Vass Zsófia: Sziklamászás

Aranyrög pályázati novella, a történet 348 pályázó között kiemelt lett

 

Ökölbe szorítom a kezemet, érzem ahogy összehúzódnak az izmok, az inak szinte pattanásig feszülnek. Szürke kőhalmaz tornyosul előttem, a teteje szinte az egekbe vész. Lassan kifújom a levegőt és szorosabbra húzom magamon a hevedert. Jóleső biztonsággal simul a testemre, de szükségem is van a megnyugtatására, hiszen éppen egy hatalmas sziklatömböt készülök megmászni mindenféle segítség nélkül.

 

Korábban nem hittem volna, hogy valaha is sziklát fogok mászni, a magasság sosem volt a legjobb barátom. Amikor Tomi először javasolta, hogy menjünk el falat mászni, kinevettem. Még hogy én, a hivatásos könyvmoly falat másszon? A második és a harmadik alkalommal is csak mosolyogtam rajta mikor megpróbált meggyőzni, de végül győzedelmeskedett a kitartása és az az ellenállhatatlan mosolya.

Még akkor is az ötlet abszurditásán morfondíroztam, amikor a megbeszélt találkozóhely felé masíroztam pár nappal később. Én egy falmászó teremben? Biztosra vettem, hogy az első próbálkozásom alkalmával leszédülök a magasból, aztán majd a padlóról kanalazhatják össze, ami megmarad belőlem. Lélekben igyekeztem felkészíteni magamat a megrázó élményre.

 

Gondolatban most is sorra veszem a rám váró akadályokat. Elképzelem az útvonalat: merre fogok mászni, hol fogom magam rögzíteni, melyik részeket kell messziről elkerülnöm… Mindent előre megterveztek fejben, aztán persze úgyis teljesen másként alakul majd minden, de legalább elmondhatom, hogy nem a felkészültség hiányán múlott a dolog.

Fontos, hogy nem szabad kapkodni. Fókuszálni kell. Nekem mindig a légzés segít a legjobban koncentrálni. Veszek egy mély levegőt. Tavasz illatát érzem, valami finom frissességet, szinte látom magam előtt a fiatal rügyekre sütő napsugarakat. Tökéletes idő van a mászáshoz és az elmélkedéshez, az utóbbira azonban most igazán nincs időm.

Hosszú kilégzés… Koncentrálj!

Érzem ahogy hevesebben kezd dobogni a szívem, felkészülök az előttem álló kihívásra. Megkapaszkodom egy közeli sziklapárkányban, bal lábammal pedig fellépek egy aprócska kiemelkedésre. Minden izmomat megfeszítve feltolom magamat és jobb lábam is elhagyja a talajt. Innen már csak felfelé vezet az út.

 

A mászóteremmel történő első találkozásomkor az egyetlen út a kijárati ajtó felé vitt. Túl magasak voltak a falak, túl sok ember volt bent és ráadásul a cipő is kényelmetlenül szorított. Egyetlen perccel sem akartam több időt odabent tölteni. Csak azért nem sikerült meglógnom, mert Tomi pont akkor került elő teljes mászófelszerelésben feszítve, majd várakozó mosollyal beljebb terelt a terembe. Tudtam, hogy szívügye a mászás, és ez azonnal látszott is rajta. Mint aki hazaérkezett, olyan otthonosan mozgott a lecsüngő kötelek között. Tomi nagy mászó volt, egészen kicsiként kezdte, és azóta is rengeteg időt töltött mászótermekben. Látszott, hogy örömmel osztja meg velem tapasztalatát, olyan gyermeki izgalommal magyarázott, hogy a lelkesedése rám is átragadt. Mindenesetre a terem már nem tűnt annyira fenyegetően.

A kötélrögzítési technikák ismertetése közben történt először, hogy Tomi hozzámért. Ujjaink csupán egy pillanatra súrolták egymást, miközben az egyik mozdulatomat korrigálta, számomra mégis megszűnt létezni a világ. Mintha hirtelen víz alá kerültem volna, minden hang eltompult és csak meredtem arra a területre, ahol hozzámért.

– Akkor elmondom újra, jó? – bökött játékosan vállon Tomi, kirántva elvarázsolt állapotomból.

Úgy éreztem magamat, mint akit rajtakaptak. Fülig vörösödve pillantottam fel a kezemről, válaszul csak némán bólintottam. Nem bíztam a hangomban.

A folytatásban igyekeztem minden szavára koncentrálni, de itt ismét zavaró tényezőbe ütköztem. Ahogy beszélt, alig tudtam elszakítani a pillantásomat a szájáról. Ez volt életem leghosszabb tíz perces eligazítása. Mire a végére értünk, érzelmileg teljesen kimerültem és a neheze még csak most kezdődött. Jött a mászás.

Tomit figyelve egészen könnyűnek tűnt az egész. Majom ügyességgel mászott a falon, pillanatok alatt felért a tetejére, majd kommandós módjára leereszkedett és vigyorogva nyújtja át a kötelet. Még csak nem is tűnt fáradtnak.

Én következtem. Vettem egy nagy levegőt és elindultam felfelé. A színes kis kapaszkodókat mintha szándékosan helyezték volna el olyan távol egymástól, hogy még véletlenül se érjem el őket, mégis, kitartó küszködés árán végül elértem a fal tetejét.

Arra számítottam, hogy túl magas lesz, vagy legalább egy kicsit szédülni fogok, de ahogy visszanéztem Tomira, aki közben gyakorlott mozdulatokkal rögzítette a kötél másik végét, tökéletes biztonságban éreztem magamat.

Ezen a napon egyszerre szerettem bele a mászásba, és Tomiba.

 

A mászás élvezete azóta sem múlt el. Felemelő érzés a magasban lenni, minden eltörpül körülötted, a világ és a benne rejlő gondok jelentéktelenné válnak ahogy magadra maradsz a gondolataiddal. A kilátásban mondjuk nincs időm gyönyörködni, hiszen minden idegszálammal azon vagyok, hogy elkerüljek egy több emeltnyi zuhanást. Mégis érzem, hogy csodálatos nap van, élvezem a hátamat melengető napsugarakat és a vidám madárcsicsergést. Egy messzi faluból egészen idáig sodorja a szél a déli harangszót, autókat viszont egyáltalán nem hallani, távol vagyok minden nagyvárostól, tökéletes a nyugalom.

 

A mászás hamar a mindennapjaim részévé vált, Tomival szinte minden szabadidőnket mászótermekben töltöttük, a több órás edzések után pedig körbejártuk a város összes fagyizóját, a leghíresebbektől kezdve egészen az eldugott kis kézműves fagylaltozókig. Annak a nyárnak az emléke kitörölhetetlenül összefonódott az eperfagyi ízével, a sajgó izmokkal, meg persze Tomival.

Mégis, mikor rá gondolok, nem az eperfagyi, hanem az étcsokoládé kesernyés íze jut eszembe.

Azóta sem tudtam kiverni a fejemből azt a pillanatot, amikor minden rosszra fordult: Tomi bűnbánó arcát, ahogy kerülte a tekintetemet. Ezerszer is bocsánatot kért, próbált magyarázkodni, de már nem tehetett semmit. A repülőjegy le volt foglalva. Utazik.

Igyekeztem bátor arcot vágni, nem mutatni, hogy mennyire fáj a távozása, de belül éreztem ahogy a keserűség egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Könnyek mosták el Tomi távolodó alakját.

 

Izzadság csiklandozza a hátamat ahogy lassan végigcsordogál a gerincem mentén, homlokomról pedig egyenesen a szemembe folyik. Csíp és elvakít, alig látom a sziklát. Megcsúszik a kezem, az éles sziklaperem felsérti a bőrömet, mégis tovább tapogatózom és remélem, hogy sürgősen találok valami kapaszkodót, mert a perem, amin a lábaim támaszkodnak túl keskeny ahhoz, hogy hosszú ideig meg tudjak rajta állni. Cipőm alól kavicsok hullanak alá a mélybe.

 

Zuhantam. Mintha egyszerre eltűnt volna a rögzítőkötél ami eddig fenntartott, a kapaszkodók kicsúsztak a kezeim közül, én pedig tehetetlenül hullottam alá a mélybe. Makacs dolog ez a gravitáció, nincs előle menekvés és az én lelkemet úgy rántotta magához, hogy időm sem volt felfogni mi történik.

Napokig képtelen voltam kikelni az ágyamból, mozogni is nehezemre esett. A nappalok összemosódtak, éjjelente pedig ébren feküdtem, és semmi mást nem csináltam csak az ablakom alatt elsuhanó autók fényszóróit figyeltem a plafonon és igyekeztem megszámolni valamennyit. Bárányok helyett talán megteszik. Hosszú órákat öltöttem számolással, mégsem sikerült lehunynom a szemem egyetlen pillanatra sem.

Vártam valakire. Vártam, hogy megmentsen, hogy végre kihúzzon nyomorúságomból. Akkor már napok óta csak csokoládén és vízen éltem.

Egy idő után az ágyból átköltöztem a bejárati ajtóval szemben lévő kanapéra, ott gubbasztottam éjjel-nappal és megszállottként meredtem az ajtóra, vártam, hátha bekopogtat rajta a megmentőm, hogy véget vessen ennek az áldatlan állapotnak.

Csak vártam és vártam. A nappalok és az éjszakák összefolytak. Minden alkalommal, mikor léptek zaját hallottam a folyosóról, összerezzentem, mégsem volt szerencsém egyikkel sem. A léptek minden alkalommal továbbhaladtak, nem álltak meg az ajtóm előtt.

 

Hevesen dobog a szívem és egy pillanatra elönt a pánik. Érzem ahogy egyre jobban csúszik a cipőm talpa. Minden erőmet összeszedve oldalra lendülök és kinyúlok egy távoli kiszögellés felé. Épphogy sikerül elkapnom, de jó fogás esik rajta, így biztonságosan meg tudom tartani magamat. Kapkodom a levegőt. Ez a pillanatnyi bizonytalanság igencsak rám ijesztett. Le is eshettem volna. Persze valamennyire megtartana a kötél, de azért elég nagyot zuhantam volna. Teljesen kimerültem és már az erőm végét járom, de makacs vagyok. Kitartóan mászok fölfele, nem törődve izmaim tiltakozásával vagy az ujjaimba hasító fájdalommal. Egyszer csak elfogy a hegy. A kezem vízszintes talajt tapint a függőleges falak helyett. Megérkeztem.

 

Meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében, hogy ne kössek ki a földön. Csak egy pohár vízért álltam fel, de az egész szoba őrült ringlispílként kezdett forogni velem. Fájt a fejem, éhes voltam, ráadásul a lábaimat már nem is éreztem, olyan hosszú ideje ültem a kanapén összekuporodva.

Úgy éreztem, éveket vártam hiába valakire, aki végre kirántana a szürke mindennapjaimból. Mégis mikor ér már ide? Nagyon éhes vagyok.

Mint aki alva jár, szinte öntudatlanul elvánszorogtam a hűtőszekrényhez, amiben legnagyobb meglepetésemre ennivalót is találtam. Csupán néhány tojást és enyhén fonnyadt zöldséget, de több volt mint a semmi. Egy csésze teával egészen elviselhető volt.

Senki nem jön. Nem jön el értem a herceg fehér lovon, csillogó kardot vagy éppen elnyűtt mászófelszerelést lengetve, hogy megmentsen, viszont én még itt vagyok.

Valahogy elszenvedtem magamat a zuhanyig. A forró víz kioldotta a testemben lévő feszültséget.

Először történt, hogy miután ágyba zuhantam nem forgolódtam órákat álmatlanul. Mintha fejbe vertek volna, beájultam a párnák közé és nem is ébredtem fel egészen másnap reggelig, amikor az első napsugár rátalált az arcomra.

Zavartan pislogtam a beáramló fényben, majd kelletlen mordulással fordultam át a másik oldalamra, de közben egy apró mosoly jelent meg a szám szélén. Jólesett a melegség.

 

A tavaszi napfény meglepő erővel igyekszik elvakítani, és már teljesen megszárította izzadt ruháimat. Kellemes szellő lengedezik, mindent összevetve tökéletesen érzem magam.

A kilátás gyönyörű. Ez az igazi szépsége a mászásnak: olyan helyekre jutok el, ahova mások soha. Meg kell érte szenvedni, de ezerszeresen is megéri. Sosem másztam versenyért, teljesítményért, nekem az új helyek varázsa jelenti a legszebb dolgot a mászásban. Ebben megértem Tomit. Ő sem tudott egy percre sem nyugton maradni, mindig a következő kalandot kereste, csak azt sajnálom, hogy nem mellettem találta meg.

Tomi emléke ugyan kitörölhetetlenül összefonódott a mászással, de a seb már nem fáj. Még hálás is vagyok neki, nélküle sosem találtam volna rá a sziklamászásra és erre a békére.

Egy rövid ideig az ő szemén keresztül láttam magamat és megértettem, mi mindenre vagyok képes, amire korábban nem is gondoltam.

Bár magamra hagyott, egyedül végül sokkal magasabbra jutottam mint azt valaha is remélni mertem volna. Sosem bántam meg a találkozásunkat, és ha utaink végül szét is váltak mind a ketten nyomot hagytunk a másikban. Sokat tépelődtem azon, vajon jobb lett volna, ha soha nem is találkozunk, mégis merem remélni, hogy segítettünk egymásnak jobb emberré válni.