Luca és Lilien
– Lámpaoltás! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon anyuka, és már be is csukta maga mögött az ajtót. Luca bánatosan nézett utána puha ágyából: alig néhány hónap választotta el az iskolakezdéstől, amikorra mindenképpen nagylánnyá kellett válnia, ennek pedig az egyedül, kislámpa nélkül alvás volt a legutálatosabb feltétele. A cipőjét már gond nélkül be tudta kötni egymaga is, ügyesen bánt az evőeszközökkel, és csak hébe-hóba hagyott valamit a tányérján. Egyedül a kelkáposztával és a kelbimbóval nem tudott megbarátkozni, akár otthon, akár az óvodában tették elé:
– Ami kel-, az nem kell! – jelentette ki dacosan, és ezzel sikerült mosolyt csalnia szülei arcára. Nem is erőltették többé ezeket a főzelékeket.
A falióra mutatói csigalassúsággal vánszorogtak előre, mintha szándékosan akarnák tovább nyújtani az amúgy is végtelen hosszúnak ígérkező éjszakát. Luca szorosan magához ölelte a plüssmackóját, és alig hallhatóan a fülébe súgta:
– Nincs igazság, Bonifác! Dórinak már nyolcéves a nővére, mégis mindketten alhatnak az anyukájukkal, Zoliéknak pedig minden este mesélnek! Minden este! Nekem bezzeg sosem mesél senki, és még csak testvérem sincs… Hát hallottál már ilyet?
Ahogy ezen morfondírozott, egyszer csak egy koppanást hallott, majd valaki fájdalmasan felnyögött:
– Aú, a fejem!
Még sosem hallotta ezt a cérnavékony hangot, és nagylányság ide vagy oda, úgy érezte, hogy ha most nem kapcsolhatja fel a kis lámpát, biztosan felsikolt. A szülei már valószínűleg aludtak – sokszor egészen késő estig dolgoztak, és mindig nagyon fáradtak voltak -, így talán nem veszik majd észre a „csalást”.
Egy halk kattanás, és a kis lámpa máris barátságos fényudvart varázsolt Luca ágya köré, ő pedig úgy meglepődött, hogy még félni is elfelejtett. Az ablakpárkányon egy apró, borzas fejű, szárnyas kis teremtés ült, és bosszúsan dörzsölgette a fején nőtt, még apróbb púpot.
– Te meg ki a csuda vagy? – kérdezte félénken Luca – Vagyis hát… mi a csuda?
– Ó, bocsánat! – szabadkozott a pöttömnyi lény – Lilien vagyok, a tündér. Ramian király birodalmából jöttem, azaz… szöktem. Én csak… Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni!
– Megszöktél? – kérdezte kíváncsian Luca – Miért? Egy igazi király udvarából?
– Hát, nem vagyok rá túl büszke, de igen. Tudod, nekünk tündéreknek nagyon sok ám a teendőnk: csodákat művelni, elkápráztatni, csillogni-villogni napestig mindenki kedvére… Én erre még nem készültem fel!
– Megértelek. – suttogta együtt érzően Luca, miközben az iskolára és a nagylányságra gondolt. – Akkor most mihez kezdesz?
– Hát, ezen még nem gondolkodtam. – ismerte be Lilien – Ramian király birodalmának határain túlra még senki sem merészkedett a fajtámból. Ha a barátaim tudták volna, mire készülök, biztos, hogy megpróbáltak volna lebeszélni róla! Azt hiszem, nagyon magányos leszek…
– És ha nekem lennél a barátnőm? – vetette fel reménykedve Luca, és óvatosan kitartotta tenyerét a tündérnek. – Az oviban majdnem mindenki rosszcsont, és nem lehet velük rendesen beszélgetni. Nekem nincs sok barátom, és olyan nehéz egyedül elaludnom! A szüleim sosem mesélnek nekem…
– Ó, én rengeteg történetet tudok! – röppent oda felbátorodva Lilien – Ha barátnők leszünk, minden este ideülök a párnádra, és elmesélem Neked, hogy milyen érdekes dolgok történtek eddig a birodalomban! Napközben pedig úgy elbújok, hogy senki sem tudja meg, hogy itt jártam! Ez lesz a mi közös titkunk!
– Egy titok, ami csak a mienk? – pirult el az izgalomtól Luca – Csak nekem mesélsz majd?
– Ha akarod! – perdült táncra Lilien, és arany fürtjei csak úgy repkedtek a levegőben.
– Persze, hogy akarom! Kössünk barátságot itt és most, és akkor már ma este elkezdhetnéd a mesélést!
– Nem bánom! – huppant az ágyra a kis tündér – Miről szeretnél hallani? Az éneklő hegyről, vagy a király lyukas garasáról; esetleg a világszép Vikari gyöngyeiről?
– Gyöngyök! – csillant fel Luca két szeme egyből, mintha azokban is egy-egy apró gyöngyszem ragyogott volna – Azokról mesélj, kérlek!
– Hát legyen! – csettintet Lilien, mire sűrű csillámporeső hullott Luca párnájára – Az úgy volt, hogy…
Vikari gyöngyei
Ramian király palotája és udvara messze földön híres pompájáról, birodalma kincseinek száma, mint égen a csillag. Sajnos, gonosz szívekben még a szépség is gonosz szándékot ébreszt: egy időben haramiák fosztogattak a Birodalomban. Ramian király az összes katonáját hadba hívta, mégsem sikerült kézre kerítenie őket, mert valahogy mindig egy lépéssel előtte jártak.
Egy ködös éjszakán, amikor még a hold is sápadtan bújt el a felhők mögé, egy fiatal lány, Vikari házába törtek be. Aznap éjjel Vikari egyedül volt otthon, mert a betegeskedő királyné magához hívatta Vikari édesanyját, aki a kedvenc udvarhölgye volt, az édesapja pedig a király testőrségében szolgált. A haramiák az egész házat felforgatták, és követelték, hogy a lány minden értékes holmit adjon elő nekik, ami csak a házban található.
Vikari szemét elfutották a könnyek, és így kérlelte őket:
– Vigyetek el bármit, csak a gyöngysoromat hagyjátok meg! Eljegyzési ajándékként kaptam a kedvesemtől, és nagyon sokat jelent nekem!
A haramiák szívét azonban nem lágyította meg Vikari könyörgése: a vezérük egyetlen mozdulattal letépte nyakáról a láncot, mire a gyöngyök szanaszét gurultak.
– Annyi baj legyen, legalább könnyebben megosztozunk rajtuk! – legyintett a haramiavezér – Szedjétek össze őket gyorsan, aztán jobb lesz, ha kereket oldunk, mert közel már a hajnal!
Vikarinak pergett a könnye, miközben egy székhez kötözték, de nem volt mit tenni: a haramiák az egész házat kifosztották.
– Egyet se búsulj, édes leányom! – vigasztalta őt másnap az édesapja, miközben eloldozta a köteleit – Lesz még más ékszered elég, a fő, hogy neked nem esett bántódásod!
Vikari azonban csak rázta a fejét:
– Nem úgy van az, édesapám! Nem akármilyen gyöngyök voltak azok! – azzal térdre borult, és lehunyt szemmel, a kezeit összekulcsolva ezt suttogta maga elé:
„Meseszép gyöngyök, fényes göröngyök,
gyertek haza hozzám!
Kagylószín gyöngyök, pöttömnyi gömbök,
gyertek vissza hozzám!”
A haramiák mindeközben már jó mélyen aludtak a rejtekhelyükön, így nem is vették észre, ahogy zsebeikből sorra kipotyognak a gyöngyök, és a résnyire nyitott ajtón kigördülve egészen Vikari házáig gurulnak, jól látható nyomot hagyva maguk mögött végig az úton.
Vikari édesapjának több sem kellett: amint felocsúdott az első döbbenetből, menten szalajtott a többi katonáért, és a nyomokat követve el is jutottak a haramiák rejtekhelyéig. Ott aztán letartóztatták őket mind egy szálig, és mindent megtaláltak, amit azok a csirkefogók elloptak a Birodalom lakóitól.
Ramian király hálája jeléül gazdagon megajándékozta a lányt, és hamarosan meg is ülhették a lakodalmukat vőlegényével; az újrafűzött gyöngysor pedig azóta is ott ragyog Vikari nyakán.
Klassz mese, a rövidségből és fordulatok jellegéből itt tényleg érzékelem, hogy a szerző jól lőtte be a korosztályt, és óvodásoknak ír. A kerettörténet is aranyos, egy dolgot hiányoltam belőle: miért pont Luca ablakában köt ki a tündér? Azt már az óvodások is tudják, hogy ez azért nem lehet mindennapos dolog, szóval szerintem valahogy meg kéne magyarázni. Mit tudom én, pl. a kelbimbót, amit nem evett meg, kiteszi az ablakba a madaraknak, és kiderül, hogy a tündéreknek pont az a kedvencük, vagy valami hasonló.
Nyelvileg is rendben volt aránylag, bár a dialógusok rossz központozása zavaró egy kicsit. Igazán sehol nem akadtam meg olvasás közben, csak néhány apróságra figyeltem fel: pl. ha a jelenetet Luca nézőpontjából írod le, akkor nem láthatjuk, hogyan csillog a szeme, ill. ha csak haramiákat kell levadászni, ahhoz a katonákat nem kell hadba szólítani. Nem akarom tovább ragozni, jó volt ez, szívesen olvasnám a gyerekeimnek. 🙂
Kedves Szerző!
A célcsoportot nagyon eltaláltad, és maga a szöveg is teljes mértékben az óvodás és kisiskolás korosztálynak szól.
Néhány apró hibát találtam a párbeszédekben, nem megfelelő helyekre kerültek pontok, és néhol elmarad:
pl: „– Megértelek. – suttogta együtt érzően Luca…”,
„– Hát, ezen még nem gondolkodtam. – ismerte be Lilien…”
Helyesen így: „– Megértelek – suttogta együtt érzően Luca.”
„– Hát, ezen még nem gondolkodtam – ismerte be Lilien.”
Egyébként nagyon aranyos és kedves mese.
Gratulálok!
Kedves Judit!
Először is gratulálok!
A meséd szépen indult, együtt tudtam érezni a kislánnyal,akire nincs ideje a szüleinek. A tündér első meséjét viszont kidolgozatlannak érzem. Túl rövid szerintem, még egy óvodásnak is. Egy kis munkával színesíteni, gazdagítani lehetne. Az alapötlet tetszik☺.
Kedves Judit!
Rebeccáéhoz hasonlóan vegyesek az első reakcióim. A kerettörténet ügyes, motiválja, hogy miért is fog mesélni a kislánynak a tündér (vagy hogy Lucának miért van meseigénye, a nézőpont mindegy). Viszont a mese nyelvileg kevésbé kidolgozott, a központozás meg… Lekerekítettnek sem éreztem. Négyévesnek olvastam fel, s ő is várta a végét, néhány szó jelentése meg magyarázatra szorult. Az a benyomásom összességében, hangsúlyozom, hogy ez csak olyan „tanári megérzés”, hogy egy fiatalabb kéz szövegét (a meséket) egy gyakorlottabb kéz (anya vagy apa) egy ügyes kezdéssel megemelte. Vagy egy régebbi mesefűzért valaki néhány év múltán öszekapcsolt. Amivel semmi baj. Jó szerkesztő szerkeszt.
Kíváncsian várom a többi mesét!
Előrebocsájtom, hogy nem vagyok célcsoport, bár mindig is nagyon szerettem a meséket. 🙂
Az ötlet tetszik, de nekem kissé elnagyoltnak, sablonosnak tűnik. A karakterek sincsenek eléggé kidolgozva, pl. Vikari teljesen súlytalan.
Lehet, hogy csak én gondolom így (akkor bocsi), de nekem minden mese valami komolyabb mondanivalóval bír…vagy bele lehet látni. Itt nem érzem, hogy mi lehetne az.
A pont használatát már előttem kivesézték, nyilván egy szerkesztő ezt is könnyedén megoldja.
Sajnálom, de olvastam ennél már számtalan jobb mesét.
Ennek ellenére gratulálok a kikerüléshez és további sok sikert!
Nagyon tetszett a kezdés, szerintem aranyos ötlet, hogy a tündér és a kislány barátságot köt és ki tudja, talán a kötet végére mindketten nagylányokká válnak 🙂
Sajnos a mese nekem is kicsit csalódást okozott, túl rövidnek éreztem és a gyöngyök varázsereje is kicsit zavaros, vagy Vikarinak volt varázsereje?
A központozást már bőven kifejtették előttem, de erre is érdemes figyelni a jövőben.
Gratulálok a kikerüléshez! További sok sikert!
Elolvastam, aranyos kis mese, jó kis felüdülés volt egy nehéz nap után, de nekem hiányzott belőle valami. Az eleje tetszett, de a történet, amit a tündér elmesél, valahogy túl kevés. Én úgy értelmeztem, hogy Vikari ismeri a gyöngyei különleges képességét, mondja is az apukájának, hogy nem akármilyenek ám. Tudja, hogy a gyöngyök visszagurulnak majd hozzá, ha elmondja a versikét. Akkor miért van úgy kétségbeesve, miután elvitték őket a rablók? Hisz pont ezek segítségével bukkannak majd a katonák a rablók nyomára és szerzik vissza az összes ellopott holmit. Az is furcsa, hogy így felhívja a haramiák figyelmét a gyöngysorra, ami elvileg a legféltettebb kincse. Persze más lett volna, ha ezt ravaszságból teszi, mert ismeri a gyöngyök képességét és tudja, hogy azok visszatalálnak hozzá és a haramiák nyomára vezetik majd a katonaságot. Lehetne mondjuk az esze, a ravaszsága a kiemelkedő tulajdonsága, és akkor nem lenne súlytalan a karaktere. Elgondolkoztam azon is, hogyan hagynak maguk mögött a gyöngyök jól látható nyomot. Mert egy szekér kereke mondjuk jól látható nyomott hagy az úton, na de egy aprócska gyöngyszem mekkorát hagy? Megsokszorozódtak esetleg? Vagy ezt most hogyan képzeljem el? Szerintem ezeket a dolgokat jobban ki kellett volna bontani, hogy érdekesebb legyen a mese.
Nagyon szeretem az ilyen mese a mesében típusú történeteket.
Azonban egyetértek a többiekkel abban, hogy amit a tündér mesél elég rövid, se füle se farka. Azt mondjuk nem tartom elképzelhetetlennek, hogy később visszatérnek a mese szereplői, és egy izgalmas világ fog kibontakozni, egy izgalmas történettel 🙂
Sziasztok!
Minden eddigi hozzászólónak köszönöm, hogy időt szánt a mesém elejének elolvasására és véleményezésére! Már szerda óta olvasom az észrevételeiteket, csak a héten nem jutottam számítógéphez, telefonon pedig nem tudok hosszan pötyögni, ezért késlekedtem ennyit a válasszal.
A központozást illetően nincs mese, meg kell tanulnom a pontos szabályokat valakitől, aki nemcsak „érzéssel” csinálja, hanem tényleg ért hozzá. Isten látja lelkemet, Lucát és Lilient már nagyon régóta gyúrom, kismilliószor átolvastam, egy-egy részletét másoknak is megmutattam, és még így sem lep meg, hogy maradtak benne bakik. Vitán felül áll, hogy ezt még gyakorolnom kell, de igyekszem!
Kedves Anna!
A tanári megérzésed nem csal, valóban nem egy időben született a mesefüzér összes darabja és a háttértörténet. 🙂 Lucát és Lilient pont azért hívtam életre, mert azt még elfogult szerzőként is láttam, hogy a mesék önmagunkban csak bájosak, de egy esetleges kötethez több kell. Megkockáztatom, hogy Vikari története a legsoványabb az összes közül, ami ebben a helyzetben, hogy csak egy részlet kerülhet fel az előszűrés után, tényleg nem túl szerencsés. Azért külön hálás vagyok, hogy közvetítetted a mesét a célközönségnek, mert hát a kicsik még nem a komoly műelemző szemével nézik a történetet, azt viszont már mondhatják, hogy „uncsi”, vagy hogy „mást mesélj!”, és akkor aztán össze kell kapnom magam.
Kedves Gergely!
Tényleg nem fejtettem ki, miért pont Luca szobájába érkezett Lilien. A fejemben úgy volt, hogy a tündér nem tudja előre meghatározni, hogy pontosan hova lyukadjon ki a számára másik világon belül. Kicsit talán a Sliders-hez tudnám hasonlítani, amikor Quinn Mallory és csapata átcsúszott egyik világból a másikba, az ismeretlenbe (csak látványos, ijesztő alagút nélkül). Pont azon az éjszakán érkezett, amikor a mese indul, és a sötétben nekirepült az ablaknak, ezért koppant a feje. Mindezt mesésen leírni kicsit nehéz, de ha lesz lehetőségem a megjelentetésre, és a szerkesztő is fontosnak tartja, hogy az érkezés körülményeit is bővebben kifejtsem, akkor kiötlök valamit. A szemcsillogás leírását én nem érzem zavarnak, hiszen E/3-ban írtam a mesét, még ha Luca is van a figyelem középpontjában, erre megint csak rá kell kérdeznem a hozzáértőktől, hogy nyelvtanilag tényleg rendben van-e vagy sem. A katonákat lehet, hogy érdemesebb lett volna a király „minden fegyveres embere”-ként leírni, mert a katona meg a rendőr tényleg nem ugyanaz, csak mivel Ramian király udvara középkori jellegű, ezek a kategóriák összemosódtak a fejemben (a lényeg, hogy páncél, dárda, kard, sodronying, sisak :P), de jó a felvetésed, gondolkodom rajta!
A gyöngysorról úgy gondoltam, hogy mivel a nyakában volt Vikarinak, nem lehet nem észrevenni, de mivel többen is jeleztétek, hogy ez így olyan, mintha ő hívná fel rá a figyelmet, elfogadom, hogy itt is csiszolni kell egy kicsit a történetet.
Még egyszer köszönöm, hogy itt jártatok és hozzászóltatok, a dicséret jólesett, a kritika jól jött! 😉
Üdv,
Judit
Kedves Judit!
Az első, ami eszembe jutott, hogy én sem szeretem a kelből készült ételeket, így együtt érzek ezzel kapcsolatban Lucával 🙂 Aranyos mese volt, tele fantáziával. A stílus és a nyelvezet illik az óvodás korosztályhoz. Egy kérdés merült fel: hogy került Luca ablakába a tündér? Ezt jó lett volna legalább egy fél mondattal megemlíteni. Ígéretes kezdet 🙂
Üdv: JT
Kedves Janet!
Kicsit megkésve, de neked is köszönöm a hozzászólást! Gergely is jelezte, hogy jó lett volna beleszőni, hogyan és miért pont Lucánál jelent meg a tündér, és igazatok van, ezt a részt valóban csak fejben írtam… Már gondolkodom rajta, hogyan lehetne orvosolni 😉
Szép napot!
Judit