A gyémánttorkú kiskakas
Ramian király birodalmában szigorú rendje volt annak, hogyan induljon a nap. Amint a felkelő nap első sugarai beszűrődtek a várpalota ablakán, a király főkakasa elkurjantotta magát, mire az udvarmester kakasa is kukorékolni kezdett. Őt követte a főpohárnok kakasa, és így tovább, egészen a birodalom határán élő napszámos kakasáig – az emberek minden reggel így ébredtek.
Történt egyszer, hogy Ramian király száműzött egy boszorkányt a birodalomból, mire annak keserű bosszúvágy ébredt gonosz szívében. Elátkozta a király kakasát, így annak többé nem volt hangja a kukorékolásra, és reggelente hiába erőlködött, egy nyikkanás sem jött ki a torkán. Képtelen volt elindítani a láncot, és senki sem tudott felébredni álmából. A birodalom összes lakója lehunyt szemmel feküdt ágyában, és békésen szuszogott egész álló nap.
Bánatában és szégyenében a főkakas világgá ment, és hosszú heteken keresztül bandukolt magányosan végtelennek tűnő utakon. Egyszer aztán a távolból megütötte a fülét egy furcsa hang – mintha valakinek a sírását hallotta volna.
– Ki lehet az, akinek rajtam kívül ekkora bánata van? – tűnődött, és elindult a hang irányába. Nagyon meglepődött, amikor egy magas hegy lábához érkezett, ahol fura kis emberkék, afféle törpék hordták ki talicskán a csillogó drágaköveket a hegy gyomrából. Alaposan megnézte őket magának, de egyikük sem sírt, bár meglehetősen mogorva képet vágtak.
– Hát Te meg mi járatban vagy itt, ahol a madár se jár, tarajos komám? – vetette oda neki az egyik törpe, akinek bozontos, szürke szakálla a földet verte.
– Sírást hallottam… – válaszolta félénken a kiskakas – Ki az, aki sír?
– Te nagyon messzi földről érkeztél ide, igaz? – méregette gyanakodva a törpe – Gyémántkönny az, akit évekkel ezelőtt rabolt el az apjától az Urunk, mert minden egyes könnycseppje gyémánttá változik, mihelyst lepereg az arcán. Bezárta őt a hegy gyomrába, így a drágakőbányája sosem merül ki.
– De hát ez borzasztó! – sápadt el a kiskakas úgy, hogy színes tollai egyszerre szürkének tűntek – Miféle rettenetes ember képes ilyesmire?
– Hja, kérlek – húzta el a száját a törpe -, az
Ő hatalma rettenetes, minket is szolgaságban tart már nemzedékek óta.
– Miért nem szabadítja ki senki? Hát senkiben nincs annyi bátorság és jó szándék, hogy kiálljon érte?
– Azt nem lehet. – dörmögte a törpe – Tilos. Különben is, olyan mélyen van, hogy aki odáig lemenne, az már egész biztosan nem találna vissza. Semmit sem tehetünk. Te is eredj inkább, boldogtalan hely ez!
A kiskakas azonban nem hagyta annyiban a dolgot, annál sokkal nemesebb lélekkel áldotta meg az ég. Megvárta, míg lemegy a nap, és az éj leple alatt belopózott a bányába. Egyre csak követte Gyémántkönny sírásának hangját, és hogy ne tévedjen el, csőrével egy-egy tollát kitépte, és a sziklafalba tűzte őket. Fájt neki, és mire elért a hegy legmélyére, már egészen csupasz volt, és reszketett a hidegben, csak piros taraja világlott ki a sötétből. Hegyes kis csőrével nekiesett a lakatnak, amely azt az ajtót zárta le, ami mögül Gyémántkönny sírását vélte hallani. Kemény küzdelem árán végül sikerült feltörnie, és az ajtó kitárult.
– Ki az? – kérdezte riadtan Gyémántkönny, hiszen időtlen idők óta nem járt felé senki, és ilyen csupasz szárnyas teremtménnyel még nem találkozott. A kiskakasnak nehezen jöttek csőrére a szavak, mert ilyen gyönyörű lányt még sosem látott.
– Ne félj tőlem, Gyémántkönny! Ramian király főkakasa voltam, amíg egy gonosz boszorkány átka meg nem fosztott a hangomtól! Most bujdosok, de hallottam a sírásodat, és azért jöttem, hogy kiszabadítsalak. A tollaimat téptem ki, hogy kitaláljunk a bányából, de sietnünk kell, hogy még mielőtt felkel a nap, eltűnjünk innen!
Gyémántkönny meghatottan emelte kebelére a csupasz kiskakast, és saját hosszú, szőke hajával takargatta be. Mire a nap felkelt, a gyémántoknak hűlt helyük volt, és hiába volt a törpék urának éktelen haragja, a kiskakas és Gyémántkönny már messze jártak.
Hatalmas volt az öröm, amikor Gyémántkönny hazatért az édesapjához; örömkönnyek csillogtak mindkettejük szemében. A kiskakas már kihátrált volna – nem akart ő alkalmatlankodni -, de Gyémántkönny megállította.
– Várj, bátor kis barátom, csak ne olyan sebesen! – törölt le egy könnycseppet az arcáról, mire az egyből gyémánttá változott. – Ne hidd, hogy csak úgy hagylak elmenni, azok után, amit értem tettél! Nyeld le ezt a gyémántot, ott marad a torkodban, meglásd! Olyan erős hangod lesz, mint még soha!
A kiskakas így is tett, és egyből melegség áradt szét a torkában. Többé nem volt oka bujdosni, és Gyémántkönny még egy tarisznyányi gyémánttal is megajándékozta.
Amikor visszatért a Birodalomba, épp hajnalodott, és büszkén eresztette ki zengő hangját – végre felébredhettek álmukból a Birodalom lakói. A gyémántok a király kincstárába kerültek, és attól kezdve Ramian király hálából megengedte a kiskakasnak, hogy a trónszék karfáján időzzön. A tollai idővel újra kinőttek, még szebbek és színesebbek voltak, mint azelőtt, és vidáman szolgálta Ramian királyt, amíg csak élt.
Aranyos mese, leszámítva az ellentmondást:
„Elátkozta a király kakasát, így annak többé nem volt hangja a kukorékolásra, és reggelente hiába erőlködött, egy nyikkanás sem jött ki a torkán.” — majd többekkel párbeszédet folytat.
„– Ne félj tőlem, Gyémántkönny! Ramian király főkakasa voltam, amíg egy gonosz boszorkány átka meg nem fosztott a hangomtól!” — MONDJA el a MEGNÉMULT kakas.
Kedves mese volt, nekem kicsit jobban is tetszett, mint az előző a gyöngyökkel. Jó és mókás ötletnek tartom a kakasok „riadóláncát” és a gyémántot síró lányt is. A néma kiskakas vs. beszélő kiskakas dolgon én is elgondolkodtam, de aztán arra jutottam, hogy a kiskakas csak kukorékolni vagy ébreszteni nem tud, hétköznapi beszélgetésekre viszont képes. Pici csusztatás, de egy mesénél beleférhet 🙂 Hajrá!
Júj, tegnap agyaltam, vajon kinek a részletét fogják ma kitenni, és pont erre a mesére tippeltem!
No de a lényeg:
MajorAnna, a kakas nem lett tök néma, csak a kukorékolás nem ment már neki: „Elátkozta a király kakasát, így annak többé nem volt hangja a KUKORÉKOLÁSRA, és REGGELENTE hiába erőlködött, egy nyikkanás sem jött ki a torkán. ”
Amúgy aranyos mese, jobban tetszett, mint az első részlet, mert azt összecsapottnak éreztem. Közben azért éreztem, hogy bizony én már nagy vagyok az ilyen mesékhez, mert ahelyett, hogy örültem volna Gyémántkönny segítségének, csak az jutott eszembe, vajon én milyen arcot vágnék, ha valaki azt javasolná, hogy nyeljek gyémántot. 😀
Egyébként a törpéket leszámítva egészen népmesés hangulata volt, el is képzeltem az egészet Magyar Népmesék-féle grafikával. Édes kép, hogy az aranyhajú lány keblére ölelte a csupasz kakast, akinek a mese végére csudiszép tollazata nőtt. Sok szín, ettől szép.
Hajrá-hajrá!
Nagyon tetszett ez a mese. Volt igazi konfliktus, a konfliktus feloldása során pedig a kiskakas igazi, önzetlen áldozatot volt képes hozni, kitépkedte a saját tollait. Hangulatos, színes szagos történet, amiben ugyan jó néhány ismerős elem köszön vissza (törpék-Hófehérke , a gyémánt lenyelése – a kiskakas gyémánt félkrajcárja, a útjelzők elhelyezése – Jancsi és Juliska, az álomba szenderült királyi udvar – Csipkerózsika, stb), mégis annyira egyedien újragondolt, hogy csak szeretni lehet. Kívánok a meséidhez sok sikert és két pozitív lektorit!
Sziasztok!
Köszönöm szépen, hogy itt jártatok és hozzászóltatok, örülök, hogy ez a mese jobban tetszett nektek! (bár azért remélem, hogy Vikari sem menthetetlen, mert az én szívemnek ő is kedves 🙂 )
Hiszitek vagy sem, amikor kikerülés után visszaolvastam, pont ez volt az első gondolatom, hogy egyértelmű volt-e, hogy a kakas csak kukorékolni nem tud, vagy ellentmondásnak tűnik-e, hogy reggel meg sem tud nyikkanni, de aztán beszél. Valóban aszerint írtam, ahogy Helga és Fanni értelmezték, szóval nem kis hableányos hangfosztásra gondoltam, de talán tényleg nem árt ezt jobban kihangsúlyozni, mert picit sántít. Egy fél mondatnyi betoldással és némi módosítással azt hiszem, ez még könnyen megoldható, valahogy így: „Beszélni még csak-csak tudott, rekedten, haloványan, de amikor reggelente kukorékolásra nyitotta volna a csőrét, bárhogy erőlködött, egy nyikkanás sem jött ki a torkán.” Köszönöm az észrevételt, Anna! 😉
Helga, külön örülök, hogy el tudtad képzelni a képeket, mesénél különösen fontos, hogy jól illusztrálható legyen, mert a könyvesboltban a látvány hívja fel a figyelmet először.
Fanni és Kata, nektek is köszönöm a drukkolást!
Szép estét! (és már csak kettőt kell aludni :P)
Judit
Furcsán szelektív néha az érzékelés, majd a belőle levont következtetés. Néhányan felfigyeltek egy látszólagos ellentmondásra: a kakas nem kukorékolhat, de tud beszélni, viszont szó nélkül elhajtottak amellett, hogy a kakas sírásra lesz figyelmes, és utána aztán csatangolás közben hirtelen egy hegy lábához ér. Ez a második látszólagos(!) ellentmondás csak alaposabb szövegértelmezés után felfedezhető. A hegy nem elég kicsi ahhoz, hogy hirtelen oda érhetnénk egy halk sírás észlelése után. Az igazság az, hogy szó sincs valódi ellentmondásról. Sőt, az elsőnek felfedezett ellentmondás a legkevésbé sem az, hiszen ha az operaénekes (a kakas) nem tud énekelni (kukorékolni) az nem jelenti az, hogy beszélni sem tud. (Közbevetem, hogy a kakasok a valóságban sem beszélnek, tehát a mesélő egyébként is kiemelkedik a hétköznapi logika világából.) A második eset a felületes olvasás közben nehezebben észlelhető, pedig árnyalatnyilag logikátlanabbnak tűnik. A távolból is jól látható hegy nem ugrik elénk a bokorból hirtelenül, viszont a sírás többnyire bokornyi távolból lesz hallható. Az eddigiek nem a mesélőre vonatkoznak, hanem a felületes olvasókra.
Az író természetesen hibátlanul fogalmazott, és jó mesét írt. Ez mese. Nem kötelező a formál logika elvei mentén haladni. Egy mesében a lényegi gondolkodásra kell törekedni, és itt erről van szó.
Más:
„A kiskakasnak nehezen jöttek a csőrére a szavak…” 🙂 A mese összekapcsolása a valósággal. Nekem tetszett.
Lobogány, az egyik kedvencem már kiesett a versenyből, de ez a kiskakas – és a csokorban várhatóan felbukkanó tártai – egyre beljebb kéredzkednek a kedvenceim közé. Drukkolok ezért a meséért.
Kedves Attila!
Köszönöm, hogy itt jártál! Teljesen jogos, amit írtál, itt azt hiszem, kisebb fogalmazási hibát vétettem, mert a törpék az igazán meglepőek, a hegy meg, ha csak nem írok bele ködöt a mesébe, csak látszania kell… Azóta egy szóismétlést is kiszúrtam magamon, és még ezt-azt, amit reményeim szerint szerkesztői segítséggel finomíthatok :p De ha kiesnék, akkor sincs elveszve minden, mert tervben vannak az írókurzusok, csak az idei év nem alkalmas rá.
Szeretettel várlak vissza (és mindenki mást is), ha kijöhet a 3. rész is!
Üdv:
Judit