Egy liftet kellett keresniük, de az ős öreg tömbházban, ahol Rik lakott, az éppen nem működött. Tulajdonképpen még sohasem látta működni, pedig már majdnem egy évtizede lakott itt. Rita szeretett lépcsőzni, ő nem. Kényelemhez volt szokva, de az utóbbi három Ritamentes hét alatt sokat fejlődött. Egyre jobban kedvelte a friss levegőt, mostanában sokat sétált, vagy csak üldögélt egy padon a parkban. A galambokat azért még mindig nagyon utálta – aminek okára még egyszer kitérünk -, ezért nemrég erről is leszokott. Maradt a szoba, egy csomó amerikai sorozat, pár Philiph K. Dick könyv, az egyre eredménytelenebb pornóvadászat, az ajándék írógép, amit sohasem használt, meg Mauser, akivel mostanában egyre többet kezdett komolyan beszélgetni.
Ez sem nyugtatta meg.
– Csótányhétfő! – morogta – Ez a nap kétségtelenül így írja be magát a történelembe. Az enyémbe legalábbis.
Rik, nyomában a Halál küldöncével elindult, hogy egy működő liftet keressen, lehetőleg hatodik emelettel.
Rutinszerű őszkezdet volt. Az a fajta, ami túl hideg ahhoz, hogy pulóverben járj, de még nem eléggé, hogy kényelmesen viselj dzsekit, vagy kabátot. A megbarnult levelek tényleg úgy hullottak, mint a filmekben, a valósághoz túlságosan lassan, és úgy tűnt, soha nem szakad vége az áradatuknak.
Rik látta élete minden pillanatának fájdalmas ismétlődését a levelek végtelen aláhullásában, és tök szánalmasnak érezte magát miatta. Szánalmasnak érezte a várost, az országot, és egyáltalán az emberiséget, a föld nevű bolygót, a tejútrendszert, és a fizikai világot úgy egészben.
Ha tehette volna, beint az egésznek, kilép a testéből, és elutazik vakációzni párezer évre a nagy semmibe. Most épp semminek sem örült volna jobban.
De… egy valaminek!
A magyar – amúgy közepesnek mondható – kisváros, Kaposvár egyetlen normális hotelje felé vette az irányt, és közben megpróbált nem tudomást venni a mögötte caplató, csörömpölő kaszásról. Akárhogy is, a hosszú, kisemberként töltött évek alatt már elszokott a hasonló dolgoktól, és kezdte épp annyira nem mindennapinak érezni, mint amilyen volt.
– Nem tudnád nem összevissza kocogtatni a csontjaidat? – förmedt rá. – Megfájdul tőle a fejem.
A kaszás csak állt, és bambán nézett. Vagy inkább olyan sehogy-pofával.
– Hagyjuk.
Egy fiatal lány zavartan figyelte, ahogy magában beszél.
– Bocs! – vigyorogta neki Rik. – Nincs semi gond, csak a halott nagymamámmal beszélek. Mostanában leadott pár kilót, és nem viseli jól.
A lány nem vette a rossz poént, csak sebesen továbbállt, meggyorsította a lépteit, hogy az őrült, lelakott alak – ez volt Rik – véletlenül se rángathassa be egy félreeső sikátorba.
Azért az ember és az ősz találkozása mégiscsak lenyűgözte Riket. Mert hogy az ember rendelkezett azon különleges képességgel, hogy minden kis apróságban meglátja a csodát. Talán ezért nincs is szükségük igazi csodákra. – gondolta. – Azok amúgy is balul sülnek el. Legtöbbször. Ez olyan, mint amikor az ember először iszik a télen forralt bort. Persze előtte számtalanszor próbálta már, de mégis minden évben újnak hat. Rik nemrég – mint oly sok minden mást -, a forralt bort is valóban először próbálta, de mégis ugyan azt a forró, fűszeres megelégedést látta a többi arcon is, mint amilyen az ő képén lehetett. Mintha Kaposvár szürke, unalmas főterén minden ember azonos titkon osztozott volna.
Minden ember. Na meg én…
Rik akárhogy is nézzük, zavarban volt. Igazán emberi, mondhatni normális zavarban. Bár a zavar maga leginkább a nem-normálissal való találkozás eredménye szokott lenni.
Hiába próbált láthatatlanná válni, vagy normálisan viselkedni, mégis csak egy fakó leplű csontváz követte kattogva, csörögve, közben elővigyázatlanul lóbálva túlméretezett, bütykös kaszáját.
Olyan, mint egy rossz burleszk. Egy régi némafilm. Chaplin és a Halál…
Az Mick névre hallgató Skubbs, bár felszerelése és emberi-váz mivolta középkori, keresztény rézkarcok horrorisztikus világát idézte fel, mégis ahelyett, hogy démoni magabiztosságot sugárzott volna, inkább együgyűnek és ügyetlennek tűnt. Látszólag nem mozgott otthonosan az élők világában. A tekintetét ide-oda kapkodta, és közben idegesen markolászta az óriási kasza nyelét.
– Új vagy még mi?
Rik válaszra ugyan nem várt, de újra felfedezett valamit a kifejezésekre képtelen csontarcon és az embereknél megszokott „Ennyire látszik?” nézésként aposztrofálta. Valamiféle perverz játéknak vette, hogy életjeleket keressen az élettelen csontváz arca helyén, mert nem volt benne biztos, hogy valóban látja, vagy csak látni akarja azokat. Az-az igazság, hogy már abban sem volt biztos, hogy ez az egész tényleg megtörténik. Rik egy pillanatra gyomorforgató lelki rokonságot érzett egy lelketlen csontvázzal.
Na, tessék. Megőrültem.
A gyomra fájdalmas korgással helyeselt, ezért Rik bekapott egy mentol és avas liszt ízű savlekötőt, és megállt a Hotel előtt.
Igazi magyar, szocreál kőtömb jellegtelen, nagy négyzet ablakokkal. Nem valószínű, hogy szívesen megszállna itt bárki, ha nem muszáj. A kisvárosok azonban létjogosultságot adnak ocsmány és unalmas épületeknek is, ha nem rendelkeznek jelentős konkurenciával.
Rik ugyan az idefelé vezető úton is találkozott pár meglepett tekintettel, jól tudta, hogy a Skubbsokat csak a halálra ítéltek, vagy ahogy a Hivatal nevezi őket, a beidézettek láthatják. A járókelők feje fölött lebegő kérdőjelekre egy tükrös ajtó adta meg a választ.
A mamusz! Bassza meg, még mamuszban vagyok!
A már tök mindegy érzés azért rossz, mert azt jelzi, hogy már tök mindegy. Rik erőt vett magán, és felkészült a megaláztatásra. Bőrdzseki, borosta, kávéfoltos póló, az utóbbi egy évtized fotelkalandos évei alatt megkopott farmer, és egy macis mamusz, ami persze meleg és kényelmes, sőt még aranyos is, de akárhogy is nézzük szállodába nem való. Még Magyarországon sem…
Rik a recepció felé indult, és a majdnem kínos helyzetben elgondolkozott majdnem életén.
Majdnem szerelem, majdnem munka, majdnem normális lakás, majdnem valamire való koponya, majdnem nagy farok, majdnem hétköznapok, majdnem unalom, majdnem élet ebben a majdnem normális városban, egy kimondottan majdnem ország majdnem városában. Szökőkutak. Kávétejszín. Műszempilla. Rózsaszín hálóköntös. Hiány.
Rik persze nem véletlenül választotta a majdnem közepes kisvárost lakóhelyéül, ő pont erre vágyott. Csendre, láthatatlanságra, és majdnem életre. A majdnem élet azonban nem igazi élet. Erre hamar rájött, de akkor már nem volt mit tenni. Beszippantotta a nagy Magyar valóság, na meg Rita. Inkább Rita…
Az aranyozott szegélyű, vörös szőnyeget bámulta, amint elviharzott a recepció előtt, nem vágyott rá, hogy akár csak egy vállrándítással is, de magyarázatot kelljen adnia mamuszára. A liftet vette célba. Nem volt előtte senki.
Beléptek, először a kaszafej, a Mick nevű Skubbs, majd Rik.
Az ajtó még nyitva állt, amikor két férfi sétált el előtte, betekintettek és biccentettek. Rikbe megint belenyilallt, hogy is nézhetnek ki, és sikerült is pontosan olyan képet vágnia, mint amilyen egy mamuszos emberé, aki a halállal liftezget. A két férfi vidáman sétált tovább, ügyet sem vetve a hullasápadt arcra és Rik újra ráébredt, hogy nincs ebben a liftben semmi különleges.
Jó, jó, a mamuszon kívül…
Hirtelen megérezte az élet súlyát, ami tíz év alatt, magyar polgárként, vagy csak úgy általában halandóként nehezedett rá.
Embernek lenni sokkal nehezebb, mint gondoltam. Talán éppen ezért olyan romantikus az elképzelés, a túlonnaniak között. Ha tudnák mire vállalkoznak…
– Itt sincs hatodik emelet, baszod! – csattant fel, amikor a gömbölyded gombokkal bíró panelre nézett.
– Nem baj, nem baj, van nálam alkoholos filc. – elővette a filcet, és a papírt a számokkal.
A liftben öt emelet volt és a földszint. Rik a földszinttel kezdve egytől hatig átírta a gombokat, majd gyorsan beütötte a kombinációt.
2, 2, 3, 6
A lift elindult, lomhán, vonakodva, mintha nem lett volna biztos a dolgában. Rik most már egy lifttel is lelki rokonságot érzett. Ez már egy ilyen nap.
Az első pillanatban úgy érezte, a lifttel együtt a gyomra is elindult a lábujjai felé, aztán az egyenletes gyorsulás következtében minden lassan, és kellemetlenül normalizálódott. Rik a gombokat nézte, amik lassan, komótosan elkezdtek lefolyni a falon, mintha csak viaszból lennének, aztán egészen joghurtszerűvé váltak – sok nagy gyümölcsdarabbal -, mígnem állaguk elérte az olvadt fagylalt, majd a céklalé, majd mindezek rémisztő keverékének állapotát. Murd Richárd, az emberként is sokat próbált ex-lelkész, ex-masszőr, ex-postás szíve a torkában dobogott. Nemsokára a falak is cseppfolyóssá váltak, és lecsöpögtek a nagy fekete semmibe. Pár pillanat múlva nem maradt semmi más, csak a mindent elnyelő, hideg feketeség.
Rik nem tudta, mennyi ideig is lehettek ott a semmiben, de abban biztos volt, hogy nagyon hosszan. Nemsokára színek, és formák jelentek meg, egy darabig csak tekeregtek, egybeolvadtak, szétváltak, sokszorozódtak és tömörültek, akár a lávalámpa színezett olaja, majd kezdtek összeállni egy lifté. Lifté ugyan, de nem ugyan azzá, amiben elindultak. Ennek a falai szürkék voltak és kopottak.
Rik arcát görcsös mosoly gyűrte össze. Milyen régen is volt – gondolta.
…és mennyire nem hiányzott!
Furcsa mód mégis jóleső, izgalmas nosztalgia kerítette hatalmába. Azért sajnálta, hogy le kell zárnia normális és majdnem életét, és vissza kell térnie az őrületbe.
– Furcsa egy nap volt ez. – monda fennhangon, és végiggondolta a történteket.
A Skubbs finoman kirángatta leple szélét Rik lába alól.
– Ó bocs, nem direkt.
Így indult a csótányhétfő:
Rik felébredt. Az ébredés furcsa mód gyanúsan fontosnak tűnt. Fontosabbnak, mint általában. Mintha a világ értelmét képezné. Egy kisebb világét. Az ébredő embernek a saját, szubjektív világegyetemén belül az ébredés valóban a mindenség értelme lehet, az adott pillanatban – spekulált – de ezen az emberek nem gondolkoznak. Ez így van és kész. Rik azonban úgy ébredt, hogy arcon vágta a felismerés:
ÉBREN VAGYOK.
Ebből persze rögtön rájött, hogy nincs ébren. Sőt, nagyon is alszik. Az ébredés ilyesfajta feltűnősködése csakis egy álomban lehetséges. Ebben biztos volt.
– Milyen igaz. – dalolta egy érdes, de barátságos hang.
Az álom, vagy álébredés hajnalban játszódott. A nap kint talán bíborködbe burkolta volna a világot, de jelenleg nem létezett kint. Narancsos, hűvös félhomály ült a hálószobán, az ágytól pár méterre hintaszék nyikorgott.
– Régen láttalak fiam. – szólt a hintaszéken sötétlő alak. A hang olyan volt, mint egy forró tea, mint a reggeli kakaó a fölével. Igazi nagyanyó hang. Emlékek, szagok, képek rezgéssekké tömörült elegye.
– Mama. Te vagy az?
– Nehéz volt beférkőzni a fejedbe fiam. Amióta az emberek közt vagy, egyre távolodsz tőlünk. Már alig látom a fényed. Viszont egy valamit látok.
A szoba kísérteties árnyékokkal telt meg, vagy lehet, hogy eddig is ott voltak. Rik csak most figyelt fel rájuk. A falak mint egy barlang falai, az árnyak pedig a tűz körül táncoló… valamik. Amióta Rik a Földön élt, normálisan, emberien, magyarul, egyre kevésbé ismerte fel a túloldali dolgokat. A tűz, maga Rik volt, a Mama pedig a szemközti falnál ült. Létezés nélküli lénynek tűnt, fogalomnak, vagy természetes alapvetésnek. Maga volt a kor, az öregség, az elmúlás és születés. Régen Riknek ezzel nem volt semmi baja, most azonban hányingere támadt a kiismerhetetlen jelenéstől.
– Mi az? Mi az, amit látsz? – kérdezte.
Egy apró lángoszlop jelent meg előtte. Rik elfordult, de a láng követte a tekintete vonalát. Ha becsukta a szemét, akkor is előtte volt. A láng konkáv és konvex alakokat öltött, mintha egy szellemet a geometria börtönébe zártak volna, majd lassan egészen más, egészen emberi alakba költözött.
Női alakja volt.
Mi más…?
– Ez itt a végzeted fiacskám. És hamar jön. Nagyon hamar.
– A láng?
– A nő! – felelte Mama. – De most fel kéne ébredned!
Jó nő…
– Próbálok.
Rik nem látta sok értelmét, de lesz, ami lesz alapon a saját gyomrába öklözött. Fájt, de fel nem ébredt tőle.
– Nem fiam… – nevetett Mama. – Nem így! INNEN kell felébredned. Az emberek közt meghalsz.
– Halál? – Rik is nevetett volna, de a szó valahogy mégis a levegőben maradt. Gonoszul csüngött fölötte és végzet szaga volt. A láng még mindig a látóterében vibrált. Ahová nézett, ott megállapodott, és folytatta extázisszerű táncát. Alakját folyton átvette emberi mivolta. Ősi, szerelmes küzdelem volt, Rik látta a hosszú lábakat, a ringó csípőt, a kecses vonalú nyakat, a csillagfényű, igéző szempárt.
– Ki ő?
Rita? Te vagy az?
A láng egyre nagyobb lett. A barlangszerű falak lassan megnyíltak és teret adtak a hideg feketeségnek. Rik fázott.
– Vigyázz! – a Mama hangja lehetetlenül távoli és gyenge volt.
Rik úgy fázott, mint még soha életében. Az egyetlen hőforrás a láng volt. A kicsi, gyertyaláng méretű nő. Kinyújtotta a kezét, megragadta, és magához ölelte. Egy nő sóhaját érezte a fülén. Egy kérdés volt, és Rik tudta, ha válaszol, veszített.
– Mama! – kiáltotta, de a hangját elnyelte a sötét.
Nem jött válasz.
A fagy szédítő sebességgel terjedt a tagjaiban. Elérte a csontjait, és végigsiklott a gerince mentén. Riket nagy, jeges kezek cirógatták, a levegőben pedig még mindig az a bizonyos szó lebegett. Egy szó a múltból.
Halál…
A láng sóhaja újra kérdezett, és Rik megadta a választ.
Tudta, hogy ezzel veszített.
Bocsánat Mama!
A nő immár ember nagyságú volt. Mellé feküdt, és egész testében hozzá simult. Rik érezte a bőrt, a melleket, a combok belső oldalának puha, végzetes érintését. A nő még mindig lángolt, a hideg mégsem szűnt meg.
– Egy csókot! – mondta a láng. – Csak egy csók, és megszűnik a szenvedés.
– Igen. – lehelte Rik.
És Rik felébredt. Most már tényleg.
Hosszú perceken keresztül csak feküdt, a plafont bámulta, és az álmán gondolkodott.
– Ki lehet az a nő? – kérdezte Mausertől, aki jelezvén, hogy hallotta, megrebegtette a fülét, és tovább aludt.
– Kösz haver.
Rik, a kozmosz középtáján, egy nem létező liftben állva kelletlenül emlékezett vissza, hogy a nehéz reggel után még nehezebb nap következett, és hogy – ami meglepő és ritka esemény – három nővel is találkozott, akik mindegyike jócskán szolgált meglepetéssel…
Kedves Bánk!
Amikor az első részlet felkerült, nem írtam véleményt, mert úgy éreztem, még hiányzik néhány oldal ahhoz, hogy el tudjam dönteni, megnyert-e magának a sztori, vagy sem. Elolvasva a második adagot, még mindig úgy érzem, hogy szükségem lenne a folytatásra ahhoz, hogy meg tudjam mondani, tetszik-e. Talán továbbolvasva letisztulna maga a történet, ami jelenleg még zavaros számomra.
A sok abszurd és groteszk elem leköti a figyelmet, kíváncsivá teszi az olvasót. A szöveg igényes, a stílusa nekem kifejezetten tetszik, legfőképpen azért, mert nagyon sok benne a valódi, emberi gondolat és érzés. Jól közvetíted őket. (szerelmi csalódás érzésének leírás, az ősz bemutatása, a forralt boros pillanatok) Kíváncsi vagyok, mi sül ki az egészből.
Gratulálok!
Hm… Talán még egy kis időt rá kell szánnom, hogy újra elolvassam. Ahogy Kamilla is írta: hiányérzet. Nem látom magam előtt az eseményeket, túl szürreálisnak érzem az egészet, távolinak, nem kézzel foghatónak. Csak ennek a részletnek az elején vált világossá, hogy magyar a helyszín. Talán szerencsésebb lett volna már az elején ezt letisztázni. Ahogy az első részletnél írtam, megzavartak a különféle hangzású nevek, és a város említésével sem könnyítetted meg a dolgom. Nem tudom elképzelni a történetet Magyarországon. Sajnálom, de azért gratulálok a kikerüléshez.
Sziasztok! Köszönöm a pozitív és negatív észrevételeket! 🙂 A magyarországi környezet éppen azért van, hogy szürreális legyen, hogy ne illeszkedjen könnyen a történetbe, de a folytatásban ez a furcsa érzés véleményem szerint kopik, sőt teljesen el is tűnik. A világvége miért ne kezdődhetne Magyarországon? Törvényszerű hogy Amerikában, Angliában vagy hasonló divatos világvége-helyeken történjen meg? 🙂 Kicsit játszottam ezzel a gondolattal és a későbbi fejezetekben sokat játszok tipikusan magyaros elemekkel, ami az egyre több felbukkanó mitológiai alak és lény között még furcsábban hathat. Nem szeretek komfortzónákban maradni, remélem sokaknak tetszik ez is az írásban. 🙂