V. Z. Pittore: A portré

MENEKÜLÉS

Tulajdonképpen nagy bátorság tőlem, hogy így, mindjárt, első szóra, nekivágtam ennek a kalandnak. Sose tettem még ilyet. Na, de viszont még soha, nem is kellett menekülnöm, hanyatt homlok, a hitelezőim elől. Most ez a helyzet. Négyen vannak a gazfickók és mindenre elszántak. Gyakran fordult velem elő régebben is, hogy vesztésre álltam a kártyán, de valahogy a végére mindig mellém pártolt a szerencse.

Azt hiszem a szerencséről igen csak eltérő a véleményünk mostanában a jóistennel, mert eddig el kell ismernem, jó viszonyban voltunk, ámde minden igyekezetem ellenére elfordult mellőlem, és akárhogy nézek önmagamba, nem látok okát, e nagy pálfordulásnak, hírtelenjében.

No, de ennek ellenére nem panaszkodhatok. Jó életem volt, teli izgalommal és váratlan eseményekkel. Sose volt szokásom a nosztalgiázás, valahogy nem volt rá eddig időm, ám mindennek vége szakad egyszer, ennek is eljött az ideje. Igen csak ráérek foglalkozni a múltammal, főleg, hogy annyi időm van menés közben, mint papnak a vasárnapi imára. 

 1701 májusa 1-je van. Tikkasztóan nagy a hőség. A kutyák nyelve a szinte súrolja a port. Egész évben ünnepségek zajlanak XIV. Lajos, a Napkirály uralkodásának negyvenedik évfordulója alkalmával. Mazarin halálával a fiatal Lajos elérkezettnek látta az időt, hogy 1661-ben átvegye a bíboros hagyatékaként franciahon felett a teljhatalmat. Párizs díszbe van öltözve. Mindenütt virágok és virágok illatoznak. A szökőkutakban lubickolnak az emberek a hűs vízben, bár akit rajtakapnak a testőrök, annak sokáig nem lesz kedve pancsolni. Gyönyörűen megnyírták a Versailles-i kastély bukszusait és virágok pompáznak a kertekben. A barokkos pompa csúcspontja a kastélyokban volt látható, hová a köznép be sem lé1phet. Azt hiszem, hogy a Napkirály dicsfénye oly magasan tündököl, hogy az emberek lassan kezdik azt gondolni róla, talán nem is ember, hanem egy földre szállt Isten. Ha megjelenik a köznép előtt, valamilyen rendezvényen, oly sok arany övezi, hogy a csillogástól már nem lehet látni az embert. Megesküszöm, pontosan ez a célja.

Az ünnepségeken megemlékeznek Mazarin bíboros haláláról is, mely pontosan a Napkirály valódi trónra lépése idején következett be. Ugyan Lajos király fején a korona már apja majdnem húsz évvel azelőtt bekövetkezett sajnálatos és hirtelen halála óta ott díszelgett, de amíg élt ez az egykor olaszhonból idekerült vasakaratú és ravasz főpap, addig ő eminenciája, Mazarin bíboros szava volt a királyi szó. A mesterem, a mára már nagyhírű, Rigaud mesélte. Jómagam még meg sem születtem ekkor.

 1661-ben az anyakirályné, Ausztriai Anna nem habozott és gyorsan hatalomba segítette Lajost. Ez szükséges lépés volt, mert addigra sikerült leverni a főnemesi ellenzék nagyját és a királypártiak voltak fölényben. Egy ilyen alkalmat vétek lett volna elpazarolni. A királyné pedig ezzel elvégezte a sors által, reá kirótt feladatát és ezután visszavonultan és elzártan élt, az állam ügyeit végleg fiára hagyva.

Richelieu bíboros már a régmúlté. Ő és Mazarin szerepe elévülhetetlenek, hogy Lajosból az lett, aki, annak ellenére, amit XIII. Lajosért, vagy ki tudja, talán a hatalomért tettek, mikor a királyné nyakéke Buckingham herceghez került. Most szent igaz a Napkirály egy Isten. Oly erősen szorítja a gyeplőt, hogy hazám, Franciaország lett Európa legerősebb és legnépesebb hatalma, a maga huszonhárommillió alattvalójával. De térjünk vissza rám. Mit tagadjam, magamnak én vagyok a legfontosabb.

 Árva vagyok. Két évesen kerültem az árvaházba, 1669 őszén. Hideg volt, rozsdás falevelek borították a szélfutta udvart és csak arra emlékszem, mielőtt odavittek volna, egy hajnalban, levették a szép ruháim és rongyokba burkoltak, aztán két feketeruhás, maszkos fickó felült velem egy szekér bakjára és órákon át, kocsiztunk a zötykölődő úton. Mikor megérkeztünk, ezek a sötét emberek átadtak egy apácának, aki egy szót sem szólt hozzám. Csak később tudtam meg, hogy fiatalon kitépték a nyelvét. Semmit sem értettem akkor.

 Nevelőszüleim ebből az Orleáns-i árvaházból vettek magukhoz. Persze természetesen nem egyenes úton. Minden héten megszöktem onnan és egyre messzebb csatangoltam. Kutyákkal kerestettek, vérebekkel. Olcsó munkaerő voltunk. Ingyen dolgoztunk a veteményesben, csak annyi élelmet kaptunk, hogy éhen ne haljunk és zsúfolt szobákba zártak esténként, vaskos tölgyfaajtónkat lelakatolva széles, fekete vaspántos lakatokkal. Olyan vékonyak voltunk, mint a giliszták. Állandóan azon járt az eszem, hogy szökhetnék meg.

 Igazi szüleimről nincsenek emlékeim, bár néha álmomban, az arcom előtt elsuhan egy bájos, fiatal női arc, aki megcsókol, megsimogatja az orrom, aztán ellibben. Sose értettem, miért jelent meg utána egy másik nő arca. Ő nem volt az anyám, bár annak mondták. Idősebbnek láttam. A kezébe vett ölelgetett, szeretett, de határozottan éreztem, hogy nem ő az anyám. Most már mindegy. Ahányszor róluk álmodtam, vizes homlokkal ébredtem, annyira zavaros volt az egész. Nem tudom, ki, kicsoda. Még önmagam sem ismerem.

Ám, ha behunytam a szemem, fénylő tükröket láttam, díszes ruhákat és szellemként ott lebegtek az inasok, a szolgák és cifra poharakba töltöttek sárga konyakot.

Tükrök. Talán ezek voltak a legerősebb emlékeim. A saját tükörképemmel játszom. Tejföl szőke tincsek, kék szemek, kevésbé pisze. Állandóan az orrát nyomogatom ő meg mindenen nevet. Én, és a tükörképem. Nem tudom, miért álmodom róla. Majdnem olyan, mint én. Talán én vagyok, talán, nem. Ezek az álomszerű képek minden éjszaka átvillantak az agyamon, mint egy lázas sóhajtás és sokszor megbeszéltem a mellettem fekvő apró, kissé hajlott hátú Alain-nel, aki két évvel később, 1671 nyarán került ide mellém. Akkor volt két éves. Még nem beszélt. Azt mondták kissé visszamaradott, de én teljesen normálisnak láttam. Később mesélte egyik éjszaka, mikor átbújt hozzám, az ágyamba, hogy ő is hasonló álmokat lát, csak tükörkép nélkül.

A többiek is ugyanerről álmodoztak. Mind gazdag házakba akartunk kerülni. A szegénységet már az összes porcikánk megérezte.

 Még most is tisztán emlékszem. Nyolcévesen, 1675 évének őszén, az egyik ilyen szökésem után nagy viharba keveredtem és napokig kóboroltam össze-vissza erdőkön és mezőkön keresztül. Egy emberrel se találkoztam. Már menni is alig bírtam, annyira fájt a lábam és sajgott a gyomrom. Beleszédültem egy kisebb árokba egy kietlen út szélén. A fene tudja meddig voltam félájult. Ott talált rám a kovács és a felesége. Egy szekéren döcögtek épp hazafelé, mikor észrevette a nyeszlett testem a csalitosban. Azt hitte meghaltam, mikor felemelt. Lehanyatlott kezem, lábam és csukva volt a szemem. Meghallgatta a szívverésem és a hóna alá vágott. A felesége mérges lett.

–                          Mi az istennek hozod ide, ha már úgyis meghalt a szerencsétlen?

–                          Nem halt ez meg – válaszolta a kovács, meghallgatva szívverésem – Csak olyan gyönge, mint a fűszál. Ki se bírja nyitni a szemét – emelt oda fél kézzel a feleségének.

–                          Add már ide azt a jószágot – kapott ki az asszony a kezéből, s mint egy ázott kakasról, elkezdte letörülgetni rólam a szutykot – No, nézd már, milyen szép kis pofája van ennek – mosolyodott el és a kovács felé fordította az arcom, ki éppen visszamászott a bakra.

–                          Csecse. Olyan, mint egy angyalka, ezzel a göndörös kese hajával.

A felesége elnevette magát.

–                          Persze, mert arról híres a világ, hogy csak úgy szanaszét szaladgálnak a nyeszlett angyalkák! Azok a mennyben vannak, te buta kovács – korholta le az asszonyság.

–                          Ne macerálj – vonta meg a szemöldökét a kovács – Mi legyen vele? Most visszük, vagy visszadobjam.

–                          Eszednél vagy, ember! Gondolj a tieidre! Ha ez lenne a sorsuk!

–                          Csak viccöltem – morogta a kovács, s megnógatta a gebét – Vissza kell vinnünk a szekeret időben.

 Ekkor hallották meg a kopók csaholását a távolban. ,meglepte őket és várakoztak, míg a négy ember és a hét kutya a közelbe nem ért. Nevelőanyám magához szorított és betakart a kabátjába. Éreztem a melegét, mikor magamhoz tértem. Kipislantottam a kabát alól és végigfutott a hátamon a hideg. „Hát megtaláltak újra.”

Az emberek ráköszöntek a kovácsra és megkérdezték, hogy nem láttak-e engemet. Felismertem a hangjáról. Delmort volt az, az árvaház mindenese. Egy kiszámíthatatlan, ragyás arcú, kesehajú, erőszakos alak, aki nem riadt vissza a testi fenyítéstől, sőt akkor is elvert minket, ha nem volt rá semmilyen oka, pusztán azért, hogy kiélhesse, ezen vágyát. Utána mindig megnyugodott.

A kovács ránézett az asszonyra, aki teljesen eltakart engem a kabátjába és azt válaszolta „Nem.” Én meg se mertem moccanni, de rám jött a köhögés. Delmort mérgesen összehúzta a szemöldökét, felkapaszkodott a bakra és megpróbálta széjjelnyitni a kabátot. Tisztán emlékszem, ahogy belenéztem a foghíjas ábrázatába, hogy a pokol ördöge akar visszarabolni. Ám a kovács megragadta az intéző karját.

–                          Aztán vigyázzon uram a kezére, mert letöröm. Az asszonyhoz nem nyúlunk.

–                          Akkor mutassa azt a kis légypiszkot, akit rejteget – lett vérvörös Delmort feje, s hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, közelebb parancsolta a kutyákat, akik szűnni nem akaró ugatásba kezdtek.

A kovács nem látott más megoldást és előhúzott a kabát alól. Delmort megnyalta a szája szélét.

–                          Itt van a kis szaros. Majd otthon móresre tanítom – ragadott meg a nyakamnál és el akart venni a kovácstól, de az, nem engedett.

–                          Mégsem adom oda – mondta, mélyen Delmort szemébe nézve. – Maga egy utolsó szadista kéjenc, nem adom a karmai közé.

–                          Adja ide – rángatózott Delmort szája. – Ő az enyém. Nem a magáé. De ha nagyon kikezd velem, akkor elvágom a kis szar torkát és viheti.

A kovácsban felforrt a düh és egyetlen karsuhintással leseperte a bakról Delmort-t. Az intéző nagy lassan felkecmergett, miközben vadul csaholtak mellette a kutyák. 

–                          Széttépetlek a vérebekkel, te senkiházi – üvöltötte és biccentett a többieknek, hogy engedjék el a kutyákat.

A kovács ijedten rákiáltott.

–                          Megveszem. Mennyiért adod?

–                          Megveszed? – kérdezett vissza Delmort. Az más – lágyult meg a hangja.  – De tudnod kell uram, hogy nagyon drága lesz az ára!

–                          Mondj egy árat!

–                          Nem úgy van az, uram. Vissza kell velem jönnöd az árvaházba, és a préposttal kell megbeszélned. Végül is azt hiszem, örökbe akarod fogadni ezt a kis fattyút. Vagy nem?

A kovács bólintott.

–                          Hajts be a városba és keresd a karmelitákat. Ők majd útba igazítanak – vigyorgott rá. – Nekünk még eltart egy darabig, míg visszaérünk.

Idegesen feszengtem az asszony ölében és feszült voltam, ahogy beértünk a városba. Ahogy magához szorított ez a kedves asszony, kezdtem magamhoz térni, s újra rémes képek szaladgáltak a fejemben. Vissza akarnak dugni a ketrecbe. „Szegény Alain”. Gondoltam. Megígértem neki, ha sikeresen megszököm, érte jövök és valahogy, őt is kihozom. Nem volt semmi tervem, úgy gondoltam, majd menet közben kitalálom. Most látni fogja, hogy mégsem sikerült. Nagyon szomorú lesz.

1675. szeptember 28.

Most ő hat éves, én meg nyolc. Valamiért megkedveltem. Talán mert hasonló szőkés a hajszínünk, pisze az orrunk, ugyanolyan satnyák vagyunk, vagy, mert mindkettőnknek kék a szeme. Tudja az ördög. Olyan kis szerencsétlen vézna volt. Sokkal kisebbnek néz ki a koránál és még kicsit görbe is a háta. Négy éve, mióta ott van velünk, együtt edzünk. Megtanult beszélni. Okos lett. Én nyújtom a hátát, nekitámasztva a térdeim, ő meg üvölt, mint a sakál, fájdalmában. Sokat fejlődött az érkezése óta. Majdnem egyenes, már-már szabályos lett a gerincvonala, de még mindig van benne egy kis oldalgörbület. Egyre lazábbá vált és egy idő után már nem kellett segítenem neki. Nem akarta. Onnantól kezdve javítottuk az erőnlétünket. Fekvőtámasszal és húzódzkodással. A súlyemelést nem kellett gyakorolnunk, annak tökéletesen jó volt a fahasábok behordása a kandallókhoz. Minden reggel és este tornáztunk, s néha a többiek is beszálltak, de kitartóan csak mi ketten voltunk mondhatók.

 Megtanítottam rá, hogy a kajáért meg kell harcolni a nagyobbakkal. Mikor kiporciózzák a hosszú asztalra az ételt, eltűnnek a nevelők és megkezdődik a terror. A három legnagyobb fiú először a lányok kajáját felezi meg, aztán következünk mi, a kisebbek. Megmutattam Alain-nek, hogy morogjon, mint egy kutya és harapjon beléjük, ha meg akarja tartani a száraz bagettjét, mert, még ha kap is egy pár pofont, később nem macerálják a nagyok. Úgy kell tennie, mintha őrült lenne. Nagyon jól sikerült a kioktatása. Úgy forgatta a szemét, mint a rémmesék szörnyei, hogy megijedtek tőle. Mintha a sátán költözne belé olyankor. Csak a szeme fehérje látszódott, és egyszerre vicsorgott meg a nyálát csorgatta le a földig. Kétszer harapta meg Ronchardot, aki egy colos tizennégy éves fiú volt, ritkás, tetűtől hemzsegő, kese hajjal és rendkívül gusztustalan ragyákkal az arcán. Először a kézfején harapta meg, majd egy másik alkalommal a vádliján. Jól megjegyezte, az biztos! Szó szerint rettegtek ilyenkor a kis Alain-től. Egyszóval ügyes tanítvány volt.

 Egyetlen dolog volt, amitől Alain félt. Nem is félt, egyenesen rettegett. A macskák. Sose mondta, de ha véletlenül betévedt egy az épületbe, Alain elbújt a legutolsó sarokba és addig maradt ott, míg az állat szagát érezte. A félelem kis patakokba rendeződött az arcán, remegett és az izzadtságcseppek verejtékfolyamként csurogtak végig a testén. Az összes szőrszála az égnek állt ilyenkor, és vacogtak a fogai. Többször végigkutattam érte az egész épületet, s volt hogy csak napok múlva láttam újra. Ez mélyen belevésődött az agyamba. Ahányszor macskát láttam Alain jutott az eszembe. Aztán, ahogy múltak az évek, tompultak az emlékek, mígnem az utolsó foszlánya is a ködbe nem veszett. Pedig szinte a testvérem volt.

A kovács jól megjegyzett mindent. Ahogy bekanyarodtunk Orleans bazaltkockás utcáiba beléremegett az egész testem. Behajtottunk a fekete kovácsoltvas kapun majd a szekér megállt a felhajtón. A Karmelita szerzetesrend tartotta fenn az árvaházat. Egy lepukkant kastélyban voltunk elszállásolva, amit teljesen átalakítottak erre a célra. Valaha egy báróé volt a kastély, ám úgy halt ki az egész család a fekete pestis járványban, hogy nem volt, aki megörökölhette volna, s a király, kire rászállt az épület, odaadta az egyháznak. Sosem újították fel. A falakról mállottak a falfestmények, víz csordogált a sarkokban lefelé, ha esett az eső és rendkívül hideg volt minden szobájában. Rongyokba és szalmába feküdtünk, jól összebújtunk, ha nagyon hideg volt, mert soha nem volt elég fa, hogy bemelegedjenek az öt méter magas szobák. Annyi tetű és féreg volt rajtunk, hogy megszámolni sem lehetett. Akármennyi rőzsét és husángot hordtunk haza, semmi sem volt elég.

A személyzet persze jól élt. A férfiak nem tartoztak a rendhez, csak felfogadták őket. Ők és a nővérek, mindent megengedhettek maguknak, csak akkor fogták vissza a gyeplőt, ha tudomásukra jutott, hogy a rendház főnök érkezik. Olyankor szerény és jámbor lelkeknek tűntek, pedig a valóságban mind szadista állat volt. De ha a főnök ott volt, mi meg se mertünk mukkanni, akármit kérdezett tőlünk. Féltünk, hogy mi lesz utána, mikor elmegy. Delmort volt mind közül a legdurvább. Nem kellett neki sok, hogy elpattanjon a húr nála. Széles göcsörtös, hosszú ujjai voltak, nagy görbe körmökkel a végén. Pontosan úgy festett, mint a patás ördög. Mindig volt nála egy kis korbács, amit keményen megdolgoztatott a hátunkon.

 A kovács és a felesége belépett a nagy zöldre festett faajtón. Gyerekzsivaj fogadta őket. Egyenesen átvágtak a nagy fogadótermen, egy hosszú folyosóra érve, ahonnan a szobáink nyíltak. Az asszony végig a kezemet fogta, míg egy nyitott ajtóhoz nem értünk és kopogás nélkül beléptünk. Két nővér és egy termetes, kövér ember beszélgetett benn. A prépost volt az. Épp én rólam folyt a diskurzus. Mikor a prépost meglátott, nyájasan elmosolyogta magát. A két nővér meghajolt, és apró léptekkel távoztak.

–                          Látom, meghozták a kis szökevényt – nézett egyenesen a szemembe a Prépost. – Pont jókor. Lassan ebédidő lesz. Na menj fiacskám – intett felém.

Nem mozdultam, fogtam az asszonyság kezét szorosan.

–                          Tudják, rám vannak bízva ezek a kölykök. Ha én nem segítenék, akkor mind az utcákon és a mezőkön csellengnének. Szükségük van rám – lépett a kovács elé és ájtatosan széttárta a karját.

–                          És ebbe az is belefoglaltatik, hogy éheztetik őket atyám? – kérdezett vissza a kovács.

–                          Ugyan már. Nem éheznek ezek, csak keveset esznek – vágott vissza a prépost. – Na, most már eleget beszélgettünk. Engedje el azt a gyereket madam és menjenek haza isten útján – vetett keresztet.

–                          Örökbe fogadnánk ezt a kis békát. Kifizetem az árát önöknek atyám – mutatott rám a kovács. – A feleségemnek megtetszett a képe.

 Nem eladók a gyerekek. Ez meg, különösen nem az, fiam. De, ha már ennyire akarnak egyet, akkor válasszanak egy másikat. Azt ingyen elvihetik.

–                          Nekünk pont ez kell.

–                          Miért ragaszkodnak pont hozzá? – kérdezett vissza indulatosan.

–                          Mert olyan szeme van, mintha egy angyal lenne.

A prépost homloka ködbe borult. Ősz feje búbján hullámoztak a ráncok. Kezével megtámasztotta az állát, és bőszen morfondírozott.

–                          Tulajdonképpen miért ne! Merre is laknak uram?

–                          Párizsban.

–                          Az bizony nem jó fiam – rázta meg a fejét.

–                          Mi baja van Párizzsal atyám? – kérdezte a kovács meglepetéssel.

–                          Túl közel van, de nem bánom – gondolkodott hangosan a prépost.

–                          Akkor intézzük el a papírokat – nyújtott neki kezet a kovács.

Ő előre nyújtotta a jobb kezét, melyen egy fényesen csillogó rubingyűrű hatalmasodott. A kovács lehajolt és úgy tett, mintha megcsókolná.

–                          Nincs semmilyen papír és meg kell ígérniük, hogy sohasem hozzák vissza, és nem keresnek minket. Ha bárki kérdezi, mi nem is ismerjük egymást. Sohasem jártak itt és senkit sem vittek el. Ha azt kérdezik, honnan van a kölyök, mondjátok azt, hogy az erdőben találtátok. Remélem, érthető voltam? – tartott kis szünetet – Ellenben egy kis adományt elfogadunk önöktől uram – folytatta a prépost meglepő nyugalommal.

–                          Rendben. Megkapják atyám – mondta a kovács és elővett egy kis bőrerszényt.

Fél órával később együtt sétáltunk ki az udvarra, miután ettem egy kevéske száraz kenyeret, összepakoltam a rongyaimat, s elbúcsúztam Alain-től. Átöleltem, ő meg szorította a derekamat. „Ne hagyj itt” suttogta halkan a fülembe, én meg azt válaszoltam.

– Visszajövök érted és elviszlek.

Elhitte nekem és lassan elengedett. A szemében megfagytak a könnyek.

Visszaszálltunk a szekérre. Alain egészen kiszaladt a felhajtó végéig és integetett nekem. Lába alatt széjjelrebbentek a vérvörös és sárga levelek. Csöndben néztem és tudtam, lehet, hogy soha többet nem látom. Nem sejtettem, hová megyünk. Döcögve indultunk el. Boldog és felszabadult voltam, ahogy elhagytuk Orleáns-t. Összehúztam a szemem és úgy bámultam bele a vakító őszi napba.

 Így kerültem hozzájuk.

 1701. május 1. Éjjel 2 óra körül.

 Sok-sok év telt el, azóta. Most alig volt időm összekapkodni a dolgaimat. Nem mintha olyan sok mindenem lenne. Pár személyes holmi, a ruháim, nem számottevő mennyiségben, a festőszerszámok, egy térdkötő és nem utolsósorban a kardom. Erre nagyon vigyázok. Kard nélkül az ember olyan, mintha hiányozna a fél keze. Természetesen az első kardomat vettem.