Vera Donovan: A Pacsirta titka – Egy kém élete – 2.

1. részlet

Harmadik fejezet
Vér, erőfeszítés, veríték és könnyek

Még nem voltam nagykorú, amikor az első ügyemet megkaptam. Éppen a korom miatt gondoltam valami kis egyszerű, „bemelegítő” akcióra, ahol tapasztaltabb ügynökök segítenek majd. Tévednem kellett. Már ez az ügy is „éles” volt, és mind később számomra is nyilvánvalóvá vált, nem szabadulhattam tőle egész életemben.

Különleges iskolámban nem csupán jó nyelvérzékemre és kiváló memóriámra derült fény, hanem hajlékonyságomra is. Ennek hatására döntöttek úgy „odafent”, hogy majd az olimpiai indulás és a hazai terep egy ideig segítséget adhat nekem a dolgok beindításához (tudniillik 1984-ben Los Angelesben rendezték meg a nyári olimpiát).

A CIA tehát fogta magát és felvette a kapcsolatot az NSZK-beli állomáshelyükkel, hogy rendezzék el a dolgot a nyugat-német hírszerzéssel. Azt gondolták ki ugyanis, hogy nyugat-németként majd úgy adom el magam Tatjana álnéven a Stasinak (a kelet-német hírszerzés), mintha átálltam volna. És mivel az NDK-sok jó kapcsolatot ápoltak a szovjet elvtársakkal, azt reméltük, hogy átadnak nekik. Itt volt előny a korom, mivel köztudott volt, hogy a falon túl működtek „szakintézmények”, melyek a KGB előszobáját jelentik. A cél ugyanis az volt, hogy bejutva a KGB berkeibe, segítsem a már ott lévő amerikai kollégát a Fülemüle fedőnevű ügynökünk irányításában. Ő pedig nem volt más, mint az orosz hírszerzés főigazgatója!

Csodák csodájára a terv bevált. Az NDK-sok mit sem sejtve értesítették egy potenciálisan nagy fogásról az oroszokat, akik kapva kaptak az alkalmon, vagyis rajtam. Tanítási célokból Odesszába küldtek (a várt módon), ami egy igazán érdekes hely. És akkor még finoman fogalmaztam.

Ebben az „iskolában” képzik a kémnövendékeket. Itt tanítják meg a lehallgatás, a követés (és nyilván a lerázás), az irányított beszélgetés, a fényképezés, a zsarolás és más, hasonlóan fontos dolgok alapjait. Ez idáig rendben is lenne, hiszen ez a dolga az iskolának. Ám a későbbiekben a zsarolás és az információszerzés egy egészen másféle, speciális formáját tanítják meg. A végzősöket tovább szakosítják, tudásuk és gyengéik szerint, de alapszinten mindenkinek értenie kell az összes „módszerhez”, így ahhoz is, aminek megismeréséhez az alábbiak jó kiindulópontot nyújtanak.

Erre a módszerre a legjobb példa a híres Fehér lepedő hadművelet, melynek során csinos és képzett fiatal lányokat, esetenként pedig jóképű, fess fiatalembereket (fel)-használva készítettek bizonyos magas rangú hivatalnokokról, tisztekről, diplomatákról és más, ilyen szempontból értékes(nek hitt) emberről igencsak kompromittáló felvételeket, amelyekkel később zsarolták őket. A legtöbb esetben az áldozat – engedve a nyomásnak – adott át anyagot, ám ezzel csak maga alatt vágta a fát, ugyanis az információátadás tényével (és az arról készült fényképekkel) további együttműködésre lehetett rávenni az illetőt.

Az iskola a későbbiek során tehát egyfajta kurvaképző lett. Tovább nem is szükséges részleteznem. Úgy gondolom mindenki el tudja képzelni, hogyan működhet az ilyesminek az oktatása intézményesített keretek között, „elismert” tanárok(⁉) által.

Mintha mindez még nem lett volna elég számomra, akadt abban a kedves ukrán városkában egy másik „nevezetesség” is. Ez pedig történetesen az orosz–ukrán maffia központja volt. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre (mindkét szemléletre akad elég példám) a területi vezető, aki amúgy a legnagyobb orosz maffiacsalád fejének a fia, Pavel elkezdett „érdeklődni” utánam. Ennek a „kapcsolatnak” (mint minden másnak) voltak rám nézve előnyei és hátrányai is, ám az biztos, hogy néhányszor az életemet mentette meg a „viszonyunk”.

Hogy mi köze van ennek az egésznek az olimpiához? Hát az, hogy amerikai, hazai földön könnyebb átadni a megszerzett információkat, és ez alatt az egy hét alatt könnyebben tudtak nekem segítséget nyújtani, mint mikor Odesszában, vagy később Moszkvában voltam, távol a bonni központtól is, hát még az Egyesült Államoktól.

Mivel az oroszok is pontosan meggyőződhettek róla, hogy megfelelő adottságokkal rendelkezem a feladat végrehajtásához, engedélyezték részvételemet az olimpián ritmikus gimnasztika sportágban. Mivel nem tudhattak róla, hogy ez az egész egy fedőakció, a feladatom a szovjet állampolgárok (sportolók) megfigyelése volt. Egyszóval besúgó lettem.

Tehát néhány év múlva, elvégezve az odesszai előkészítő-iskolát, a maffia „támogatásával” magam mögött, bekerültem a KGB Első Főcsoportfőnökségéhez, méghozzá az illegális ügynökökkel foglalkozó S igazgatóságra. Pont úgy, ahogy elterveztük. (Az oroszok ekkor még rettentő kiszámíthatóak tudtak lenni.) Így már semmi és egy ideig senki nem is gátolhatott meg munkám (kapcsolattartás) teljesítésében.

Már csak a helyszínen derült ki számomra, hogy nem én vagyok az egyedüli szövetséges kém. Volt ott egy francia is, Claude (alias Anatolij), aki számított rám. Mikor erre rájöttem, teljesen elbizonytalanodtam: az enyéim nem tudtak róla vagy csak nem említették meg? Ha nem tudtak róla, akkor ő hogyan várhatott engem? És ha csak nem számoltak be róla, miért nem tartották fontosnak elmondani az egyik alapszabály ellenére? Tudniillik egy ügyben, egy helyszínen csak úgy vethető be több ügynök, ha kölcsönösen tudnak egymásról, különben akaratuk ellenére felfedhetnék társuk álcáját.

Ugyan Claude-ról nem volt tudomásom, ám másvalakiről igen. Ő volt Nick Hobbs (alias Szergej), aki szintén a CIA-nak dolgozott. Érkezésemig ő volt Petr Ivanov Pavlov, KGB igazgató kapcsolattartója. Eredetileg úgy volt, hogy felváltom, ám végül ő is ott maradt Moszkvában, mivel időközben igen sikeresen beépült az orosz hírszerzéshez, és szépen haladt felfelé a ranglétrán. Mindez viszont Petrnek volt köszönhető. Ő tette lehetővé számunkra azt is, hogy kapcsolatot tartsunk vele, és mivel hivatalosan akkor már a KGB munkatársa voltam, ő volt a főnököm. Érdekes egy helyzet volt az biztos, de sikeres is. Így volt ez egészen 1989-ig, amikor is le kellett mondania, mivel felülről már igencsak szorongatták. Ezek után én kerültem a figyelmük középpontjába.

Miután az NSZK-ba kerültem, a helyi hírszerzőközponthoz tartoztam, ami Bonn közelében volt. Ott dolgozott gyakorlatilag minden nyugat-német hírszerzőtiszt, aki nem terepen tevékenykedett akkoriban, így több ezer ember munkahelyét jelentette. Ám azután, hogy valódi feladatomra fény derült, egy szűkebb csoporttal (kb. húsz fővel) új telephelyre költözünk az akció kényessége miatt. Ottani főnököm egy bizonyos Axel Berger lett. Ő volt felelős a teljes műveletért és értem is. Ezt a későbbiekben a személyes érzelmei is elősegítették, tekintve, hogy az idők folyamán viszonyt kezdtünk. Jóllehet nem feltétlenül szerelemből, engem legalábbis más érzések hajtottak.

Mivel én még csak akkortájt lettem nagykorú és távol az otthonomtól szükségem volt valakire, aki törődik velem, akitől szeretetet kapok, nem utasítottam el a közeledését. Így Axel lett ez az ember, aki mindezt megadta nekem, pedig akkor ő már harminc éves volt. Utólag nagynak tűnhet a korkülönbség, de ez akkor a legkevésbé sem zavarta egyikünket sem.

A kor ugyan nem, de más igen. Ez a távolság volt. Mikor az akció részeként Odesszába mentem, egyben igen messzire is kerültem a biztonságot jelentő Bonntól, és a kapcsolattartás is kezdett igazán nehezen kivitelezhetővé válni. Ez csak fokozódott, amikor Moszkvába hívtak. Valószínűleg Petr közbenjárásának köszönhetően a későbbiekben olyan kiváltságokat élvezhettem, amiket más ember nemigen: elhagyhattam a Szovjetuniót! Ilyen úton-módon sikerült fenntartani az információáramlást a moszkvai ügynökök (ugye többen voltunk) és a nyugatiak között.

A találkozók úgy zajlottak, hogy néhány napra – valamilyen ürüggyel – „hazakérettem” magam Berlinbe, ahonnan viszonylag könnyen átjutottam az NSZK-ba, végül pedig Bonnba. Ám soha nem mentem a központba, mindig valamilyen félreeső helyen találkoztam velük. Általában Axellel, de akadt olyan is, hogy mással. Az ilyen találkozásokkor kezdtek problémát okozni a személyes érzelmeink, ugyanis az idő múlásával (ahogy mindinkább forrósodott a hangulat) egyre nehezebben akart visszaengedni.

Mivel egyre több erőmet emésztette fel a vele folytatott folytonos „harc”, kértem, hogy más legyen a tartótisztem. Erre ahelyett, hogy sértődöttem odébbállt volna, még inkább kezelhetetlen és kiszámíthatatlan lett. Ezért úgy döntöttem, hogy nem közlök vele egy olyan tényt, ami valószínűleg végérvényesen eldöntötte volna a „menni vagy maradni” kérdéskört. Moszkvában ugyanis megtudtam, hogy terhes vagyok. Egy ideig ugyan gyötört a lelkiismeret, azért mert elhallgattam előle a dolgot, de tudtam, csak így fejezhetem be, amit elkezdtem. Ha nem kellett volna teljesítenem a feladatomat, biztosan maradok Németországban, de ez akkor (már) nem lehetett opció számomra.

Az úton lévő kisbabát ugyan eltitkolhattam az apja elől, de a moszkvaiak elől már nem sokáig lehetett. Az előzmények ismerete nélkül ez szinte megoldhatatlan problémának tűnhet, de szerencsémre voltak előzmények.

Korábban már ejtettem szót Claude-ról. Nos, ő volt az, aki segített „tisztázni” a dolgokat, mikor „természetesen” elismerte a gyereket. Ez így ugyan furcsának tűnhet, de nem volt az, mivel szerepet játszottunk. Mindez egy félreértésből adódik, de mivel nekünk akkor nagyon jól jött, hagytuk, hadd ringassák magukat illúziókba. Dezinformálás volt az a javából, kérem szépen!

Történt ugyanis, hogy röviddel az odaérkezésem után rájöttem, ő számított rám. Láttam az előkészület, a felkészültség jeleit. Például tervei voltak az összedolgozáshoz is. Ezért, hogy mindezt meg tudjuk beszélni, a hideg ellenére kimentünk a központ mögé, a gazdasági épületek melletti kertecskébe, mivel nyilvánvalóan a teljes épületet lehallgatták. Az épület egy kisebb nagykövetséghez hasonlított felépítésben: több emeletes volt és az alkalmazottak lakásainak, valamint magának a főhadiszállásnak külön épületszárnyai voltak. De a lényeg most az, hogy az udvarra mentünk, amit akkoriban még nem poloskáztak be, tudomásunk szerint.

– Most miért nézel így rám? – érdeklődött suttogva.

– Én csak egy kicsit meglepődtem – válaszoltam.

– Min? Azon, hogy vártalak? – kérdezett vissza.

– Igen, azon. Nem tudtam, hogy tudod. Sőt. Igazából azt sem tudtam, hogy te itt vagy – folytattam kiborulva.

– Hogyhogy nem tudtál róla? Nem szóltak⁈

– Nem, nekem aztán senki nem szólt erről semmit! – mondtam felháborodva.

– Jól van, nyugi. Most már tudod.

– Na igen, most már tényleg tudom. De azt még mindig nem tudom, hogy te mit tudsz.

– Miről mit tudok? – tudakozódott zavartan.

– Hát arról, hogy miért vagyok itt!

– Gondolom azért, amiért én. Mit gondolsz, miért falazok neked amióta csak itt vagy? – próbált az eszemre hatni.

– Szóval te sem tudtál rólam semmit, csak azt, hogy jövök. Szoros együttműködés lehet ez a… Kikkel is?

– Hogy kinek dolgozom? A franciáknak. De ugyanezt a kérdést én is feltehetném, viszont szerintem te sem tudnád pontosan megmondani, hogy kikkel is vagy.

– Nem tudom, miért kéne pont neked megmondanom. Nem bízom benned! – jelentettem ki ridegen, szúrós tekintettel.

– Jól teszed, hogy nem bízol senkiben, de nekem elmondhatod – folytatta semleges hangon.

– Miért is? – kérdezősködtem hitetlenül.

– Ad egy, én is elmondtam. Ad kettő, itt egymásra vagyunk utalva. Ha nem vetted volna észre, egy csónakban evezünk – magyarázta.

Ugyan meg nem tudom mondani miért, de kezdett enyhülni bennem a bizonytalanság, és hinni kezdtem neki. Talán azért, mert nem győzködött túlságosan erőszakosan, hagyta hadd jöjjek rá magamtól, hogy csak együtt érhetünk el valamit. Bár valószínűleg még ennyi kételkedés sem lett volna bennem, ha előre szólnak, hogy lesz ott valaki, aki velünk van (Nicken kívül). Nem tudtam hová tenni, hogy elhallgatták előlem: azt jelenti-e, hogy ők sem tudtak róla, vagy azt, hogy egyszerűen csak nem akarták elmondani valamiért. A lényeg, hogy lassan enyhült bennem a fagy.

– Papíron kelet-német vagyok, aki az oroszoknak dolgozik, de ez valójában nyugat-német munka az amerikaiak megbízásából.

– Hát te sem vagy egy egyszerű eset! – nyögte ki.

– Soha nem mondtam, hogy igen – reagáltam nevetve.

Ezután már kezdtünk oldottabban beszélgetni a munkánkról és magunkról. Megtudtam, hogy akkor már két éve Moszkvában dolgozott beépítve, és hogy már nagyon várt egy „hazait”. Úgy elbeszélgettük az időt, hogy nem tűnt fel, hogy időközben egy kicsit ránk is sötétedett. Ezután két „nagyfőnök” jött arrafelé. Erre, hogy mentsük, ami menthető, megcsókolt. Ezt a jelentet csípte el a két orosz, majd teljesen félreértve azt, így szólt az egyik:

– Hát ezért voltatok olyan furcsák mostanában! Nem kell ám titkolóznotok, gyerekek! Megértjük. Mi is voltunk ám fiatalok, akár hiszitek, akár nem – kacsintott ránk.

Játszottuk azt a szerepet, amit látni akartak tőlünk. Ez kellően megalapozta az álcánkat a későbbiekben. Így vált lehetségessé, hogy feltűnés nélkül a magáénak vallja a kicsit. Ami egy ideig mindannyiunk életét megmentette, de csak egy ideig.

Mint tartótisztem, Axel tudott a Claude-dal folytatott „viszonyomról”, ám akkori értesüléseim szerint a későbbiekben sem szerzett tudomást a fiáról. Tőlem legalábbis biztosan nem. Ezért (és a viselkedése miatt) megritkultak az amúgy sem túl gyakori találkozásaink otthon. Ennek ellenére szükség volt az információcserére, így 1989 februárjában elkezdtem intézni a berlini-bonni utazásomat. Addig a részig minden rendben is ment, míg mindezt Moszkva végezte (természetesen Petr közbenjárásával) és nem a német visszajelzésre vártam. Ugyanis nem kaptam választ a szokott módon (egyezményesek voltak a kapcsolatfelvétel módjai) hozzájuk intézett kérdésemre. Ekkor ugyan már kicsit meg voltam ijedve, ám nem gondoltam semmi rosszra. Arra legalábbis semmi esetre sem, ami történt.

Megállapodás szerint csak akkor kell volna kihagyni a találkozót, ha kifejezettem azt a parancsot kapom, vagy ha én magam érezem veszélyesnek. De mivel nem kaptam elutasítás csak egyszerűen nem nyugtázták a közlésemet (mikor és hová megyek), elmentem. Mivel senki nem volt a megbeszélt helyen, a megbeszélt időben, a rutineljárás szerint cselekedtem. Postaláda (titkos átadóhely) útján megadtam a póttalálkozó adatait, ám az üzenet átvételét jelző jeleket (krétajelek előre megbeszélt helyeken) nem adtak. Mindezt azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt, aki átvehette volna őket. Ugyanis február 16-án robbantás következtében megsemmisült a csoportom által főhadiszállásként használt épület, így megölve az összes bennlévőt.

Tehetetlenül álltam az akkor még mindig parázsló épületet figyelve, könnyes szemekkel, siratva az egykori kollégákat, barátokat és Őt.

Mivel a nyugat-németek így kiestek a játszmából, helyüket (immár teljesen) az enyéim vették át. Az ő segítségükkel szedtem össze magam annyira, hogy vissza tudjak menni a halált hozó Szovjetunióba, mivel hosszas késlekedésem túlságosan feltűnő lett volna, és ezzel esetleg a saját halálomat okozhattam volna. Még más célom is volt az akció befejezésén kívül: meg akartam találni a felelősöket!

Gyásztól és bosszútól lángoló szívvel tértem vissza Moszkvába, ahol Claude már izgatottan várt. Ugyan tudta, hová megyek, de az előre nem látható dolgok miatt tovább maradtam. Talán említenem sem kell, hogy mire „hazatértem”, neki már szabatos információi voltak a tragédiáról, ám ezen már nem is lepődtem meg igazán. Pontosan ismerte, milyen viszonyban álltam Axellel és a csoporttal, így megértette a fájdalmamat, de (az amerikaiakkal együtt) ő is az akció folytatására biztatott. Ráadásul olyasmikre hívta fel a figyelmemet, amire én akkoriban nem is gondoltam ilyen kontextusban: a kisbabára. Egyrészt arra, hogy a nem túl jó idegállapotom árthat neki, másrészt, hogy lassan talán el kellene mondani az oroszoknak is, legalábbis Petrnek és Nicknek. Ez a tény a fájdalmon kívül lelkifurdalást is okozott számomra, mivel ekkor tudatosult bennem ténylegesen, hogy Axel nem tudott a közös gyermekünkről. Szerencsére a szovjet „kollégák” jól fogadták a hírt. A fogadtatáson kívül más jó vonatkozása is volt a dolognak: a gyászból eredő hangulatváltakozásaimat és a haragomat rá tudtam fogni a terhességre.

– Végre hazaértél! Már azt hittem, neked is valami bajod esett! – mondta Claude aggódva.

– Én is nagyon örülök neked! Csak éppen jól nem vagyok – mondtam szipogva.

– Tudom, kicsim, tudom. Nagyon sajnálom!

– Tudni akarom, hogy ki a felelős! – kezdtem elhaló hangon, mielőtt sírásban törtem ki.

– Ssssh! Nyugodj meg, minden rendben lesz! – mondta kedvesen miközben magához ölelt. – Most nem ez a legfontosabb. Gondolj a kicsire és pihenj!

– Fáradt vagyok.

– Tudom. Gyere, aludj egy kicsit!

– Nem lehet.

– Már miért ne lehetne? – kérdezte szinte felháborodva.

– Ők… – kezdtem volna el a mondandómat.

– Velük most ne foglalkozz! Nem tudom, hogy az orosz kollégákra vagy a barátainkra gondolsz, de akkor sem kell törődnöd velük. Mindenki meg fogja érteni.

– Miért nem mondtam el neki?

– Drágám, ezen igazán nem kell rágódnod. Jó oka volt annak, hogy nem tetted meg, meg most már úgyis mindegy.

– Annyira bánt!

– Elhiszem, de attól függetlenül még kell enned. Ne árts magadnak és a babának, mert később meg azon nem fogod túltenni magad! – mondta, miközben egy semmiből előkerült tálcát rakott az asztalra. Megeszed és mész aludni, jó?

– Igenis, apuci! – mondtam játékosan.

– Jól van, nem lehetsz olyan rosszul!

– Aggódom érte, Nick! – mondta idegesen Petr a visszaérkezésem után.

– Igen, én is. De tudod, hogy erős, kibírja. Ki kell bírnia!

– Az otthoniak tudják?

– Igen. Ők szedték össze Bonnban és gondolom visszajönni is ők segítettek neki, mert még mindig nincs olyan állapotban, hogy ezt megoldhatta volna.

– Ezek szerint ők is tudják, milyen rossz passzban van. De akkor mi a fenéért küldték vissza, ahelyett hogy gondját viselnék?

– Ha túl sokáig maradt volna távol, azt még te sem tudtad volna kimagyarázni, és csak gyanúba keverte volna – magyarázta Nick (Szergej). – Meg kellett kockáztatniuk, remélve, hogy nem omlik össze teljesen, mert akkor meg ő döntené magára a kártyavárat.

– Azért vagyunk mi itt, hogy ezt elkerüljük! – közölte tényszerűen a KGB igazgatója.

– Szerencséjére nem csak mi vigyázunk rá, hanem ez a titokzatos francia is. Nem tudom eldönteni, hogy csak azért vette a szárnyai alá, mert azt a parancsot kapta, vagy azért mert szereti.

– A kislány hogyan áll vele?

– Abban sem vagyok biztos, hogy Axelbe szerelmes volt, nemhogy belé – látta át a helyzetet Nick Hobbs.

– Ezt most nem teljesen értem, azt hiszem – bizonytalanság csenget az Iroda vezetőjének hangjából.

– Túl fiatal még. Axelre szüksége volt, de csak szeretetből. Claude-dal meg csak játszanak, szerintem.

– Nem érdekel mit csinálnak, amíg nem keverednek bajba. Bár úgy érzem, azért jó lesz, ha rajtuk tartjuk a szemünket!

– Talán igazad van.

Az idő múlásával kezdtem kicsit jobban érezni magamat, ám még mindig a történtek hatása alatt voltam. Úgy érzem hatalmas szerencsém volt, hogy akadt a közvetlen közelemben egy ember, aki átsegített életemnek azon a nehéz szakaszán. Sokat köszönhettem Claude-nak már akkor is, hát még mikor a Szovjetunió széthullása után kijuttatott az országból.

1989. szeptember 28-án megszületett a kisfiam, Maxim, akit (mint már említettem) Claude a sajátjának tekintett. Ám a „családi” idill sajnos nem tarthatott sokáig, mert a kedves szovjet elvtársak gondoskodtak az ellenkezőjéről: október 10-e örökre felejthetetlen marad számomra.

Reggel kábán, fáradtan ébredtem. Ez amúgy nem lett volna szokatlan egy újszülött mellett, de az igen, hogy nem „otthon” voltam. Teljesen ismeretlen szoba volt, és rajtam kívül nem volt bent senki. Kezdtem magamhoz térni, mikor ismerős sírást hallottam kintről. Minden erőmet összeszedve próbáltam az ajtó felé menni, de óráknak tűntek a másodpercek, amíg kiértem. A sírás kezdett átcsapni fájdalmas ordításban, de akkor még nem láttam semmit és senkit. Egy kicsivel később pillantottam meg Maximot egy asztalon feküdni, véresen. Nagyon megijedtem. Az ölembe kaptam, megnéztem mennyire sérült meg és nyugtatgattam, miközben próbáltam rájönni arra, mi történt. Mivel az épületben nem találtam senki, kimentem az udvarra. Ám nem számoltam az évszakokkal (arrafelé októberben már jócskán előfordulhat havazás, főleg éjszaka és hajnalban), így csak álltam a hidegben. Ekkor láttam meg a közeledő fegyveres KGB-seket és kezdett összeállni a kép.

– Add ide a kicsit, és senkinek nem esik semmi baja! – mondta az egyik, félreérthetetlenül mutatva a Kalasnyikovra.

– Miért? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Mert azt mondták, kislány. És mi azt tesszük, amit mondanak nekünk. Nem kell, hogy mindenkinek fájjon! Tedd, amit kérünk, és nem esik bántódásotok!

– Nem‼

– A saját dolgodat nehezíted meg ezzel. Mi úgyis elérjük, amit akarunk. Nekünk teljesen mindegy, hogy te élsz-e vagy halsz, érted?

Teljesen sokkos állapotban voltam: Fáradt voltam és fáztam. Remegő karomban tartottam a kisfiamat, aki még mindig keservesen sírt. Nem szóltam egy szót sem. Az ügynökök(?) valószínűleg ezt elégelték meg, mert mindenféle figyelmeztetés nélkül egy fegyvert, vagyis inkább gépkarabélyt hallottam elsülni. Ezután már csak arra emlékszem, hogy fekszem a hideg, véres hóban és minden ellenállásom ellenére könnyedén kiveszik a kezeim közül Maximot. Minden erőm elhagyott, és lassan elsötétedett a világ.