtót. Az utak forgalommentesek, gyorsan elérik a galériát, melynek bejárata előtt egy biztonsági őr, és egy alkalomhoz öltözött hosztesz áll. Ő veszi át a meghívót, és úgy üdvözli Zengőt, hogy rá sem néz a papírra:

– Jó estét, Pataki kisasszony!

– Jó estét! – Zengő a lépcsőre lép, és a rusztikus pincehelyiség ajtaját már ki is nyitják előtte. A galéria hatalmas és hűvös. Mennyezetének boltíveit egy régi kor mesterei emelték, és ölelésükben Zengő végre képes mély lélegzetet venni.

A kiállítás mindössze öt képből áll, de mind igazi ritkaság. Két magángyűjtemény darabjai – meg kell tudnia, miért a ritka alkalom, hogy ma bemutatásra kerülhettek. Tekintete azonnal az egyik távoli képre szegeződik, az egyik központi darabra, melyet évtizedek óta nem láthatott a közönség… Még az ilyen szűk, kiváltságos körhöz tartozók sem. A galériában rajta kívül mindössze nyolcan vannak, Zengő feléjük biccent, ahogy a festményhez sétál. Egy pincértől elfogad egy pohár pezsgőt, lassan, nagy kortyokkal issza ki a poharát, majd leengedi karját. Sokáig néz fel a festményre, melynek látványa teljesen leköti a gondolatait, és kiszakítja a valóságból.

– Egy régi jó barát – a derűs hang úgy szivárog a tudatába, hogy nem zavarja meg annak békéjét. A mellette álló idős nő belekortyol saját pezsgőjébe, és Zengő tudja, hogy nem ez az első. Ő is felemeli a kezét, így a pincér azonnal egy másikra cseréli az üres poharat. A lány ebből is nagyot kortyol, de nem issza ki.

– Vannak régi ismerősök, akiket nem lehet megunni – mosolyodik el Zengő, és tekintete találkozik barátnőjéével.

Valéria ma is gyönyörű – borvörös, hosszú ruhájában, már-már túlzó drágakő fülbevalóival, melyeket csak kiemel, felnyírt, szinte ősz haja. Ujján hatalmas rubin csillog.

– Aggódtam, hogy nem jössz el. Furcsa volt a hangod a telefonban – mondja Valéria, miközben odaint egy újonnan megérkező párnak.

– Gondoltad, hogy magadra hagynálak Jerome-mal? – kérdezi a lány incselkedő mosollyal, csakhogy elterelje magáról a figyelmet. De persze most sem jár sikerrel.

Jerome az est központi alakja, híres francia műkereskedő. Valaha viszonya volt Valériával. A nő állítása szerint sosem volt szerelem. De elnézve a harminc éve tartó érzelmi vihart kettejük közt, Zengő megengedi magának, hogy ezt elképesztő hazugságnak tartsa.

– Mi történt? – kérdezi Valéria komolyan, így a lány tekintete rá emelkedik.

– Semmi különös – ingatja a fejét Zengő, és üres poharát visszateszi egy arra keringő tálcára.

– Elmondanád, ha aggódnom kellene – jelenti ki Valéria.

– Mint mindig – Zengő érzi, ahogy a combjának préseli apró retiküljét a hazugság puszta gondolatától. De Valériának nem kell ezt látnia, hogy tudja…

– Akkor halljam, mit gondolsz? – az idősödő nő egy kecses mozdulatot tesz a terem felé, majd várakozón megtámasztja állát vékony ujjain. Zengő mindig tökéletesen tudatában van környezetével, és uralja is azt. Mindig minden műtárgyról azonnali véleménye van, elég egyetlen pillantás. De most nyilvánvalóan egészen máshol jár. Olyan odafigyeléssel próbálja álcázni magát, hogy minden másról megfeledkezik. És ezúttal – bár felismeri – Valéria nem lát be a páncélja alá.

– Zengő…

Pillantásuk újra találkozik, és valami megrendül Zengő szemének zöld tükrében. Végül egy szó nélkül felhúzza ruhája ujját az alkarjáról. Valéria futó pillantása látja, és tudata megérti.

– Ez mikor történt? – kérdezi Valéria feszülten.

– Zengő! – a név ismerős hangon száll keresztül a galérián, majd követi tulajdonosa is.

– Örülök, hogy látlak Kriszta! – Zengő kedvesen, de kis távolságtartással fogadja az arcát alig érő két puszit – És hogy, éppen itt.

– Elkísértem Viktort – fordul Kriszta a nála úgy húsz évvel idősebb férje felé. Zengő jól ismeri, és meglepi a férfi jelenléte. Viktor komoly műkedvelő, de általában nem vonzzák az ilyen események, ha csak…

Zengő szeme felcsillan.

– Mit forgat a fejében? – Valéria élvezettel figyeli, ahogy Zengőben felszínre tör az üzletasszony.

– A szerelme tárgya – a nő mögöttük lévő festményre mutat. Lényegesen kevesebb áhítattal, mint korábban a férjére.

– Meg is értem… Mindig a ritkaságok varázsolják el – mondja Zengő halkan, egy jól időzített bók már sokszor vált jó eszközévé. És mikor Kriszta újra felé fordul, önelégült pillantásából tudja, hogy ez most sem lesz másképp.

– Üzenem, ha gondolja, koccinthatnánk egyet.

Mikor Kriszta távozik, újra a festmény felé fordul.

– Mikor történt?

– Még túl friss…

– Visszajön? – Valéria aggodalmát csak összefonódó karjai árulják el.

– Nem tudom… – néz fel Zengő is a festményre – Épp elég, hogy a közelben van.

– Hölgyeim! – Viktor lép hozzájuk, nyomában egy pincér három pezsgőspohárral.

– Rég láttam, Viktor! Merre járt? – Valéria régi ismerősként fogad egy csókot az arcán, majd a férfi mosolyogva válaszol:

– Az üzlet némi figyelmet követelt.

– Az ne mondja, hogy ismét magának keresi a pénzt! – viccelődik Valéria, de nincs benne őszinte vidámság.

– Már azt sem tudnám, hogyan kell! – nevet a férfi, és a poharát emeli erre az estére. Pár szót még váltanak, majd csatlakozik két másik férfihoz.

– Miért csinálod ezt? – kérdezi Valéria, mikor Zengő végre a galéria felé fordul. Ismeri, tudja milyen ügyes eszközökkel képes manipulálni a liciteket. Többször segített már Viktornak előnyös üzletet kötni. De nem érti az okát.

– Általában van valamilye, ami kell nekem… – feleli Zengő elszánt pillantással követve a férfit.

– Gondolod, ha megpuhítod, könnyebben beadja a derekát?

Zengő megvonja a vállát:

– Ha nem… Az újdonságok árnyékába kerülve, talán ráun.

Valéria kétkedő pillantással fordul felé.

– Van időm kivárni – feleli Zengő rezignáltan, majd előrelép.

            A diszkrét licit az egész este folyamán tart. A vendégek csendesen pezsegnek a képek közt. Viktor elégedett pillantást vet Zengőre, és alig észrevehetően felé emeli a poharát. Zengő pedig a markában érzi a sikert. Ám ekkor a hosztesz feltűnik az egyik hátsó helyiség felől. Ideges arccal siet keresztül a termen, és Jerome fülébe suttog. A férfi leplezetlen döbbenettel fordul felé, mintha nem akarna hinni a fülének. Zengő pedig érzi a belé fúródó, számonkérő pillantást. De nem tudja, mi történik. Valéria izgatottan tűnik fel mellette, őt is kibillentette egyensúlyából a kíváncsiság.

– Külső ajánlat érkezett – súgja Zengőnek, aki hitetlenkedve fordul felé.

– Hogyan?! De hisz ez egy zárt aukció!

– Hát úgy tűnik… van, akire nem vonatkozik a szabály…

– Tudjuk, ki az? – kérdezi a lány ingerülten.

– Nem – rázza a fejét Valéria – És ha jól sejtem, Jerome az ajánlatára sem tud nemet mondani.

– Beszélek vele! – lép előre Zengő.

– Zengő, ne! – Valéria úgy kap utána, mintha elment volna az esze.

*