Varga B. Bánk: Halálos könyv 1. – Tizenkét dühös isten

Előszó folyosókról

Mindig is imádtam a könyvek előszavait és utószavait.

Kapaszkodók.

Talán mert egyszerűen szeretem, ha valami kezdődik. Mondhatnánk hogy az előszó olyan, mint egy folyosó, ami valami titokzatos, izgalmas szoba felé visz. Abban a szobában aztán bármi megtörténhet. Látod az ajtót és közeledsz. Mi lehet mögötte? Dráma és kaland és erőszak és szex és gengszterek és cowboyok, indiánok és lovagok és sárkányok, megvlaszolandó és megválaszolhatatlan kérdések, és űr és képzelet, és isten és ember és gép és zene és más drogok…

Az utószóról nem is beszélve. Végülis az is ugyan az a folyosó, de úgy lépsz ki rajta, hogy azok a bizonyos dolgok már megtörtének veled abban a bizonyos szobában.

Tudással.

Az öledben egy csomag, azokkal az emlékekkel megrakva, amiket magaddal viszel. Hisz a dolgok vége ad csak igazán értelmet a kezdetnek ugyebár. Akár az élet és a halál esetében, de erről bizonyára szó lesz a könyvben is. Teljesen persze ebben sem lehetek biztos, hisz az író is egy folyosókon jár, be-be nyit szobákba, kivesz vagy betesz, elvesz innen-onnan, aztán amit összeszedett bezsúfolja a saját szobájába, és várja, hogy belépjen valaki.

Ez egy csapda.

Ő sem tudhatja előre mi lesz a vége, sem hogy ki fog belépni, vagy végül mit is visz onnan magával. Valamit mindenki elvesz.

Hát, kedves olvasó, Te most talán teljesen észrevétlenül, de végigmentél az én rövid és kacskaringós folyosómon. Itt állsz az ajtóm előtt, és őszintén remélem, hogy miután benyitsz, egy izgalmakkal teli világban találod magad.

Valamit keresel, valamit találsz.

Vidd amit jónak látsz, de előtte fogd a hónod alá a humorod, a félelmeid, a frusztrációd, a kisebbségi komplexusod, fóbiáid nameg titkos kis vágyaid, és lapozz egyet.

…vagy, ahogy a gyerekkorom klasszikus kaland-játék könyveiben volt olvasható:
Lapozz az egyes ponthoz!

 EGYESEK PORBÓL LETTEK…

Nem vagyok árva. De valahol mind azok vagyunk. Mindannyiran tökegyedül, összezárva önmagunkkal. Az élet szívás, de messze nem mindig mi szívjuk a legnagyobbat, szóval nyugodtan fel a fejjel.
Például gyermekkoromban jó ideig azt hittem halhatatlan vagyok. Mások persze nem, csakis Én. Egyszerűen elképzelhetetlen volt a nemlétezés gondolata. Ismerős? Jó volt így. Nem hittem a halál utáni életben. Csak az életben, mint olyan.
Nincs halál.

Aztán jött egy negatív élmény, és minden megváltozott. Én halál-közelinek éreztem, pedig igazából nem volt az. Közel sem. A halhatatlanság álma mégis szertefoszlott, helyette megkezdődött egy hosszú, fájdalmas és izgalmas, de mindenképpen nehéz önismereti folyamat. Ebben már komoly szerepet kapott a halál is. Ha nem tudnék róla, hogy meg fogok halni, akkor miért élnék? Mi értelme lenne nyomot hagyni? Hülye egy kérdés, de engem legtöbbször a hülyeségek gondolkoztatnak el…
Aztán idő közben néhányan tényleg meghaltak.
Na, az már egészen más.

Néha még most is hiszek a halhatatlanságban, egy-egy eltévelyedett pillanatban. Utána persze mindig magamhoz térek.

 Jobb így?

1.
Mick a Skubbs épp egy New England-i kisváros, klasszikus, régi vágású családi háza előtt állt. New England egyébként amerikában van, bár olyan, mintha nem oda való lenne. Mintha máshonnan érkezett volna. Talán innen a neve.

Nem olyan nagy ördöngősség.

A köd épp felszállt, Mick pedig dolgozott, mint mindig. Cseppet sem örült neki, de ha már itt tartunk, a munkaadói például azt sem tudták, hogy képes örülni egyáltalán. Vagy érezni bármit is. Az igazság az, hogy ha tudták volna, sem érdekelte volna őket. Nem kicsit sem, hanem semennyire. Faragatlanságnak tűnik, de semi meglepő nincsen ebben. Sőt, az, hogy egyáltalán érdekelje őket bármi is, ami egy Skubbsal kapcsolatos, teljességgel felháborító és lehetetlen gondolat. Hagyjuk is.

A ház, mint valami sohasem létezett kor rosszul sikerült makettemléke. Nagyapák, és nagyapák apáinak gondolatai lengték körül. És áfonyáspite illata.  

Kopott, cserzett deszkabőr, lepattogzott festék, ovális ablakok. Hiányosságai ellenére elég takaros és kedves kis lak volt. Sajátos bájjal; elől recsegős tornác, az ajtó mellett kis csengővel, ami nagy valószínűséggel a für elise dallamán szól (mert itt az a szokás), előtte lábtörlő, alatta valószínűleg pótkulcs. Mindegy, hogy mindenki tudja, hogy ott van, itt nem lopnak, és nem törnek be. Ez egy belterjes, békés kisváros, ahol bárki lopna a másiktól, úgyis csak a szomszédba tudna hazaszökni. Akkor meg minek nem?

A tornáctól pár méterre melléképület, egy átalakított garázs állt, előtte öreg, barna kombi, gyereküléssel. A kocsi mellett egy piros bicikli, térdig sem ért, és a hátsó kereket két kisebb, biztonsági kerék támasztotta ki. A kormányon Hello Kitty-s duda. Lerítt róla, hogy egy édes kislányé. Ezt még Mick is meg tudta állapítani. Egyszerű következtetésnek tűnhet, de nem mindenki számára az. 

Mick, mint Skubbs, vagyis a Halál egy talpasa, ügynöke, és mint ilyen, leples, kaszás csontváz, mivel biológiailag erre nem volt képes – sőt a biológiát, mint fogalmat összefüggésbe hozni vele számos problémát vetett volna fel – csak mímelni tudta a sóhajtást. Azért nagyon igyekezett. A meló, az meló. – hallotta a hivatalban valakitől. Nem, nem egy Skubbstól, ők nem beszélnek, sőt nem is gondolkoznak, legalábbis nem jobban, mint az egymás bekebelezésére szakosodott egysejtűek.  A „meló az meló” elv fel sem merül bennük. Ők inkább, mint halhatatlan, sztahanovista munkások szellemei: maguk voltak a nagy betűs „MELÓ”, emberi csontokból.

Mick most mégis érzett valamit. Nem tudta mi az, sohasem tanította meg neki senki. Kellemetlen volt, ez biztos. Elővette a gyűrött papírt, amire a beidézett személy nevét írták. Olyan átlagos ragadós cetli volt. Már nem ragadt, tele ment szöszökkel. Egy kis képet is adtak mellé, nehogy az amúgy tévedhetetlen Skubbs mégis rossz embert próbáljon átsegíteni túlonnanra. Hosszasan nézte a képet, és a hozzá tartozó nevet. Illettek egymáshoz. Ez sem mindig ilyen egyértelmű.

Az üres, kemény csontarc mintha meg akart volna mozdulni. A fogai tövében viszketést érzett, akárcsak a szemgödrei körül. Elengedte magát, hátha jön az, amire vár. Ennek tudta a nevét, és ilyet a hivatalban is sokat látott, főleg az irodista lányoktól, meg az öltönyös, sok száz éves bürokratáktól. Egy csomó féle volt belőle, nagy és széles, betanult, ideges, idegenkedő, mímelt, művelt, lopott, colgate, titkos vagy titkolózó, hazug, hamis, haveri, ösztönös. Mick hirtelen azt sem tudta, milyet szeretne. Talán most sikerülhet – gondolta, és nagyon erőlködött. Helyette csak az álla esett le. Nem a döbbenettől, hanem tényleg. Utána nyúlt, de már későn, a sárgás, kopott csont, mint egy prehisztorikus ütős hangszer, klampogott a betonon. Két foga ki is esett. Bosszantóan közhelyes poén. Felvette az állát, és a helyére illesztette. Jobbra kissé lekonyult, de még tartott. Ennek nem szabadott volna megtörénnie, amiből ő arra következtetett, hogy valami nincs rendjén.  Minden változóban…

A fehérre mázolt tornácon apró lábak kopogtak. A kis Mary Milligan megtorpant, amint észrevette az állát igazgató halálküldöncöt. Mick tudta, hogy sikítani fog, a beidézettek ugyanis valós – üres és borzalmas – formájukban látják a Skubbsokat. Minek a cécó? A vége mindig ugyan az. Ez alól a gyerekek sem voltak kivételek, pedig Mick őszintén szerette volna, ha nekik nem ezt kell látniuk. Mibe került volna? Most komolyan… A felettesei jóformán mindenhatók. Megjelenhettek volna, mondjuk maciként, vagy kutyusként, vagy olyan álltatként, amit az adott embersarjadék a legjobban szeret. Mick még a krokodilba is belement volna… csak ne lássa a vére hagyott, majd elsötétülő iszonyat-maszkokat az arcok helyén.

A kislány nem sírt. Mick kihasználva ezt a lopott, megnémult pillanatot és felé nyúlt. Szerette volna megnyugtatni a lányt, de lövése sem volt, azt hogy kell. Arccsontjai újra viszketni kezdtek. Veszettül.

– Ne félj! – mondta volna. A száját ki is nyitotta, de csak valami érthetetlen, szélhangú, dohos suttogás szökött ki rajta. Nem volt túl bizalomgerjesztő. Na, erre a kis Mary Milligan bömbölni kezdett. Úgy, ahogy csak egy hat éves képes rá. Őszintén, beleadva a világ minden fájdalmát, és élete eddigi összes hisztiének eredendő reménytelenségét. A szülei már nem hallják – Mick jól tudta -, de önkéntelenül is ijedten rezzent össze.

A kislány már nem élt, csak még nem tudott róla. Már órák óta halott volt és mégis kifutott, hogy játsszon egyet a kertben, vagy menjen egy kört a biciklijével.

Csak, mert Mick megint késett…

Most újból érzett valamit. Nem tudta mit, de egyre rosszabb volt. Ha nem késik, a lány észre sem veszi, és már kézen fogva mennek a másik oldal, vagyis a túlonnan felé.

A halál első pillanatában a legtöbben nyugodtak. Sokan még boldognak is tűnnek, bár Mick sohasem tudta pontosan kategorizálni az emberi érzelmeket és főleg ezek kifejezéseit. Mosoly, könnyek, vigyor vagy vicsorgás, sírás, nevetés, nyöszörgés, túl sok minden, hogy fel tudja fogni. Pedig egy ideig titokban jegyzetelt. De neki nem ez volt a dolga. Ő csak bemegy a hivatalba, felveszi a munkaruhát, megoldja a napi idézéseket, aztán hazamegy, ha azt a falba szerelt szekrényt, amin az ő névtáblája áll, otthonnak lehet nevezni, szóval hazamegy, és nem csinál semmit. Áll a sötétben és várja a következő idézést.

A Skubbs nem gondolkozik! A Skubbs nem érez! – ismételte magában, és magabiztosan marokra fogva ferde, rozsdaette kaszáját és elindult a bömbölő Mary Milligan felé.

Ez is csak meló!

2.

Murd Richárdot háromszor kísértette az álom ezen az őszi hétfőn. Ez az álom furcsa volt, intenzív, izzadós végkifejletű, és mint ilyen, minden tekintetben kínos. Tocsogós, rohadék álom. Főképp, hogy minden alkalommal tökéletesen ugyan úgy játszódott le. Az egyetlen különbséget csak az jelentette, hogy Richárd kezdte érteni. Utálta magát érte.
Utálom magma érte!

Jobb dolga nem lévén mostanában amúgy is elég sokat utálta magát.

Ugyan visszatérő álmai mindenkinek vannak, Richárd azonban ezen a napon lépett azon szűk embercsoport táborába, akik egy nap alatt élik meg ezek mindegyikét. Rik – a legtöbben így becézték -, nem volt nagy alvó, így a mai nap narkolepsziás élményei – melyek spontán jöttek és víziószerű álmok kísérték – igencsak kihozták a sodrából. És már megint álmos volt. A világ üzenni akar neki?

Csak hagyjatok békén!

Csengettek. Már nem először, de a hang most kissé nehezen jutott el az agyáig. Mondom! Hagyjatok!

– Megyek! – kiáltotta rekedten.

Mauser, a sokat megélt – de legalábbis élt – garzonmacska vonakodva mászott le a hasáról. Volt már olyan gondolatod, hogy a macskád meg akar ölni? Mert Mauser most pont így nézett rá.
Neked is jó reggelt pajtás!

A csengő negyedszerre is megszólalt. Hosszan nyomták, érezni lehetett, hogy jókora erőt is beleadnak. Valami gyerek lehet… Vagy valami idióta, vagy idióta gyerek, vagy az öreg Margó néni – gondolta, és hirtelen nem is tudta, melyik a kellemezlenebb. Kénytelen-kelletlen fel is sejlett előtte a szomszéd boszorkányos, ősi és mindent tudó, de leginkább csak kínos, és öregnénis tekintete.

Margó néni… az emberek egy része öregként szörnyeteggé válik. Szörnyetegek, akik attól félnek, egyszer nem érnek fel a lépcsőn, meghalnak egy kassza előtt a Tescoban, vagy elviszi őket egy halálbusz, és soha többé nem szállnak le róla, mert egy tucat pimasz fiatal nem engedett utat neki időben. Ezt mind meg kell előzni. Az idő rohan, ezért mindenki más magasról le van szarva! Reggel irány a piac, csak mert nincs mi mást tenni, és mert minél többet töltenének otthon, annál valószínűbb, hogy egyszer csak magábaszippantja őket a százezer éves, levendula illatú dunyhatakaró.

Amíg belebújt macis mamuszába, és elcsoszogott az ajtóig, lázasan kutatott a gondolatai közt egy jelző után, amivel kellően megalázhatja ezt a hétfőt. A hétfők általában is megérdemlik, de ez most különösen szemét hétfő volt, holott még igazán el sem kezdődött. Ebből látszott, hogy csak rosszabb lehet.

Történhet bármi, jöhet bárki Richárd már biztosan tudta, hogy ez egy szar nap…

Ötödik csengetés. Rik ki se nézett a kukucskálón, csak nagy lendülettel ajtót nyitott.

– Mondtam, hogy jövök Margó né… – nyálas szóvég akadt a torkán.

Egy csontváz állt előtte. Jól megtermett csontváz volt, ezt még úgy is meg lehetett állapítani, hogy egyébként Rik napi szinten nem sokat látott. Görnyedten állt, fekete lepel volt rajta és a kezében méretes kaszát tarott. Üres szemgödrei baljós kifejezéstelenséggel tátongtak, émelyítően sötét gödrök voltak, az emberiség néma sikolytárnái, és mintha folyton azt suttogták volna:

Vége…!

Riknek végre sikerült a problémamentes nyelés.

– Ó… Helló! – bökte ki. –  Gyere be! Már azt hittem Margó néni vagy. Frász tört ki!

A halálalak biccentett és csörögve besomfordált. Egy örökké-valóságnak tűnt, amíg elérte a nappalit. Rik segített az ajtón belülre tessékelni a drámaian hosszú, sötét lepel végét.

– Persze, ne siesd el, neked úgyis minden mindegy – dünnyögte maga elé. – A kaszát támaszd csak a fogashoz, sok itt a törékeny holmi!

A hullaalak óvatosan letette kaszáját, precízen a szürkés-fehéres fal és a ferde állófogas közé, majd úgy nézett vissza, mint a kutya, aki visszahozta azt a bizonyos botot. Nem, mégsem – jött rá Rik – inkább nem nézett sehogy.

Ez teljességgel megszokhatatlan.

Az első pillanat drámai, borzongós varázsa eltűnt, így Rik ugyan azt a takarós csonkupacot látta, mint oly sok éven át.

– Lám, semmi sem változik. Kérsz kávét?

A csontalak nem felelt, és nem mozdult, úgy tűnt tökéletesen elengedte fülhelyei mellett a kérdést.

Mit is vártam?

Rik megállt előtte, és úgy mérte végig, mint a hosszas keresgélés után kiválasztott karácsonyfát szokta az ember a karácsonyfaárusnál, karácsonykor. A sötét lepelre mellmagasságban egy kis táblácska volt csíptetve.

  Mick a Skubbs
Segíthetek?

– Hát ez aranyos. Új a marketinges?

Megint semmi.

– Na, mindegy.

A csontváz maga elég egészségtelennek tűnt, – már ha az egészség, mint olyan összefüggésbe hozható egyáltalán egy csontvázzal. Barnás-sárgás szín, apróbb hiányosságok. A lepel éjfekete helyett inkább szürkés, fakó és szakadozott, ráadásul csak amolyan tessék-lássék módon lóg róla, mint a nyakkendő egy nagyon fontos tárgyalásról késő üzletemberen.

Szemgödrei egyszerűen üresek voltak és a túlvilág baljós sustorgása helyett maximum egy kósza szellő lébecolhatott bennük. Az állkapcsa kissé csálé volt és lekonyult jobbirányban. Mindezek mellett a csontváz jobb oldalát még fekete és sötétbarna égésnyomok is rondították. A kasza, ami most a falnál árválkodott, aránytalanul nagy volt, bütykös és ferde.

– Ejnye-ejnye. – csóválta a fejét Rik. – Vészesen esik a színvonal mi?
Mick megint nem felelt.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen rossz lett a helyzet. Ha ezt tudom, ki sem lépek. Vagy várj… – Rik elgondolkozott. – De. Akkor is. Bocs.  

Csend, és félhomály. Kínos csend létezik két személy között, de a Rik előtt álló Skubbs annyira nem is volt személy. Szóval hívjuk csak csendnek.

Egy csomó halállal és csontvázakkal kapcsolatos szóvicc jutott Rik eszébe, de nem volt szíve elsütni egyiket sem. Inkább kibattyogott a konyhába.

A kávéfőző berregve kapcsolt be, ma immáron harmadszor.

Túl sokat kávézom… le kéne már szokni!

– Tudod, sok minden történt velem mostanában. – Rik maga sem tudta miért, de különösen közlékenynek érezte magát. – Amíg meg nem láttalak, azt hittem ez a nap lesz az évezredem legszarabb napja. Most már egy kicsit jobb. Nehogy azt hidd, cseppet sem hiányoztatok, de így legalább tudom, hogy van, akinek rosszabb.

Két koronás kockacukrot dobott a kávéba. A hullalak némán és mozdulatlanul állt, akár egy műanyag műcsontváz, olyan, ami a biológiatermekben, meg a laborokban van, és az esetek nagytöbbségében Samunak hívják.

– Tudod, elhagyott a barátnőm. Fáj… A hátam mármint. Nincs munkám. Hétfő van, és a legrosszabb benne, hogy ezt is csak megszokásból utálom, hisz meló nélkül ezen a napon is pont ugyan azt csinálom, mint mindig. Mert melóm az nincs ugye. Kinek van manapság? Főleg itt… Amúgy nem értek a politikához. Nem izgat. Párt ide, párt oda, mindenhogy szar. Itt szar, ott szar, de főleg itt. Nem? A kisembernek. Mondjuk nekem. Ja, jut eszembe, ma azért különösen-nagyon hülye dolgok történtek velem. Nem csak emberi mértékkel mérve, hanem olyan igazi galaktikus hülyeségek. Ott nálatok is megirigyelnék. Vagyis ott sem.  

Kávétejszínt keresett és közben Ritára gondolt. Ő nem szerette a kávétejszínt, csak a tejet. Amióta elment, Rik szinte senkivel sem beszélt, egészen mostanáig. Egyszerűen nem hiányzott neki senki, csak Ő, de az Ő hiánya kitöltötte minden percét, minden pillanatát, meg mindenki hiányát, aki helyette is hiányozhatna. Nagyon nagy Ő volt.

Még a hiányt is kilopta az életemből. A szuka! Nem, nem szuka, nem szuka, nem szuka. Szeretem. Barom. Mindent elvitt. És semmitsem. A fogkeféje még ott van a mosdóban. Rohadék fogkefe. Majd vesz másikat. Szinte látom, ahogy veszi. Basszameg! Ma viszont, magányos számúzetésem véget ért!

Rik kinézett a konyhába. Az életkedve rekordsebességgel hullott a porba. De tényleg, Rik szinte látta, ahogy ott döglődik. Elfintorodott – Egy Skubbs az egyetlen beszélgetőpartnerem. – Van ennél szánalmasabb?

Rita csak három hete ment el, de Rik háromszáz évnek érezte. Háromszáz év magány, borosta, Tv-shop, csokis keksz és barna sör.  Háromszáz év fájdalom, amin már a netes pornó sem segít, meg úgy általában véve semmi. Az idő gyógyítja a sebet? Na ná, de előtte jól elmélyíti, hogy többet dolgozhasson rajta később. Mint egy lusta titkárnő az excel táblázatta. 

Sikerült leforráznia magát a kávéval és felszisszent. PICSÁBA!

A csontvázalak nem mozdult, szoborként állt. Talán kicsit feszengett. Mintha nagyon akart volna mondani valamit. Rik magában nevetve elképzelte, ahogy az évszázadok vagy ezredek fáradtságos, önismétlő munkanapjai után a csontváz végül kitör, és mindenkit kategorikusan elküld a picsába. De nem… ez valójában az ő vágya volt. De jó is lenne…

Mauser sompolygott be a konyhába, minden saroknak alaposan nekidörgölőzött, mintha egy láthatatlan geometriai fonal-formát követett volna. Régen még dorombolt is, de már túlságosan lusta és öreg volt.

– Nem túl izgalmas a fazon mi? – fordult hozzá Rik.

Mauser tekintete üres volt és éhes. Rik visszafordult, egyik kezében papírtörlőkkel kezdte felitatni a kifolyt kávét, közben csap alá dugta a másikat, nem mintha képes lett volna biztonságosan két dolgot csinálni egyszerre. Mauser unottan tovább állt.

Ez vagyok én.

Talán nem is való nekem az élet. Úgy az egész. Általában. A Mamának igaza volt. Jobb lenne túloldalon. Még a macskám is unalmasnak tart és az egyetlen vendég, akit hetek óta fogadok egy csontváz. Macskák és csontvázak. Ha újra látom, ezt biztos, hogy elmondom Mr.Lovecraftnak. 

Rik felhajtotta a kávét, és a nappaliba sietett. Belehasított a felismerés, miszerint az ügy tényleg komoly lehet, és semmi oka nincs félvállról venni. Különben mit keres itt ez a Skubbs? Na meg amúgy sincs jobb dolga, bármit is akarjon a halálküldönc. Ekkor felmerült benne egy lehetetlen gondola is: és ha nem bírtam tovább Rita hiányát, és szívrohamot kaptam? Vagy halálra forráztam magma a kávéval.

Mick a Skubbs elé állt és felé nyújtotta kezét.

– Szóval? – A csontalak a leple alá nyúlt és egy sietve összehajtott, kis papírcafatot vett elő. Rik kíváncsian nyitotta ki, bár jól tudta mit fog látni. A tartalmában nem csalódott. Ez állt benne: 2, 2, 3, 6        

Rik megvakarta a fejét, és a Skubbs-ra nézett. Semmi sem változott rajta, még mindig ugyanolyan hullának tűnt, mint korábban. Az ember halni születik, de egy halott minek születik? Élni?

– Nincs is hatodik emelet!

A halálalak csikorgó vállvonással felelt. 

Le is szarod mi?

– Na de nem baj! – visszahajtotta a papírt, és a farzsebébe dugta. – Megoldjuk, semmi gond.       

A fogashoz ment, lekapta barna bőrdzsekijét, és egy gyors, határozott mozdulattal belebújt. Keserűen konstatálta, hogy ezt már megtette ma, nem is egyszer. Kezdte úgy érezni, ez az egész egy színdarab, de minimum egy szar sorozat utolsó része.

Vagy az első? Jézusom… remélem nem.

Felkapta a kaszát, és a nappali közepén álló halálalaknak dobta. Az kissé esetlenül, de két kézzel végül is elkapta. Rik most látott rajta először valami olyat, amit halottakon nem szokott. Meglepettséget, talán egy kis ijedtséget is. Valami emberi ragadvány, egy talán sosevolt emlék kísértete lehetett. Rik elmosolyodott.

Hallelúja. Ezt is megértük…

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.2/10 (11 votes cast)
14 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Bánk!

    Gratulálok a kikerüléshez!
    Imádtam az előszót és nagyon tetszett az eddigi részlet. Remélem, hogy elolvashatom a folytatást is, mert kíváncsivá tettél.

    Üdv

  2. Érdekes volt. Az előszó szerintem felesleges, és kissé öncélú. A stílus kellemesen extrém és a tartalom is, de a kettő együtt sok. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Nekem szimpatikus a regény, de tartok tőle, fárasztóvá válik a végére.
    Mindenesetre drukkolok. 🙂

  3. Kedves Bánk!

    Érdekesen groteszk mű. Gondolom azzal nem mondok újat, hogy racionális aggyal és látásmóddal a műved ilyen rövid részletben értelmezhetetlenül szétesik – próbáltam túllépni ezen az alap beállítottsági kérdésen és a részlet végére egészen hozzá is lehetett szokni, azon a ponton már úgy is gondoltam na még a végén történni is fog valami. – kíváncsi lennék a koncepcionális hatásra, mennyire jó párosítás a stílus és a sztori? (remélem tudható lesz több :))
    De ez az érzés az elején nagyon nem volt meg.
    Az, hogy előszó van, és abban megszólítasz még nem lenne baj, bár nem értettem miért próbálod vezetni a gondolataimat. Később sem értettem, illetve lett egy olyan találgatásom, hogy ez számodra ad valamit, talán biztonságot?
    A szöveg egyszerűsége hatásos, néhol kivennék szinonimákat, mert ugyanarra használsz több jelzőt vagy megfogalmazást és számomra idegesítő volt az ismételgetés, különösen halmozva. Ahol hosszú felsorolás van, a mosolynál a leglátványosabb, rétesnyújtás élményhez volt hasonlatos.
    A részletben 4-5 helyen lógott ki stilisztikailag egy szó (ez javítható, szubjektív és lusta vagyok visszakeresni őket)
    Az elején „Mick munkaadóinak véleménye az érzőképességéről” túl van ragozva – ha egyszer nem lényeges, minek írsz róla? (lehet hogy olyan hatásra vadászol amire képtelen vagyok… bocs :)) A bemutatásában más elemeknél is sok volt a nyomatékosítás. Az első jelenetnek egyedül annyi értelmet tudok tulajdonítani, hogy Micket mutatja be valamennyire… de nem eléggé, hogy valódi érdeklődést váltson ki nálam.
    Az egész részletben éreztem egy „szájbarágós” hangsúlyt, a kiszólások a szövegben folyamatos kontrollként voltak jelen, azt sugallták, hogy még véletlenül se támaszkodjak a saját gondolataimra és tapasztalataimra. (van elég ilyen személy a környezetemben, olvasásnál egyéb kényszer nélkül ezt nem fogadnám szívesen és hamar letenném a könyvet)
    Az egyszerű mondatszerkezet erőteljes szerkezeti elem, párosítva a
    számomra túlságosan karakteres és „na most aztán megmondom a tutit” elbeszélési hanggal, amiben a kiszólások miatt az író árnyéka megbújik, nekem erőszakos hatással bírt, ellenállóvá tett és ezt Ric loser karaktere csak tovább erősítette.
    A cselekmény pedig csak a vége felé mutatott életjeleket.
    Remélem ez csak a „nem az első fejezet a legjobb” esete, és a mű egésze sokkal több értéket hordoz. A különleges hatása miatt mindenképp figyelemre méltó.
    Sok sikert a továbbiakban!

  4. Ez az előszó a legérdekesebb szöveg, amivel találkoztam az oldalon. És Rik is gondolkodik!:-)
    Tetszik, ahogy írsz, gratulálok!

  5. Kicsit olyan érzésem volt, mintha tévét néznék, de csak részeletet hallanék a film szövegéből, mert a mellettem ülő folyton dumál (sőt, néha be is áll a képernyő elé). Azt végig nem tudtam eldönteni, kell-e ez nekem, vagy sem, mindenesetre az alkalmazott halál konceociója (és az írásmód is, igen), éppen eléggé a bőröm alá mászott, hogy kíváncsi legyek a folytatásra.

  6. Köszönöm mindenkinek, a pozitív és negatív kritikákat, gondolatokat egyaránt. 🙂 Ez egy régi könyv, egy régi kezdeményezés, de talán éppen ezért, mindig is közel állt a szívemhez. Sok mindent átírnék benne, de akkor már nem lenne őszinte, és az, ami eredetileg volt. Tényleg nagyon örülök, ha minél több olvasóhoz eljut. 🙂 Remélem izgalommal követitek majd a folytatást, mert ha mást nem is, azt biztosan mondhatom, hogy fordulatok gyakran szembejönnek majd a történet során. 🙂
    Semmiképp sem akarnék önreklámozásba fogni, de ha valakit érdekel más, későbbi, „felnőttebb” írásom is, keresse meg a Vaslovasok – a kokainbolygó foglyai című blogregényt is. 🙂
    Még egyszer köszönöm az építő jellegű kritikákat, semmiképp sem bocsátkoznék vitába, hisz az írás az olvasóké. Már az is nagy dolog, ha beszéltek róla, kérdéseket vet fel, vagy legalábbis nem marad érdektelen az írás.

    Bánk

  7. Miért küldtél be egy kijavítatlan, régi írást? Elnézést, hogy megkérdezem, csak ezen megakadt a szemem.

    Idén visszatérő elem, hogy egy pályázó azzal magyaráz valamit (dicsekszik?), hogy csak pár hét alatt írta a regényt és azért nem jó. Vagy azzal mentegetőzik, hogy ez egy régi írás, és épp olyanja volt, hogy beküldte, de nem javította ki. Azon gondolkozom egy ideje – elnézést, hogy pont itt írom le -, hogy vajon minek kötik le a lektori időt azok, akik nem igényes, kiforrott, ezerszer átnézett munkát adnak le. A lektorok sem vakok, látszik egy íráson a vele töltött idő. Ráadásul nincs sok olyan regénypályázat, ahol nagy példányú terjesztés és honor várja a szerzőket, de úgy tűnik, ez sem elég motiváció.
    Nekem a másik oldalról elég furcsa ez. 🙂

  8. Nekem is feltűnt ez, és rá is csodálkoztam, miért mondják el a szerzők, hogy nem csiszolták, szerkesztették úgymond eleget, vagy azt, hogy ők pár hét alatt írták meg. Ezzel egy akármilyen pályázaton inkább hallgatni kellene, mert nem biztos azt üzeni, (legalábbis nekem nem) hogy a „leggyengébb és leggyorsabb verzióm is íme elég jó, hogy átmenjen az előszűrésen” sem azt, hogy „bocsánat, és valójában lehet jobb is” hanem inkább azt, hogy a pályázó nem veszi komolyan a pályázatot, esetleg azt, hogy neki nem olyan fontos ez a regény.

  9. Sok mindent kijavíthatnék benne, de akkor már nem lenne őszinte, írod.Mit értesz „őszinte” alatt?

  10. Kedves Aranymosó. Itt egy kis félreértés van szerintem. 🙂 Egy régi kezdeményezés volt, amit befejeztem (pontosan erre a pályázatra) mert úgy éreztem, itt az ideje, és ide való. 🙂 Ez nem mentegetőzés, erről szó sincs, szó sem volt. Ez az írás régóta várta, hogy végre végezzek vele, pont kerüljön a végére, és amikor láttam ezt a lehetőséget, tudtam, hogy ide való, erre az alkalomra kell befejeznem. Nem hiszem, hogy lektori idő lopása lenne, hisz ugyanúgy az én írásom, soha meg nem jelent, és mindenképp szeretném megjelentetni, hisz őszinte és befejezett, ráadásul már egy mellékszálon folytatását is elkezdtem írni, szóval a regényben alkotott világ már szinte külön életet él. 🙂
    Sajnálom, ha mentegetőzésnek hatott volna, de nem győztem és győzök hálálkodni továbbra sem a lehetőségért, és mert olvassák az írást, ami évek óra dédelgetett gyermekem. 🙂

  11. Laura Arkanian: Őszinte alatt azt értem, hogy ha stilisztikai, formai változtatásokon kívül, teljesen átírtam volna, csak mert eltelt 1-2 év, és valamiben talán más lettem, a könyv eredeti szelleméhez nem lettem volna őszinte. De ez teljesen szubjektív megközelítése az írásnak. 🙂

  12. Engem sajnos nem nyert meg. Ilyen típusú írással – azt hiszem – még nem találkoztam. Viszont sok hibát láttam benne: elütések, lemaradt a szó vége, stb. Ami nagy hiányérzetem volt, az a Mick a Skubbs esetében a vessző a Mick után. Lehet, hogy rosszul gondolom, de én mindenképpen tettem volna egyet oda.

    A másik, ami zavart, azok a nevek. Nem egységes angol vagy magyar mind, hanem egyik ilyen, másik olyan. Mr. Lovecraft-ról pl. semmit nem mondtál. Egy magyarázat talán elfért volna utána, ha más nem, annyi, hogy kiféle-miféle ez a fickó.

    Mindenesetre elolvasom a folytatást, hátha megnyer magának és változik a véleményem.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük