Újvári Cseh Péter: A manólány – 1. részlet

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas erdő. Olyan nagy volt, olyan óriási, hogy akik benne éltek nem is tudták, hogy másként is festhet a világ. Hogy síkságok, nagy tavak, sőt tengerek is vannak, azt meg egyenesen butaságnak tartották. Olyannyira tágas volt e rengeteg, hogy a benne lakó lények sosem találkoztak senkivel a külvilágból, mint ahogy a külvilágiaknak is mesébe illő a manó és tündérnép, ők is csak legyintettek, ha emberekről hallottak. Hogy honnan tudok mégis róluk? Éppen azt mesélem el.

 Mint mondtam, az erdő hatalmas volt, de mit hatalmas, ez a szó nem elég nagy neki, nem elég kifejező. Olyan nagy volt, hogy országok vesztek volna el benne, egy emberöltő sem lett volna elég, ha valaki elhatározza, hogy átvág rajta. És minthogy hatalmas volt, senki sem ismerte igazán. Mindig volt benne valami titokzatos, valami misztikus, valami megfoghatatlan. Sokan beszélték az embernépek között, akik a rengeteg szélén laktak, hogy az erdő él, és saját akarata van. Tisztelték, de féltek is tőle. Suttogtak varázslatról, mindenféle bűbájról, mert az ismeretlen szabadjára engedi az emberi fantáziát. Hatalmas élőlénynek is titulálták, de a fák hallgattak, évezredeken át, csak lombjuk susogott a titkokról, de bizony senki sem értette. Senki sem ismerte teljességében, de az erdőlakó népek igen jól ismerték részleteiben.

Ez a történet valahol az erdőben kezdődött, hogy pontosan hol, azt sajnos nem tudom, csak azt, hogy egy manócsalád birtokán. Manók, igen. Vagy az hitted, hogy csak mese az egész manósdi, és kitaláció, amit unatkozó emberek agyalnak ki csak úgy, szórakozásból? Azt hitted? Akkor csalódnod kell, mert a manók tényleg léteznek, mi sem nagyobb bizonyíték rá, mint ez a történet, amit egy manótól hallottam.

Persze most felvethetnéd, hogy honnan tudok én manóul, és egyéb agyafúrt kérdésekkel bombázhatnál, de nem ez a lényeg. Ha nem hiszed egy szavamat sem, az a te bajod, kedves olvasó! De azért olvasd csak el, ne ítélj elsőre, ahogy ezt a bölcs manóbarátomtól hallottam. Íme, elmesélem, pont úgy, ahogy volt.

Az erdő belsejében, sűrű, áthatolhatatlan és járhatatlan, fenyegető növényzet mögött, ahol úgy nyikorognak az ágak, mint megannyi elkárhozott lélek, egy tisztás rejtőzik. Patak szeli ketté, játékos csobogása nevetésre ingerlő. Az egész réten szinte harapnivalón zöld a fű, és egész évben virágok borítják. És középen, mint valami királyi vár, hatalmas, több ezer éves faóriás terpeszkedik, ágaival árnyékba borítva a tisztás nagy részét. Gyökerei között apró ajtó rejtőzik, amit kinyitva különös látvány tárul a szemünk elé. Az óriásban ugyanis takaros lakás van berendezve, ellátva minden kényelemmel, amire csak egy családnak szüksége lehet. De vajon ki lakik itt? – kérdezhetnéd, mint ahogy én is megkérdeztem, mikor hallottam a történetet.

Egy manócsalád. Bizony, bizony, egy egész család él a vén fa lábainál, szám szerint heten.

Az apa, nagy szakállú, mély hangú, bölcs, de rendkívül lobbanékony természettel megáldott, vagy inkább megvert “hatalmasság”. Ő a legtermetesebb az övéi között, majdnem negyven centis magasságával egy fejjel kinő a többiek közül. A tekintélye vitathatatlan, bár sokszor makacs és önfejű, mindig jót szeretne tenni. A neve Ferok.

Az anyát Ritának hívják, aki,— a kis manó elmondása szerint,— sugárzóan szép hölgy. Gondja van a ház körüli dolgokra, és arra is jut ideje, hogy magát csinosítsa, és férje tetszésére legyen. Csendes, visszahúzódó típus, de a konyhában az ő szava a szent. Ellentmondást nem tűrően tessékeli ki még a férjét is, ha éppen útban van.

A fiúk, ők négyen vannak, ikrek. Hatalmas kalamajkát képesek csinálni, mindenük a csínytevés és a huncutság. Bár apjukkal és anyjukkal engedelmesek, sokszor tesznek rossz fát a tűzre.

Az egy szem lány pedig Dóra. Az anyja szépségét örökölte, és apja makacsságát. Gyakran tűnődik, álmodozik, amire csak legyintenek. Szelíd teremtés, de ha begorombítják, igen meglepő dolgokra képes. Álmok gyötrik, immár két éve, aminek nagy szerepe lesz a történetben, na de ne szaladjunk előre.

A család, mióta az eszét tudta, itt élt a tisztáson, a hatalmas fában. Hol jól, hol még jobban, ahogy ők mondják kacarászva, és ez körülbelül mindent elmond róluk. A család tagjainak különös hatalma van a teremtett dolgok felett. A tárgyak, állatok és a növények engedelmeskednek szavaiknak. Ez igen érdekesen hangozhat, én is csodálkoztam, mikor először hallottam erről. A székek a leülni vágyó manó popsik alá csusszannak, a seprű szorgoskodik, kéz nélkül teszi a dolgát, a teáskanna vizet forral segítség nélkül, sőt, a kapa kapál, önmagától, a nyíl pedig vadászik, a manók egy szavára. Nekik ez teljesen természetes, de mikor Dóra…, de erről majd később.

Az én nevem Enedin, Szattyánfalváról származom, ahol születtem és nevelkedtem. Most Kócor városban élek, és cserzővargaként dolgozom apró kis műhelyemben. Az én szerepem ebben a történetben meglehetősen csekély, csak azért említem magam, hogy tudd, bármikor készen vagyok megesküdni arra, hogy amit elmondok, az igaz. Ha nem hiszed, keress meg!

Egy borongós reggelen történt, késő ősszel, mikor a köd már olyan nyúlós, hogyha az emberek gallérja mögé beragad, akkor az egész napot ott tölti, ezen a reggelen különös dologra lettem figyelmes, mikor az utcára léptem a zsalukat kitárni. A szomszéd ház falán, pont az ajtómmal szemben, egy darab pergamen virított. Igen, pergamen! Ezen én is roppant csodálkoztam, hiszen ez nem olcsó mulatság, úgyhogy közelebb is óvakodtam, azzal a feltett szándékkal, hogy lecsenem onnan, biztos, ami biztos alapon, hátha jó lesz még valamire. Mikor közelebb értem, láttam, hogy színes ábrák borítják, és harsány, nagybetűs, kacska és idétlen felirat hirdeti:

                                                               Manókisasszony, csak ma, csak a Rento

                                                                              mutatványos sátorban

majd alatta apró, de jól látható betűkkel:

                                                               Belépti díj: 1 ezüst

–      Egy ezüst! – hüledeztem, és lekapva a pergament, gyorsan a műhelyembe siettem.

 Meg is feledkeztem róla egy jó darabig, a délelőtti rohanásban, de ebédkor, mikor kicsit megpihentem, újra a szemem elé tolakodott a felirat:

                                                               Manókisasszony….

és aztán:

                                                                              ….: 1 ezüst

Bevallom, mikor először megpillantottam a cetlit, nagyot dobbant a szívem. Manók! Mindig, emlékszem, egészen apró koromtól fogva a manók voltak a kedvenceim. Édesanyámat már az őrületbe kergettem, mert állandóan manós meséért nyaggattam lefekvés előtt, amit az áldott jó asszony valahogy mindig megoldott. Mulattattak ezek az apró lények, csínytevéseik és torzsalkodásaik, és szerettem őket hatalmas szívük miatt. Persze előbb utóbb, mint minden tündérmese, ez is a kiábrándultság szemétdobján végezte, hiszen megmondták: – Manók csak a mesékben léteznek! Nőj már fel végre!

Én meg felnőttem. Kitanultam a cserzővarga mesterséget, ami nem a legtisztább szakma, de legalább tisztes megélhetés, és becsületes munka. És elfeledtem a manókat. És ekkor tessék! Itt áll nagybetűkkel: MANÓKISASSZONY.

Egész délután ez motoszkált a fejemben, és hiába hessegettem a gondolatot, az, mint valami szemtelen légy, folyton visszaszállt, és nem hagyott békén. Végül, lecsapva szerszámaimat, a fiókhoz siettem, ahol a megtakarított pénzemet őriztem. Kihúztam, majd belül kitapogattam a titkos rekeszt, amit még én fabrikáltam bele nagy műgonddal, és kipattintottam. Persze ne gondoljatok valami hű, de jól elrejtett helyre, hiszen én cserzővarga vagyok, nem pedig asztalos, de engem megnyugtatott. Szétszedtem vászonzacskót, és megszámláltam a félretett pénzecskémet. A látvány elszomorított. Még a belépti díjra sem futja. Egy ezüst! Rablók ezek az emberek? Majdnem egyheti keresetem! Ha nem valódi manót mutogatnak, azt hiszem, megnézhetik magukat. A városi polgárság hamar feldühödik, és annak sohasem lesz jó vége. Tavaly is, emlékszem, mutatványosok érkeztek, akik öt rézért óriást mutogattak. Mondanom sem kell, tódult a nép! De azok a mutatványosok többet nem jönnek a városunkba. Sőt semmilyen városba nem mennek többé. Itt porladnak csontjaik a Temető—domb alatt, az óriással együtt, aki egy magasabbra nőtt ember volt csupán.

Egy ezüst! Össze kell szednem valahonnan! – csak ez járt a fejemben, mert éreztem, hogy ez nem átverés. Valódi manót fogok látni! Hamarabb bezártam a boltot, és feltúrtam mindent, valami eladni valóért, de csupa ócskasággal éltem együtt, vacak, limlomvolt körülöttem minden. Egy jó tanács: Ha gazdag akarsz lenni, ne cserzővargának állj!

Végül, hosszas huzavona és lelki tusa után a kamra felé vettem az irányt. Már az ajtó előtt éreztem azt a fenséges illatot, ami odabentről áradt. Nagyot nyelve nyitottam ki az ajtót, szemeim hosszasan gyönyörködtek a mosolygós hátsó sonka látványában, majd vérző szívvel leakasztottam.

Hamar el tudtam adni.

Izgatottan vártam az estét, kételyek gyötörtek és ingadoztam lelkemben, hiszen rengeteg pénzt szándékoztam a mutatványosoknál hagyni. A kíváncsiságom győzött. Gondosan bezártam műhelyem ajtaját, majd a főtér felé vettem az irányt az esti szürkületben, ahonnan lárma és muzsika hangjai szűrődtek a környező utcák felé.

Végre, a sátor! A tér közepén állt. Nem volt olyan nagy, mint amekkorára számítottam, de impozáns látványt nyújtott. Körülbelül száz ember férhet belé, – töprengtem, de körülötte jóval többen tolongtak. Úgy látszik, a hír hamar elterjedt. Én is közelebb verekedtem magam a bejárathoz, kezemben görcsösen szorongatva az apró batyut, amiben az egy ezüst lapult. Nem akartam itt elveszteni, ilyen közel. Elég gyorsan haladtam a bejárat felé, a szálas termetemnek és serény könyökmunkámnak köszönhetően. Már—már ott álltam közvetlenül festett ponyva előtt, amiről mindenféle rémséges szörnyeteg nézett rám, mikor kinyílt a sátor oldala, és egy nagy bajuszú, de teljesen kopasz férfi lépett ki rajta. Nagy hangon valami mondókába fogott, mire a zsivaj lassan alábbhagyott, de versecskéje olyan bugyuta volt, és olyannyira nélkülözött minden költőiséget, hogy hamar lefújozták, úgyhogy el is takarodott, vissza a sátorba. Pár perc múlva újra nyílt a bejáratot takaró ponyva, és végre, a belépti díjat szedő asztalkán túljutva, bent voltam a sátorban.

Mohón körülnéztem. Persze tudtam, hogy nem fogok látni semmi érdekeset, de lelkem mélyén reménykedtem. Reméltem, hogy meglátom a manót. De nem láttam mást, mint padok hosszú sorát egy közepes nagyságú porond körül. A sátor jó részét ponyvák takarták el a kíváncsi szemek elől, mögülük szitkozódás, bömbölés, beszélgetés hangjai szivárogtak. Letelepedtem, ügyesen helyezkedve a második sorban. Türelmetlenségemben szinte már ülni sem tudtam, olyan izgatott voltam, mint talán életemben még soha. Nem akarlak untatni beszámolóm részletességével, a várakozás hosszú tízperceivel, az ügyesen beszélő, sima modorú szónok tréfás kiszólásaival. Nem akarlak untatni a mindenféle mutatványt és lényt felvonultató társulat tagjainak bemutatásával, és a műsor elbeszélésével, hiszen nem azért jöttem ide. Vártam, egyre türelmetlenebbül, vártam, hogy hozzák már a manót, a mesebeli lényt, akivel gyermekkoromban feküdtem, és akit annyira szerettem.

És végre. A szónok kiperdült a színpadra, és az elvonuló zsonglőrt méltatta, aki valóban átkozottul ügyes fickó volt, majd megváltozott a hangja. Elmélyítette, fátyolossá, misztikussá varázsolta. Szinte suttogott, és tudtuk, hogy végre, végre hozzák a manót. A hirtelen beálló csend szinte természetellenesnek tűnt az eddigi lárma után. A légyzümmögés is hallhatóvá vált, a távolban valahol egy kutya vonyított panaszosan, elnyújtott siráma beszűrődött a sátorba. Az emberek lélegzetvisszafojtva lestek a szónok által megadott irányba. A homályból nyikorgás hallatszott, és egy apró alak körvonalai tűntek fel. Húzott valamit, kiskocsi lehetett, de nem látszott, nem ért be a lámpák fénykörébe. Ahogy közeledett, az izgalom egyre magasabbra csapott, az emberek egymás vállán állva, tolongva, megbabonázva várták a felbukkanó csodát. Az alak lassan beért a fénykörbe, és arcvonásai felismerhetővé váltak. Egy gyerek volt.

Egy gyerek! Az emberek dühe az egekig csapott! Úgy tűnt, menten szétszedik a sátort, a szónokot, az egész hitvány és hazug bandát, amiben, bevallom, én is segítettem volna, mikor egyszerre mindenki elnémult. Az apró kocsi kerekei már nem nyikorogtak. A színpad közepén, a gyerek és a szónok mellett egy apró, kerekekre szerelt ketrec állt, és a ketrecben, ó, Teremtőm, a ketrecben egy manó ült!

Egy manó!

A lelkesedés elképzelhetetlen volt, és engem is magával ragadott. Az emberek üvöltözve közölték egymással felfedezésüket, a teremtmény felé mutogatva. Egy manó! Egy manó! – mindenhonnan ez hallatszott. Én is, mint a többiek, ugráltam és éljeneztem, mikor észrevettem valamit, ami kicsit lehűtötte jókedvemet. Az apróság zokogott.

Zöld ruhája volt, amolyan vadászgúnya-szerű, lábacskáján apró csizma. Derekát piros szíj övezte, arcát hosszú, barna haja takarta a kíváncsi szemek elől. Nem lehetett nagyobb harminc centinél. Fejét lehajtotta, mintha szégyellne valamit, amin nem csodálkozott senki, hiszen ki szereti, ha bámulják? Talán egyedül voltam felfedezésemmel, de tudtam, hogy sír. Lehajoltam hát, hogy közelebbről lássam, mire lassan felemelte a fejét, és rám nézett. Szemében fájdalom, kétségbeesés és undor, arca felpuffadt a zokogástól és könnyben úszott. A szívem megtelt szánalommal és részvéttel, mikor erre az apróságra néztem, és kezdtem kevésbé jól érezni magam. És lassan elhatározássá érlelődött az ötlet: Kiszabadítom!

Bevallom, igen naivan képzeltem el ezt a műveletet: A rettenthetetlen cserzővarga az éj leple alatt behatol a gonosz mutatványosok sátrába, és mint valami hős, bunkót húzva végigverekszi magát a vérszomjas bűvészeken és bohócokon. Magamban már láttam, amint mosolyogva kinyitom az apró ketrecet, és a manócska, aki persze tudja, hogy miért jöttem, a nyakamba ugrik, és csak ölelget a meghatottságtól. Igen kellemes volt mindezt így végiggondolni, de azért nem voltam olyan ostoba, hogy így akarjam ezt véghezvinni. Terepszemle, ez az első!

A sártat, nagy szerencsémre nemigen őrizték, hiszen mindenki a manó körül tolongott, és a tömeget figyelték. Így észrevétlenül hátra tudtam surranni. A szívem a torkomban dobogott, mialatt gyorsan körülnéztem, és egy pár ponyvaleszorító cöveket fellazítottam, aztán iszkiri, vágtattam ki a többiek közé.

Hazafelé ballagva nyugodtam meg kissé, bár az előttem álló éjszakai kaland nyomasztóan telepedett rám, de tudtam, hogy meg kell tennem, mint ahogy te tudod, hogy mi a neved. Annyira biztos voltam a dologban, hogy – bár féltem, mit féltem, rettegtem attól, hogy elkapnak, és napokig a főtéren állhatok kalodában, mindenki csúfolódása közepette –, eszembe sem jutott meghátrálni.

Otthon gondosan bezártam magam mögött az ajtót, széket kerítettem és kacska asztalomhoz ülve gondos tervet készítettem. Tudod, nem vagyok valami nagy rajzolóművész, de kedvtelve nézegettem munkám eredményét.

És csak nézegettem és nézegettem, de semmi terv, még csak egy valamirevaló gondolat sem fogalmazódott meg bennem. Mert az egyértelmű, hogy hol surranok be – töprengtem –, de utána?

Egész éjjel ezen gondolkoztam, mert mint mondtam, cserzővarga vagyok és nem hadvezér, majd, mielőtt a hajnal eljött volna, megvontam a vállam és útnak indultam. Végül is, lesz, ami lesz!

 Úgy osontam végig az utcákon, mint valami árnyék, és csakhamar a tér sarkáról vizslattam a sátrat és környékét. Nagy óvatosságot határoztam, hiszen tisztában voltam vele, hogy itt nem babra megy a játék. Pár perc alatt megbizonyosodtam, hogy minden csendes és lassan, mint valami kígyó, a sátor felé siklottam, amit szerencsésen el is értem. A kilazított cövekeket minden gond nélkül megtaláltam, és gyorsan beslisszoltam a ponyva alatt.

A sátorban sűrű homály fogadott, pár pillanatig az orromig sem láttam, de a szemem lassan hozzászokott a sötéthez. Ekkor láttam meg a rám váró embereket.

Nem volt esélyem. A következő napokat a piactér közepén kalodában töltöttem, és volt időm elgondolkodni azon, hogy a cserzővarga mégsem hős kalandozó. Ezerszer is elátkoztam magam meggondolatlanságomért, hogy a jól induló pályám így kettétört. A házacskámat elvették, engem pedig három nap múlva kidobtak a városból.

Bizony elkeseredtem, midőn a poros úton kelet felé vettem az irányt. Hiszen mit is remélhettem? A legtöbb, hogy valaki mellé beállhatok inasnak, kosztért és kvártélyért. De mert nem voltam soha borongós természet, hamar kezdtem a dolog jó oldalát is észrevenni. Hiszen mindig is kalandokra vágytam! Ha maradtam volna, miben lett volna részem? Takaros ház, állandó kuncsaftkör, esetleg feleség, gyerekek, unokák, közmegbecsülés… Ehh…

De most rám vár a világ! Bármerre mehetek, hiszen mindenhol ugyanúgy várnak! Sehogy, de legalább minden hely egyforma ilyen tekintetben. Bizakodva nyújtottam meg lépteimet, és csakhamar kiértem az általam ismert vidékről. Kíváncsiságomnál itt már csak az éhségem volt nagyobb, mert már egy napja, hogy nem ettem. A szegénylegények életét élhetem!— futott át az agyamon, bár az érzés, ami ehhez társult, már korán sem volt olyan romantikus, mint otthon, a meleg szobából, megrakott asztal mellett. Sőt, egyáltalán nem találtam benne semmi vonzót.

A nap utolsó sugarai még az úton találtak. A környék, ahol jártam dimbes-dombos, ligetes táj volt, de embernek nyomát sem láttam. Lemondva a fedélről, a közeli facsoport felé vettem az irányt, hogy ott húzzam meg magam éjszakára, de alig léptem vagy tízet, füstszag ütötte meg az orromat. Elcsodálkoztam, mert nem hittem, hogy emberrel találkozom. A liget felé közeledve már egész biztos voltam, hogy onnan jön a füst. Óvatosságot határozva léptem a fák közé, félrehúzva egy bokor ágát, meg is pillantottam a lángoló ágakat, pont egy kis tisztás közepén. De körülötte nem volt senki. Sőt, még felszerelést sem láttam, csak a tüzet, amit gondosan raktak ugyan, de olyan apróra, mint egy gyertya lángja. Óvatosan köhintettem néhányat, hogy észrevegyen valaki, de semmi nem mozdult. Különösnek találtam, mint ahogyan te is annak találhatod, de aztán megvontam a vállam, és a tűz mellé telepedtem, rádobva egy-két nagyobb ágat. Bizony, ha eddig nem is volt annyira nyomasztó, most a helyzetem egyenesen siralmasnak tetszett. Sosem voltam még annyira magányos, mint ott. Mert az étel még csak hagyján, anélkül megvan az emberfia egy-két napig, bár igencsak keserves ám, de társ nélkül, akihez szólhatnánk, azt hiszem nehezebb. És ekkor, mikor a gondolataimból megszőttem azt a savanyú mellényt, amibe már készültem belebújni, egy vékony, hetyke hang ütötte meg a fülemet:

– Nini, mekkora óriás és úgy szűköl, mint egy kiskutya!

Mint a kobra, fordultam meg, hogy lássam, ki merészel kötekedni velem, de mikor megláttam, igen elámultam. A takaros kis manó volt a ketrecből, akin megesett a szívem, úgy sírt, és akit ki akartam szabadítani, és aki… aki miatt elvesztettem mindent… Na igen…

– Kérlek, ne haragudj a szavaimért – szólt meghajolva. – Nekünk, manóknak a vérünkben van a szemtelenség.

Ekkora szemtelenségre már végképp nem tudtam mit válaszolni, tehát folytatta.

– Köszönöm neked, nemes cserzővarga, hogy kiszabadítottál nyomorult helyzetemből!

– De hát nem én szabadítottalak ki! – nyögtem, és furcsán éreztem magam, hiszen egy manóval beszéltem!

– De igen, ha nem is közvetlenül – mosolyodott el az apróság, – A zűrzavar, amit okoztál, pont kapóra jött nekem!

– Áhá!— csaptam a homlokomra. – Akkor ezért zártak be és vették el mindenem! Mert te megszöktél! Nem értettem, nekem nem mondták ezt el, csak azt, hogy kaloda, aztán fel is út, le is út…

– Nagyon sajnálom…

Morogtam valamit a fogaim között, úgy hogy ne értse meg, hogy nem bánom. De azért szerettem volna, ha adósomnak érzi magát, ezért csak úgy odavetettem, hogy:

– Hát igen, még a házacskámat is elvették, kárpótlásul…

Ő erre lassan leengedte a fejét, és olyan szerencsétlen pózt vett fel, mintha nem én is váltam volna földönfutóvá, hanem ő. Bizony, hamar megsajnáltam, és próbáltam vigasztalni, mert olyan gonosznak éreztem magam, hogy felhánytorgatom ennek a szegény teremtménynek a veszteségemet, hogy majd a föld alá süllyedtem szégyenemben.

– Ne haragudj, nem tehetsz róla…— köhintettem, aztán gyorsan a tüzet kezdtem piszkálni, és vidáman odaszóltam neki: – Nem is tudtam, hogy a manók ilyen szép tüzet tudnak rakni!

– Bizony! Az egész Erdőben nincsenek olyan jó tűzgyújtók, mint a manók! – húzta ki magát, de egy kicsit belepirult a dicséretbe.

– Erdőben? – kaptam a szón, hogy a beszélgetést más irányba tereljem, és persze érdekelt is az apróság. – Erdőben éltek?

– Nem erdőben, hanem Az Erdőben! Az egész családom ott lakik.

Az Erdőben!!! Nagyon izgatott lettem, hiszen annyit hallottam erről a rengetegről, persze többnyire gyermekkoromban. Alaposan kifaggattam. A hajnal még ébren talált, hiszen remek és érdekes beszélgetőpartnerre leltem, és olyan dolgokról hallottam általa, amiket eddig mesebeszédnek tartottam.

– És hogy kerültél ide? Egyáltalán, hogy kaptak el a mutatványosok? – érdeklődtem, de válasz nem érkezett, ugyanis Dóra – így hívják a kis manót – egyszerűen elaludt.

Bevallom, a földönfutásom kezdetétől bennem bujkáló keserűség és harag most engedett fel végképp, mikor elnéztem ezt a csöpp teremtményt, ahogy félrebillent fejjel, hátát egy nagyobb kőnek vetve alszik. Olyan csodálatosan szép volt, hogy Kócor híres szépe, Bögyös Erzsébet, akibe a fél város teljesen, a másik fele pedig félig szerelmes volt, elbujdosott volna szégyenében valami kopár barlangba. És bár a fáradtság ólomként feszült tagjaimban, csak nagy nehezen tudtam elaludni, a szívem olyan bolondul kalapált a sok izgalomtól és a boldogságtól. De aztán valahogy mégiscsak sikerült.

2.

A nap már jócskán fenn járt az égen, mikor sajgó tagokkal és korgó gyomorral felébredtem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, mert nem láttam házikóm füstös mennyezetgerendáit. A kék ég képe fogadott helyette, amin néhány unottan úszkáló bárányfelhő kódorgott. Nehézkesen felültem, mert ugyan fiatalember vagyok, de a kemény földet nem szoktam, és rájöttem, hogy nem is állhatom. A manólányt kerestem a tekintetemmel, de sehol sem láttam.

– Hja, persze. – gondoltam magamban. – Manólány, itt? Biztosan álmodtad, barátom.

A nappali világosságban valóban hihetetlennek tűnt a tegnap esti találkozás, bánatosan megráztam a fejem, és feltápászkodtam, hogy induljak halaszthatatlan dolgaim után, mikor hangot hallottam.

– Azt hittem, már örökké alszol!

A bokrok közül Dóra lépett elő, és végignézett rajtam.

– Először aludtál a földön? – majd választ sem várva megjegyezte. – Látszik ám. Olyan képet vágsz, mint aki medvével verekedett.

Még mindig nem jutottam szóhoz, mikor ujját a szájára téve visszalépett a bokorba. Lassan néztem körül, mert a nyakam alig akart mozogni, mikor három lovast pillantottam meg a távolban, akik egyenesen felém közelítettek. Valami fegyver után kutattam, mert sok történetet hallottam rablókról és útonállókról, akik az utazók életét keserítik, de még egy használható husáng sem akadt a környéken. Végül megvontam a vállam. Végül is mit vehetnek el tőlem?

A lovasok lassan odaértek. Nem voltam felhőtlenül boldog, mikor a cirkusz embereit véltem felismerni a férfiakban. Főleg akkor nem repdestem, mikor az egyikről kiderült, hogy az erőművész személyesen. Ez a fickó colos vasrudakat hajlított játszi könnyedséggel, és mázsás súlyokkal úgy játszott, mint a gyerekek az üveggolyókkal, hát ne csodáld, kedves olvasó, hogy berezeltem kissé. Na jó, nem kissé. Nagyon.

A fickók lassan, komótosan körülvettek. Minek is siettek volna? Még mosolyogtak is, mintha régi, kedves ismerősük lennék, akit már vagy ezer éve nem láttak. Félszegen visszamosolyogtam hát.

– A manómentő barátunk! – mondta az egyik, kackiás bajuszú, vézna alak, aki legyeket dobált le késsel az előadás alatt.

Erre nem tudtam mit mondani, úgyhogy inkább hallgattam, csak a súlypontomat helyeztem át, hogy egy esetleges támadást jobban ki tudjak védeni.

– Beszélgessünk, barátom! – mondta a bajszos és karba font kézzel megállt. – Hol van a manó?

Mindig azt gondoltam magamról, hogyha nem is kiemelkedő, de átlagos észbeli képességekkel rendelkezem, de szomorúan konstatáltam, hogy ezt át kell értékelnem, mert majdnem a bokor felé néztem, ahová Dóra bújt. Dühösen válaszoltam:

– Honnan tudjam? Összetévesztesz valakivel. Én csak ki akartam szabadítani, de nem tettem, emlékszel? Nem jutottam el odáig!

– De valahogy mégis kiszabadult! – sziszegte a bajszos, aki úgy látszik a kellemetlen trió szószólója volt és közelebb lépett és itt követte el a hibát. – Mondd el, vagy… —kezdte, de nem tudta befejezni.

Nem vagyok hős és harcos sem, de a nehéz fizikai munka jó kondícióban tartott mindig, a cingár pedig ha hatvan kilót nyomhatott, így átkaptam, és a következő pillanatban már az erőművész felé röpült, aki lomhán próbált kitérni előle, de persze nem sikerült neki. Elégedetten láttam, hogy nyekkenve terülnek el, de nem örülhettem felhőtlenül, mert a következő pillanatban már rajtam volt a harmadik, és olyat behúzott, hogy elsötétedett egy pillanatra a világ. Támolyogva vágtam a feje irányába, de persze nem találtam el: az öklöm a füle mellett zúgott el. A legnagyobb megdöbbenésemre a fickó úgy csuklott össze, mint a colstok. Hüledezve nézegettem az öklömet, mikor a bokorból vékony, de határozott hang sürgetett.

– Gyorsan! A lovakat!

Az állatok nyugodtan legelésztek, így nem volt nehéz összeszedni őket, csak azon csodálkoztam, hogy egyik fickó sem ugrik fel és támad rám, hanem békésen hortyognak, mint akiket elfárasztott a hosszú lovaglás.

– Sosem gondoltam, hogy ilyen durva vagyok – örültem magamban és elégedetten néztem végig az ártalmatlanná tett bandán.

Dóra a bokor mellett állt és hangosan kiabált.

– Meddig csodálkozol még? Mennünk kéne, nemsokára magukhoz térnek!

Mellé szaladtam hát, és tanácstalanul megálltam. Még sosem utaztam manóval, és nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. A lóra nem rakhattam, még a végén lefordul, vagy éppenséggel meglátják. Tarisznyám nem volt, a földön fekvők kifosztása pedig erkölcsi felfogásommal ütközött, hiába voltak gazemberek.

– Emelj már fel! – intézkedett Dóra és széttárta a karjait, hogy a hóna alá tudjak nyúlni.

– Jó, de hová tegyelek? – kérdeztem ostobán és megtapogattam magam, mintha a zsebembe befért volna.

– Vedd el azt a táskát! – mutatott a bajszos fickó zsákjára.

Tiltakoztam és felemlegettem, amit anyámtól tanultam, hogy a lopás bűn, de hamar leintett.

– Te nem lopsz. Én lopok! Nézd meg a zsebeit is. A többiekét is. – rendelkezett.

– Ja, az más – gondoltam magamban, miközben kiforgattam az ártalmatlanná tett férfiak zsebeit. – Ha ez a manócska ilyen lopós, akkor mit tehetnék.

Azért megmondtam a véleményemet a lopkodásáról, de ő csak mosolygott. Végül szép összeg, majdnem egy arany összegyűlt, és egyéb, használható holmik. Legjobban a cipőnek örültem, amit a manó lopott nekem az erőművész lábáról.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.9/10 (14 votes cast)
9 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Péter!

    Gratulálok a kikerüléshez, nekem tetszett a meséd! A szöveg olvasmányos, több helyen is mosolyogtam a megfogalmazáson. 🙂

    Egyetlen logikai hibát vettem észre. Amikor ezt írod:

    „Az én szerepem ebben a történetben meglehetősen csekély, csak azért említem magam, hogy tudd, bármikor készen vagyok megesküdni arra, hogy amit elmondok, az igaz. ”

    Mégis ezután a mese rólad szól, arról hogy hogyan szabadítottad ki Dorát. Szerintem ez nem csekély szerep legalábbis a történet eddig kikerült részletében.

  2. Gratulálok a kikerüléshez! 😀
    Nekem nagyon tetszett! 😀 Az egyetlen kifogásolnivalóm, hogy az elején a manócsalád bemutatása kerülhetne későbbre, mert így olyan közbeékeltnek tűnik, ami engem zavart.

  3. Ja, igen! Eleinte azt hittem a megfogalmazás miatt, hogy gyerekmese, de egy idő után már nem voltam benne biztos. Lehet, hogy inkább nagyobbaknak szól. De ezt csak mellékesen jegyzem meg, mint észrevételt. 🙂

  4. Köszönöm! Köszönöm! 🙂 Nahát, már nem is reméltem, hogy itt látom az írásomat. Kedves Tina, a hiba akaratos, ilyen fickó ez az Enedin, túl sokat beszél, és főleg magáról, de hát mit tehetnék… 🙂
    Kedves dyrka, az elejét valóban át kellett volna írni, amolyan vázlatnak készült, vagy mi, de már nem volt időm mélyrehatóbban foglalkozni vele, úgyhogy benne maradt. Attól tartottam, hogy emiatt jól el is kaszálják.
    De boldog vagyok! 😀

  5. Kedves Péter,
    szívből gratulálok a kikerüléshez, igazán mesésen indult a történet :), nagyon jó a hangvétel. Igazából ez fogott meg leginkább. Kicsit zavart a szerző kiszólása, az olvasó megszólítása ill. az, hogy nem tudom eldönteni, hogy ki a célkorosztály, de ez később valószínűleg kiderül. Kíváncsian várom a folyt.-t, üdv.: F. Szandra

  6. Kedves Péter!

    Gratulálok a továbbjutáshoz! 🙂
    Nagyon aranyos manós mese! 🙂 Engem nem annyira zavartak, a szerzői kiszólások. Ha ilyen az első pár oldal, akkor jó kis történet kerekedhet majd ki belőle.
    Sok sikert! 🙂

  7. Kedves Péter!

    Először is gratulálok a kikerüléshez!

    Egy kicsit izgulva kezdtem olvasni a részleted, aztán ez az izgalom átcsapott zsörtölődésbe. Áthatolhatatlan, hatalmas erdő, fák lelkekkel, tisztás patakkal és egy óriási fával a közepén. Ez egy áprilisi tréfa, vagy valóban ismerős a felállás. Valószínűleg a Múzsa ostoba viccet űzött velünk, mert hasonlóképp kezdődik az én regényem is.
    A prológus szerű kezdés után, szerencsére, más irányba kanyarodik a történeted. Én pedig megnyugodtam, sőt, azon kaptam magam, hogy teljesen beszippantott a világod, és már a részlet végére is értem.
    Tetszik a stílusod, választékosan írsz. Bár néhol kilógnak a kiszólások, amikkel az olvasót szólítod meg – olyan, mintha csak beszúrtad volna utólag, hogy itt is legyen egy kis poénkodás -, de ahol belesimul a szövegkörnyezetbe, ott megnyert magának.
    A narrátor nem játszik fontos szerepet, a saját elmondása szerint, mégis végig róla szól a cselekmény. Méghozzá milyen részletességgel elmeséled, hogy jut el addig, míg meglátja a manót. Magát a szöktetést, meg ahogy tetten érik, arra alig szánsz három rövidke bekezdés.
    Azt ugyan nem tudom eldönteni, hogy milyen korosztálynak szántad, de szívesen elolvasnám a folytatást is. És nem csak azért, hogy ellenőrizzem, valóban különbözik az enyémtől. 🙂
    Na, ne vedd komolyan, amit az elején írtam. Nem vagyok valójában mérges. Érdekesnek tartom, hogy két ember, akik nem is ismerik egymást, valamit valahol láttak, ami hasonlóképp indította be a fantáziájuk.
    Sok sikert neked!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük