Vera Donovan: A Pacsirta titka – Egy kém élete -1.

 

 

Első fejezet
Minden kezdet nehéz

Mikor már látszott a csekistákon, hogy megállásra készülünk, apa a kezembe nyomott egy apróra összehajtogatott papírfecnit, miközben suttogva elmagyarázta, hogy mi a teendőm vele. Hozzátette még azt is, hogy nem kell félnem, majd ő is követni fog kicsit később, bár szerintem már akkor is tudta, hogy nem lesz módja megszökni. Ám én akkor még csak játéknak fogtam fel az egészet: Azt hittem, hogy mire odaérek az ismerősök házához, ő addigra már régen ott lesz. A vonaton még nem tudhattam, mekkorát tévedek.

A dolgom az volt, hogy eljussak anya néhány régi barátjához, mert ők majd tudni fogják, hogy mit kell tenni. Miután a szerelvény befutott az állomásra, nagy zűrzavar támadt, amit én kihasználva, óvatosan leléptem a helyszínről. Távozásomat csak a velünk egy kocsiban utazók vették észre, de persze eszük ágában sem volt megemlíteni az őröknek. Apa ugyan pontosan és sokszor elmondta, mit kell majd tennem, mégis óriási kétségbeesés fogott el, miután egyedül maradtam a pályaudvar előtt. A feladat nem lett volna túl megerőltető bárki másnak, bárhol máshol, ám az 1970-es évek Moszkvájában egy mindössze három éves gyermek számára nagy dolog volt feltűnés nélkül, gyalog eljutni egy barna redőnyös házhoz az Igazság utcába. Néhány pillanat múlva már újra csak egy kalandnak éreztem az egészet, és a hirtelen eszembe jutó, jól begyakorolt irányba indultam, hogy megtaláljam anyu ismerőseit.

Éppen egy sarki ház mellett siettem el, amikor megláttam egy egyenruhás katonát, a hátam mögül pedig egy ideges női hangot hallottam:

– Ányja!

A katona valószínűleg engem hihetett Tatjanának, mert a hölgy ugyanabból az irányból érkezett, mint ahonnan én is megjelentem azelőtt. Ekkor elindult felém és felkapott a földről. Ahogy láttam a nő is megrémült a jelenettől, velem együtt, és mivel nem tudta, mit akar csinálni velem a fiatal közlegény, odasietett hozzánk. A férfi ezt pedig úgy értelmezte, hogy a hölgy lánya vagyok, ezért kiabált, szerinte utánam. Tehát anélkül, hogy rákérdezett volna a dologra, mosolyogva az ölébe adott:

– Legközelebb ne fuss el édesanyád elől, mert megijeszted – mondta nekem oroszul, és mint aki jól végezte dolgát, továbbindult.

Soha nem felejtem el azokat az ártatlan szemeket, melyeket arrafelé már akkor is ritkán lehetett látni. Pláne katonáknál.

A fiatal asszonyt láthatólag megnyugtatta a tudat, hogy a katona elment. Nélkülem. Ezek után kérdezte meg, hogy mit keresek egyedül a városban. Erre elgügyögtem neki, hová akarok menni. Ő erre kijelentette, hogy odakísér. Útközben tudtam meg miért kiabált: a mellette lévő kislánya szemtelenkedett vele.

Miután megérkeztünk a célházhoz, és meggyőződött róla, hogy ott tényleg ismernek, elindult hazafelé az igazi Ányjával.

Bonnban születtem Severina Rommel néven 1970. április 17-én egy viszonylag tehetős család első és egyben utolsó gyermekeként. Édesapám Manfred Rommel az NSZK megbecsült és tehetséges tábornagya, Erwin Rommel egyetlen fia. Édesanyám, Ljuba eredetileg orosz származású, de mindig is németnek vallotta magát, mivel fiatalon kénytelen volt családjával Németországba menekülni az egyre növekvő terror elől. Közülük egyedül neki lett boldog élete az új hazájukban. Ezt a boldogságot egy véletlen találkozásból adódó szerelem jelentette számára.

Történt ugyanis, hogy nem sokkal a családjuk letelepedése után okmányokért kellett folyamodniuk az akkori fővárosba, Bonnba. Ott találkozott egy, az akkor már ezredesi rangban szolgáló Manfred vezette csapattal és magával Manfreddel is. A röpke találkozásból szerelem lett első látásra, a nagynak mondható korkülönbség ellenére is. A kapcsolatból hamar házasság lett, melyet mindkét család ellenzett. Apámnak azt vetették a szemére, hogy rangon aluli nőt vett el, a szegény orosz család középső gyermeke személyében, míg édesanyámat a korkülönbség miatt kérték számon. Ám miután nem változtattak elhatározásukon, édesanyám szülei levették lányukról a kezüket, ezzel azonban saját végzetükről döntöttek.

Míg frissen házasodott szüleim Bonnban telepedtek le, addig anyám családja néhány év nyomorúság után onnan is távozni kényszerült, miután apám mindennemű segítségét több ízben is visszautasították. A család így végérvényesen magára maradt a másik két gyermekkel. Az akkor még csak néhány éves Natasa azonban nem bírta a nélkülözéssel teli, viszontagságos létet és tüdőgyulladás következtében veszítette életét 1967 kemény telén. Anyám másik testvére, a húsz éves Rurik két évvel korábban, 1965-ben próbált a saját lábára állni, így próbálva segíteni szüleinek, ám néhány évvel később eltűnt, és többet nem hallottak felőle szerettei. Anyai nagyszüleim később, 1973 szilveszterén öngyilkosságot követtek el. Valószínűleg a családi tragédiák és a sikertelen vállalkozás miatt.

Életem első néhány éve gondtalanul telt. Egy nagy, két emeletes kertes házban laktunk Bonn külvárosában. Igazán jó volt ott. Ugyan apám – katonai feladatai miatt – sokat volt távol, édesanyám rengeteget foglalkozott velem, és mérhetetlen haragja ellenére oroszul is tanítgatott. Ennek később sokszor vettem hasznát, és még többször láttam kárát. Igazi idilli családban nőttem fel, szerető, békés légkörben. Szüleim között nem volt kulturális különbségek okozta feszültség, sem veszekedés vagy erőszak.

Ekkor még nem tudhattam, hogy harminchat éves koromig életemnek ezen három évnyi békességével kell majd beérnem. Ennek az volt az oka, hogy a ’73-as bombázásokban anyám is életét veszítette (legalábbis akkor úgy hittük), és onnantól a feje tetejére állt az életem.

Legnagyobb sajnálatomra a bombázások után, apámmal együtt, elmenekülni kényszerültünk Bonnból. Még három éves sem voltam akkor és nem igazán tudtam, hogy mi történt vagy azt, hogy miért nincs velünk anya. Persze akkor még nem is érthettem. Amikor viszont évtizedekkel később ráeszméltem az igazságra, becsapottnak éreztem magam.

Tehát szülővárosom elhagyása után Berlinbe távoztunk, mivel apám katona volt és valamiféle tiszti eligazításon kellett részt vennie. Ám berlini tartózkodásom tiszavirág életűnek bizonyult a későbbiekben.

Tudniillik ugyanis, apám, illetve katonai ténykedései nagyon szúrták a szovjet elvtársak szemeit, így az ott tartózkodó ügynökeik rövid úton megoldották, hogy követségük vendégszeretetét élvezhessük. Néhány nappal később sok másik, rendszerellenesnek tartott politikai fogollyal együtt „diplomáciai” járattal Oroszországba hurcoltak minket.

Apám tudta, mi vár ránk és nagyon féltett, de én még fiatal voltam, hogy megértsem. Gondolom sejthette, hogy tervezték az átszállításunkat a méltán hírhedt Lubjankába[1] vagy Lefortovóba[2], mert még jócskán Moszkva előtt elkezdte magyarázni, mit tegyek, ha legközelebb megállunk. Anyám révén voltak orosz ismerősei, és bízhatott abban, hogy segíteni fognak, ha lesz rá módjuk. Így esett meg tehát, hogy 1970 februárjában a moszkvai Igazság utca 187. szám alatt találtam magam rokonok nélkül.

 

Második fejezet
Ismerkedés a szakmával

Apám levelét elolvasva az ismerősök megértették, mi történt és megígérték, hogy kijuttatnak az országból. Ezt néhány nappal később, egy kis szervezkedés után meg is tették, így egy újabb hosszú utazás vette kezdetét, csakhogy ezúttal visszafelé.

Ha jól emlékszem, a szökésem utáni első héten már újra az NSZK földje volt a lábam alatt, konkrétan Frankfurté. Legalábbis később ezt mondták az amerikaiak, hogy ott szállt fel a gépem.

Németországi ismerőseink (akikkel az orosz ismerősök vették fel a kapcsolatot) ugyanis otthon, Nyugat-Németországban nem tudták tovább garantálni a biztonságomat, így gyakorlatilag felcsempésztek egy repülőre, ami – mint később kiderült – Washingtonba tartott. Így érkeztem meg az Álmok országába alig három évesen.

Ugyan ott-tartózkodásom is érdekesen indult, de végre-valahára egy kicsit lecsillapodtak körülöttem az események, mikor egy szerető családhoz kerültem.

Amennyire nyugodt voltam Moszkvában, annyira ideges voltam néhány hónappal később Washingtonban, amikor egy olyan helyre érkeztem, ahol mindenféle idegen nyelveken beszélt körülöttem a tömeg.

A gép leszállása és kiürítése után hamar fény derült rá, hogy egy potyautast is hozott. Attól a pillanattól kezdve egyre több ember téblábolt körülöttem tanácstalanul. Kérdezgettek is mindenfélét, de akkor még nem beszéltem angolul, így semmit nem értethettem belőle. Ám a nagy zsivaj hirtelen abbamaradt, de mivel nem voltam hajlandó a padlón kívül bármire is ránézni, egészen addig nem tudhattam az okát, amíg egy jól öltözött férfi le nem guggolt mellém, és meg nem szólalt németül. Ekkor jöttem rá, hogy miatta támadt hirtelen a nagy csend. Ám míg ezen gondolkoztam, a rejtélyes férfi átváltott egy másik nyelvre, amit szintén beszéltem, az oroszra, majd még egy párra, amit már nem. Egészen addig próbálkozott kitalálni a nemzetiségemet, amíg könnyes szemmel rá nem néztem és meg nem szólaltam (ott először), németül. Legalábbis próbálkoztam, ugyanis csak az énig jutottam a mondatban, mikor a könnyeim patakokban kezdtek folyni, és kitört rajtam a sírás. Ekkor magához ölelt és megvárta míg megnyugodtam egy kicsit, majd újra németül szólalt meg. Eszerint az az egy szó elég volt neki ahhoz, hogy tudja, milyen nyelven beszéljen velem. Nagyon megörültem, hogy végre újból ismerős szavakat hallhattam.

– Nyugodj meg, kislány! Nem lesz semmi baj – mondta nyugodtan németül.

Én csak bólogattam és még jobban az ölébe bújtam. Úgy éreztem, hogy csak ő védhet meg az idegennyelvű tömegtől, amelytől akkor annyira féltem. Néhány pillanattal később újra megszólalt:

– Én Seth vagyok. Mi a neved, kicsim?

– Severina – válaszoltam félénken.

Ekkor furcsa csillogást láttam a szemeiben és féltem, hogy valami rosszat mondtam. Ám ő mintha a gondolataimban olvasott volna, megnyugtatott.

– Nem kell megijedni, nem mondtál semmi rosszat. Meg tudod mondani nekem, hány éves vagy, bogárka? – kérdezte olyan hangsúllyal, mint aki csak megerősítést vár egy sejtelmére.

Ez az érzésem csak fokozódott, mikor a válaszom után a szemébe néztem. Ekkor derült ki, miért volt olyan furcsa a szeme. Sejtette ki vagyok, tényleg csak helyeslésre volt szüksége. Ezért nem is kérdezett rá a szüleimre, mert pontosan tudta, hogy anyám halott, apám pedig a GRU, az orosz katonai hírszerzés fogságába került nem sokkal azután, hogy megszöktetett.

Ezután feltett még néhány kérdést, mondott valamit a reptéri személyzetnek és a bevándorlásiaknak, majd kézen fogott, és kisétáltunk a terminálból.

A következő dolog, amire emlékszem egy nagy, sok emeletes épület, hatalmas parkolókkal és kerítéssel minden oldalról körülvéve. Oda mentünk be, miután egy kutyás őr átengedett minket a sorompó alatt. Az volt a CIA főhadiszállása, Langley-ben.

Mint kiderült azért mentünk oda, hogy papírokat szerezzen nekem. Akkor még nem tudtam mire vélni az állami intézmények útvesztőit és beosztásait, de ezek a dolgok a későbbiekben életem meghatározó részét képezték. Tehát későbbi nevelőapám, a rejtélyes ember a reptérről, egy magas rangú, hírszerzésért felelős ember volt, míg a másik ember, akihez ellátogattunk a CIA akkori igazgatója és nem mellesleg az ő régi barátja volt.

Mikor beléptünk az épületbe, az igazgató már ott várt minket, és kezet ráztak egymással.

– Izgalmas volt a délutánod, igaz Seth? – kérdezte az igazgató.

– De még mennyire. Örülök, hogy ilyen gyorsan tudtál fogadni, igazán hálás vagyok! – udvariaskodott későbbi nevelőapám.

– Ugyan. Ez a legkevesebb, amit az ember megtehet egy régi barátért. Úgy gondolom, ezt nem itt szeretnéd megbeszélni, legjobb lesz ha feljöttök az irodámba – javasolta a kémfőnök. – Ott nem fog zavarni bennünket senki sem.

– Severina! Gyere ide kicsim, felmegyünk a bácsival az emeletre – mondta németül „apám”.

Ám engem valahogy jobban érdekelt egy másik ajtó, ami előtt két fegyveres biztonsági őr állt, a beléptető kapuk mellett.

– Nem arra megyünk drágám, gyere vi… – próbált rávenni az engedelmességre.

– Hagyd csak Seth – vágott közbe az igazgató. – Ha először oda akar menni, akkor odamegyünk. Utána majd velünk fog jönni, hidd el! Négy gyerek után már csak tudom!

Miután jól kifutkorásztam magam az ajtó mögött nyíló technikai osztály folyosóin, tényleg oda mentem ahová ők akarták. Egészen addig, amíg el nem értünk a liftig. Beszállni ugyanis az istennek sem akaróztam. Végül úgy hajlandó voltam bemenni, hogy ölben voltam. A következő látogatásokkor meg már ki sem lehetett imádkozni a felvonóból. Hát ezt nevezik a sors iróniájának.

– Nos, elárulod ki ez a kislány? – kérdezte a CIA első embere. – Nagyon hasonlít valakire – fűzte még hozzá.

– Manfred Rommel lánya – közölte szárazon a kérdezett. – Amúgy az édesanyjára hasonlít nagyon. Én is így ismertem fel.

Apa nevére egy pillanatra felkaptam a fejem, de miután rájöttem, hogy ezen kívül semmit nem fogok érteni a beszélgetésből, feladtam a dolgot.

– Ugye ez nem komoly? Hogy jutott be az országba egyedül? – érdeklődött tovább kíváncsian a Cég vezetője.

– Gondolom az apja ismerősei rakták fel a gépre. De ez csak tipp, mivel nem ismerjük pontosan az ottani kapcsolatait – gondolkozott hangosan pótapu.

– Egy igen valószínű ötlet – ismerte el a másik is. – Az apját igen sokan ismerik a Szovjetunióban is. Biztosan talált valakit, aki szívesen segített kivinni a kislányt az országból – tette hozzá.

– A gond az, hogy nem a Szovjetunióból jött a gép, hanem Frankfurtból – spekuláltak tovább.

– Én sem úgy gondoltam, hogy onnan küldték, az nagyon veszélyes lett volna, de az apja nagyon lelkiismeretesen óvta a lányát, főleg mióta meghalt a neje. Nem tudod, mikor indult a gépe?

– Utólagos engedelmeddel ráállítottam néhány emberedet míg úton voltunk ide, és ők azt mondták, hogy itteni idő szerint 6:13-kor.

– Te jó ég, mennyit utazott ez a szegény gyerek! – mondta elképedve a direktor. – Evett ma már valamit?

– Hogy ez idáig nem jutott eszembe! – panaszolta „apu”. – Egyből idejöttünk hozzád. Ha a gépen nem evett, akkor valószínűleg nem.

– Gina, jöjjön be kérem! – szólt bele a házi telefonba hirtelen Martin Collins.

– Mit tehetek önért, igazgató úr? – jött be kisvártatva a titkárnője.

– Kikísérné a kishölgyet a mosdóba, kérem?

– Semmi probléma. Még valamit? – tudakozódott készségesen.

– Utána tudna hozni valamit enni és inni neki, meg két kávét nekünk?

– Persze, uram. Gyere kicsim – nyújtotta felé a kezét.

– Nem beszél angolul, Gina – tájékoztatta asszisztensét a főnök.

– Oh. Értem.

– Menj a nénivel kicsim. Elvisz a mosdóba, jó? – kérdezte leendő apám németül.

– Aranyos kislány, Seth.

– Igen az. Én, én… Szóval én azon gondolkodtam, hogy lehetne-e esetleg, hogy lehetne-e… – próbálta „apám” szavakba önteni a gondolatait, egyelőre kevés sikerrel.

– Bökd már ki végre, mit akarsz! – mondta türelmetlenül a barátja.

– Szeretném magamhoz venni.

– Láttam rajtad, hogy valami nagyon nyomta a lelked – fojtott el egy elégedett mosolyt. – Beszéltél már erről Catherine-nel? – érdeklődött tovább.

– Még azt sem tudja, hogy én itthon vagyok – vallotta be őszintén a barátjának –, nemhogy azt, hogy egy gyerek is van velem. Akit nem mellesleg szeretnék befogadni.

– Hm, hát az úgy minden bizonnyal izgalmas lesz – kezdte Collins igazgató. – Amúgy semmi akadálya nincs a dolognak. Ha megbeszéled a nejeddel és ő is belemegy, akkor sima ügy. Elég hamar el lehet intézni, ha az ember kicsit rátapos néhány kézre és lábra.

– Addig mindenképpen nálam maradt, amíg nem kap papírokat, mert a bevándorlásiak nem nagyon akarták kiengedni a reptérről.

– A legjobb mindenképpen az lenne, ha mihamarabb megkapná az amerikai állampolgárságot, ennek pedig az örökbefogadás a leggyorsabb módja.

– Visszahoztam a kislányt, és itt van egy kis rágcsálnivaló is, meg két kávé önöknek.

– Köszönjük, Gina. Most már elmehet – nézett a titkárnőjére. – Nézd csak kicsim, ez a tiéd. Egyél csak! – biztatott németül a Cég első embere.

– Átmehetek oda? – kérdeztem egy félig nyitott ajtóra mutatva, miután belakmároztam mindent, ami a tányéron volt.

– Nyugodtan bemehetsz – felelte békésen.

Nem sokkal azután, hogy átmentem a másik irodába és körülnéztem, belekucorodtam az igazgatói fotelbe és mély álomba szenderültem.

– Ha jutottatok valamire, kérlek azonnal szólj, hogy minél hamarabb tudjak intézkedni! – kérte a beszélgetés végén az igazgató „apát”.

– Rendben. De nem is zavarunk tovább, biztosan nagyon sok dolgod van még mára. Megkeresem Severinát és megyünk is haza.

– Vajon mit csinálhat? – gondolkozott hangosan a vezető. – Egy jó ideje nagyon csendben van.

– Ezt nézd Martin, valaki elfoglalta a helyedet!

– Ó, de drága! Ezt meg kell örökíteni!

Ezután a felszólítás után készült az a fénykép, melyet később ki sem lehetett robbantani Martin Collins igazgató tárcájából.

– Drágám, megjöttem! Hoztam egy vendéget is, remélem nem baj – toppantunk be az ajtón már délután.

– Nem, dehogy. Jut elég a vacsorából neki is, ha marad addig – szólt ki a konyhából „anyám”. – Ismerem?

– Meg lennék lepve, tekintve, hogy nem beszél angolul.

– Te jó ég, ki hoztál te ide? – kérdezte meglepődve Catherine.

– Talán ha kijönnél… – kérlelte a feleségét.

– Ki ez a kislány, szívem? – nézett a férjére. – Egy eddig eltitkolt gyerek, mi? – kérdezte „anyu” tettetett felháborodással, majd együtt nevettek.

– Nem. Per pillanat ő egy illegális bevándorló, szülők nélkül.

– Ő? Hogy a csodába tudna egy kisgyerek egyedül eljutni az Államokba?

– Segítettek neki. Frankfurtban tették fel egy Washingtonba tartó menetrend szerinti járatra. A Dullesen[1] futottam bele, mikor hazajöttem.

– Honnan tudod, hogy illegális „bevándorló”?

– A biztonsági szolgálatosok találták meg a reptéren, és a Bevándorlási Hivatal emberei próbáltak információkat kiszedni belőle, csakhogy nem jöttek rá arra, hogy nem tud angolul. Ekkor jöttem én a képbe.

– Ezt értem. Na de miért hoztad ide? – furcsa hangon kérdezte mindezt, ami megütötte a fülemet.

– Egy ideig – kezdte – itt fog maradni velünk. Addig mindenképpen, amíg el nem intézik az állampolgárságát, mert a saját felelősségemre hoztam el a repülőtérről.

– Különben kitoloncolnák az országból, igaz? – ekkor már megértőnek tűnt számomra. – Hogy gondolták ezt? Egy gyereket egyedül „hazaküldeni”! – háborodott fel.

Amíg ez a párbeszéd zajlott én csak álltam ott mellettük megszeppenten és hol az egyikükre, hol a másikukra néztem, mert semmit nem értettem. Ekkor az ölébe vett egy tíz év körüli fiú, akit eddig észre sem vettem.

– Ő a fiam, Phillip – kezdte „apám”, látva kétségbeesett tekintetem. – Ő pedig a feleségem, Catherine – folytatta a család bemutatását még mindig németül. – Phillip beszél németül, drágám. Ugye? – várt visszaigazolást a fiától.

– Egy kicsit – mondta nekem németül a fiú.

Mialatt a felnőttek folytatták a beszélgetést, mi átmentünk a nappaliba egy-egy csésze kakaóval, és próbáltunk beszélgetni. Utólag már nem igazán tudom eldönteni, hogy melyikünk beszélt „szebben” németül, mivel én a félelemtől, ő pedig az izgatottságtól nem tudott helyesen beszélni, de valahogy csak megértettük egymást.

Hamar megkedveltem Phillipet, ahogy „anyát” is. Beszélgetésük után elvitt fürödni, míg „apát” elküldte néhány nekem való holmiért. Fürdés után vacsorához tálalt és próbált érdeklődni afelől, vajon meg tudom-e enni egyedül a levest, vagy segítsen. Ám mivel nem beszélt németül, Phillip segítségét kellett igénybe vennie, aki még mindig alig tudott értelmes beszélni az izgalomtól, de csakhamar kiderült, hogy segítségre szorulok. Viszont ez a megállapítás nem Phillip fordításának volt köszönhető, hanem annak, hogy sikerült kiöntenem a levest, így mehettünk vissza fürödni, amit én nagyon élveztem. Miután megérkeztek a kért ruhák, és le tudtak fektetni, szinte azonnal elaludtam. Volt mit kipihennem, mivel hosszú nap állt mögöttem.

A következő hetet kettesben töltöttük „anyával”, mert Phillip iskolába járt, „apa” pedig vagy dolgozott, vagy az én érdekemben járt közben valahol kezekre taposni. A hét nagyon izgalmasan telt, tekintve, hogy nem beszéltük egymás nyelvét. Az ott töltött kevéske idő alatt is sikerült megkedvelnem mindnyájukat, megszokni az új környezetet. Már egyre kevésbé aggódtam, de az igazi szüleim elvesztését még nem tudtam kiverni a fejemből.

Mikor az egy hétből hónapok lettek, már nem lettek volna hajlandóak lemondani rólam, de már nem is kellett, ugyanis az elmúlt hónapok munkájának meg lett a gyümölcse: sikerült nekem papírokat keríteni, és így már gyerekjáték volt a törvényes örökbefogadás elintézése, valamint az amerikai állampolgárság megszerzése is. Mindez meg is történt 1974. május 25-én a legnagyobb titkokban. Újdonsült szüleim ismerősei, és apám távolabbi munkatársai mind azt hitték, hogy vér szerinti gyerek vagyok, a többieknek meg füllentettek egy kicsit, hogy elhiggyék. Sejtelmük sem volt az igazságról, de hát éppen ez volt a cél, hogy ne kutassák kíváncsi szemek a múltamat. Ettől a naptól fogva Sarah Vera Campbell voltam.

Az új családomban töltött első fél évnek nagy jelentősége volt számomra: elkezdtem ismerkedni az angol nyelv rejtelmeivel, valamint apám révén menthetetlenül beszívott a titkosszolgálatok „fekete lyuka”, ahonnan többé nincs kiút. Ő ugyanis ekkor a helyettes Nemzetbiztonsági Tanácsadó szerepét töltötte be, mely által én is bekerültem a szakma körforgásába, bátyámmal ellentétben.

Mivel lassan betöltöttem negyedik életévemet is, anya úgy gondolta visszamegy dolgozni, ezért óvodát kellett keresni nekem. Hogy meglévő nyelvtudásom megmaradjon, olyan intézménybe írattak be, ahol tudtam gyakorolni azt. Ez volt a German School Washington, D.C., ahol gimnazista koromig tanultam. Az oktatás két nyelven folyt (német, angol), de már ekkor is tanultam idegen nyelveket. Az angol nyelvvel nagyon sokáig nem voltam kibékülve. Még felnőtt fejjel is úgy éreztem, hogy német akcentussal beszéltem, de mindenki arról próbált győzködni, jó néhány anyanyelvi sem beszél így. Néha elhittem, máskor viszont nem. Húszas éveim végétől pedig hiányzott az anyanyelvem (az első), kezdtem nagyon unni az angolt. Talán ez is az oka annak, hogy miért jöttem el onnan, amilyen hamar(?) csak tudtam. Végleg.

Iskolai tanulmányaim során derült fény fotografikus memóriámra és kiváló nyelvérzékemre. Ezen képességeimnek és apának köszönhetően hamar, talán túlságosan is hamar bekerültem a CIA hierarchiájába.

Már óvodás koromban rendszeres bejárást nyertem oda, ahova csak nagyon kevesek tehetik be a lábukat: Langley-be, a CIA főhadiszállására. Később már a Fehér Ház és a Pentagon gyakori látogatója is lettem. Ám a hangsúly ekkor még a Cégen volt. fiatal korom ellenére(?) hamar kezdtem elsajátítani a szakma fortélyait, gyakorlatilag belenőttem. A legjobbaktól leshettem el testközelből minden apróságot. És persze az alapokat is. Mivel titokzatos volt számomra ez az egész, teljesen lázba hozott. Hamarosan már érdeklődésem fő tárgyát képezte a hírszerző szakma.

Mindezek ellenére hivatalosan nem voltam ügynök. Nem is lehettem volna a szigorú szabályok miatt. A Céghez tartozáshoz ugyanis sok olyan feltételnek kell megfelelni, aminek én koromból kifolyólag alapból képtelen lettem volna. Az első a korhatár, amely tizennyolc év. A többed generációs állampolgárságról (amely mondjuk a legalizált múltammal nem jelentett volna problémát), a fizikai és pszichológiai tesztekről és a poligráfos vizsgálatról jobb nem is beszélni.

Mire elvégeztem a középiskolát, apám révén már teljesen elmerültem a szakma mocsarában, amitől egy ideig nem is volt lehetőségem elszakadni. Ezek után már nem túl sokat kellett várnom első igazi bevetésemre.