– Hogy az a..! – kiáltod a metróállomás épületéből kilépve, ahogy éles fájdalom hasít a talpadba. Be már nem fejezed a káromkodást, hiszen úriemberhez ez nem illik, helyette valamilyen kapaszkodót keresel, de csak egy koszos köztéri szemetes van a közelben. Megfogod a kuka szélét, persze épphogy csak két ujjal. Forogni kezd a gyomrod, de a talpadban érzett fájdalom erősebb az undornál. Most látod, hogy egy deszkára léptél az imént, amiből egy szög mered felfelé. Rohadt felújítás.
A méregdrága cipőd vékony, bőr talpát átlyukasztotta a szög, aminek a hegye – a fájdalomból ítélve – a talpadba fúródhatott. Átfut az agyadon a gondolat, hogy miért pont ezt a cipőt vetted fel, köztérre nem való az ilyesmi, elég lett volna a tárgyalás előtt átcserélni. Érzed, ahogy a zoknid kezd átnedvesedni a vértől, két ujjaddal benyúlsz a cipő oldalánál, és valóban: az ujjaid pirosak lesznek. Fél lábon egyensúlyozva zsebkendőt kotorsz elő simára vasalt ballonkabátod zsebéből, és letörlöd vele a vért a kezedről. Le kellene ülni valahova – gondolod, és észre is veszel egy padot pár méternyire, de az nem üres.
Nincs választási lehetőséged. Ha időben kocsiba szeretnél ülni, mielőbb el kell állítanod a vérzést. Odasántikálsz a padhoz, de még ilyen körülmények között is igyekszel kikerülni az aszfalton sűrűn elpotyogtatott galambürüléket.
Megtorpansz, mert a széles fapad kopott deszkáin ülve egy összetapadt szakállú, madárfészekre emlékeztető hajú csöves vigyorog rád hiányos fogsorával.
– Tessék helyet foglalni! – invitál színpadias karmozdulattal. – Elférünk itt ketten is!
Undorral méregeted az ételtől és egyéb dolgoktól szennyezett padot, orrodat megcsapja valami nagyon régóta érlelődő szagegyveleg, de a talpadat csak rendbe kellene tenni. Előveszel még egy zsebkendőt, a deszkákra teríted, és ráülsz.
Igyekszel nem tudomást venni újdonsült padtársadról, aki viszont feltűnő érdeklődéssel figyeli minden mozdulatodat. Óvatosan kifűzöd a cipődet, és elkezded lehúzni. Amikor a véres zoknid elválik a talpadtól, felszisszensz.
– Fáj ám ez, én tudom! – bólogat a csöves. – Ne tudja meg, mik voltak már az én lábamban is!
És te tényleg nem akarod megtudni. Lehúzod a zoknidat, aminek a talprésze már eléggé átázott. Még a táskám sincs nálam – bosszankodsz magadban –, abban legalább lenne kézfertőtlenítő. Jobb híján még néhány zsebkendőt kerítesz elő a zsebeidből; most az egyszer van valami haszna is annak, hogy az allergiád miatt gyakori orrfolyással küzdesz.
Megkönnyebbülsz, mert a csöves nem kezdi el részletezni, mikor és mik álltak már bele a lábába, amin egyébként most is csak egy vastag, kötött zokni van, itt-ott kihúzódott néhány szál belőle, azokat megkötötte a tetején.
– A zoknimat nézi? – kérdezi, mire te zavarba jössz, és figyelmedet azonnal a saját lábadra irányítod. Felitatod a vért a sebről, szerencsére nem folyik nagyon, de azért a zsebkendőt még pár percig rajta tartod.
– Van még egy zoknim, kölcsön adjam? – vigyorog, és te nem tudod eldönteni, hogy ezt csak viccnek szánta-e, vagy tényleg komolyan gondolja. – Bár magát még nem láttam erre, gondolom, hogy visszahozná – néz rád jelentőségteljesen, és már kotorászik is a holmija között.
– Hagyja, köszönöm – válaszolod udvariasan. – Van másik a kocsimban, nem messze parkolok.
Összehúzza a szemöldökét:
– Fura is volt nekem, hogy a metróból jött ki. Ilyen elegáns urak nem járkálnak gyakran errefelé! Szép autók, jó nők..! Van magának is néhány, mi? – érdeklődik cinkos kacsintással. Ez a közvetlen hangnem irritál téged, ezért – hogy eltereld magadról a figyelmet – inkább visszakérdezel:
– Megkérdezhetem, miért került az utcára?
– Ez egy nagyon szomorú történet – sóhajt egy hatalmasat. – Valamikor régen, úgy tíz-tizenkét éve még egy gyönyörű házban éltem a feleségemmel meg a két lányommal. Azt hittem, boldogok vagyunk, de egyik nap arra értem haza, hogy egy másik férfival van. Veszekedés, válás, tudja, ahogy ilyenkor lenni szokott. Semmi könyörület nem volt benne, a közösen eltöltött évek mintha nem is léteztek volna. A gyerekeket, meg a házat persze neki ítélték. Én meg utcára kerültem. A sors kegyetlen fintoraként még a munkámat is elveszítettem abban a hónapban. Egy bőröndbe pakoltam az életemet, és azóta húzom magam után – fejezi be, majd rád néz fájdalmas grimaszt vágva, de a tekintete szemtelenül csillog. Pár másodperc szünet után felnevet:
– Ugye elhitte? – csapkodja meg a felé eső karodat diadalittasan, mire te pár centivel arrébb húzódsz. – Nagyon szomorú történet, igaz?
– Szomorúnak szomorú. De ha nem igaz, akkor mi értelme? – nézel rá. – Viszont most már kíváncsi vagyok a valóságra is – mondod, amin még te is meglepődsz. Eszedbe nem jutott volna ma reggel, vagy akár húsz perccel ezelőtt az aluljáróban várakozva egy mappával a kezedben – amit már átvett tőled az illetékes –, hogy ma egy hajléktalannal fogsz szóba elegyedni, sőt, beszélgetni. Egy pillanatra megfordul a fejedben, hogy vajon mi lehetett abban a dossziéban, amit ennyire körülményesen kellett leszállítanod, de hozzá vagy szokva a diszkrécióhoz. Gondolataidat a hajléktalan szakítja félbe.
– Mi az igazság? – teszi fel a költői kérdést, erőteljes gesztusokkal kísérve, mintha csak a színpadon állna. – Hát ha annyira kíváncsi rá: szeretek így élni! Az egész tér az enyém – mutat körbe. – Ez a pad éjjel az ágyam, nappal meg a kanapém! Napközben ülök a nappali szobámban, és nézem az embereket. Mint egy tévében! Ez ám a 3D! – heherészik. – Szinte mindenkit ismerek, tudom, ki merre megy, mikor megy, kivel megy, balról jobbra vagy jobbról balra. Néha karmestert játszom, aki irányítja a zenészeket.
Feláll, arca erős koncentrációt tükröz. Egy képzeletbeli pálcát tart a kezében, ütemesen int vele néhányat, mire egy arra sétáló nő elmosolyodik. Aztán visszaül, feléd fordul, közelebb hajol:
– Itt aztán minden helyiség megvan, még a vécé is – fejezi be széles, foghíjas vigyorral, a közeli bokorra sandítva.
– Ez magát boldoggá teszi? Őszintén? – kérdezed hitetlenkedve. – Vagy ez még mindig nem a teljes igazság?
– Az igazság szomorú. Nem úgy szomorú, mint ahogy a történet, amit elmeséltem. Máshogy szomorú – mondja most komolyan, majd legyint egyet. – Nem hiszek én az igazságban! Az őszinteség meg… Ha őszinte lennék, nem kapnék egy fillért se. Piára ki adna? Kajára, vagy műtétre, szenvedő arcot vágva hozzá – azzal jól lehet keresni, még mostanában is, pedig az emberek már nem olyan adakozóak, mint régebben. Vagy ha azt mondanám a pultos kislánynak – őszintén –, hogy nézel ki már megint? Napról napra több a ráncod, a festett szőke haj egy bizonyos kor után már inkább taszító, mint vonzó… Dehogy mondok én ilyet! Sőt! Megdicsérem a mosolyát, a fiatalságát, és tudja mit? Az örömtől egy pillanatig tényleg kicsit fiatalabbnak néz ki, és még egy kávét is kapok mellé. Kinek éri meg őszintének lenni?
– Az én szüleim mindig arra neveltek, hazudni bűn. – Most is hallod apád hangját a fejedben, ahogy ezt kimondod, amitől egy erősebb szívdobbanást érzel a mellkasodban. Saját magad előtt is szégyelled, de eltűnődsz azon, amit ez az ember mondott. Majd hirtelen észbe kapsz: – Nekem már rég az autópályán kellene lennem! Ideje indulnom. – Megtapogatod a sebet a talpadon: már alig fáj, a vérzést is elállították a zsebkendők. Óvatosan visszabújtatod a lábadat a cipőbe, a véres zoknit az egyik zsebedbe gyűröd. Már épp mennél, amikor a férfi megszólal:
– Tudja, miben hiszek én? – Felé fordulsz újra, és ő már folytatja is. – Abban, hogy egy beszélgetés néha sorsdöntő lehet.
Éppen válaszolnál erre valamit, amikor hatalmas robaj rázza meg a teret. Ösztönösen a földre veted magad, a pad mögé gurulsz, a hajléktalan férfi melléd kuporodik. Minden szanaszét repül: autódarabok, üvegek, kukák, felismerhetetlen alkatrészek. Emberek rohannak és kiabálnak, füst száll felfelé, és elhomályosítja az eget is.
Néhány pillanattal később kissé felemeled a fejedet a földről, innen rálátsz arra a helyre, ahol az autód parkol. Megrökönyödve annyit mondasz:
– Az én kocsim robbant fel…