Meridia I.
A Tengeristennő Bajnoka
Ramal végigtekintett a Tükörerdő homoklepte völgyén – odalent vár rá, akit meg kell ölnie.
Levette az arca elé kötött kendőt, amely elnehezült a beleragadt szemcséktől. Mélyet sóhajtott, élvezte, hogy végre tisztán lélegezhet. Indulni készült, bár szívesebben várt volna még itt egy kicsit az ítélkezés helyett. Lába elzsibbadt, ezért a tevéje oldalán keresett támaszt. Az állat felmordult gazdája érintésére, majd fejét rázva felegyenesedett. A társaság többi tagja is követte példájukat.
A dűnék oldalán csak lassan tudtak leereszkedni az ősök szent emlékművéhez. Egy kisebb falu méretű körben egymástól karnyújtásnyira óriási tükrök meredtek az ég felé szemkápráztatóan csillogva a napfényben. Felületük olyan sima volt, hogy tartósan még a finom homok sem telepedett meg rajtuk. Ennek ellenére az őrzők minden nap kifényesítették őket; most is gyorsan nekiláttak a munkának. Csak a saját dolgukkal törődtek, ügyet sem vetettek Ramalra és elhaladó kíséretére, feladatuk véget ért azzal, hogy jelentették a lázadó táborhelyét. Innentől kezdve már jobban érdekelte őket, hogy mikor ér a faluba a következő karaván, ami alamizsnát hoz nekik. Régen még a legszegényebb családok is rendszeresen adakoztak és zarándokok seregétől volt hangos a völgy, de manapság egyre kevesebb felajánlás érkezett. Az őrzők törzse mégis inkább szomjan halt volna, semmint elköltözzön. Ez a nép igen komolyan vette a kötelességeit, hiszen egyebük – amit igazán a sajátjuknak nevezhetnének – nem volt.
Annak ellenére, hogy már senki sem tudta, az ősök miért építették a Tükörerdőt, a rendben tartásának módja és felelőssége generációról generációra öröklődött. Csak a szent bölcsek őriztek homályos legendákat arról, hogyan ejti fogva a nap sugarait a középen magasodó torony, de amint a történetek magyarázására került sor, rögtön összevesztek. Mégis ki akarná összegyűjteni a fényt, ha a nap úgyis felkel minden hajnalon?
Ramal amint kézhez kapta az őrzők jelentését, útra kelt, hogy elfogja az esküszegőt, a törzsfőnök azonban leghűségesebb embereivel együtt kicsúszott a markából. A sivatag mélyén könnyen elveszíthették volna a nyomát, így Ramal sosem örült még annyira rossz időnek, mint most, annak a tomboló homokviharnak, amely végül elvágta ellenségük menekülési útját. A lázadó a tükrök közt keresett menedéket a szél ellen, az üldözők pedig szétváltak, és azonnal bekerítették az ősi emlékhelyet. Az esküszegő innen már nem juthatott ki élve, ezt ő is nagyon jól tudta. Várni fog ránk.
Amint erre gondolt, Ramal megállította tevéjét és felnézett a toronyra, melynek csúcsa szikrázott a tükrök összegyűjtött fényétől. Megfájdult tőle a szeme, de nem érdekelte. Szerette ezt a látványt, számára ez volt a sivatag jelképe: fenséges és fájón szép. Ironikus, hogy az ősi béke emlékhelyén kell elsőnek halálos ítéletet mondania.
A Tükörerdőben négy széles, egyenes út vezetett a középponthoz. Jamel is ott lesz. A torony tövéhez közeledve valóban előtűnt a jól ismert szálegyenes, büszke alak. Vörös törzsfői köpenyét viselte, hosszú, ősz szakállába is piros szalagot font. Egyedül volt, embereinek bizonyára megparancsolta, hogy rejtőzzenek el a tükrök menedékében. Nekik nem kell részt venniük ebben – helyeselt magában Ramal. – Az ítélet csak a vezetőt sújtsa!
– Hódolj a Sivatag Ura, az elűzött nép választott elöljárója előtt! – szólította fel a törzsfőnököt Ramal kíséretének egyik tagja.
– Hát itt vagy, fiatalúr – fordult az esküszegő az elöljáró felé.
– Ítélkezni jöttem – mondta tiszteletet parancsolóan Ramal. Figyelmeztette magát, hogy csak egy törvényszegővel beszél, nem többel. Nem többel…
A lázadó csak biccentett. Ráncos arcán nyoma sem látszott félelemnek.
– Jamel, a Napgyíkok törzséből, halld a vádat! Megszegted hűségesküdet, és tiltásom ellenére olyan gaztettet készültél elkövetni, ami háborúba taszíthatná népünket. – Az elöljáró mélyen az idős férfi szemébe nézett. Azt kívánta, bár félreértés lenne az egész. Persze tudta, hogy erről szó sem lehet. Ha legalább négyszemközt beszélhetne vele…
– Nem én vagyok az áruló, hanem te. Elárultad atyád és nagyatyád örökségét. Elárultad az elűzötteket. – Az öreg törzsfőnök szavai Ramal szívébe martak, de nem mutathatott gyengeséget. Az emberei előtt soha.
– Szólj hát, az utolsó vallomás jogán! A ki nem ejtett szavakat örökre elnémítja a sír – mondta kényszerített szertartásossággal az elöljáró.
– Miért hódol a sakál egy kutya előtt, ha épp ereje teljében van? A béke arra való, hogy megerősödjünk. Családod összefogta a törzseket, sereged nagyobb, mint a régmúlt legendáké. Te mégis hajbókolva kéred Meridia királyának elismerését, ahelyett, hogy elfoglalnád, ami nekünk jár. Rablógyilkosok ivadékaihoz törleszkedsz, köpve ősatyáink kiontott vérének emlékére. Talán elfeledted, hogy az elűzöttek fia vagy? Mondd, mi végre tanítottalak? – Olyan hangon szólt hozzá, mint régen, amikor tanítójaként egy nehéz leckét próbált Ramal fejébe verni.
– Csak ennyit kívántál mondani? – kérdezte élesen az elöljáró. Nem akart válaszolni Jamel szónoklatára, jól tudta, hogy nem csak neki, hanem a közelben rejtőzködőknek is szólt. Ők ketten már rég elszalasztották a vita idejét. Ha a törzsfőnök eddig nem értette meg a szándékait, akkor eztán se fogja. Itt, ezen a napon Ramalnak csak annyi a dolga, hogy uralkodóként példát statuáljon.
– Nincs más, amit mondhatnék – csóválta fejét szomorúan a törzsfőnök.
– Az esküszegés büntetése penge általi halál.
Ramal nem akarta lefogatni az öreget, mint egy közönséges haramiát, úgy érezte, annál méltóbb halált érdemel. Ő maga végez vele, tisztességes küzdelemben.
Az elöljáró kis, kerek pajzsot szíjazott a bal kézfejére, és megmarkolta hegyes hosszútőrét; így nem csak hárítani, hanem döfni is tudott. Jobbjával előhúzta díszes markolatú szablyáját. Szívesebben használt volna két kardot, de ez volt a hagyományos felszerelés, amit minden szabad férfi magánál hordott – nem akarta, hogy bárki is azt mondhassa, csak azért győzte le ellenfelét, mert nem a régi szokások szerint párbajoztak.
– Esküszegőnek mondasz, de annyi bátorság nincs benned, hogy akként végezz ki? Talán félsz az ősök átkától? – gúnyolódott a törzsfőnök, miközben előhúzta fegyvereit.
Hálátlan bolond! Ramal idegesen simított végig rövidre nyírt szakállán.
– Az apám emlékét sértené, ha a vérrel és vízzel fogadott testvére kevesebb becsülettel lépne a szellemek közé, mint egy veszett sakál. Majd az ősök előtt felelsz bűneidért.
Nem vállalt túl nagy kockázatot azzal a döntéssel, hogy tisztes halált ad a törzsfőnöknek – jól ismerte a gondolkodásmódját, és azzal is tisztában volt, hogy hiába kiváló stratéga, az idős férfi sosem vált a közelharc mesterévé.
Ramal prédája minden apró mozdulatára figyelt, akár egy homoki vipera a skorpióra. Jamel nem rontott rá, mint egy sarokba szorított állat, annál ravaszabb volt. Pajzsát mellkasának magasságában előre tartotta, hogy könnyedén kivédhesse ellenfele kardjának csapását, és ha lehetősége adódik, akkor tőrével megsebesíthesse Ramal fegyvert tartó kezét is. Az elöljáró figyelmét az sem kerülte el, hogy közben a törzsfőnök alacsonyan támadásra lendítette a szablyáját, hogy ha régi tanítványát túlságosan lefoglalná a tőr hárítása, akkor belevághasson a bal lábába. Túl régi trükk volt ez a sikerhez.
Ramal úgy tett, mintha bedőlne a cselnek, de aztán egy csuklómozdulattal megváltoztatta az irányt és egyenesen ellenfele arca felé suhintott. Kihasználva, hogy az öregember látóterét lefoglalja a penge, Ramal a pajzsot tartó kezével erősen ellökte Jamel szablyáját, majd villámgyorsan elütötte a tőrét is, kibillentve őt az egyensúlyából. A törzsfőnök egy tűnő pillanatra védtelen maradt, ez pedig épp elég volt az elöljárónak. Azonnal, egyetlen erős csapással elvágta Jamel torkát – nem akarta, hogy túl sokat szenvedjen.
– A sivatag homokja őrizze lelkedet – suttogta Ramal, miközben kulacsából vizet locsolt a kifröccsent vérre. Vizet a vérért, életet az életért. Egy teljes napig nem fog inni, nehogy üldözze a halott átka.
– Indulás! – adta ki a parancsot. Mihamarabb találkoznia kellett a meridiai királlyal, nem akarta vesztegetni az időt. A testet majd eltakarítják az őrzők.
– De uram, az esküszegő társai még a közelben bujkálnak!
– Hagyjátok! Választott urukat szolgálták, de immár szabadok. Én nem büntetem a hűséget – mondta mélyen a katona szemébe nézve. Mielőtt felült a tevéjére még hozzátette: –Ha a meridiai karaván közelébe jönnek, végezzetek velük!
*
I.
Anahita egyedül állt a Vastorony tetején, szürke köpenyét fázósan húzta össze magán. Az egész helyet ellepte a rozsda, csak a csúcsdísz meredezett az ég felé fémes csillogással. Rejtély, hogy annak anyagán miért nem fogott az idő.
Ide kizárólag ő jöhetett fel, csak neki volt joga letekinteni Meridia városára és a hegyek mögött elterülő szent földre. Ahogy a papok mondták, csupán a főpapnő nézheti a világot az Istennő szemén át. Badarság. Mintha a tenger istennőjét érdekelné az emberek jelentéktelen élete, vagy épp a sivár és elhagyatott szent kert. Erre a gondolatra Anahita szája félmosolyra húzódott. Mindig is nevetségesnek találta „kert” jelzővel illetni az egyház birtokában levő földeket, amelyeken lapos fémmedencék sorakoztak egymástól alig öt lépés távolságban. A mindig simára fényesített fémlapok tükörként verték vissza a nap sugarait, de víz sosem csillogott bennük, és a közelükben még a sivatagi gyomok sem tudtak megélni. Anahita előbb nevezte volna elátkozott földnek, semmint „isteni kert”-nek.
A szent birtokra a Vastornyon keresztül lehetett eljutni, amely a Nagy Hegység egyetlen ismert völgyébe épült – apró tűnek látszott csupán a hegycsúcsok között. Ez a hegység volt a Tengeristennő birodalmának határa, természetes falként védte az alatta elterülő gazdag földeket. A csúcsokat senki, még a sivatag vad törzsei sem tudták megmászni.
Anahitát elöntötte a harag, amint a fosztogató barbár csürhére gondolt. Elfordult a kiégett pusztaságtól és végignézett a hegy lábánál elterülő városon. A fehérre meszelt házak lapos tetejét sekély vízgyűjtő medencék festették halványkékre, a kövezett utcákon hangyákként nyüzsögtek az emberek. A lánynak hiányzott a város forgataga – amióta főpapnővé avatták, csak az egyházi szertartások idejére hagyhatta el a Vastorony környékét. Ha megjelenne a főutcán, csak akadályozná a közembereket, hiszen mindenkinek hódolnia kellene előtte. Nem mintha különösebben félnék a hatalmát – Anahita pontosan tudta, hogy a városiak számára ő nem több, mint a szent kamra falára festett alakok vagy épp a világítótorony ősi rézharangja. Élő szobor.
Tekintetével követte a kereskedők színes kocsijait egészen a kikötőig, ahonnan a büszke vitorlások elindultak a tenger végtelenébe; mélyen beszívta a sós, frissítő illatot, melyet felé sodort a szél. Elképzelte, hogy ugyanez a szellő simogatja Espadon arcát és hívogatja, repíti vissza hozzá Meridiába. Ha az udvari sirály célba ér, biztosan hazajön. Haza kell jönnie, itt van rá szükség. Nincs az a legendás kincs, ami miatt megérné távol maradnia, a népe és a szerelme is hazavárja.
Anahita azt kívánta, bár sose lett volna belőle papnő. Hét éve még minden csodás volt – odaígérték Espadonnak, már a családok közti alkut is megkötötték. Ha az anyja még élne… Ha az apja nem nyerte volna meg a Tengeristennő Versenyét… „Ha” – értelmetlen gondolat. Csak egy valóság lehet, aszerint pedig az apja csodával határos módon megnyerte a hajósversenyt és vele a királyi címet. Csodával határos módon, azaz csalással, ezt mindenki tudta. De ahogyan az lenni szokott, hiába tud mindenki egy tényt, ha senki sem akarja vagy képes bizonyítani. A törvény szerint Walrus kapitány lett a jogos uralkodó, akinek trónra lépése után első dolga volt felajánlani lányát az egyháznak. Walrus azonban bolond lett volna örök szüzességre ítélni Anahitát, elpazarolva a házassággal szerezhető politikai kapcsolatokat – főpapnővé tette, aki a hagyomány szerint az új Tenger Bajnokának, a leendő királynak hitvese lesz. Ebben az egyben Anahita legalább egyet értett az apjával. Ha már elvették a szabadságát, Espadonnal együtt fog uralkodni. Senki mással.
Letérdelt és imádkozni kezdett. Kislány kora óta kívülről kellett tudnia a szent iratok verseit, az énekeket és imákat, és mindeddig sohasem kételkedett bennük. Most azonban furcsán, hamisan csengtek a fohászok. Nem arról volt szó, hogy ne hinne a Tengeristennő létezésében. Ő küldi a monszunesőt, biztosítja a nyugodt víziutakat és a bőséges halrajokat. De mennyire törődhet az emberekkel, Meridia népével? Talán csak olyanok vagyunk neki, mint egy apró hullám a tengeren. Mi eltűnünk, a föld megmarad, és a monszun ugyanúgy megérkezik. Ha kicsit is törődne a néppel, hogy hagyhatná, hogy gúnyt űzzenek belőle, hogy semmibe vegyék a szent szokásokat? A felkent király hátat fordított mindennek, ami a tanításokban áll. Elárulta nem csak Meridia népét, de személyesen Anahitát is.
Mintha a gondolataira válaszolna, kürtszó harsant a pusztaság felől. Akár egy sivatagi vihar, óriási porfelleg közeledett – ügető tevék nyoma. Az uralkodó végre visszatér és talán a barbár elöljáró is vele együtt érkezik. Anahitának nem maradt vesztegetni való ideje, hisz illőn kellett fogadnia őket, teljes ünnepi díszben.
Lakrészébe rohant, ahol szolgálóleányai várták. Némán teljesítették parancsait, nem kíváncsiskodtak. Forró vizet hoztak a konyháról és fürgén levetkőztették, majd alaposan lemosták Anahitát. A lány hozzászokott már a gyors tisztálkodási szertartáshoz, de még most is inkább összeszorította fogát, hogy ne mutasson gyengeséget. A főpapnőn egyetlen apró hiba sem lehetett, ezért a szolgálók habkővel tetőtől talpig átsúrolták meztelen testét, míg rózsaszínű nem lett. Ekkor illatos, nyugtató olajokat kentek rá, majd egyenletesen meghintették finom, halcsontból őrölt fehér porral, hogy karamell színű bőre világosabbnak tűnjön. A sápadtság a nemesség és tisztaság jelképe volt, emellett a főpapnőnek tükröznie kellett az Istennő megjelenését, akinek a leírások szerint bőre puha és gyöngyházfényű, akár a tajték, szeme az öblök türkize, haja pedig maga az óceán végtelen kékje. Ennek megfelelően Anahita hullámos, barna tincseit feltűzték és leszorították, hogy ráilleszthessék a kékkőporral színezett, díszes parókát. Szemhéját olajos, türkiz festékkel kenték be. Alakjára szelíden simuló, könnyed fehér ruhát adtak rá, majd felkarjára csatolták a szent Tengerkígyót. Az ezüstnél fehérebb fényű fémből kovácsolt ékszer szeme zafírkőből készült, pikkelyei egy-egy apró igazgyöngyből. Anahita lábára magasított talpú szandált szíjaztak, amelyet eltakart hosszú ruhája. A magasabb termet méltóságot sugallt, és a saru arra is rákényszerítette, hogy figyeljen a tartására – ha nem tenné, könnyen elveszítené az egyensúlyát. Anahitának hetekig kellett gyakorolnia, egyre magasabb cipőkben, míg végül természetesen mozgott bennük. A szobrok sosem panaszkodnak kisebesedett lábujjakról és sajgó derékról.
Amikor elkészült, már a toronyból is lehetett hallani az egyre közeledő kürtszót. Kíséretével a nagykapuhoz sietett, és leült az előkészített trónusra. Kislánykora óta lenyűgözőnek tartotta a kapunyitást. A városajtó mindkét szárnyánál húsz-húsz erős férfi feszült neki egy óriási fémrúdnak, meghajtva az első fogaskereket, ami aztán megmozdított egy nagyobbat és így tovább, egészen addig, míg a nehéz fakapu lassan nyílni kezdett.
A szárnyak két kőtorony körül fordultak el, melyek kémlelőnyílásaiban nyílhegyek csillogtak – a kapu íjászai voltak Meridia felszentelt őrei. A városajtót leginkább csak ünnepekkor nyitották ki, amikor a papok vezetésével a hívek elzarándokolhattak a szent kertbe. Olyankor a legdaliásabb férfiak meneteltek a toronybeli posztra, ezüsttel szegett kék mellényük alatt büszkén dagadt mellkasuk, hosszú, fehér íjukat hátukra vetették. Ma azonban válogatott íjászok öltötték magukra a díszegyenruhát: tisztek, ősz halántékú hősök és éles szemű ifjak.
Hiába foglalkoztatták most sokkal borúsabb gondolatok, a lány mégsem állta meg, hogy ne kalandozzon el egy kicsit, és csak figyelje, ahogyan odaát előtűnik a végtelen sivatag. A tevéken utazó csapat immár csak lépésben közeledett, nehogy az üdvözlési ceremóniát beszennyezzék a felszálló porral. Anahita már messziről felismerte az apját: vállas, kissé köpcös alkata élesen elütött a belsőföldiek szikárságától. Walrus láthatóan nem élvezte, hogy egy tevére kell bíznia magát, bizonytalanul ingott a nyeregben. Kissé le is maradt, ami sérthette az önérzetét. A menetet egy sötét bőrű, aranyozott köpenyt viselő férfi vezette. Fejét egyszerű, fehér kendő fedte, oldalán kard függött. Fél fejjel alacsonyabbnak tűnt az embereinél, ám a meridiai férfiak között még így is magasnak számított volna. Biztos ő Ramal – állapította meg Anahita.
Amint pár lépés távolságba értek, a barbárok könnyedén leszökkentek a tevéikről. Egyenesen álltak, várták, hogy a vezér előrelépjen. Egyedül Walrus szenvedett még a nyeregben, a teve idegesen rángatta fejét ide-oda. Ramal elöljáró a szeme sarkából nézte, ahogy ügyetlenkedik. Szája egy pillanatra megrándult, mintha gúnyosan vigyorgott volna – nem volt ez több egy mosoly árnyékánál, aztán újra kifejezéstelenné merevedett az arca. Ő maga ment segíteni a királynak.
Ahogy apja és Ramal Anahita elé álltak, a lány majdnem elnevette magát. Egymás mellett mindkét férfi mintha a saját karikatúrája lett volna. A sivatagi barbárok mind szakállt növesztettek, egyesek még fonatokkal és gyöngyökkel is díszítették a magukét. Ramalé rövidebb, nyírt fazonú volt, de Anahitának még így is szokatlan látvány. A meridiai férfiak állukat rendszerint csupaszra borotválták, még az apjáéhoz hasonló, hosszú bajusz is ritkának és ódivatúnak számított. Walrus gömbölyded arca kipirult a megerőltető út miatt, vizenyős malacszemei tompán fénylettek. Orra apró volt és pisze, ajkai teltek, akárcsak Anahitáé. Ramal ezzel szemben egy pusztai keselyűre emlékeztette a lányt. Mélyen ülő szemei sötéten csillogtak vastag, fekete szemöldöke alatt. Keskeny arca kissé előre ugró, szögletes állban végződött, a hosszú, horgas orr alatti pengevékony száj pedig mosolya ellenére is szigorú hatást keltett. Anahita inkább látta méltóságteljesnek, semmint jóképűnek. Nem épp az az arc, amit egy asszony a férjének kívánna. – A lány hátán végigszaladt a hideg a gondolatra.
– Tiszteletem Meridia úrnőjének, kinek szépsége vetekszik a Tengeristennőével – hajolt meg mélyen a sivatagi elöljáró.
Anahita meglepetten bámult rá. Hirtelen elfeledte az előre begyakorolt gőgös, szertartásos üdvözlőbeszédet. Arra számított, hogy a barbár durván és fennhéjázón viselkedik majd, vagy legfeljebb apja utasítására betanulja és kelletlenül felmondja a hagyományos szavakat. Ehelyett a férfi Meridia úrnőjének szólította, ezzel mintegy elismerve az egyházi hatalom felsőbbségét a királyéval szemben. Ugyanakkor azzal, hogy a Tengeristennőt összehasonlította egy halandóval, még ha az a főpapnő is, komoly szentségtörést követett el. Azonban hogy is büntethetné meg Anahita a sértés miatt, mikor azt bókként adta elő?
– Üdvözöllek a tenger országában, Ramal, a sivatag fia – mondta Anahita kissé remegő hangon. Előre eldöntötte, hogy nem fogja a férfit rangján nevezni, amíg nem kényszerül rá. Ez biztonságot és fensőbbségérzetet adott neki, amitől önbizalma is visszatért. Immár kifogástalan hangnemben folytatta – Emeld fel fejedet, hadd lássam arcodat!
A barbár lassan kiegyenesedett, miközben Anahita felállt a trónusról. Ez már a hagyományos szertartás része volt. A lány odalépett hozzá, a szemébe nézett – áldotta a magasított szandáljait, amiért szeme egy vonalban lehetett a férfiével – aztán háromszor megkerülte az elöljárót. Némán Ramal kardjára mutatott, melyet a vezér – és erre összes alattvalója is –, azonnal leoldott és a földre helyezett, hogy a templomi szolgák párnázott ládikákba gyűjthessék őket. A főpapnő jelenlétében senki sem viselhetett kardot a királyon kívül. Anahitának csak most tűnt fel, hogy a többi férfivel ellentétben Ramal nem a bal, hanem a jobb oldalán hordta a pengét. Talán valami jelkép lehet.
– Kövess, hogy bemutathassalak úrnőmnek! – intett Anahita, majd hátat fordított az elöljárónak, és apró léptekkel elindult lefelé a hegyi úton.
– Hazámban nem illő dolog, hogy egy hajadon kíséret nélkül sétáljon. Hadd ajánljam fel a karomat! – termett a lány mellett Ramal.
Anahita zavarodottan nézett rá. Legszívesebben felkiáltott volna, hogy „Hozzám ne érj! Teszek rá, mi a szokás a mocskos barbárok között!”, ezt azonban nem tehette meg. A politikai helyzet így is elég kényes volt, de ha egy bolond sértés miatt háború törne ki, az katasztrófa lenne. A lehető legcivilizáltabban akarta elrendezni a helyzetet, és a kereskedelmi kapcsolatok megromlása nélkül visszaküldeni Ramalt oda, ahová való. Kétségbeesett haraggal nézett az apjára, de úgy tűnt, Walrus ugyanannyira meglepődött és tanácstalan. Bolond ez a sivatagi ember, vagy csupán ennyire arcátlan?
– Félek, ez igazságtalanság lenne a többi hölggyel szemben – mutatott a szolgálólányaira Anahita, miközben kétségbeesetten igyekezett kiagyalni valami jobb kifogást.
Mindenképpen mondania kell valamit, az emberek nem láthatják meg, hogy a sivatagi elöljáróba karolva sétál. Más körülmények között rávehetné az apját, hogy jöjjön az oldalán az idegen helyett, és így még a barbárok kérését is tiszteletben tartanák. Csakhogy az apjával karöltve megjelenni sem az egyértelmű ellenállást mutatná, amit valójában üzenni akar a népnek.
– Őket szívesen kísérik az embereim – vigyorgott rá Ramal.
Nincs mit tenni – gondolta Anahita – két rossz közül válasszuk, ami kevésbé fáj.
– Elismerem néped bölcsességét, ám ez esetben talán illőbb lenne, ha a Tengeristennő elé atyám, az ő választott Bajnoka kísérne el – intett apja felé, aki rögtön ott termett és boldog vigyorral az arcán felé nyújtotta karját.
Anahita a lefelé vezető úton végig Walrus arcát figyelte. Biztosra vette, hogy az öreg róka tervelte ki az egészet. Még egy barbár sem lehet buzdítás nélkül ilyen faragatlan!
Megváltás volt számára, amikor végre a saját hordszékébe ülhetett, függönyökkel kizárva a világot. Sajnos ez nem tartott sokáig, a tengerpart közelében újra ki kellett szállnia és apja mellett lépdelnie. Itt már sok közember is bámulta őket, igaz, az éberen figyelő, sorfalat álló városőrség senkit sem engedett túl közel. A városlakók meghajoltak, amikor a király elhaladt előttük, de amint pár lépéssel eltávolodtak, Anahita hallotta, hogy összesúgnak a hátuk mögött. Tarkója viszketett, nehezen állta meg, hogy ne tekintsen vissza. Amikor a barbárok is odaértek, az emberek közelebb húzódtak egymáshoz, és ujjal mutogattak rájuk. A tömeg halk mormogását gyermeksírás hangja törte meg. A fiúcska száját gyorsan befogta az anyja, majd ölbe vette a csöppséget, és ringatva csitítgatta. Anahita sajnálta a gyermeket. Kiskorában őt is sokszor riogatták azzal, hogy ha rosszalkodik, elragadja a barbárkirály. Most a „barbárkirály”, a sivatagok csúf és szőrös ura kilépett a dajkamesékből, és a főutcán menetelt.
Anahita hiába igyekezett minél kifejezéstelenebb arcot vágni, nem sikerült elnyomni az érzéseit. Amint a partra értek, durván ellökte magától Walrus kezét.
A vízbe lépett. Egészen addig belegázolt a tengerbe, míg a hullámok már a derekát nyaldosták és ruhája úgy lebegett körülötte, mint a sósvízi liliom szirmai. Imádta ezt az érzést, még ebben a szörnyű helyzetben is megnyugodott tőle.
– Jöjj, sivatag fia, Ramal a szentséges Tengeristennő karjaiba, hogy az ölelésével fiává fogadjon! – nyújtotta kezét az elöljáró felé. Kicsivel arrébb a többi barbárral egyszerű szerzetesek tették ugyanezt, Ramalt azonban a sivatag elismert uralkodójaként megillette a jog, hogy maga a főpapnő mutassa be a tengernek.
Az elöljáró szó nélkül csatlakozott Anahitához a vízben, és hagyta neki, hogy fejét a víz alá nyomja pár másodpercre. A lány talán egy kicsivel tovább is hagyta víz alatt, mint azt szokás, de ez csak a legfigyelmesebb szemlélődőnek tűnhetett volna fel. Ez után Anahita kilépett a tengerből és vissza se nézve a hordszékébe ült. Vége volt a ceremóniának, visszatérhetett lakrészébe, hogy átöltözzön, és kicsit elgondolkozhasson a történteken. Azt biztosra vette, hogy túl sokat nem hagyják pihenni.
Good.
A részlet olvastatja magát.
A leírások moziszerű élményt adnak, az olvasó oda tudja magát képzelni Ramal és Anahita helyére. A stílus egyedi és nagyon bejön. 😉
Az egyetlen probléma talán az, hogy túl rövid a megosztott „pár sor”, kíváncsian várjuk a folytatást.
Gratulálok a kikerüléshez!
Szia!
Gratulálok a kikerüléshez! A szöveg jól olvasható. A részlet első felében (a Ramalosnál) éreztem, hogy itt-ott megakadok, és meg kell állnom, hogy helyretegyem ki-mit-hol-miért tesz. De lehet, hogy ez csak a nagyon kevés alvásnak tudható be. 🙂 A Ramalos részt olvasva megvallom arra számítottam, hogy valamiféle politikai, harcolgatós fantasybe hajlós történet lesz, ezért meglepett, hogy a második felében, amikor Anahita kerül bemutatásra, inkább egy romantikus történetet láttam magam előtt megjelenni és kibontakozni. Úgyhogy most bajban vagyok, mert nem tudom eldönteni a kettő közül melyik is lesz.
Hangulata van a történetnek. Jó hangulata. Mesés hangulata.
Élő, hiteles karaktereket látok, és szépen fűzött mondatokat olvasok. A nyelv kerékbetörése nélkül fogalmazott sorok sokasága az első lépcső, amelyen íróként feljuthatunk az olvasó figyelméhez, a szerző kacagva futott fel a grádicson, amely másokat lihegésre késztet.
Bár az olvasóknak ahhoz a csoportjához tartozom, amelyik a külalak részletes leírására mit sem adnak, mégis észrevettem, hogy a szerző megfelelő módon láttatja velem a szereplőket, szájbarágás és ügyetlenkedés nélkül megkaptam a külső és belső jellemvonások közül azokat, amelyekre szükség van a történet megértéséhez.
Sok sikert kívánok a továbbjutáshoz, ennél a szemelvénynél érzek valamit. Remélem, hogy igazam lesz!
Szia!
Érdekes történetnek ígérkezik, aprólékosan felépített háttérvilággal, kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a fő konfliktus.
Az első mondatnál kicsit megakasztott a gondolat, hogy egy erdőnek hogy van völgye, és hogy-hogy homokos, de aztán hamar kiderült, hogy ez egy építmény, csak elsőre volt zavaró. Emellett szívesen megtudtam volna, hogy mi volt az a konkrét gaztett, amivel a kivégzett ember háborúba sodorhatta volna a népet, így maradt bennem egy kérdőjel. Ugyanakkor tetszettek azok az apró részletek, amik kicsit megvilágították a barbárok kultúráját, hitvilágát (ld. a vezető nem iszik egy napig vizet, hogy el ne érje a halott átka), ezek azok a kis apróságok, amik nekem színessé teszik.
Helyenként túl hosszadalmasnak éreztem a leírásokat (pl. Anakhita beöltöztetése), de az is igaz, hogy van olyan olvasó, aki pont ezt a stílust szereti, úgyhogy ez nem feltétlenül rossz.
A tengeri szertartással óvatosan bánnék, annak van egy kis Trónok harcás beütése (bár nyilvánvaló, hogy egy tenger melletti nép mitológiájában kell, hogy a tengernek fontos szerepe legyen, így nem könnyű elkerülni, hogy ne asszociáljon erre az olvasó)
Összességében véve úgy gondolom, hogy nagyon korrekt részlet, az ezt a műfajt kedvelő olvasóknak biztosan tetszeni fog. Drukkolok! 😉
Üdv,
Judit
Nem az én világom, de elolvastam. Nagyon szépek, láttatóak a leírások, a lányról szóló rész hozzám is közelebb áll. A szöveget néhol túl műviesnek érzem, a történéseket pedig távolságtartónak, de ezzel együtt is nagyon szép munka!
Látszik a szövegen a belefektetett munka, bár néha azt éreztem, lehetne húzni a leírásokból, kevesebb, de még élénkebb képeket használni. A folyamatos, egyenletes környezetfestésben könnyen elsikkadnak a karakterek érzelmei és az aktuális események. A többnyire emelkedettnek szánt stílus és a néhány sablonos fantasy-elem (tükör, őrző, ismerős szófordulatok) engem inkább eltávolítottak a szövegtől, mintsem belevontak. Szerencsére viszont felsejlenek egy érdekesnek ígérkező történet alapjai. Az én ízlésemnek jobban megfelelne, ha több jeleneten keresztül fejtenéd ki az időnként tömbösített információkat, és lazítanál egy kicsit a nyelvezeten, de ez magánvélemény. Az információk gazdag háttérvilágról árulkodnak, és jól továbbgondolható alapkonfliktusokat fektettél le. Azt hiszem, jól lehet ötvözni az előrevetített politikai és romantikus szálat. A jelek szerint fontos szerepe lesz a regényben a hitvilágnak, ami szintén érdekesnek tűnik. Nem bántam volna, ha már most megtudok valamivel többet a barbárok vallásáról, hogy kontrasztosabb legyen a két kultúra közti különbség. A tengerbe merítkezős szertartásról nekem is rögtön beugrott A tűz és jég dala. Az ilyet nyilván nagyon nehéz elkerülni, mindig vannak hasonlóságok, de azt gondolom, ha valamivel több egyedi elemet mutatnál meg a Tengeristennőd kultuszából, akkor ezek egyáltalán nem lennének zavaróak. Tehát gratulálok a kikerüléshez, a regénynek pedig sok sikert kívánok!
Szia!
Nem az én műfajom, ezért nem annyira faltam a sorokat, félbe is hagytam, bevallom. Bocsi, hogy mindezek ellenére kommentelek. Én inkább a könnyedebb regényeket szeretem, azért nem keltette fel valószínüleg a figyelmemet. Jobb szeretem a párbeszédeket, a sok leírás viszont unalmassá tette számomra a regényt. Ez nem a te hibád, valaki épp a leírásokat szereti.
Viszont!
Ez volt eddig a legigényesebben megírt történet, amit idén feltöltöttek. Választékos a fogalmazás, a helyesírás majdnem tökéletes (szememmel átfutva az egészben talán egy vesszőhibát találtam.) Szóval gratulálok! Annak ellenére, hogy nem az én műfajom, elismerem a tegetségedet, és sok sikert kívánok a továbbiakban.
Nagyon szépen, választékosan írsz, de én az ilyen írásoknál érzem, hogy kicsit „túl” szépen is. Bevallom, többször kaptam azon magam, hogy elkalandoznak a gondolataim a leírások során, pedig maga a történet érdekesnek ígérkezik. Tetszett a sivatag és tenger ellentétje. Anahita karaktere is érdekes.Az infóadagolásnál nagyon tetszett, hogy fokozatosan derült ki Ramal és a törzsfőnök kapcsolata.
Az arányokat nézve úgy érzem, túl sok a leírás és túl kevés a párbeszéd, szerintem sok mindent ki lehetne húzni vagy máshogy adagolni.
Gratulálok a kikerüléshez!
Mindenkinek köszönöm a hozzászólást!
Bevallom, a nyitófejezetekkel mindig gondom van – egy teljes világ él bennem, aminek a fő jellemzőit mihamarabb le kell fektetnem, hogy értelmezhető legyen a történet. Eltalálni, hogy mennyi szükséges és mi az, ami már túl sok, számomra óriási kihívás.
Úgy tűnik, a leírásokat most túlnyújtottam. Külön köszönöm az erre vonatkozó véleményeket, hiszen ebből tanulok igazán.
Felmerült, hogy sok olyan szófordulatot és képet használok, amik a fantasyt kedvelőknek (túl) ismerősek. Ennek szándékom szerint valóban az lett volna a célja, hogy közelebb hozzam őket a világomhoz, mivel egy nagyon lényeges, mondhatni a zsánerben elemi fontosságú dologban eltérek a legtöbb fantasy világtól. Kíváncsian várom, hogy valakinek feltűnik-e majd ez az eltérés (ha nem ebben a részletben, talán a következőben), és megfejtitek-e pl. a Tükörerdőben rejlő “turpisságot”.
A bemerítési szertartásról:
Bár G. R. R. Martint nagyszerű írónak tartom, és egész biztosan hatott rám a munkássága, ez az elem nem tőle jött – és a szándékos fullasztást kivéve nála sem igazán egyedi.
A bemerítkezés ősi és elterjedt szertartás, megjelenik Jézus Jordánban keresztelésétől egészen pl. a hinduk szertartásos Gangeszban mosakodásáig sok helyen. Azért választottam, mert egyszerű, mégis látványos és egy tengeri nép esetében logikus.
Bellone: A napfarmra gondolsz?
Julie, igen arra 🙂
Bár inkább tornyos naphőerőmű (mert tükrökkel üzemel, napelempanelt nem tartalmaz) – de a lényeg ugyanaz.
Köszönöm, hogy megválaszoltad ezt az apróságot, nagy kő esett le a szívemről, hogy átjött a dolog! 🙂
Most nem követem el azt a hibát, hogy a többiek véleményét nem olvasom el és leírom azt, amit ők már megtettek előttem 🙂 Összességében nekem nagyon tetszett, a fantasy az egyik kedvenc zsánerem. Ramal karaktere felkeltette az érdeklődésemet, az eddig kikerült írások közül ő a favoritom. Anahitánál viszont kissé elvesztem, de lehet csak azért, mert mire odaértem túlerőltettem az agyam. Élő, jól átgondolt világnak tűnik, amit szeretnék jobban megismerni.
Gratu a kikerüléshez és szurkolok!!!
No! Ez rendben van! Magával ragadó hangulat, igényes és gördülékeny fogalmazás, a párbeszédek időzítése, aránya és színvonala, – számomra – irigylésre méltóan tökéletes. Bármennyire is aprólékos a leírás, mégis bőven hagy helyet a fantáziának, mely minden erőfeszítés nélkül meg is iramodik olvasás közben. A részlet alapján úgy érzem, hogy ez nem az én világom, de elismerő szavakon kívül mást, mégsem tudok írni. Szívből kívánok sok sikert a továbbiakhoz!
Ez egy szépen megírt történet, érdekes világgal, fura szereplőkkel.
Egy bajom van csak vele, hogy sokszor már túl sok. Nem tudom jobban megfogalmazni. Szeretem a leírást, de ebből lehetne húzni, nekem nem kell mindent leírni, szeretem elképzelni. 🙂
Ennek ellenére izgalmasan kezdődik, kíváncsivá tett.
Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Bellone!
Gratulálok a továbbjutáshoz. Kis szerencsével a második pozitív lektori is összejöhet, ha most mégsem, akkor jövőre egy újabb, még jobb munkával sikerül. Hajrá!
Na, nem semmi 🙂 Mindig csodáltam azokat az írókat, akik ilyen otthonosan mozognak a saját világukban. Gratulálok, tényleg szép írás.
Sok sikert a második pozitív lektorihoz is!