Az erdő mindig csalogatta. Az ösvény fölé hajoló ágak között átsejlő szürke égfoszlányok, a fák gyökerei között megbújó csontfehér virágok, a benzinbűz hiánya. Feje fölé borult az apró neszek csendje.
Most először engedte el egyedül az anyja. A karjára akasztotta a kosarat, a fejére húzta a csuklyát, és búcsúcsókot nyomott a homlokára. Mire odaért az erdőhöz, a kosár húzta a karját, fehér csuklyája madzagja fojtogatta, a homlokán a csók nyomát ragacsos izzadtság lepte el. Az ösvényre lépett, és ahogy a fák között haladt, minden lépéssel elhalkult a világ.
A falevelek villanó pengeként surrogtak a feje felett szaladó szél nyomán, felszabadító érzés volt, ahogy hiányzik a kezéről az anyja szorítása.
Az úton a talpa alatt ropogtak az apró gallyak, mint amikor nagyanyó túl friss fát vet a kandallótűzre. Nem hallotta a körülötte osonó neszeket. Mennyivel jobb lett volna az ösvény mellett mezítláb, a fűben, a virágok közt menni… de nem szabad. Az anyja a lelkére kötötte, hogy egy lépést sem térhet le az ösvényről, mert csak az biztonságos.
Visszafordult az út felé, és egy pillantásra mintha az ágak úgy hajoltak volna, akár egy vicsorgó farkas fogai. Egy riadt szívdobbanással később a semmibe tűnt a kép.
Észre sem vette, hogy megtorpant, de ahogy az erdő újra rámosolygott, megpillantotta a kedvenc odúját. Az anyja mindig vasmarokkal tartva, szapora léptekkel rángatta át az erdőn, de már gyerekként is észrevette az otthonos mélyedést, amelyben mókusok tanyáztak. Közelebb lépett, a harsogó zöld fűvel borított talaj könnyedén süppedt be a talpa alatt, ahogy a gyümölcs húsa is utat enged a harapásnak. Egy hirtelen szélroham taszított rajta. Meg kellett támaszkodnia az odú mellett. A fa öreg bőre lüktetett a tenyere alatt. A kosár a kéregnek ütődött, az anyja kalácsának illata óvón ölelte körbe.
Az odúban nem voltak mókusok.
Riadtan hátrált vissza az ösvényre. Szíve a torkában dobogott, ujjai elfehéredve szorultak a kosár fülére. A fonott fűzfa felszívta rémületének tenyere alá szorult nyirkosságát.
Az erdő buján zöldellt körülötte, maga sem értette, mitől ijedt meg. Továbbindult.
Hosszú percekig haladt az ösvényen. Madarak trillázása kísérte, mégsem látott egyet sem. Az ágak tűsugarakra szaggatták a beszüremlő fényt, az ősi gyökerek között tócsákba gyűltek az árnyak. Pézsmás illat kúszott ki a fák ujjai közül. A bokrok közti halmokat figyelő sárga szemekként pettyezték a sisakvirágok. Megtorpant. Ez a nagyija kedvenc virága, és a legközelebbi csak egyetlen lépésnyire volt az ösvénytől. Lehajolt hozzá. Egzotikus illat áradt belőle, olyan, akár a palackba zárt titkok az anyja parfümös polcán, de ez nem volt megszelídítve. Elmosta a kalács otthonillatát.
A felnőttek mindig mindent túlaggódnak. Leszakította a virágot. Szilaj öröm kerítette hatalmába. Az érzést űzve virágtól virágig lépdelve hatolt egyre beljebb. Észre sem vette az erdő bámuló, vak szemeit.
Aztán egyszer csak elfogytak a virágok és elfogyott az öröm. Felegyenesedett. A borosüveg figyelmeztetően koccant a kosár falának. Az erdő fenyegetően borult fölé, mélyen bent járt a fák közt, nem látta az utat. Még sosem érezte magát ennyire aprónak.
Tétován körülnézett, tett egy óvatos lépést hátra, de megbotlott. Egy gyökér kigáncsolta. Hanyatt esett, a kosárba kapaszkodott, fejéről lecsúszott a kámzsa.
Most már hallotta a morgást. Mélyről jövő, állatias hang volt, ami a gyomrában is rezgett. Megfagyott ereiben a vér. Az idegei felsikoltottak a rémülettől.
Talpra lökte magát és szinte vakon botladozva rohant.
Mellkasához szorította a kosarat, szívdobbanása ütemére csörömpölt benne az üveg. Egyszer csak fény csapódott az arcába, és a következő pillanatban átesett az ösvényen. A kiálló gyökerek végighorzsolták a karját. Szorító pánikkal a torkában próbált visszakecmeregni az útra. Az ösvénynek ezt a részét egyáltalán nem ismerte. Ahogy felállt, megpillantotta magával szemben az odút. Mint akit megigéztek, úgy lépett közelebb, hogy megbizonyosodjon a lehetetlenről: ez az ő odúja.
Vadállatként lihegett tarkójába a szél. Motoszkálást hallott bentről. Lehet a mókusok mégis hazaértek? Reménykedve hajolt oda.
Az odúban ő volt.
Bent rekedt tüdejében a lélegzet. Torka elszorult, nem tudott kiszökni rajta a gyomrában forrongó sikoly. Hátralépett, egy gally reccsent ketté a talpa alatt, visszhangzott kiürült fejében, akár a puskaropogás. Szíve küzdött a következő dobbanásért, de mintha vasmarok szorította volna.
Gondolkodás nélkül iramodott neki. Az odú utána vonyított, az ágak fogakként kaptak a ruhája után. Meg sem állt nagyanyó házáig. A barátságos faházikó az erdő szélén gubbasztott. Nagyanyó apró nyomai körülölelték a házat: a szokásos rönkben ott állt a fejsze, mintha nagyanyó par perce még tűzifát aprított volna, a kút káváján pihent a vödör, a falhoz támasztva a gereblye. Az ablakok kacsintással üdvözölték, a fűszálak között nefelejcsek bújtak meg. Nem érezte az illatukat, ahogy átvágott a kerten. Bekopogtatott.
– Gyere! – szólt ki nagyanyó mézhangja.
Nagymama szerető ölelésbe zárta, friss szappanillata megnyugtatta még mindig kalimpáló szívét. Nagyanyó eltolta magától, fürkész tekintete mintha a veséjéig látott volna. Galambősz haját kontyba fogta, a ruháját nefelejcsek tarkították. Levette karjáról a kosarat.
Ugyan nem volt tél, de nagymama mindig nagyon fázós volt; a szelíd tűz parazsa a kandallóban megnyugtatóan pattogott. Fölötte a gerendáról csokrokban lógtak a száradó gyógynövények, mellette éppen csak két székkel ott állt az asztal, amelyet – akárcsak a polcokat – horgolt csipke borított. A kiskonyhában egy kancsó kamillatea főtt. A falakat nagymama hímzései borították – a kanapén feküdt a legújabb munkája, még rámára feszítve: egy aranyló sisakvirág.
– Milyen hegyes a fogad! – mondta, ő pedig most vette észre, hogy vicsorog. Szája elé kapta a kezét. Nagyanyó neki hátat fordítva kezdett el kipakolni az asztalra. Hátrapillantott a válla fölött.
– Milyen nagy a szemed! – Hangja könnyeden csengett, de Piroska érezte a levegőben a feszültség ízét.
Nagyanyó az asztalhoz ültette, kést fogott, szelt egy karéj kalácsot és a kezébe nyomta. Pince dohos bűze áradt az ételből. Letette maga elé. Nagymama a szemébe nézett, máskor szeretettől puha ráncait keménnyé fagyasztotta a komorság.
– És milyen messze van a lelked!
A lány a falon lógó, ezüstkeretes tükör felé fordult. Sárga vadállatszemek néztek vissza rá. Eltűnt az arca, helyette csimbókos fekete bunda lepte el, fején hegyes fülek ültek, állkapcsa megnyúlt és agyarak türemkedtek elő, amelyekről sűrűn cseppent a nyál. Lassan felemelte a kezét, követte a karmos mancsok mozgását a tükörben, de tenyere alá a saját, hideg bőre simult. A farkas kivillantotta az agyarait, mintha csak mosolyogna.
Piroska felmarkolta a pincebűzös kalácsot és dacosan a szájába gyűrte.
Otthoníze volt. A tükörben a szörny öklendezni kezdett.
A szoba pár szívdobbanás alatt újra ezerillatú, biztonságos menedékké vált. Nézte a tükörben fulladozó farkast, ami meglopta őt, és elöntötte a harag.
Felpattant és kimasírozott az ajtón, kirángatta a rönkből a baltát, gondolatait perzselő düh zilálta szét. Nagymama utána sietett, leoldotta nyakából a fojtó fehér köpenyt és vállára kanyarította a pirosat. Ez már kényelmes volt. Szíve fölé sárga, hímzett sisakvirág simult.
Ismét belépett a fák közé, és most már látta az erdő igazi arcát.
Az avarból fémes szag áradt. Talpa alatt cuppant a sár, akár a rothadó hús, a virágok körül méhek helyett döglegyek zöngedeztek. Az ágakról belekként lógtak a megfeketedett indák. Nehéz köd kavargott a lábainál, lassan ellepte az erdőt. Gomolygott és pulzált, akár egy vadállat lehelete.
Hideg nyugalomként áradt szét ereiben az elhatározás.
Most már nem félt, hanem dühös volt. Az erdő próbálta megállítani – amint lelépett az ösvényről, a bokrok fallá kapaszkodtak össze, de már nem bent, hanem kint akarták tartani. Az ágak utána kaptak, de egyetlen tüske sem tudott beleakaszkodni vérvörös köpenyébe.
Könnyedén megtalálta az odút és gondolkodás nélkül csapott le. Fájdalmas vonyítás zengett fel, mintha a levegőből áradt volna, irány nélkül, mindenhonnan. Újra és újra lesújtott a fejszével, sebet szakítva a fa bőrén. Tenyerébe vájt a balta nehéz nyele, izmai megfeszültek, fogát csikorgatta. Az üvöltés sikítássá vékonyodott, még két csapás és megbicsaklott.
Mostanra akkora rés tátongott a fán, hogy meg tudta ragadni a bent kuporgó, fehér csuklyás lány csuklóját. Ledobta maga mellé a fejszét, lábával megtámaszkodott és kirántotta onnan a lányt, aki a lendülettől megbotlott. Piroska biztos kézzel elkapta és szorosan, óvón magába ölelte.
A nap már magasan járt, mire visszaért nagyanyó házához. A nagyi a rönkön üldögélve várta, szeretetteljes mosollyal hívta be.
Az asztalon egy újabb szelet kalács várta.
A novella az Írástudó Íróiskola hallgatóinak írása.
Aktuális kurzusainkat itt találod: https://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/iroiskola
Nagyon erős a szöveg atmoszférája, gratulálok a szerzőknek! Szívesen csillagoznék, de sajnos nem tudok. Nálam lehet gond?
Sajnos én sem tudok csillagozni. :/