1683. Párizs
Tizenhat éves voltam. A helyszín Párizs déli része. Akár egy külön kisváros, a nagyváros peremén. A környéken rengeteg parcella volt, kiskertekkel. Ámbátor igen csak elkezdett kiterjedni a város a zöldövezet felé. Egyre több ingatlant vásároltak fel a jómódúak és a telek spekulánsok. Egyébként zöldséget és gabonát termeltek bennük a gazdák. És természetesen áthatotta ezt az egészet a rengeteg állat szaga. Büdös volt reggel és este, úgyszólván állandóan. A macskakővel kirakott utcára öntötte mindenki a szemetet, a felmosás után a lucskos vizet és néhányan még oda is ürítettek. Irtózatos bűz terjengett ennek következtében.
A házunkhoz közeli piacon dolgoztam immáron hat éve, egy péknek. Mellettünk jobbra egy mészáros üzlete volt, amellett egy zöldséges, balra tőlünk egy hordókészítő kádármester műhely volt, ahonnan a friss cserfa illatát éreztem, ahányszor elsétáltam mellette.
A legény, aki mindennap betért a pékségbe, rettentően fennhordta az orrát. Ismerős volt a szeme. Olyan kék, mint az enyém. Kicsit hasonlítottam rá, bár az orra sokkal hajlottabb volt, mint az enyém. Csúfolta is érte Gaston, a gazdám. Szőkés haja rövidre volt nyírva, talán büntetésből.
Tőle vettem meg szabályosan a kardját. Persze nem fizettem érte egyetlen sou-t sem, nem is lett volna miből, na de utólag ez már nem érdekes. Az a kis ficsúr, minden egyes áldott nap belém kötött. Gazdám, Gaston a pék ilyenkor csak legyintett és a ragacsos haját hátrasimítva, nagy vöröses harcsabajsza alól sziszegte, hogy ne törődjek vele, mert az uraságok mindenkibe belekötnek, ez velejárója az úri passziónak, de nekem igencsak megbökte a kifinomult lelkemet. Otthon, később rajzoltam is a ficsúrról egy gúnyképet és azon töltöttem ki a bosszúmat. Egy kis késsel hadonászva célba dobáltam rajta.
Egyik reggel friss búzaliszt érkezett, s én egy lyukas zsákot emeltem le a molnár kocsijáról. Azon nyomban finom, vékony lepellel borított be a hófehér liszt. Kívülről szemlélve, olyan lehettem, mint egy kísértet, vagy szellem. Percekig álltam ott, vállamon a zsákkal és azon töprengtem, „mi a csudát keresek én itt”, hisz festő akarok lenni, nem pék, vagy kifutófiú! Ott álltam mindenki csúfjára az utca közepén, fél zsákkal a hátamon, mint egy szellem és akárki rám nézett, azonnal a hasát fogta nevettében. A molnár, a szomszédok, a vásárlók, cselédek és kocsisok mind gurguláztak és vihogtak rajtam. A végén még én is elnevettem magam. Az egyetlen, akitől nem tűrtem volna ezt el, a ficsúr volt. Amikor odaért mindennapi sétájában, megállt mellettem és gúnyos mosollyal a szája szegletében megveregette a vállam. Ez volt az a pillanat, amikor elszakadt a cérna nálam. Fogtam a zsákot és rádobtam. Nem bírta megtartani, s úgy, ahogy volt, hanyatt esett. Már ketten voltunk beöltözve fehér maskarába. Minden szem ránk szegeződött. Abbamaradt a kacagás és hírtelen feszült csend lett úrrá a pékség előtt. Feltápászkodott, leporolta magát és lassan, karcosan előhúzta a kardját a hüvelyéből. Rám szegezte. Egyenesen a nyakamnak. Nem mondott sokat, csak annyit, „ANGÁRD”. Védd magad. Annyira meglepett a dolog, hogy meg se tudtam mukkanni. A penge hegye benyomta a nyakamon a bőrt, kiserkent a vérem, még levegőt se mertem venni. A ficsúr arca még mindig hófehér volt, csak a két kék szeme villogott benne, vérben forogva. Pár másodpercig bírtam és akármennyire is erőltettem, kitört belőlem a nevetés. Először csak rázkódtam, majd minden megfeszülésem ellenére kezeimet széttárva röhögtem és csapkodtam a térdemet. Újra kacagás töltötte meg a macskaköves utcát. A ficsúr leengedte a kardját, és körbenézett. Mikor látta, hogy ember nincs a környéken, aki nem nevetne, ő is kacagni kezdett. Még a csahos kutyák is farkukat csóválva ugráltak minket körbe. Pár perc múlva elhalkult a nevetés és újra a mindennapi, vásári zsivaj borította be a környéket. Nem tudom, mi ütött belém ekkor.
– Jean Paul – nyújtottam kezet felé hírtelen.
Lassan rám nézett, visszacsúsztatta a kardját a hüvelybe és megszorította a kezem. Erős szorítása volt. Nem ilyet vártam egy ficsúrtól.
– Louis Montignac. Az ifjabb. Hallod-e, jól melléd pártolt a szerencse. Ha nem lettek volna itt ennyien, levágom a fejed a nyakadról. Még csak meg sem büntetnének érte. Megsértettél egy márkit. Megtorolhatnám – mondta szárazon, miközben keményen szorította a kezem. – Mond mi a teljes neved?
– Jean Paul Serve – nyögtem ki.
A kövér Gaston legyintett, aztán ringatózva visszacsámpázott a gombócokká gyúrt kenyértésztás tálcáihoz és ketten maradtunk a molnár kocsija mellett.
– Nos Jean Paul, valahogy elégtételt kell, hogy adj, nehogy azt higgye bárki is, kikezdhet egy főnemessel. Látom, nincs kardod, de akkor is meg kell küzdenünk – állt előttem pökhendien, ruháját paskolva.
Igyekeztem leporolni magamról a fehér álarcot, hogy emberibb külsőm legyen.
– Mire gondol márkisága, hisz nekem nincs semmim, csak a két kezem – válaszoltam nyugodtan.
– Pont jó lesz – vágta rá. – Találkozunk délután kettőkor a közeli parkban, a nagytölgyfa mellett. Megbirkózunk.
– Nem lesz tétje a küzdelemnek, mert nincs semmim.
– Az életed a tét. Ha vesztesz, megöllek, ha nyersz… – állt meg kicsit – Akkor tiéd lesz a kardom – csapott az oldalára – De nehogy azt hidd, van bármi esélyed.
– Kezet rá – nyújtottam a jobbomat.
Ahogy kezet ráztunk, átjárt a forróság. Azonnal megéreztem, hogy szereztem egy jó barátot magamnak.
Délután, pontosan kettőkor, de minimum fél órával korábban ott voltam, leheveredve a nagy tölgyfa tövébe, és rágcsáltam az illatos füvet. Kissé korgott a gyomrom. Rég volt, hogy befaltam az utolsó morzsát is a napi zsömle adagomból.
Az ifjú Montignac díszes ruhában érkezett. Egyedül volt és pökhendien, kezét kardjának markolatán tartva közelített, fényesre suvickolt fekete csizmában.
Kékselyemből szőtt ruháján megcsillant a nap. Felpattantam. Ő megállt, tőlem tisztes távolban és egyenként ledobálta magáról a felesleges terhet. Fehér, zsabós ingét megbontotta nyakánál és furcsa pózba vágta magát. Két kezét maga előtt lengetve ide-oda ugrált előttem, fenemód harciasan. Szemeimet nagyra nyitva méregettem.
– Na mire vársz! Támadj! – kiáltotta felém hepciásan.
– Nem is tudom – válaszoltam. – Valahogy másra számítottam.
– Üss! – utasított keményen – Légy férfi.
Ahogy a közelébe férkőztem, próbáltam megragadni, de mindig odébb csusszant. Nem találtam fogást rajta. Szerettem bunyózni a környékbeliekkel, de ez más volt. Ahányszor közelebb léptem, lazán arrébb táncolt és maga előtt lengette a karját, ide-oda mozgatta a fejét.
– Angol stílus – bökte felém.
– Utálom az angolokat – köptem nagyot a fűbe.
– Majd mindjárt kapsz egy pofont – emelte fel a bal kezét és hírtelen elém ugrott.
Abban a pillanatban elszállt a jobb keze és úgy állon talált, hogy elsötétült előttem a zafírkék égbolt. Mint a zsákjaim, terültem hanyatt. Egy pillanatig tartott az egész, szemem előtt színes pálcikák cikáztak, karikák fonódtak össze, és fogalmam sincs, mennyi ideig feküdhettem ott. Arra eszméltem, hogy Louis fölém hajol, és keményen paskolja az arcom jobbról, balról.
– Nem adhatod fel ennyire könnyen. Na gyerünk, kelj fel és küzdj – húzott fel a karomnál fogva.
Még tántorogtam pár másodpercet, mire teljesen kitisztult előttem a kép. Megráztam a fejem. Másodjára már óvatosabb voltam. Amikor észrevettem, hogy készül valamire én is hátraugrottam, mint egy bakkecske és így, aztán őt utánozva én is hadonásztam és lengettem a kezeim ökölbe szorítva. Néhány percig méregettük így egymást. Mikor kiszúrta, hogy nem megy semmire, taktikát változtatott. Rám rontott és a derekamnál fogva a földre tepert. Így hempergőztünk a száraz füvön. Mindketten szorítottuk a másikat, hátha kifogy belőle a szusz. Louis jól bírta a gyűrődést. Egyáltalán nem lankadt az ereje. Egyszer ő volt felül, egyszer én. Erősen szorított, mint egy kígyó. De én jó kiképzést kaptam az utcán. Közelharcban mindenkit elpáholtam. Fölé kerekedve megragadtam a két kezénél és a földhöz szorítottam. Meg sem bírt mozdulni, csak vergődött.
– Feladod? – kérdeztem.
– Soha – nyögte, és ahogy lazítottam a fogáson, megint állon vágott. Nem volt eget rengető, de beleszédültem. Visszanyomtam a földre, és teljes súlyommal ránehezedtem. Meg akart harapni a kis pimasz. Csattogtatta a fogát, akár a kutyák. Aztán elfáradt. Pár percig leszorítva tartottam, mire megszólalt.
– Elég! Azt hiszem, nyertél.
Lefordultam róla, s mindketten lihegve feküdtünk a füvön bámulva a felettünk lassan tovakúszó felhőket.
– Te is szereted nézni az eget? – szólalt meg nagy sokára.
– Imádom. Nincs szebb, mint egy felhő – sóhajtottam rá.
– Azért van – kuncogott.
– Persze, én sem úgy gondoltam. Egy szépen ringó cselédfenék – formáztam kancsót a kezemmel és gurguláztam.
Együtt nevettünk tovább a fehér gomolygó gömböcöket nézve. Felkönyökölt és akárcsak én a szájába vett egy fűszálat.
– Nagyon nehéz munkád van? – kérdezte érdeklődéssel.
– Szeretem – vágtam rá.
– Ugyan, ki szeret dolgozni – szösszent fel.
– Megfizetnek érte. Munka végeztével kapok egy veknit. Mire hazaérek meg is eszem a felét.
– Na szép. Jól meg vagy fizetve. Húst nem kapsz?
– Minden hétvégén, mikor levágnak otthon egy tyúkot. Enyém az egyik szárnya.
– Én csak combot eszem – bámulta a felhőket tovább. – Hány éves vagy?
– Tizenhat.
– Én is – nyújtotta a át kezét felém, és én jól megráztam. Felállt, összeszedte az eldobált ruháit, aztán elém dobta a kardját. – A tiéd. Megharcoltál érte.
*
Hát így szereztem, vettem, az első kardomat. Már rég nincs meg. Egy félresikerült szöktetésnél pottyant le az oldalamról, fennakadva a kúszónövényen, mikor is Rómeót utánozva egy balkonról ereszkedtem alá. Tisztán emlékszem. 1689 júniusa volt. A céda, akibe szerelmes voltam, határozottan azt állította, hogy özvegy, ám egyszer csak betoppant a régóta halott férje és félreérthetetlen helyzetben talált minket. Nem tudom mi lett Annemarie sorsa, immáron nem is érdekel. Ám de a kardomat nagyon sajnálom. Díszes volt és kiváló acél.