*
A gyenge szellő nem keltett hullámokat, és még arra sem volt elég, hogy hűsítse az embert, nemhogy belekapjon a vitorlákba. A hajó immár két napja alig haladt valamit.
Kame a hajókosárban teljesített szolgálatot. Nem mintha sok kémlelnivaló akadt volna a láthatáron, de a parancs az parancs. A tűző nap elől a kosár peremének árnyékába próbált elbújni, fejére tengervízzel átitatott kendőt kötött. A lecsepegő sós lé összekeveredett a mellkasán összegyűlt izzadsággal, átáztatva durva vászonmellényét. Megszokásból ki-kilesett a vakítóan csillogó kékségre.
Váratlanul apró, de egyre növekvő pont tűnt fel az égen. Kame lustán feltápászkodott, és a korlátra támaszkodva figyelte, ahogy alakot ölt. Amikor már egyértelműen látszott, hogy magányos sirály tart feléjük, a matróz az erszényéből puha bőrszíjat kotort elő.
A sirály párat körözött a hajó zászlaja felett, majd leszállt a kosár peremére és várakozón a fiú felé nyújtotta nyakát. Nyakörvére egy kis pergamentekercset erősítettek, rajta vörös, címeres pecséttel. Kame azonnal felismerte a jelet, és idegesen kapkodva rákötötte a madár lábára a bőrszíjat. Vállára ültette a betanított sirályt, majd mókusügyességgel lemászott a fedélzetre.
Egy hallal teli hordóhoz lépett, kivett belőle egy frissebb darabot, melyet egyetlen, gyakorlott mozdulattal végighasított, majd a kis hírnök elé tette. Míg a madár a csemegével foglalta el magát, a fiú kikötötte a hordó melletti fakaróhoz, nehogy miután jóllakott, visszarepüljön Meridiába a válaszlevél nélkül. Így már nyugodtan leoldhatta róla a tekercset.
Kame szomorúan csóválta fejét, miközben nézte, ahogy a sirály falatozik. Ő maga napok óta nem kapott egyszerre ekkora fejadagot. Már rég elhagyták a halban dús vizeket, Meridia peremvidékén rostokoltak. Kevés és sovány húsú volt a fogás, a kapitány pedig még ennek ellenére sem engedélyezte, hogy megduplázzák a kétszersült-adagot. A jól ismert víziutaktól távolodva csak még kevesebb húsra számíthatnak majd. Irigykedve nézte az állatot, és szinte siratta az elpocsékolt halat. Hiába, ha a betanított sirály nem kapja meg a jutalmát, félő, hogy többé nem kelne útra megkeresni egy hajót.
Az uralkodóház igen fontos dolgot akarhat a kapitánytól, ha ilyen messzire levelet küldtek. Főleg, mert nem lehettek biztosak benne, hogy még nem tértek le a sirálynak betanított, ősi tengeri útról. Ha nem lett volna ilyen pocsék szelük, nincs az a madár, amelyik még rájuk talál a végtelen tengeren.
Legalább láthatja nagyra becsült kapitányát. A kapitány ugyanis immár vagy három napja bezárkózott a kabinjába. Állítólag éjjel-nappal furcsa, elrongyolódott kódexeket bújt, próbálta megfejteni az igazságot a rájuk váró ismeretlen vizek természetéről. Ahogy erre gondolt, Kame kicsit félt is megzavarni a munkában.
Még nem szokta meg, hogy egy ilyen híres ember alatt szolgál. Amint meghallotta, hogy Espadon matrózokat toboroz, rögtön jelentkezett. Mindenkinek azt mondta, hogy látni akarja, mi van a zátonyon túl, de valójában csak a kapitány közelébe akart kerülni. Meridia hőse, a kalózvadász alatt szolgálni – ez számára olyan volt, mint egy beteljesült álom. Elképzelte, amint Espadon kapitány egy napon megnyeri a Tengeristennő Versenyét, a hagyománynak megfelelően elveszi a főpapnőt, és ő lesz az új király. Kame pedig talán egy lehet a bizalmasai közül… Ha nem bosszantja fel.
Espadon valóban olyan jó hajós volt, mint beszélték, ám a kocsmai mesékben nem tettek említést arról, vajon az uraság milyen rosszul tűri a kabinjába tolakodó kéretlen vendégeket, kiváltképp a királyi üzeneteket kézbesítő matrózokat.
Kame nagyot sóhajtott. Annyira már ismerte a kapitányát, hogy tudta, akármilyen rossz hangulatban van is, a férfi nem fogja bántani. Legalábbis fizikailag nem. Legrosszabb esetben a következő megbízása a halashordók tisztítása lesz. Nem mintha az ifjúnak lett volna választása – a levél kézbesítése az ő kötelessége.
*
Espadon kapitány a kis kabinablaknál állt, gondolataiba merülve bámulta a tengert. Fekete haja kócosan borult a vállára, sötétkék szeme alatt mély árkok húzódtak. Óriási tölgyfa íróasztala roskadozott a könyvektől és a félig teleírt pergamenek halmaitól.
A több heti hajóút ellenére is idegennek érezte a kabint. A megbízáshoz az uralkodói flotta építtetett számára hajót, és nem használhatta a saját embereit, hanem kötelezően a királyi matrózok közül kellett csapatot toboroznia. Erre az őrült küldetésre pedig senki sem vállalkozott szívesen. Nem hibáztatta őket, amikor először hallotta a parancsot ő is azt hitte, hogy tréfa az egész. Átkelni a Nagy Zátonyon lehetetlen. Ez az első lecke, amit a kapitányok megtanulnak.
Őt mégis arra utasították, hogy keljen útra a mesék ösvényein, találja meg a várost, amelynek nevét csak a legendák őrzik, és hozzon el egy ősi ereklyét. Ha bárki más veti fel az ötletet, kineveti és továbbáll, de a király parancsa szent.
Emlékezett, ahogy zavarodottan és dühösen kisietett a trónteremből, végig a belső kerteken, nem nézve, kibe ütközik. Majdnem fellökte a felé közelítő csuhás papot. Tovább is rohant volna, ha az nem szól utána:
– Várj, Espadon kapitány! Téged kerestelek. A királyi küldetésedről van szó.
– Az nem küldetés, hanem halálos ítélet! – kiáltott fel a kapitány, ám rögtön meg is bánta kifakadását.
Az öreg Stratus állt előtte, a papi tanács megbecsült tagja. Még sosem beszéltek eddig, csak annyit tudott róla, hogy folyton a vastorony könyvtárának porlepte termeiben mászkál, mint valami szellem. Talán ő hisz a régi mesékben, és a szent kincsről is olvasott valamit – gondolta a kapitány. Mint csakhamar kiderült, a pap tényleg hitt a regékben, sőt azt is elérte, hogy Espadon is reménykedni kezdjen.
Stratus elvitte őt a szerzetesi cellájába, ahol belefogott egy legenda elmesélésébe:
– Réges-rég ez a föld egy nagy birodalomhoz tartozott. Béke volt és gazdagság, ám a szigetek népei irigyek lettek egymás javaira. Ekkor történt, hogy egy távoli város lakói, akiket a mesék Villámuraknak neveznek, ellopták a Vastorony szívét, ezzel éhezést hozva erre a földre…
– Ismerem a dajkameséket.
– Halottad őket, igen, de nem érted. Tudod fiatalember, a régi meséket manapság alulértékelik. Hihetetlen dolgokról szólnak, melyek nagy része valóban kitaláció, de minden mese a valóságban gyökerezik. Ha megfejted mi igaz és mi hamis, olyan információkat kapsz, amelyek továbbadása hosszú generációkon át fontos volt őseinknek. Talán segítenek majd az úton.
Ezzel egy kupac dohszagú könyvet nyomott az ifjú kapitány kezébe. Amikor azonban Espadon felállt, a pap intett, hogy maradjon még.
– Van más is, ami segíteni fog. Megmutatom.
Egy dobozkát tett Espadon elé, amelyen különböző tekerők és vastag zsinegek voltak. A doboz egyik oldala üvegből készült, de mégsem lehetett látni benne feketeségen kívül semmit.
– Ez egyike az egyház kincstárában őrzött ereklyéknek. A szent iratok szerint a Tengeristennő ajándéka a hajósok számára. Képes megmutatni azt, hogy mi van a tenger felszíne alatt, megóv az ütközésektől és bőséges halászzsákmányt biztosít. Évek óta kutatom az elfeledett iratokat és végül összeállt a kép. Tudom, hogyan kell beépíteni egy hajóba, és felhasználni.
Ez után Espadon számára érthetetlen magyarázat következett az ereklye működéséről, miszerint az Istennő hangja lakozik benne, melynek hívó szavára a sziklák és a halak válaszolnak, és megmutatkoznak a fekete üvegben. A kapitány megelégedett azzal is, hogy kapott egy varázslatos tárgyat, amivel átjuthat a zátonyon. Szívében feléledt a remény, hiszen ha az ősök ilyen csodák felett rendelkeztek, akkor a Vastorony szívének is léteznie kell. Ugyan nem tartotta helyesnek, hogy az emberek csak úgy saját kedvük szerint szólíthassák a tengert, de szívében hálát adott az Istennőnek ezért a kegyért. Talán a küldetés mégsem a halálba viszi, hanem az a sorsa, hogy visszajuttassa méltó helyére a Torony Szívét.
– Látom, újra hiszel a mesékben – nevetett Stratus. – Segítek megépíttetni számodra a megfelelő hajót.
– Hálásan köszönöm, az Istennő áldása kísérjen érte!
– Ahogyan a te lelkedet is. Mielőtt elmennél, kérnék tőled még egy apróságot. A régi iratok között találtam ezt a jelet – vett elő köpenyéből egy vászondarabot a pap. A kendőre vörössel egy nyitott könyv körvonalait festették, közepén díszes kulccsal. – Egy olyan rend címere volt, amelynek egyezett az érdeklődési köre az enyémmel. Ha esetleg a túloldalon még megtalálnád őket…
– Megígérem, hogy mindenhol utánajárok. Ha kell, a város összes emberétől megkérdezem!
– Hagyd csak a kérdezősködést! Nem akarom, hogy túlságosan elvonja a figyelmedet – hadarta a csuhás. – A legjobb lesz, ha veled küldöm Razzát, ő majd segít a keresésben. Igen, így neked nem lesz rá gondod… Írok egy levelet, nektek csak át kell adnotok. Ereklyéket kérek tőlük, amiket tanulmányozhatok. Ugye megteszed nekem?
– Ha így látja jónak, atyám. – Furcsa, ám csekély árnak tűnt ez egy csodahajóért. – Megesküszöm a Tengeristennő fiaként!
A fekete doboz most ott hevert a kabinjában, egy magas emelvényen. Espadon akármennyire is csodálta, mégis babonás félelem töltötte el, ha csak ránézett. Letakarta egy finom lepellel, de még így is kerülte, inkább az öreg pap legendákkal teli vaskos könyveit bújta. A zátonyhoz közeledve azonban már nem kerülheti el, előbb-utóbb fel kell élesztenie a furcsa szerkezetet.
– Minden szentek nevére, gyere már be, ha akarsz valamit! – kiáltotta ki válaszul a gondolatait megzavaró kopogtatásra. – Ó, csak te vagy az.
Espadon arca felderült, amint Kaméra nézett. A nyurga, kefehajú fiú szemében értelem csillogott, és a kötélzeten is ügyesebbnek bizonyult a legtöbb tengeri medvénél. Nem véletlenül került be a királyi matrózok sorába, ráadásul a lelkesedése is átragadt a csapatra. Espadont saját magára emlékeztette, még abból az időből, amikor tizenhat évesen az első hajóját kapta az apjától. Ha Kame nem lett volna a beosztottja, akár jó cimborák is lehettek volna. Annál is inkább, mert rangja ellenére a kapitány is igen fiatalnak számított a maga huszonnégy évével.
– Levél érkezett, uram – nyújtotta át Kame a tekercset, majd az ajtó felé hátrált.
– Várj! – szólt rá a kapitány, miközben feltörte a pecsétet és gyorsan átfutotta a szöveget. – Ereszd el a madarat! – mondta végül.
– De uram, nem kívánsz vele választ küldeni?
– Arra semmi szükség. Távozz!
Espadon megvárta, míg az ifjú kimegy, elszámolt lassan háromig, majd méltóságát feledve óriásit káromkodott és az asztal lábába rúgott. Jól esett a fájó bizsergés, lenyugtatta kicsit az indulatait.
Személytelen körlevél volt, amit az ország minden kapitánya megkapott. Ezt azonban udvari pecséttel küldték, azt az ősi tengeri utat követve, amelyet már senki sem használ. Neki jött. Ocsmány, személyes tréfa ez, királyom – motyogta maga elé Espadon.
A levél parancsot tartalmazott, miszerint minden meridiai kapitány haladéktalanul induljon haza, és készüljön ajándékkal a főpapnő huszonkettedik születésnapján megrendezett eljegyzési ünnepségre.
„Ez úton minden tisztes tengerjáró számára kihirdettetik hőn szeretett Anahita úrnőnk szent kötelékben egyesülése Ramal elöljáróval, Belsőföldek törvényes uralkodójával…” – olvasta el hitetlenül újra meg újra a szöveget.
Arra gondolt, hogy talán vissza kellene fordulnia. Az ünnepségig már csak két hét van hátra, innen jó szél mellett pont odaérhet. De ahhoz félbe kéne hagynia a szent küldetést. Különben is, mit tehetne ő, amit a papi tanács nem? Ők teljes hatalmukkal és befolyásukkal akadályozni fogják, hogy a szent iratok és ősi szokások ellenében ilyen aljasságot kövessenek el. Meridia királya mindig is a legjobb hajós volt, és az is lesz, nem valami felkapaszkodott szárazföldi patkány. Ráadásul egy Belsőföldi, egy sivatagi barbár!
Tudta, hogy a családja, legénysége és barátai mind azt várnák tőle, hogy hazamenjen és magának követelje a királyi címet. Őt azonban az uralkodás kérdése kevésbé érdekelte, mint az Istennő akarata. Nem térhet haza, amíg vissza nem szerzi a Torony Szívét.
Csak Anahitáért aggódott. Azt kívánta, bárcsak mellette lehetne és átölelhetné.
– Kedvesem, vajon te többet tudsz, mint én? – mormolta tűnődőn Espadon.
***
Amint Anahita levette a főpapnői öltözéket, az egyik szolgálóleánya üzenetet hozott: a király haladéktalanul üdvözlési vacsorát szervez Ramal tiszteletére, melyen természetesen Anahitának is kötelező megjelennie. A vacsora előtt azonban még beszélni akart az apjával. Sietve megfésülte haját és egyszerű papnői köpenyt öltött, hogy a király keresésére indulhasson. Erre azonban nem volt szükség. Épp csak elkészült, amikor Walrus kopogás nélkül berontott a szobájába és leült a lány asztalához.
– Mit akarsz? – rivallt rá Anahita.
– Hát így kell üdvözölni a saját apádat? Hiányoztál, beszélgetni akarok veled – mondta Walrus, de gyöngédségnek nyoma sem volt a hangjában.
– Hagyjuk a felesleges mellébeszélést, ahhoz túl jól ismerlek. Szóval, valójában mit akarsz?
– Hozzá fogsz menni Ramalhoz.
– Nem rád vall, hogy ennyire át akard adni valakinek a trónt – gúnyolódott Anahita, és elégedetten szemlélte, ahogy az apja arcába szökik a vér. – Az egyetlen férfit, aki Bajnok lehetne, pedig elküldted a világ végére…
– Nem fogom átadni a hatalmat egy tejfelesszájú ficsúrnak!
– Ne beszélj így Espadonról! Éveken át kedvelted, mi változott?
– Attól még, hogy valaki elkormányoz egy hajót, nem biztos, hogy egy országot is képes.
– Miért, egy sivatagi barbár, aki még a szokásainkat sem ismeri, igen?
– Persze, hogy nem. Hát nem látod? Ez itt a lényeg! Királynővé teszlek! Ramalt nem fogják elfogadni, csak megtűri majd a nép. Téged azonban szeretnek és hallgatnak is rád – magyarázott, miközben felpattant, majd fel-alá járkált a szobában. – Az a sivatagi bolond élvezheti a palota kényelmét a sátrai helyett és elégedett lesz. A barbár népeket továbbra is uralja majd, a kereskedelem fellendül, és nem kell tartanunk a háborútól sem. De a tengerrel nem lesz képes mit kezdeni, a meridiai nemesség csak röhögni fog rajta. Kénytelen lesz rád bízni az uralkodást. Ez a te érdeked is!
– Rám, egy nőre, vagy inkább rád, az előző királyra, aki a trónra juttatta? – húzta el a száját Anahita. Legalább már világossá váltak apja szándékai.
– Hát igen, igen. Talán mindkettő – nevetett Walrus.
– Ha bábkirályt akarsz, találhatnál együgyű jelöltet a meridiai nemesek között is. A kereskedelmi kapcsolat így is elég jó a sivatagiakkal, miért kell neked pont a barbár?
– A sivatagban egy család uralkodik, nem csak egy ember! A király haláláig az marad, majd munkáját a fia folytatja. Érted, hogy mekkora lehetőség ez? Meridiában három, legfeljebb ötévente új Bajnokot kiáltanak ki. Az új uralkodó pedig könnyen lehet, hogy teljesen más irányba akarja terelni az ország sorsát, mint az előző. Vagy egyszerűen csak bolond, aki mindent lerombol. Én már hét esztendeje ülök a trónon, de mit értem el? És mit tehetnék húsz év alatt? Mi az, amit egy család egy évszázad alatt véghezvihetne, nem akadályozva, hanem folytatva az elődök munkáját? Ramal nagyapja előtt a barbárok kis csoportokban vándoroltak a pusztán és egymással marakodtak. Nézd meg, mára városuk van, nemességük, a régi törzsi viszályoknak alig maradt nyoma! A sivatag fejlődik, és ez ránk nézve veszélyes. Veszélyes, ha hagyjuk, hogy olyan erővé váljanak, akik szembeszállhatnak velünk. Ugyanakkor szövetségesként értékes lehet.
Anahita természetesen tudott a barbár felmenőiről. Meridiában mindenki hallott Ramal nagyapjáról, aki állítólag karóba húzva a napon szárította ellenségeit. Vadállat volt a barbárok között, és ezért a többi véres úr vezérének fogadta el. Annak idején Meridia népe biztosra vette, hogy a törékeny békeidőnek vége szakad és a sivatagi törzsek újra át akarnak majd kelni a hegyeken, de nem így történt.
Mit akar az apja pont egy ilyen ember leszármazottjától? Ráadásul Walrus olyan tisztelettel beszélt a régi barbárvezérről, mintha csak követendő példának tartaná. A lány újra átgondolta apja szavait, míg rájött:
– Abban reménykedsz, hogy a barbár trónra juttatásával az öröklődési szokásokat is megváltoztathatod? Az unokádat akarod a trónon?
– Látom, megértesz. Te is ezt szeretnéd, nem igaz? – veregette vállon boldogan Walrus.
– Nem, ezt nem fogom hagyni! Nem hagyom, hogy eltöröld a vallásunk és kultúránk lényegét. Királlyá annak kell válnia, aki kiérdemli! – Anahita ellökte az apja kezét és mélyen a szemébe nézett. Nem valaki olyannak, mint te vagy – üzente a tekintetével.
Walrus értette a célzást, arca kivörösödött a haragtól.
– Ez az utolsó szavad? Makacs vagy és bolond, mint anyád volt!
– Kifelé! – ordított az arcába Anahita. Sok mindent elviselt az apjától, de ha édesanyja emlékét szidta, azt sosem.
– Nem baj, úgysem tudsz tenni ellene. Évek múlva még meg is fogod köszönni nekem – morogta Walrus, miközben kisietett a szobából.
*
A részlet új helyszínt mutat be, új szereplőket látunk. A fejezet hangulata kevésbé megnyerő, mint az elsőé. Bár szükséges információkat kapunk, a mese most kevésbé tart fogva. Az első igazi horog a történetben a célzás az ősi városra. Lehet, hogy segítené az olvasó figyelmének rögzítését, ha az előtte lévő mondatokból kitakarítanánk a felesleges jelzőket, ezt ki kellene próbálni. Valószínű, hogy gyengébben működik az információadagolás, ha visszatekintésekben hivatkozunk a fontos adatokra, és közben a memóriánk egy részét lefoglalja a jelen felfüggesztett cselekménye – a matróz úton van a kapitány felé, és üzenetet visz magával, vajon mi áll a levélben.
A közjáték után visszatérünk az ismerős terepre, és a szerző is visszatalál az első fejezetben megszokott mesélős hangnemre. Jól ábrázolja a király és a főpapnő közötti ellentétet, az uralkodási vággyal járó apró praktikákat és a birodalmi jövőt sorsfordítóan meghatározó írói ígéretet. Remélem, hogy a szerző inkább a kellemesebbik stílusát használta a regény végéig, és akkor az előző fejezetnél rám találó jó előérzet győz, a regényből lehet valami.
Sok sikert kívánok!
Kedves Attila!
Köszönöm, hogy írtál nekem. Néhány felvetésedet kevésbé értem. Azt írod, érdemes lenne kihúzni felesleges jelzőket. Tudnál példákat mondani? (Nyilván én azért tettem oda a jelzőket, mert számomra jelentősséggel bírtak, kíváncsi vagyok, melyeket érezted húzhatónak.)
A saját stílusát egy írópalántának nehéz megítélnie, itt is homályos számomra, miben tér el az Espadonos és az Anahitás rész hangja pontosan. Tény, hogy az alap hangomat mindig befolyásolja a követett karakter személyisége és a jelenet/helyszín hangulata is, ebből apró eltérések mindenképp lehetnek. (Pl. Anahita nagy gondot fordít a ruházatra, arcmimikára; míg Espadon inkább a dolgok összességére koncentrál, meg a “szentségek”-re.)
Érdekes téma ez, hiszen a mesélésem hangja bevallom, egyáltalán nem tudatos – csak ösztönszerűen írok úgy, ahogy.
Előre is köszönöm a válaszokat! Örülök, hogy végigkövetted a kikerült részleteket.
Szépen megírt, tisztességes iparosmunka.
De ennyi, semmi több. Az ember kitenné vitrinbe a könyvet, elnézegetné, és kész. Második részlet és még mindig nem történt az ég egy adta világon semmi. Remélem, egyhamar beindul a történet, mert a végére már erősen elment a kedvem az olvasástól.
Kedves Mooch!
Bár regényem láthatóan nem nyerte el tetszésed, köszönöm, hogy elismered, hogy „szépen megírt”.
Vannak történetek, amelyek lassabban, míg mások gyorsan kezdődnek. Mivel egy több szálon futó trilógiáról van szó, így az első három rész „elment” a felvezetésre (Ramal a sivatagban, Anahita a kapunál, majd Espadon levelet kap) – egy egyszerűbb, egyszálon futó cselekménynél meglehetne harmadennyi oldalban, tény. A következő fejezet sajnos hely szűkében ketté lett vágva (a két részlet összesen 10-11 A4-es oldal, a fejezetvég a 17.-en lenne), annak a vége tartalmazza az első nagyobb csavart a cselekmény tekintetében.
Ugyanakkor, ha türelmed vesztetted a hosszas bevezetésen, akkor valóban nem ajánlanám neked a könyvemet. Nem akcióregényről, még csak nem is kalandregényről van szó – azoknak szánom, akik szeretnek elmerülni egy világban, adott eseményeket több nézőpontból is értékelni, és élvezik, ahogy a kapott apró mozaikdarabkákból lassan összeáll a kép. Egy hétvégi kirakós-játék alternatívájaként inkább el tudom képzelni, mint munka után fáradtan, egy film helyett.
Bocsánat, félreértettél. Nem mondtam azt, hogy nem tetszik. Nyilván úgy egyszerűbb lenne nekem is beszélnem, ha a történet egészét látnám – a jövőbeli könyv formájában ez meg is valósulhat.
Inkább azért ment el a kedvem az olvasástól, mert túlságosan elgondolkodtam azon, mi következhet ezekből. Abban viszont igazat adok, több horog, több figyelemfeltartó elem szükséges.
Egyelőre azt nem látom, hogy ez az alkotás miben lesz jobb, eredetibb, mi újat fog mondani a könyvpiacon lévő rengeteg fantasyhoz képest. Sivatag, tenger, tengeristennő, ősi város (tán elpusztult a régi világunk?) – toposzokat használsz bőven, és remélem, hogy nem lesz túl klisés.
Kedves Bellone!
Igen hosszú választ kellene adnom, és igen részleteset. Szívesen megteszem, de ez a felület kissé nehézkes erre a munkára. Ha ragaszkodsz hozzá, megteszem itt, de jobban örülnék annak, ha küldenél egy mail címet, ahol bővebben kifejthetem a véleményemet. A Fészen megtalálsz, ott a szokásos címemet is megadom, itt csak egy ritkán használt címet adok, amelyet ritkán követek figyelemmel. Arra kérlek, hogy itt válaszolj, ha elküldted a címedet, és akkor ráfigyelek. Várlak a Fészen vagy a remeted.laszlo@freeamil.hu címen. Hangsúlyozom, nincs semmi titok vagy sértő abban, amit majd írni fogok, de praktikusabb, ha egy tisztességes korrektúrában válaszolhatok. Ezen a felületen technikailag érthető okból erre nincs lehetőség.
A toposzokat elismerem. Tudtam, hogy nagy kockázatot vállalok, de az ötletem egyik magva pont a toposzokból való új, sokszor épp ellentétes irányba lépés lenne (főleg a karakterek személyiségfejlődésében.) Amiben reménykedtem, hogy elviszi az elejét, az a stílus és a fejlett technológia (naphőerőmű, szonár) megjelenítése az amúgy fantasy környezetben.
Bellone, remélem ez a kockázat megéri, és szép kerek egész lesz a történetedből.
Az első kommentben felvetett „kritika” ellenére úgy érzem, meglesz az a második pozitív lektori is.
De aztán a regény szerkesztésénél csak ügyesen!
Kedves Attila! Írtam neked facebookon.
Kedves Bellone!
Egyelőre nem találom. Nem telepítettem fel a messengert, így ha azon üzensz, azt csak akkor kapom meg, ha jó kedve van a Fésznmek.
Jelölj be ismerősnek, vagy keress a Világ Bétái Egyesüljetek csoportban, ott megadom a szokásos címem, ott nagyjából védett pályán vagyunk. Egyedül itt nem adom meg az igazi címem, mert itt bárki láthatja, és nem szeretnék spam özönt.
Szia Bellone!
Nem az én műfajom, de még mindig lenyűgöz a szöveg igényessége és a világod bemutatása. Az viszont igaz, hogy elég lassú a tempó. De hát a nagyívű kalandoknál ez elfogadható.
Sok sikert!
Kedves Annika Blue!
Köszönöm a dicséretet, és remélem hosszú távon sikerülne megszerettetnem veled a történetet legalább annyira, mint a világot 🙂
Kedves Bellone!
Szerintem sikerülne! 😀