Urbán Gitta: Legközelebb

Erik vágyott rá.

Az ólomsúlyú, több száz éves nyugalomra. A lassulásra. A táplálkozás áldott mellékhatására.

Tükörképének borostás álláról a langymeleg cseppek csüggedten zuhantak meztelen mellkasára, szeme alatt sötétedő karikák nagyokat ásítottak, a máskor gondosan, egy irányba fésült haja négy égtáj felé meredt. Szét volt zuhanva. De rendesen.

Jaeger LeCoulture karórája metronómként ketyegett az arannyal futtatott mosdó tövében, tűpontosan ütve a fürdőszoba tisztítószerszagú, sűrű levegőjében töltött másodperceket. Erik keserűen konstatálta, hogy már negyedik perce bámulja magát a tükörben. Négy. Végtelen. Perce. Muszáj új partnert kerítenie. Már ismerte ezt a forgatókönyvet. Túl jól ismerte. Emese, a közvetítője nem lesz odáig a gyönyörtől. De Emese csessze meg.

Tik. Tak.

A nyitott csap gurgulázó csobogása sem tudta elnyomni a szobából átszűrődő szintVé reklám orrvérzésig ismételt, hülye dallamát, majd ahogy Jó regszakát kívánnak a hajnali adás baromarcú műsorvezetői. Csupán percei maradtak, hogy maga mögött hagyja a csempézett poklot, meg a gipszkarton fal túloldalán, hamisan dúdoló nőt. Aki vele ellentétben, elégedett volt.

Kapkodó mozdulatokkal mosta meg az arcát. Újra. A langyos víz segít ellazulni, állítólag.

Hol… van… már?

Tüdejében bennrekedt a levegő, térde olyan hirtelen ernyedt el, hogy meg kellett kapaszkodnia a vízcseppekkel pettyezett, hűvös márványszegélyben. Szökőárként áradt szét benne az örökkévalóság összetéveszthetetlen érzése, elkendőzve iszapszerű gondolatait, sekélyes lebegést ígérve.

Remélte, hogy néhány napig kitart elméjének súlytalansága. Legalább addig, amíg talál valaki mást.

Percekkel később kanyarította magára a fürdőkád peremére hajított ingét, és sétált ki a bézs különböző árnyalataiban unatkozó hotelszobába. Szerette a személytelen, ideiglenes helyszíneket az üzlethez.

– Hétvégére van már programod? – A kérdéstől Erik gerincén borzongás futott végig. Magára kényszerítette az efféle közeledések hárítására bevált, sajnálkozó mosolyát, mielőtt folytatta volna órájának visszacsatolását.

– Bárcsak azt mondhatnám, hogy nincs, kedves.

– Nos… – csücsörített elgondolkozva a nő – akkor majd legközelebb.

– Legközelebb. – Egyetlen szó, bizalmaskodó stílusban, nulla tartalommal. Erik már semmi másra sem vágyott, csak aludni. Álmok nélkül. Egyedül. Akár napokig. – Majd hívlak.

Vagy nem.

Két emelettel feljebb, a napfelkeltét jelző egyezményes, folyosói gongszó előtt nyitott be elsötétített lakosztályába és lógatta ki a „Ne zavarj” táblát. Legszívesebben örökre kint hagyta volna. A táblát is. A valóságot is.

*

Kriszta korábban érkezett a Variabárhoz, mint ahogy megbeszélték, mégis örült, hogy a szükségesnél előbb indult el otthonról. Csupán fél órája, hogy a nap vöröslő korongja a horizont alá bukott, a Bartók Béla út mégis zsúfolásig telt már, a környék felszíni közlekedése pedig pillanatok alatt lehetetlenült el. Hajnalig a négyes metró jelentette az egyetlen alternatívát, amiről az építés éveiben csak a beavatottak tudták, hogy a legnagyobb európai vámpír-kolónia kulturális központját köti majd össze Budapest belvárosával.

Egyre többen tévedtek a főútról nyíló szűk mellékutcákba is, ki kíváncsiságból, ki valódi céllal. Krisztában izgalmas elegyet alkotott ennek keveréke, ahogy az emberek mellett a vámpírokat – bétavariánsokat, javította ki magában polkorrektre az elnevezést – is kiszolgáló varieté meleg kilincsére helyezte tenyerét.

Mintha támadásra számítana, felhúzott vállal lépett be az apró, sötétített üvegű ajtón. A bejárat barna színezete és mérete nem készítette fel a mögötte rejtőző hatalmas térre. A földszint összes válaszfalát kivették, csupán a tartóoszlopok törték meg az egybefüggő teret, amit bőrkanapék és fotelek, kávéházi fémasztalok, plafonról lelógó hófehér drapériák, kacéran vibráló, elemes mécsesek és fényfüzérek tettek élettelivé.

A terem közepén néhány megszeppent turista iszogatott, körülöttük a többi asztal Foglalt kártyácskával, még üresen várakozott. Jobbra a színpadon, függöny rejtette az esti műsor díszletét, a terem végében egyelőre nyitott szeparék várták a hagyománykedvelő vendégeket. Krisztát igencsak meglepte, hogy az egyikben ott látta Eriket. Csak ő lehetett az.

A pasas pont olyan volt, mint a fotókon. A gondosan vasalt halványkék ing kiemelte bőrének sápadtságát, a koptatott farmer és a méregdrágának tűnő, színekben tökéletesen passzoló teniszcipő kellőképpen lágyította az ing hivatalosságát. Mintha külsejének minden egyes elemét előre megtervezte volna. Talán így is volt. Emese valószínűleg nem túlzott vele kapcsolatban, Erik vérprofinak számított. A szó minden értelmében. Kriszta önkéntelenül igazított egyszerű fekete ruháján, meglehet, a garbós nyakkal túllőtt a célon, de semmiképpen sem akarta azt a látszatot kelteni, hogy kétségbeesett. Pedig épp ez az érzés kezdett eluralkodni rajta.

– Szia, van foglalásod? – lépett mellé az egyik pincér. Kitűzője alapján önkéntes véradó. Krisztában egy pillanatra bennrekedt a levegő, ahogy eszébe jutott, mire is készül.

– Öhm…

A vörös hajú fiú segítőkészen félreértette hezitálását.

– Ha gondolod, itt a pultnál le tudsz ülni, megvárni a partneredet. Hozok addig is egy itallapot.

Mintha parancsot teljesítene, Kriszta felhúzta magát a pult előtt sorakozó magasabb bárszékek egyikére. A szemben lógó tükörből pont rálátott a mobilját babráló Erikre.

Táskájából előhalászta telefonját, majd Emesét tárcsázta. Miközben kicsöngött, megérkezett a pincérfiú a bőrkötésbe bugyolált, piros-fehér füzettel, amit egy mosoly kíséretében, az egyik vörös oldalon kinyitva tette le elé. Kriszta anélkül, hogy valóban olvasná, lapozgatni kezdte a menüt.

– Azt ne mondd, hogy lemondta az az anyaszomorító! – recsegett a telefon túloldaláról Emese.

– Neked is szia. És nem, nem mondom.

– Aha. – Emesére nem jellemző csend következett. – Tehát berezeltél.

Nem volt mit szépíteni rajta.

– Be.

– Tudod, hogy ő is ezt akarná… – Tudta, mégis úgy érezte, mintha szíven döfték volna. – … és ha kell, percenként foglak felhívni, hogy erre emlékeztesselek. Legalább próbáld meg! Tudom, hogy ő nem Máté, de úgy néz ki, mint egy félisten. – Az utolsó mondatot valósággal kiáltotta.

Kriszta visszanézett a tükörbe, Emese kerítőnői munkásságának bizonyítékát keresve.

– Azért a félistennel vitatkoznék.

Kriszta ültében megugrott a háta mögül érkező, ismeretlen baritontól. Vajon mennyit hallhatott a beszélgetésükből? Minden bizonnyal többet, mint kellett volna.

– Majd visszahívlak – Emese lelkesítő beszéde közben nyomta ki a hívást és égő arccal fordult a férfi felé.

Erik közelről fiatalabbnak tűnt, talán a féloldalas mosolya vagy a szándékosan kócolt haja miatt, egyedül a szeme alatt éktelenkedő sötét karikák nem illettek az arcához. Aztán egyik pillanatról a másikra, a csintalan vigyor ragadozó mosollyá alakult. Kriszta önkéntelenül húzta össze magát, ahogy Erik ellépett a széke mellett és őt vizslatva, érdeklődve dőlt a pultnak.

 

Erik minden akaratát felemésztette, hogy elszakítsa tekintetét az apró szeplők fölött ragyogó, kútmély szemtől. Akarta a sötét, súlytalan zuhanást, még ha ehhez át is kell verekednie magát ezen a Máté gyereken. Igen, bármit megadott volna a lány tekintetéből ordító csendért. De még mielőtt fárasztó, pszichológiai mélységekbe süppedt volna saját elcseszett lelkivilágát illetően, magára erőltette a hölgyeknek tartogatott megnyerő mosolyát. Ez üzlet. Ő pedig szeret mindkét fél számára előnyös megállapodásokat kötni.

– Erik – nyújtotta kezét, félretéve az etikettet, miután a lány nem kezdeményezte a bemutatkozást. Egyszerre volt hűvös és nyirkos a kézfogás. Erik legszívesebben rákulcsolta volna másik tenyerét is a lány hófehér, apró kézfejére. Aggasztóan tapintható volt partnerének félelme.

– Krisztina… öhm… Kriszta – rebegte a lány.

– Átjövök ide, ha itt szeretnél inkább ülni, de talán kényelmesebb lenne az asztalunknál.

Kizárt, hogy átüljenek a pulthoz, mégis azt akarta, hogy a lány döntsön. Fontos lépés, hogy biztonságban érezze magát mellette.

– Persze, menjünk.

Bingó.

– Rendeltél már? – kérdezte Krisztától, ahogy helyet foglaltak a szeparé hűvös bőrülésén. Szégyenlős fejrázás érkezett válaszul. – És tudod, mit szeretnél?

Bólintás. Erik maga elé vette a bőrkötéses füzetet, annak ellenére, hogy kívülről ismerte a választékot: a vörös oldalakon a szintetikus vér, a fehéreken az emberi piák. Kettőt-hármat lapozott, alibiből. Remélte, hogy gyorsabban csillapodik a lány remegése, ha nem bámulja őt. Jól sejtette.

 Eriknek ezután csak rá kellett néznie Zolira, hogy egy jegyzettömbbel odasiessen hozzájuk. Jól ismerte őt a pincér – na meg a borravalót, amit fizetéskor nála szokott hagyni. A rendelés után Kriszta a mellettük húzódó ablakon át figyelte az utcán sétálókat, a hömpölyögve közlekedő emberi turistákat, akik próbáltak bepillantani a Variabár belsejébe, de a sötétített üvegeken csupán saját tükörképüket látták. Arckifejezésükből ítélve, sejtésük sem volt róla, hogy éppen értük tükröződnek ezek a felületek. Ha pedig meg szeretnék tudni, mi történik az üvegfalak mögött, le kell nyomniuk bizonyos kilincseket.

– Szóval… – Erik magabiztosan köszörülte meg torkát, hogy visszaszerezze partnere figyelmét. Ő mindig lenyomta azokat a kilincseket. – Honnan ismeritek egymást Emesével?

Kriszta nem tűnt olyannak, mint akiket Emese szokott szervezni neki: kilátástalannak. Bár kevés a harapásfüggő Budapesten és még kevesebb a béta, aki a Kötődés miatt hosszú udvarlás és ismerkedés nélkül hajlandó beléjük mélyeszteni a fogát, Emese mégis kielégítő munkát végzett és összehozta a keresletet a minőségi kínálattal. Ráadásul a Kolónia áldásával.

– Ó, tehát nem mesélte el – görbült felfelé a lány telt ajka, felfedve gyöngysorszerű fogsorát. Erik ágyéka reagált, de Kriszta mintha észre sem vette volna a fiziológiai változást, amit a mosolya okozott. – Emese gyerekkori barátom. Az idők kezdete óta ismerem, de sajnos mostanában nem beszélünk túl sokat. Mióta… – Csend. – Pár napja kértem, hogy mutasson be valakinek…aki, tudod…

Tudta.

– Ő pedig azonnal hozzám irányított – nevette el magát Erik. – A végén még elhiszem, hogy kedvel engem.

– És te? Mikor kerültél fel a Listára?

Régen.

Zoli és az italok érkezése mentette meg a választól. Nem mintha nem lenne világos a válasz majd utána. De mégis más hangosan beismerni ezt egy idegennek. Utána viszont már nem lesznek idegenek.

Mielőtt Zoli magukra hagyta volna őket, diszkrét mozdulatokkal oldotta ki a függönyöket tartó zsinórokat a szeparé falán, beszűkítve körülöttük a világot. Négyen maradtak a sárga fényekkel festett batisztfalak között: ők ketten, a lilaüveges SzintVé, arra az esetre, ha mégsem az történne, ami miatt ma találkoztak és az izotóniás ital, ha mégis.

 

Kriszta olyan hangosan nyelt, hogy biztos volt benne, a drapéria túloldalán is tisztán hallották a vendégek. Képtelen volt Erikre nézni, annyi éven át Mátéval osztotta meg ezt a bensőséges pillanatot. De már nincs Máté. Évek óta nincs. Az utolsó pillanatig húzta, mielőtt segítséget kért volna Emesétől.

– Szólj, ha felkészültél rá, és kezdhetem.

Hogy mi? Máris?

Erik hangja lágy volt, mégis egy pofonnal ért fel. Kriszta ostobának érezte magát. Azt hitte, beszélgetnek előtte, munkáról, barátokról… normális dolgokról, mint annak idején Mátéval. Hogy megismerik egymást a Kötődés előtt. De ez üzlet. Emese figyelmeztette. Annak pedig valószínűleg pont így kell történnie. A vérkötelék pár nap alatt megszűnik, a kölcsönös szimpátia nem. Igen, ennek így kell történnie. Talán.

Erik a hallgatást beleegyezésnek vehette. Közelebb húzódott a ropogós bőrülésen. Kriszta pislogás nélkül követte a lassú mozdulatokat.

Túl sok volt. Elkapta tekintetét, ami egyenesen a szintVére rebbent.

Mégis mi a fenét művel?!

Erik parfümjének acélkék illata teljesen kitöltötte tudatát.

Máté nem ezt akarná!

– Ne haragudj – suttogta maga elé Kriszta, majd utolsó erejét felemésztve feltolta magát a bőrpárnák közül. – Nekem ez nem fog menni.

A döbbenet ráfagyott Erik arcára. Végül robotikusan, de felemelkedett ő is, mintha az illem madzagon húzta volna fel. Szürke szeme Kriszta arcán cikázott, végül vontatottan szólalt meg, úgy tűnt, nehezére esik kimondani a szavakat.

– Mindkettőnknek nehéz az első alkalom. Lutri, hogy mit kapunk a végén. Emese a barátod, így bizonyára beavatott téged. Nekem itt vannak a démonjaim – mutatott a halántékára – neked pedig, ha jól sejtem: itt. – Erik érintése a melle fölött váratlanul érte. Csak egy pillanatig tartott, mégis, az ujjából áradó forróság a kötött anyag ellenére is hosszan tartotta melegen azt a pontot, ahol hozzáért. Régóta nem érzett testmeleget, a kurta kézfogásokat leszámítva. Mégsem ez kavarta fel leginkább, hanem a férfi hangjából érezhető kétségbeesés, mintha a magabiztos külső mögött ott rejtőzne valaki, aki szavak nélkül kiált segítségért.

Csupán egyetlen módját ismerte, hogy meghallja azt a valakit. Ha kötődnek.

Kriszta halványan bólintott, mire Erik lényegében visszarogyott a kanapéra. Hosszú ujja gyors, már-már kapkodó mozdulatokkal nyitotta szét ingének felső gombjait, mögötte megugró pulzusa gyors ütemben pumpálta a meleg vért. Kriszta szemfogai önkéntelenül nőttek, úgy, ahogy évek óta egyszer sem.

Erik mellett trágyazöldben bűzölgött a szintVé, míg papírvékony bőre mögött ott pulzált a napfény illatú nedű. Csak rá várt. Kriszta kiéhezett teste pillanatok alatt tette meg azt a néhány mozdulatot, amit az agya, a szíve nem tudott. Nagy kortyokban nyelte az életet. A túlélést.

*

Erik érdeklődve vizsgálta magát a Variabár mosdójának tükrében, ahogy egy nedves kendővel törölgette a nyakán vöröslő harapásnyomot. A tükör túloldalán kereste azt a nyughatatlan arcot, ami hosszú időn át bámult vissza rá, és aminek egyszerűen nyoma veszett. Mintha nem is létezett volna, mintha az ébrenlét és az álom határán töltött rohadt sok év nem az ő élete lett volna.

Hogy elterelje nyomorult múltjára szökkenő gondolatait, vizes ujjal túrt kaotikusan tökéletes hajába, de megállt a mozdulatban. Figyelt.

A vártnál korábban, lágy szellőként érkezett a közel hétszáz éves tudat, ami annyira különleges volt, mint Kriszta, akinek az elmúlt hetek harmóniáját köszönhette. A lány érzelem-lenyomata ezúttal is fokozatosan ölelte körbe vergődő tudatát, értette őt, és értette a veszteségét is. Elfedett minden fájdalmas emléket, megtartott minden jót. A tudata pedig nem küzdött ellene, nem vetette ki magából, ahogy más bétákkal tette a második alkalom után, akik a vérkötelék idejére maguk alá kényszerítették és tükörsimává gyalulták Erik emberi elméjét. Azt hitették el vele, hogy segítenek, hogy jobb lesz így neki, hogy könnyebb lesz. Talán igazuk is volt, ideig-óráig. De Krisztával a kötődés teljesen más volt. Gondoskodó. Tiszta. Egyenrangú.

Pillanatokkal később begombolta ingének felső gombjait, és kisétált a nyüzsgő bárba, egyenesen a saját kis világukig, ahol már harmadszorra találkoztak. Egyéni rekordnak számított nála.

Kriszta szokása szerint a szeparé hatalmas ablaka mögött húzódó, zsúfolt utcát figyelte, háttal Eriknek. Sajnálta, hogy a lánynak nincs tükörképe. Minden bizonnyal, azzal a rá jellemző, gyermeki kíváncsisággal szemlélte a világot, mintha minden pillanat egy valóságos csoda lenne számára.

– Hétvégére van már programod? – szaladt ki Erik száján, önmagát is meglepve.

Bakker.

Kriszta érdeklődő szemekkel fordult felé, amik már burgundi vörösbe váltottak a táplálkozás hatására, majd halványan bólintott. Ügyeletben lesz a Krízishívóban, Erik is tudta. Mégis csalódást érzett.

Mi a francos nyavalya van veled, öregem?!

– Nos…akkor talán majd legközelebb.

Mosolyogva bólintott újra Kriszta, majd megerősítette a szeméből áradó ígéretet:

– Legközelebb. – Egyetlen szó, őszintén, ezernyi lehetőséggel.