Vasas Judit: Mamó

– Már nincs miért fájjon – mantrázom magamban folyamatosan, ahogy ott toporgok az Őszi Éjjel Idősek Otthonának első emeletére vezető lépcső előtt. Mélyen legbelül persze tudom, hogy csak áltatom magam. Bár a szívem nem ver hevesen, a gyomrom nem rándul görcsbe és a torkomban sincs ott a gombóc, mint amikor legutóbb jártam itt, érzem, hogy valami megfoghatatlan, szelíd szomorúság árad szét bennem. Pedig valahol tényleg mindegy már.

       Balra a faliújságot majdnem teljesen elfedi a kartonpapírból kivágott, terebélyes fa, aminek vörös és sárga leveleire cikornyás betűkkel jegyezték fel az otthon lakóinak nevét. Könnyű felismerni, hogy kik azok, akik már régóta itt laknak: az ő leveleik gyűröttebbek, a szélük pöndörödik, és némelyiken egy-egy apró szakadás is megjelent már. A lehullott faleveknek nem marad nyoma, a helyükre rövid időn belül újabb hajtások nőnek.

       Mamó persze nem akarta, hogy őt is felírják. Örökké sápadt arca valósággal lángba borult, amikor először meghallotta, hogy itt ez a szokás.

– Felejtsétek el! – fújtatott dühösen. – Az én nevemet ne bámulja boldog-boldogtalan! Úgysem leszek itt sokáig.

       Aztán utóbb mégis hagyta magát rábeszélni, és amikor még tudott járni, az ápolónők többször mesélték, hogy gyakran lemegy a fához, és miközben a leveleket fürkészi, némán mozog az ajka.

       Most egy lélek sincs az előtérben. Még a portásfülke is üres, de ezúttal nem várom meg Józsi bát. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem lesz baj abból, ha ma nem írom be a nevemet a vendégkönyvbe. Erőt veszek magamon, és elindulok felfelé. Sebesen veszem a lépcsőfokokat, és nesztelenül suhanok végig az első emeleti folyosón Mamó szobájáig. Az ajtó nyitva van, de a küszöb előtt egy pillanatra megtorpanok. „Özv. Katona Mihályné” –  olvasom le a falra szegezett névtábláról. Arra gondolok, milyen különös, hogy az a mérhetetlen fájdalom, ami Mamót annak idején önmaga árnyékává tette, és amire nincsenek is szavak, az egy névtáblán elfér három betűben. Legszívesebben leszedném a falról, és inkább azt a rozsdaszínű falevelet hoznám fel a földszinti fáról, hogy az ajtóra ragasszam.

       Mamó békésen szuszog, amikor megállok az ágya végében, a mellkasa lassan, de egyenletesen emelkedik és süllyed. Most nem tűnik olyan elgyötörtnek, a vonásai egészen kisimultak, már amennyire az egy ráncokkal sűrűn barázdált arcon lehetséges. Még mindig szép, mindannak ellenére, amit elvett tőle az idő. Igaz, a bőre szinte áttetsző, és olyan törékenynek tűnik, mint egy porcelánbaba, de a haja ugyanolyan sűrűn omlik a vállára, mint fiatal korában, és még színe is van. Egyszer, amikor már itt lakott, mondtam is neki, hogy ez nem igazság, mert nekem már az egyetem alatt megjelentek az első ősz hajszálaim, ő meg tessék, még nyolcvanhárom évesen is csak csíkokban őszül. Akkor hangosan felnevetett, én pedig minden erőmmel igyekeztem mélyen az emlékezetembe vésni ezt a képet, mert egy pillanatra újra ott volt előttem az igazi Mamó. A huncut, a nevetős, aki nyáron slaggal kergetett, aki lekvárfőző fakanalat nyomott a kezembe, hogy nekem is legyen mivel eveznem nagyapa csónakjában, és aki úgy tett, mintha nem venné észre, hogy kanasztázás közben a szemüvegéből kilesem a lapjait.

       Amikor utoljára jártam itt, úgy fél évvel ezelőtt, már nyomát sem találtam ennek a Mamónak. Ahogy beléptem, rögtön el akart hessegetni, mert apát várta, más családtagot nem is engedett be magához hónapok óta, ám apa megbetegedett, így muszáj volt helyettesítenem. Megígértem, hogy nem maradok soká, csak kóstoljon kicsit bele a főzelékbe, amit apa küldött, aztán már itt sem vagyok. Tovább akadékoskodott, de azért legyűrt pár falatot az ételből, amivel, ha kismadárként jön a világra, még éppen jóllakhatott volna. A banánt már nem kérte, ezért csak megbontottam a héját, és letettem a kisszekrényére, hátha később mégis megkívánja.

– Hogy-hogy később? – mordult rám. – Nekem már nincs később, hát nem érted?

       Egy szót sem szóltam, csak csendben elpakoltam a maradékokat. Korábban mindig felbosszantott, ha előrántotta a pakliból az „én már mindjárt meghalok” vagy az „én már nem is akarok élni” kártyát, és képzeletbeli vitáinkban, amikor minden olyan választ a fejéhez vágtam, amit a valóságban nem mertem, többször is mondtam neki, hogy „figyeld meg, Mamó, aki ilyesmivel fenyegetőzik, azt még akkor sem engedi meghalni a Jóisten, amikor már tényleg menni szeretne!”. És tudom, hogy képtelenség, de néha, amikor mindez eszembe jut, olyan borzasztó érzésem támad, mintha én átkoztam volna meg őt. Ha tudtam volna, hogy mit tartogat nekünk a jövő, még gondolatban sem mondtam volna ilyet, még akkor sem, ha nála jobban senki sem tudott felbosszantani. Hát még, ha ő tudta volna…

       Ígéretemhez híven amint biztos voltam benne, hogy tényleg nem eszik többet, összeszedtem a holmimat, és egy homlokára nyomott gyors puszival elköszöntem tőle. Úgy mentem ki a szobából, hogy hátra sem néztem, szerettem volna minél hamarabb minél messzebbre kerülni az Őszi Éjjeltől. Befirkantottam a látogatás végének időpontját a vendégkönyvbe, aztán kirontottam a bejárati ajtón. Kint szakadt a hó, még a kapucnimat is felhúztam, hogy védjem a fejemet a fagyos széltől. Még nem volt sötét, de a hóesés miatt alig pár méterre lehetett csak ellátni. Lelassítottam a lépteimet, nehogy elcsússzak a hószőnyeg alatt helyenként megbúvó jégpáncélon. A járda széléhez érve hunyorogva szétnéztem, mert nem volt ott sem lámpa, sem zebra. Esküszöm, hogy úgy láttam, nem jön autó.

– Ébredezik már! – suttogja nagyapa közvetlenül mögülem. Észre sem vettem, mikor libbent be a szobába, annyira elkalandoztak a gondolataim. Mamó pislog párat, aztán észrevesz minket, és ledermed. Hol nagyapára néz, hol rám, de képtelen megszólalni.

– Nem kell félned, Juliska – szólítja meg lágyan nagyapa. – Most már nem maradsz egyedül. Hazaviszünk.

       Mamó először habozik, talán azt hiszi, csak a szeme káprázik. Aztán mégis megpróbál felkelni, és látszik az arcán a meglepetés, hogy milyen könnyen megy. Boldogan csatlakozik hozzánk, és mert ő sem néz többé hátra, nem látja, hogy az ágyon ottmaradt a fullánkját vesztett halál.

*