Tóth Hajnal: Les Versailles

Fél éve szolgáltam Madame de Montespan, XIV. Lajos király szeretőjének udvarhölgyeként, amikor egyik délután váratlanul magához hívatott. A kedvenc budoárjába kellett mennem, ami számos szobája közül a legszebb volt. A falakat rózsaszín, fényesen ragyogó selyemtapéta fedte, a fehér bútorokat aranyozott faragványokkal díszítették. Egy gyönyörű, míves ajtó vezetett innen abba a hálószobába, amelyet kizárólag a király látogatásaikor használt. Oda soha senki nem léphetett be az udvarhölgyei közül, kivéve Madame Prosét, aki a legfőbb bizalmasa volt.

 Remegő gyomorral léptem be, mert kiismertem már a Madame hullámzó kedélyét. Alapvetően kedves volt és jól bánt velünk, de olykor eljárt a keze, ha valamelyikünk nem a kénye-kedve szerint viselkedett. Attól tartottam, hogy valami miatt meg akar feddni, hiszen korábban sosem fordult még elő, hogy kifejezetten engem hivatott volna magához.

Madame de Montespan egy hatalmas, aranykeretes olajfestmény alatt ült. A kép őt magát ábrázolta fiatal nimfaként, amint meztelenül áll egy tó szélén.  Egy pillantást vetettem Madame Proséra, aki úgy ült mellette, akár egy hűséges juhászkutya, majd sietve meghajoltam.

– Marie Anne – szólított meg Madame de Montespan negédes hangon, és kezével türelmetlenül intett.

Közelebb léptem hozzá, amitől megcsapott émelyítően édes, enyhe izzadtságszaggal keveredett parfümillata. Mélyen kivágott, arany brokátruhát viselt, ami látni engedte dús, hófehér kebleit, melyek között a király oly szívesen időzött. Szép arca volt, bár már tagadhatatlanul nyomott hagyott rajta az idő. Fényes, sötét szemeivel úgy fürkészett, akár egy varjú.

– Madame Prosé szerint maga igen értelmes lány – mondta végül mosolyogva, miközben bekapott egy darab cukrozott mandulát. Csak a szája mosolygott, a szeme nem. – Szeretném megbízni egy feladattal. El kéne hoznia nekem valamit egy bizonyos helyről.

Nem értettem, mi ez az egész. Különös érzés lett úrrá rajtam, de mivel mereven bámult, mintha a gondolataimban szeretne olvasni, igyekeztem uralkodni a vonásaimon.

– Itt a cím – nyújtott felém egy kis pecsétgyűrűt.

Engedelmesen átvettem tőle, mintha csak egy álomban lennék, miközben valahol legbelül motoszkált bennem a gondolat, hogy ennek nem lesz jó vége. Szép kis gyűrű volt, az ónix kőbe apró fehér kövecskékből egy hold formát raktak ki, és amikor megfordítottam, a hátsó oldalára egy párizsi cím volt vésve.

– Nosza! – mondta türelmetlenül. – Húzza az ujjára! – Azzal megvárta, míg esetlenül felhúztam a gyűrűt. – Ha kérdeznék, mondja, hogy az udvarlójától kapta.

– Nincs udvarlóm, Madame – vágtam rá önkéntelenül, mivel a gondolattól is irtóztam, hogy akárcsak névleg is olyanná váljak, mint a legtöbb lány Versailles-ban.

Türelmetlenül csettintett a nyelvével, mire lesütöttem a szemem.

– Soha, senkinek nem beszélhet erről – mondta keményen. – Semmilyen körülmények között. Még akkor se, ha maga a király kérdezi.  Megértette?

Igent hebegtem, miközben a lábaim remegni kezdtek. Az ösztöneim azt súgták, hogy veszélybe kerülhetek, ha nem engedelmeskedem.

– Na, menjen! Várja az értesítést, ha megkapja, azonnal indulnia kell!

Elfordította a fejét, amiből tudtam, hogy végeztünk. Gyorsan meghajoltam, és kisiettem a helyiségből. Minél messzebb akartam kerülni a rózsaszín budoártól, csak a Madame termeitől biztonságos távolságra lévő folyosón álltam meg. Itt végül cserbenhagyott a lábam, és meg kellett kapaszkodnom az egyik ablak peremében. Egész testemben remegtem és szaporán vert a szívem. Mit tervezhet Montespan, amit ennyire titkolni kell?  Hirtelen nagyon zavarni kezdett fűző, úgy éreztem, mintha nem kapnék elég levegőt.

– Marie Anne! Jól van? – hallottam egy hangot a hátam mögött.

Megperdültem, és ijedtemben a szívemhez kaptam. Bastien állt mögöttem, a kedves és jóképű fiatalember, aki Gabriel Nicolas de La Reynie, a rettegett államtanácsos és főügyész alatt szolgált.

Egy ideje beszéltek már ezt-azt Versailles-ban. Különös, hirtelen halálesetekről. Az emberek gyanakodva pusmogtak egymás között, lassan mindenki megszagolta a poharát ivás előtt, La Reynie emberei pedig úgy tűnt, mindenhol ott vannak, ami általános nyugtalanságot okozott.

– Persze, hogyne – motyogtam, és mosolyt erőltettem az arcomra.

Bastien aggódó pillantása azonban mit sem változott. Kissé összeráncolta a szemöldökét, és a hátam mögé kémlelt, a nyitott ablak felé, mintha ott keresné zaklatottságom forrását.

– Rettentően sápadt – mondta. – Biztos jól van?

– Persze – ismételtem meg. – Minden rendben. Bocsásson meg, már várnak – intettem, majd sietve eloldalaztam mellette.

Bastien már jó ideje kerülgetett, folyvást összefutottam vele valahol, amiből csak arra tudtam következtetni, hogy ezek nem véletlen találkozások. A lányok cukkoltak is miatta eleget, de nekem eszem ágában se volt a szeretőjévé válni. Alig tettem pár lépést, Antoinette valósággal nekem ütközött.

– Na, mindenhol téged kereslek! – harsogta. – Nincs párom a kártyában!

Ekkor vette észre a még mindig a hátam mögött álldogáló Bastient, és elvigyorodott.

– Ó, ezer bocsánat, látom épp egy kis tête-à-tête-ed volt! – Dühösen fújtatva előre iramodtam, Antoinette pedig nevetve követett, és belém karolt.

– Nem értem, mit finnyáskodsz? Olyan helyes fiú! És odavan érted! Nem őrizgetheted örökké a szüzességed, mit fog kezdeni veled a férjed, ha semmit se tudsz?

– Nem akarok férjet – sziszegtem. Szerettem Antoinette-et, az első és talán az egyetlen barátom volt az udvarban, de néha az idegeimre tudott menni.

– Megint kezdi! – csattant fel, de nem tudta folytatni, mert közben elértük a La Galérie des Glaces-t, ahol hirtelen megjelentek a királyi inasok, mi pedig mindenki mással egyetemben megtorpantunk, hiszen ez csak egyet jelenthetett. Érkezik Lajos. Mindnyájan mélyen meghajoltunk, miközben a király elsuhant előttünk a szokásos lendületes járásával, erős parfümillatot hagyva maga után.

Különleges vonzerővel rendelkező férfi volt, nem akadt olyan nő Versailles-ban, aki bevallva vagy bevallatlanul ne rajongott volna érte. Nem mondtam volna kifejezetten szép férfinak, de tagadhatatlanul volt benne valami igazán magával ragadó sárm és karizma, ami miatt hatással tudott lenni az emberekre. Valóban ő volt a Napkirály.

Akaratlanul is eszembe jutottak a Madame szavai. Mi lehet az, amit Madame de Montespan titokban akar tartani a király elől? Hiszen a Madame rajongva imádta Lajost, már-már ijesztő módon. Ugyanakkor Versailles-ban már egy ideje szárnyra kaptak a pletykák, miszerint a király kezdett végleg elhidegülni a meglehetősen nehéz természetű asszonytól, aki a sok szüléstől meg is hízott kissé. Köztudott volt, hogy vad szenvedélyre lobbant a szép, de igen butuska Mademoiselle de Fontanges iránt, akit hivatalos szeretőjének ismert el, és hercegnői rangra emelt. Madame de Montespan tajtékzott dühében. Akkoriban kerültem az udvarba, és riadtan figyeltem az eseményeket. De a király ragaszkodott a Madame-hoz is, és mindig visszatért hozzá.

Mindazonáltal újabban sok időt öltött Madame de Maintenon, az úrnőtől született gyermekeinek dajkája társaságában. Bár azt beszélték, hogy barátságuk kizárólag szellemi, és nem testi jellegű volt, de így még nagyobb veszélyt jelentett az úrnőre. Mindenki biztosra vette, hogy a király hamar megunja majd a nem túl művelt Fontanges hercegnőt, de Madame de Maintenon és Lajos között olyan kötelék szövődött, ami szemmel látható riadalommal töltötte el a Madame-ot. Teljességgel el tudtam képzelni róla, hogy a király visszaszerzése érdekében bármire hajlandó.

Ezekkel az aggasztó gondolatokkal mentem vacsorázni és csak azért nyomtam le a torkomon az ételt, hogy ne keltsek gyanút a többiekben. Amikor azonban átmentünk a nagy szalonba, a király a Madame-hoz lépett, és a fülébe súgott valamit, mire ő elégedetten elmosolyodott. Pontosan ismertem ezt a mosolyt, és azt, hogy mit jelent.

Miután aznap éjjel Lajos a hátsó szolgálati folyosón át távozott a rózsaszín budoár mögötti hálószobából, a Madame-hoz kellett sietnünk, hogy az ilyenkor szokásos feladatainkat elvégezzük. Anyaszült meztelen volt, mint oly sokszor, és sosem tudtam eldönteni, hogy ezt azért csinálja, hogy zavarba hozzon minket, vagy mert demonstrálni akarja, hogy ma is a király isteni kegyében részesült. Szemmel láthatóan roppant elégedett volt magával, pedig a teste a sok terhesség után már nem volt olyan kívánatos.

Kitárta a karját, én pedig lehajtott fejjel gyorsan ráadtam a selyemköntösét. Aztán leült a fésülködőasztal elé, és behunyt szemmel élvezte, amint Madame Prosé masszírozni kezdi a fejbőrét a sűrű, szőkére festett hajkoronája alatt.

Egy pillanatra én is becsuktam a szemem, és megkönnyebbülve kifújtam a levegőt. Madame de Montespan elégedettnek és nyugodtnak tűnt, akár egy hatalmas, jóllakott macska, ami csakis azt jelenthette, hogy jól sikerült az este a királlyal. Abban reménykedtem, hogy bármivel is akart megbízni, az már okafogyottá vált.

Hamar megtanultam ugyanis, hogy az úrnőt csak egyetlen dolog érdekli. Lajos. Ha a király csakis őérte rajong, akkor nyugodt és boldog. Ha nem, akkor veszélyes viperává változik, akinek nem érdemes a közelében tartózkodni. Korábban, amikor feltűnt a színen Marie Angélique de Fontanges, a király látogatásai el-elmaradoztak. De ma ismét Madame de Montespan állt nyerésre, így kezdtem reménykedni.

Számításom egyelőre bejött, hamarosan aludni küldött minket. Megkönnyebbült mosollyal hajtottam álomra a fejem az udvarhölgyek hálótermében, miközben Antoinette a mellettem lévő ágyon hortyogott.

Másnap gyönyörű, verőfényes napra ébredtünk, és a kötelező reggeli feladataink után lemehettünk a lányokkal a parkba. Versailles gyönyörű volt, még ilyenkor, februárban is. A szépséges kertet most hó borította, a fehér takaró tetejére pedig gyémántként ragyogó csillámokat szórt az óvatos téli napsugár.

Antoinette belém karolt, én pedig nagyot szippantottam a friss levegőből. Versailles egyik legszebb része egyértelműen ez az óriási park volt. Izgatottan vártam már a tavaszt is, mert mindenki azt mondta, tavasszal a legcsodálatosabb a látvány a hatalmas fákkal, a virágdíszes teraszokkal és a szökőkutakkal.

 Udvaroncok csapata futott kurjongatva utánunk, majd hócsatába invitáltak. A többiek kacagva vetették bele magukat a játékba, de én inkább lemaradtam. Szerettem egyedül sétálgatni a hatalmas parkban, hiszen oly kevés lehetőségem adódott rá Versailles-ban, hogy társaság nélkül legyek. Hirtelen a hóban ropogó lépések zajára lettem figyelmes, és amikor megfordultam, Pontut pillantottam meg, a királynő törpéjét, aki az arcán elégedett vigyorral egyenesen felém tartott.

– Micsoda pompás nap! – harsogta. – Ez a szikrázó napsütés, igazán kellemes.

Elhúztam a szám. Pontu gyűlölte Madame de Monstespant, így, ha feltűnt, az mindig valami kellemetlen pletykát jelentett.

– Bizony az – préseltem ki magamból, majd elfordítottam a fejem, és tovább indultam.

– A király is így gondolta – válaszolta, miközben igyekezett lépést tartani velem. – Ki is kocsikázott egy kellemes hölgy társaságában.

Elérte a célját. A gyomrom bukfencet vetett, és rögtön odafordultam hozzá. Pontu vigyorgott, bár mosolya inkább vicsorgásnak tetszett.

– Kivel? – kérdeztem sietve, hangomban rutintalanul nem titkolt izgatottsággal.

– Ami azt illeti – felelte lassan, idegesítően elnyújtott hanglejtéssel –, Madame de Maintenon társaságában.

A jókedvem azonnal eltűnt. Faképnél hagytam az elégedetten vigyorgó törpét, és sietve visszaindultam a szobánkba. Épp le akartam nyomni a kilincset, amikor egy csontos kéz megragadta a karomat. Madame Prosé állt mögöttem, akár egy kísértet, az arca beesett, a szeme aggodalommal teli.

– Induljon, most azonnal! Hozza el az úrnőnek, amit a megadott címen átadnak magának! A kocsi lent várja! – mondta, majd kezembe nyomott egy sötét színű köpenyt, és elsietett.

Elszorult a torkom. Félelmemben ösztönösen arra gondoltam, hogy bárcsak itt volna anyám, akitől tanácsot kérhetnék. Teljesítsem a Madame kérését? Mi lesz, ha megtagadom? Beletelt pár percbe, mire úrrá tudtam lenni a kétségbeesésemen. Anyám nincs itt, csak magamra számíthatok, akárcsak az elmúlt fél évben, amióta ide kerültem.

Versailles az otthonom. Madame de Montespan esélyt adott nekem, kosztot és kvártélyt, ezzel pedig megmentette az életem. Vettem egy mély levegőt, kihúztam magam és felvettem a köpenyt, majd elindultam a kastélyudvar felé.

A szívem a torkomban dobogott, el sem tudtam képzelni, mit kell elhoznom a Madame-nak, amit ennyire titokban kell tartani. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra.

 A félelem már oly mértékben az életem részéve vált az elmúlt években, hogy régi jó ismerősként köszöntöttem. Minden akkor kezdődött, amikor apám két évvel ezelőtt meghalt. Tetemes adósságot hagyott maga után, és bár anyám minden vagyonunkat pénzzé tette, alig maradt valamink. Anyám nővéréhez, a félelmetes Ambrois nénémhez kellett költöznünk, de mindnyájan tudtuk, hogy ez csak átmeneti megoldás. Néném meg se próbálta eljátszani, hogy szívesen lát minket az otthonában, és egy huzatos, rég nem használt szobában szállásolt el minket a három húgommal együtt. Hamar világossá tette számunkra, hogy nem kíván minket sokáig eltartani, így minél gyorsabban férjet fog keresni nekünk.

Nekem Dupont márkit szemelte ki, aki jó harminc évvel volt idősebb nálam, és azt beszélték, hogy szerette az erőszakos szexuális játékokat, két fiatal felesége is gyanús körülmények között lelte halálát. Ambrois néném nem hitt a szóbeszédnek. Szerinte hálásnak kellett volna lennem, hogy nyomorúságos anyagi helyzetem ellenére is olyan előkelő és gazdag férfit talált nekem, mint a márki.

Már ott tartottam, hogy inkább a tóba ölöm magam, amikor anyám sietve tollat ragadott, és levelet írt. Hiába kérdeztem, kinek szól, nem felelt. Aztán hamarosan ragyogó mosollyal lobogtatott egy válaszlevelet, amelyet az unokatestvére, Guillaume írt. A régebbi időkből ismerte Madame de Montespant, és azt írta, el tudja intézni, hogy az udvarhölgyévé fogadjon. Egy pillanatig se tétováztam, megragadtam a lehetőséget.

Azóta Madame de Montespan kegyétől függött az életem. Ha nem teljesítem a kérését, és megharagszik, el is küldhet az udvartól. Anyám legutóbbi levelében célzott rá, hogy Dupont márki még mindig nem nősült meg, így, ha haza kellett volna térnem, szemernyi kétségem se volt afelől, hogy Ambrois néném nem hagyna más választási lehetőséget számomra.

Beszálltam hát a kocsiba, és megmondtam a címet. A gyomrom fájdalmasan összeszorult, amint Párizs felé igyekeztünk a Versailles-t körülölelő erdőkön át. A fák összemosódott foltként suhantak el mellettünk, én pedig önkéntelenül is arra az első napra gondoltam, amikor megérkeztem a kastélyba. Könnyes szemmel bámultam a gigantikus, lenyűgöző épületet, és úgy éreztem, szinte repülök a boldogságtól, hiszen én, egy elszegényedett nemes lánya, itt vagyok, Franciaország ékszerdobozában, Versailles-ban. Nem lettem Dupont márki következő áldozata. Megmenekültem.

Persze, azóta volt alkalmam alaposan kiismerni az udvari életet. Mint a parókák alatti zsíros, avas szagú haj, olyan volt Versailles is, a csillogó felszín alatti romlottságával: a díszes folyosókon áradó ürülék gyomorforgató bűzével, és a bárhol, bármikor egymást meghágó udvari nép erkölcstelen életmódjával. Akadtak olyanok, akik bírálták a királyt amiatt, hogy túl sok mindent megenged az udvarban élőknek, de ő nem törődött vele, úgy tekintett a kastély lakóira, mint a saját családjára, így igen elnéző volt.

Mégis, volt valami emelkedett hangulat, ami átjárta a kastélyt, amitől az ember többnek, jobbnak érezte magát. Ennek oka az épület pompája mellett kétségkívül maga a király volt, akinek lehengerlő, energikus személyisége úgy vonzott mindenkit, akár éjjeli lepkét a gyertya lángja.

 Amikor a kocsi megállt, kinéztem az ablakon, és elszörnyedve láttam, hogy Párizs egyik külső negyedében járunk, egy kocsmákkal és bordélyokkal szegélyezett utcában. Fejemre húztam a csuklyát, majd kiszálltam, és kértem a kocsist, hogy várjon meg. Szemmel láthatólag nem tetszett neki a dolog, de valószínűleg már korábban utasítást kapott erre, mert csak kurtán bólintott.

Bizonytalanul elindultam a ház felé, miközben igyekeztem a csuklyámmal teljesen eltakarni az arcom. A levegő hideg volt és büdös, egy asszony épp a lábam elé öntött ki egy mocskos lével teli vödröt. Undorodva léptem oda a házhoz, majd pillanatnyi hezitálás után bekopogtam az ajtón. A leselkedőnyílás nyomban kinyílt, és egy barátságtalan szempárral találtam szemben magam.

– Mit akar? – vakkantotta egy magas hang.

– Madame de Montespan küldött – hebegtem.

Nem szólt semmit, csak becsapta a nyílást, majd kitárta az ajtót. Belépve jellegtelen, sötét előszobában találtam magam. Az egyszerű ruhát és főkötőt viselő lány a fejével egy ajtó felé bökött, én pedig engedelmesen benyitottam rajta. A tágas szobában alig láttam valamit, a súlyos brokátfüggönyöket behúzták, hogy száműzzék a napfényt. A kinti kellemes idő ellenére alaposan begyújtották a kandallót, az adott némi világosságot, de a fojtogató melegben alig kaptam levegőt.

– Á, Madame de Montespan udvarhölgye – mondta egy mély, női hang.

Egy faragott míves asztalka mögött egy középkorú asszony ült, alakját élesen megvilágította egy ezüsttartóban lobogó gyertya fénye. Elegáns ruhát viselt, a haja fekete volt, akárcsak a szeme. Fekete csipkekesztyűs kezeivel épp kártyát vetett.

– Bien, micsoda helyes kis pofika! Nem ilyen helyekre kéne járnia egy ilyen finom úrhölgynek, igaz? – mondta, miközben gúnyolódva rám pillantott. – De a papa kicsit könnyelműen szórta a pénzt, nemdebár?

Úgy megdöbbentem, hogy a szavam is elakadt. Ki ez a nő?

– Én vagyok La Voisin! – mondta, mintha a gondolataimban olvasna. – A kérdés inkább az, hogy maga kicsoda valójában. Madame de Montespan udvarhölgye, egy megtűrt, szegény rokon, vagy valaki, aki bármit megtenne, hogy a saját útját járhassa?

Úgy meredt rám fekete szemével, hogy földbe gyökerezett a lábam. Kétségem sem volt afelől, hogy ez az asszony boszorkány. A máglyán fogja végezni. Velem együtt.

Kiszáradt a szám, és úgy éreztem, forog velem a szoba. La Voisin elmosolyodott. Fölényes, kurta félmosoly volt. Lassan felállt, egy faragott szekreterhez lépett, és a nyakában függő kulccsal kinyitotta. Elővett belőle valamit, de hogy mit, csak akkor láttam, mikor közelebb érve felém nyújtotta. Egy fehér porral teli üvegfiola volt az. El akartam venni tőle, de hirtelen megragadta a kezem, és belebámult a tenyerembe. Minden pillanatok alatt történt. Kiejtette kezéből a tenyeremet, és úgy bámult rám, mintha kísértetet látna.

– Az akasztott ember – motyogta. – Az akasztott embert látom a tenyerében. Halál! – kiáltotta tébolyodottan.

Rémülten meredtem rá, majd kikaptam a kezéből a fiolát, és úgy rohantam ki a házból, ahogy csak a lábam bírta. Feltéptem a kocsi ajtaját, és rekedten kiáltottam az egyik kurtizánnal csevegő kocsisnak, hogy azonnal induljunk.

Remegő szívvel tettem meg az utat vissza, Versailles felé, miközben az agyam lázasan járt. Ez az asszony bizonyosan vajákos volt. Soha nem lett volna szabad betennem a lábam ebbe az átkozott házba. Kinek a halálát látta a tenyeremben? Az enyémet? Mi lehet a fiolában? Talán tényleg méreg? Ez az asszony pontosan úgy nézett ki, mint egy méregkeverő. Légszomj szorongatta a tüdőmet, így kinyitottam a kocsi ablakát, és mohón kapkodtam a jéghideg téli levegőt.

Úgy éreztem, széthasad a fejem. Muszáj megtudnom, mi van a fiolában. Montespan eszét ennyire elvette volna a féltékenység, hogy képes lenne megmérgezni a királyát? A rettenetes gondolattól, hogy ha így van, én bűnrészessé váltam, kis híján elájultam.

Egyetlen részletre sem emlékszem a Versailles felé vezető útból, ahogy arra sem, hogyan kerültem az úrnő termeihez, ahol Madame Prosé már várt. Szó nélkül befordult az egyik cselédfolyosóra, én pedig követtem. Amikor meggyőződött róla, hogy kettesben vagyunk, kinyújtotta a kezét.

Elővettem a fiolát.

– Ugye nem méreg? – csúszott ki a számon riadt hangon. Madame Prosé arca eltorzult a dühtől. Pofon vágott, és kikapta a kezemből az üvegcsét.

– Megőrült? Szedje össze magát! – sziszegte, majd faképnél hagyott.

 Reszketve álltam a folyosón, akár egy esőbe kivágott kutya. A félelemtől és a sokktól kitört belőlem a zokogás. Így talált rám egy kis idő múlva Antoinette.

– Ma Cherie, mi történt? – kérdezte ijedten, és a karjaiba zárt. – Csak nem átejtett valami szívtelen kurafi? Tőle kaptad azt a gyűrűt, igaz? Mondtam én látod, hogy Versailles-ban lehetetlen nem szerelembe esni!

Hogy elkerüljem a további kérdéseket, inkább ráhagytam a dolgot, szerencsére lefoglalta, hogy kicsit anyáskodhatott felettem.

Az elkövetkező napokban alig bírtam enni és aludni, megállás nélkül a király után kérdezősködtem, hogy látta-e valaki, és jól van-e. Annyit érdeklődtem felőle, hogy Antoinette is gyanút fogott.

– Ó, Mon Dieu! Csak nem? Beleszerettél a királyba? – kérdezte döbbenten.

 Úgy döntöttem, sokkal jobb, ha azt hiszi, szerelmes vagyok Lajosba, mint ha megsejtené, miért is aggódom valójában. Hallgatásomat beismerésnek vehette, mert szánakozóan megsimította az arcom.

– Ne is törődj vele! Sajnos el kell keserítselek, a szőkéket szereti! – mondta, azzal kacéran megigazította gyönyörű aranyhaját.

Önkéntelenül felnevettem, hiszen tréfának szánta, ő pedig velem nevetett. Nem beszéltünk többet a dologról.

A király szerencsére tökéletesen épnek és egészségesnek tűnt, hamarosan ismét minden este felkereste Madame de Montespant. Akkor nyugodtam meg teljesen, amikor az egyik udvarhölgy, Floran epésen meg is jegyezte, hogy a király annyit bújik mostanában a Madame szoknyája alá, hogy biztos valami szerelmi bájitalt adott be neki.

Megkönnyebbülésemben akkorát sóhajtottam, hogy mindenki rám pillantott. Leszereltem őket azzal, hogy szorít a fűzőm, majd elmenekültem egy félreeső szobába és kitártam az ablakot. Hát persze! Hogy is gondolhattam olyan ostobaságra, hogy az úrnő meg akarná mérgezni a királyt? Hiszen mindennél jobban szerette őt!

A következő hetek különösebb esemény nélkül teltek. Utóbb visszagondolva olyan volt az az időszak, mint a vihar előtti csend. Mindenki a télbúcsúztató jelmezes bálra készült, lázasan varrták a ruhákat, készültek az álarcok.

Ugyan biztossá vált, hogy nem méreg volt a fiolában, viszont szerelmi bájitalként sem bizonyult túl hatásosnak a szer, ugyanis az uralkodó ideje jelentős részét ismét inkább Madame de Maintenonnal töltötte az úrnő helyett. Madame Montespan emiatt naphosszat pongyolába öltözve keringett a rózsaszín budoárban, mindenkihez hozzávágott valamit, és tövig rágta a körmét.

Minden lány panaszkodott, hogy nem bírja tovább elviselni a dührohamait, én azonban egészen megnyugodtam. Lassan kezdtem elfeledkezni a La Voisinnál tett hátborzongató látogatásomról.

Valahol megértettem a királyt. Bár tény, hogy Madame de Maintenon nem volt igazán szépnek mondható, és idősebb is volt Lajosnál, mégis valamilyen különösen megnyugtató aura lengte körbe. Míg az úrnő maga volt a nyár, a forró nappalokkal és a viharos éjszakákkal, addig Madame de Maintenon az ősz, a kellemes, nem túl bántó napfénnyel és a simogató szellővel.

Nem sokára elérkezett a farsangi bál estéje. A kastély zsibongó méhkassá változott, mindenki izgatottan rohangált fel-alá. Madame de Montespan Kleopátrának öltözött, remekül állt neki a jelmez a fekete parókával. Miután elkészült, mi magunk is felvettük a jelmezeinket és a maszkokat. Ez volt az első nagyszabású bálom az udvarban. A tükörteremben tartották, ami lélegzetelállító látványt nyújtott a fényesen ragyogó kristálycsillárokkal.

Mégis, egész este megmagyarázhatatlan nyugtalanság kerülgetett. Valahol feszélyezett, hogy mindenki maszkot viselt, és senkiről nem tudhattam, hogy kicsoda valójában. Legszívesebben inkább visszamentem volna a szállásunkra.

Kértem Antoinette-et, hogy maradjunk együtt, de egy pillanat alatt eltűnt mellőlem és hiába kerestem a szememmel, sehol se láttam. Bastien persze azonnal rám talált, és fel is kért táncolni. Fejfájásra hivatkozva elutasítottam, és valóban megszédültem a sok maszkos, keringő ember látványától. Felajánlotta, hogy kikísér a teraszra, de inkább egyedül mentem.

A friss levegő jót tett. Kitisztult a fejem, de a rossz érzésem nem múlt el. Visszamentem a terembe, mielőtt keresnének, Madame de Montespan nem szerette, ha engedély nélkül elcsatangolunk. Visszatérve a forgatagba, Madame Prosé kapta el a karomat.

– Jöjjön! – mondta, és magával húzott. – Madame de Montespan látni kívánja.

Engedelmesen követtem, de megdöbbenésemre elhagytuk a tükörtermet. Végül egy falba épített rejtekajtóhoz vezetett, amin át egy sötét folyosóra értünk.

– Hova megyünk? – kérdeztem gyanakodva.

Ő azonban nem felelt, csak levett egy fáklyát egy fali tartóból, meggyújtotta, és határozott léptekkel megindult előre. Vonakodva követtem, pedig az ösztönöm azt súgta, hogy forduljak sarkon és fussak, ahogyan csak a lábam bírja. Emlékeztettem azonban magamat, hogy feltétlen hűséggel tartozom a Madame-nak, hiszen az életemet köszönhetem neki.

Jó ideig meneteltünk hol balra, hol jobbra fordulva a számomra ismeretlen folyosón. Próbáltam megjegyezni, hogy merre haladunk, de tudtam, hogy egyedül nem találnék vissza. A falról egy idő után eltűnt a vakolat és csak a dohos szagú, nyirkos kő maradt. Végül egy ajtóhoz értünk, amit Madame Prosé kulccsal nyitott ki, majd maga elé rántva kilökött rajta.

A szabad levegőre érkeztem, de hogy hová, arról fogalmam se volt. Mielőtt észbe kaphattam volna, két sötét köpenyes alak karon ragadott, és betuszkoltak egy kocsiba, amely azonnal el is indult velünk.

Rémületemben a hang is a torkomon akadt, levegő után kapkodtam. Azonnal arra gondoltam, hogy biztosan félre akarnak állítani, hogy a Madame de Montespannak teljesített feladatom mindörökre titok maradhasson.

– Kik maguk? – kiáltottam rekedten, amikor végre megtaláltam a hangomat. – Hova visznek?

A két maszkos, csuklyás alak szorosan tartott két oldalról és egy szót sem szóltak. Hiába próbáltam kiszabadulni, vasmarokkal fogtak le. Páni félelem kerített hatalmába. A szívem hevesen dobogott, a fülemben dübörgött a vér. Biztosra vettem, hogy a halál felé tartok. A rettegés ismeretlen erőt adott, elszántan küzdöttem, hogy kiszabadítsam magam. Mindhiába. Esélyem se volt ellenük.

Hirtelen a kocsi egy gödörbe hajthatott, mert oldalra billent, amitől az egyik férfi kissé eldőlt, és lazult a szorítása a karomon. Azonnal kitéptem magam a kezei közül. Ösztönösen a társa arcába vágtam teljes erőmből, hogy a másik karom is kiszabaduljon, akiről így leesett a maszk. Az ismeretlen arc eltorzult a haragtól, és akkora ütést mért rám, hogy a padlóra estem.

– Átkozott kis kurva – morogta a maszk nélküli férfi vérző száját törölgetve.

Megpróbáltam felállni, de megszédültem.

Visszarogytam. A fejem rettenetesen fájt, azt hittem, hányni fogok. Végül ők rángattak fel, és most már szorosan tartottak addig, míg a kocsi végre megállt. Kirángattak az ajtón, és magukkal vonszoltak az erdő felé.

A rettegés szinte megbénított. Meg fognak ölni.

Állati üvöltés szakadt fel a torkom mélyéről, ahogy ismét minden erőmmel szabadulni próbáltam, de hiába. Kétségbeesetten segítségért kiáltottam.

 A maszk nélküli férfi felröhögött.

– Itt ugyan nem hall meg senki, feleslegesen üvöltesz! – hörögte kárörvendően.

Elhatároztam, hogy akkor sem adom könnyen magam. Összeszedtem minden maradék erőmet és bokán rúgtam, amitől ő ordított fel fájdalmában. Akkora pofont adott, hogy a földre zuhantam, és úgy éreztem, hogy eltört az állkapcsom.

A kezeimmel az arcomat és a fejemet próbáltam védeni, mire káromkodva többször is hasba rúgott. Éles reccsenés hallatszott, és elakadt a lélegzetem. A kíntól felsikoltva az oldalamhoz kaptam.

Ha a másik nem szedi le rólam, bizonyára ott helyben agyonvert volna.

–  Állj le te barom! – rivallt rá a társára. – Élve kell nekik! – Azzal felrángatott és egyedül vonszolt tovább.

Vér fémes ízét éreztem a számban, alig bírt el a lábam, az ájulás határán éreztem magam. Úgy fél órás gyaloglás után a távolban egy régi kőépületet pillantottam meg, ablakaiban gyenge fény pislákolt. Mikor odaértünk, kísérőim hatot kopogtak az ajtón, mire az kitárult, és meglepetésemre ugyanaz a lány állt előttünk, aki a La Voisinnál is ajtót nyitott. A két alak átadott neki, majd az ajtó hangosan csattant mögöttem.

A lány karon ragadott, és magával húzott a fáklyákkal megvilágított, huzatos folyosón.

– Hova viszel? Miért hoztak ide? – nyöszörögtem kétségbeesetten, mire ő meglepő erővel pofon vágott, úgy, hogy kiserkent az orrom vére. Egy apró helyiségbe értünk, ahol egy öregasszony várt ránk. Mielőtt észbe kaptam volna, a lány lefogott, az öregasszony pedig feltűrte a ruhámat, és a combom közé nyúlt. A váratlan, éles fájdalomtól felkiáltottam. Mikor kihúzta az ujját belőlem, elégedetten nyugtázta, hogy az kissé véres lett.

– Mit akarnak tőlem? – rikoltottam a félelemtől eltorzult hangon.

Nem feleltek, csak elkezdték letépni rólam a ruhámat. Önkívületemben kiabálva vergődtem a lány kezei között, mire ő megragadta a hajamat, és úgy belekapaszkodott, hogy kicsordult a könnyem. Közben az öregasszony a maradék ruhát is leráncigálta rólam, akárhogy rúgkapáltam. Ezek után átvonszoltak a szobán, és belöktek egy másik ajtón.

Egy homályos teremben találtam magam, ahol fekete gyertyák lobogtak, középen egy gyalulatlan asztal állt. A nedves falakból penészszag áradt és a halál émelyítően édeskés bűze.  Egész testemben reszkettem, hallottam, ahogy a fogaim hangosan összekoccannak.

Maszkos férfiak álltak a teremben, valamint egy elegáns, fekete brokátruhát viselő asszony, akit a maszkkal az arcán is felismertem.

La Voison volt az.

Két férfi megragadott, és az asztalra fektetett, majd a kezeimet és a lábaimat bőrszíjjal odakötözték. Kétségbeesetten vergődve próbáltam kiszabadulni, miközben úgy sikoltoztam, ahogy a tyúkok szoktak, mielőtt elvágják a torkukat. Az egyik mozdulattól éles fájdalom hasított az oldalamba, amitől ismét az ájulás szélére sodródtam. Felzokogtam.

A szívem vadul dobogott, a testem minden porcikája fájt, a fejem elnehezült, és éreztem, ahogy minden erő elpárolog belőlem.

Ekkor egy újabb férfi lépett a helyiségbe. Fekete miseruhájából ítélve talán abbé lehetett, szőkés, gyér haja alatt kilátszott a rózsaszín koponyája, a szeme vizenyőskék és ronda volt. Komor, békaszerű arca nem tükrözött érzelmeket. Cseppet sem érdekelte a meztelenségem, ahogy összevert testem sem. Mögötte La Voisin szolgálója jelent meg, karjában egy síró csecsemővel.

Meghűlt a vér az ereimben, félelmemben még a kiáltás is a torkomra fagyott. A gyermek meztelen volt, akárcsak én, nemrégen születhetett. A lány átadta a kisbabát az abbénak, aki mellém lépett, majd kést rántott elő, és latinul mormolni kezdett valamit

– Kérem, ne! Ne bántsa! – zokogtam elgyötörten, de már nem volt erőm tiltakozni. Úgy éreztem, elfogy levegőm, a fejemet és a mellkasomat pedig mintha összezúzták volna.

Hirtelen hatalmas robbanás hallatszott. A terem ajtaját betörték, és tucatnyi férfi rontott be. Homályosan még láttam, hogy Gabriel Nicolas de La Reynie vezeti a csapatot. A gyermeket valaki kikapta az abbé kezéből, akit azonnal a földre tepertek. A maszkos férfiak is hiába próbáltak menekülni, a rendőrök túlerőben voltak. Ekkor vesztettem el az eszméletemet.

Mikor kinyitottam a szemem, egy kicsi, puritán szobában találtam magam. Az ágyon egy fiatal férfi ült mellettem.

Bastien volt az.

– Jól van Marie Anne? – Meleg, barna szemeiből aggodalom sugárzott.

– Vizet – nyögtem. A szám kiszáradt, a beszívott levegő karcolta a torkomat.

– Ó, hogyne – mondta, és már ugrott is. Hallottam, ahogy kancsóból vizet tölt, majd gyengéden a kezembe adott egy poharat. Mohón ittam a friss, hideg vizet.

Bastien részvéttel nézett rám.

– Hol vagyok? – kérdeztem végül kábán, a fejem majd széthasadt, és minden levegővételnél éles fájdalom szúrt az oldalamba.

– A szobámban – felelte. – Tegnap éjjel visszahoztuk a kastélyba. Az orvos ellátta a sebeit. Néhány bordája eltört, de szerencsére nem esett maradandó sérülése.

A takaró alá lesve végignéztem magamon. A testem tiszta volt, akárcsak a hófehér, ropogós hálóruha, amit viseltem. Ki mosdatott le és adta rám? Elpirultam szégyenemben. Most eszméltem rá, hogy meztelenül találtak rám. Vajon Bastien is ott volt a rajtaütésen, és látott úgy, ahogy az Isten megteremtett?

Kitalálhatta, mi jár a fejemben, mert zavarában ő is elvörösödött, és magyarázkodni kezdett.

– Ne aggódjon, Madame Galerie, La Reynie házvezetőnője viselte a gondját, ő mosdatta le és adott magára tiszta ruhát. Én itt aludtam a padlón – mutatott szégyenlősen a sarokban lévő szalmazsákra.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, és vettem egy nagy levegőt. Olyan elcsigázottnak éreztem magam, hogy azt hittem, a karomat se bírom megmozdítani. Aztán hirtelen erővel megrohantak az elmúlt éjszaka borzalmas emlékei.

– Mi lesz most velem? – kérdeztem rémülten.

Bastien arca elkomorult.

– La Reynie ki akarja hallgatni. Én kértem rá, hogy ne tartóztassa le azonnal, hanem engedje meg, hogy én vigyázzak magára itt a szobámban, amíg magához tér, és kihallgathatóvá válik.

Jeges rémület járt át. La Reynie nem éppen a kellemes kihallgatásairól volt híres. Azt beszélték, semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy megkapja, amit akar. Bastien láthatta az arcomon az ijedtséget, mert gyorsan hozzátette.

– Nem hagyom, hogy bántódása essen, Marie Anne. Figyeltem magát, és pontosan tudom, mi történt.

Elkerekedett szemmel néztem rá. – Tudja?

– Igen – felelte kissé zavartan, és felsóhajtott. – Követtem magát, ez volt a feladatom.

Hirtelen nagyon ostobának éreztem magam. És én még azt hittem, hogy szerelmes belém!

– La Reynie egy ideje már szemmel tartotta Madame de Montespant.

– Maga pedig engem tartott szemmel – mondtam erőtlenül.

Szomorúan elmosolyodott. – Igen, és pont ezért tudom, hogy ártatlan.

Felhorkantam, de mielőtt kijavíthattam volna, hogy én nagyon is úgy érzem, bűnrészessé váltam valamiben, kemény léptek erősödő zaja hallatszott a folyosóról, és Monsieur de La Reynie rontott be a szobába.

Kemény, szigorú arcú férfi volt. Pár lépéssel átszelte a szobát az ágyig, és részvét nélkül, komoran meredt rám.

– Madame Galerie tájékoztatott róla, hogy feltehetően magához tért. Rendes körülmények között a Bastille-ban lenne a helye, de Bastien kezeskedett magáért, és szentül állítja, hogy ártatlan. Mondja el, mit tud! – parancsolta. – Hogyan került oda? Ki küldte a fekete misére és milyen célból?

Hát az volt! Egy fekete mise. Egy szűz lány és egy újszülött vére. Hallottam már ilyesmiről korábban, mielőtt Versailles-ba jöttem volna, de sosem gondoltam, hogy a Madame ilyesmire képes lenne. A szüzeket az áldozó oltárra fektetik meztelenül, míg a csecsemő vérét kiontják. Engem talán életben hagytak volna, de az a férfi megölte volna a csecsemőt, ha nem ütnek rajtunk a rendőrök. Vajon hányan voltak már előttem? Hány szűz udvarhölgy feküdt azon az oltáron? És én nem tudtam semmiről! Hányingerem lett, és öklendezni kezdtem.

 La Reynie-t nem hatotta meg a rosszullétem.

 – Beszéljen! – kiáltotta.

Rápillantottam a fölém tornyosuló férfira, aki részvét nélküli, szigorú tekintettel meredt rám. Versailles-ban mindenki rettegett tőle. Nem ok nélkül. A félelem vasmarokként szorította össze a torkomat. Mi lesz velem, ha elárulom Madame de Montespant? Mi lesz, ha letartóztatják? És ha engem is belerángatnak? Ha elítélnek boszorkányságért vagy akár gyilkosságban való bűnrészességért?

– Beszéljen! – üvöltötte ismét teli torokból La Reynie, és bajszos fejét ijesztően közel dugta az arcomhoz. – Ki küldte oda?

Bastien tétova mozdulatot tett, mintha a védelmemre akarna kelni. Groteszk módon az jutott eszembe, amit La Voisin mondott nekem. Igen, itt az ideje eldöntenem, hogy ki is vagyok valójában. A saját utamat kell járnom, és azt kell tennem, ami helyes, bármi legyen is az ára.

– Madame Prosé – kezdtem halkan. – Azt mondta, hogy Madame de Montespan hívat. Gyanús volt, de engedelmeskedtem. Végül a kastélyon kívül lyukadtunk ki. Ott két férfi betuszkolt egy kocsiba, és elvittek arra a borzalmas helyre. – A vallomásom kétségbeesett mentegetőzésbe fordult. – Esküszöm, nem tudtam semmiről! Fogalmam se volt, mit akarnak tőlem!

La Reynie felemelkedett, az arca kisimult, de semmit se tudtam kiolvasni belőle. A szívem hevesen dobogott. A sorsom ennek a férfinak a kezében volt. Hisz nekem, vagy továbbra is cinkostársnak tart?

– Sosem vett részt hasonló szeánszon korábban? – kérdezte végül.

– Nem, esküszöm!

Összehúzta a száját. – És nem is hallott ilyesmiről a többi lánytól?

– Nem – feleltem őszintén.

– Tudja maga, hogy kicsoda La Voisin? – kérdezte, miközben majd felnyársalt a tekintetével. Semmi kétség, Le Reynie félelmetes ember volt.

Nagyot nyeltem, és lassan, bizonytalanul bólintottam. A rendőrfőnök érdeklődve oldalra fordította a fejét és úgy meredt rám, mint egy furcsa madár.

– Honnan ismeri?

Kiszáradt a szám. Eszembe jutott La Voisin félelmetes szeme. Boszorkány. Egészen biztos. Ha nem mondom el az igazat, La Reynie bizonyosan a börtönbe vitet, ahol addig kínoztat, míg a saját anyámat is gyilkossággal vádolom. Bastienre néztem. Bátorítóan elmosolyodott.

Megacéloztam hát a lelkem, hogy tartani tudjam magam egy perccel ezelőtt született elhatározásomhoz, és egyenesen La Reynie szemébe néztem.

 – Pár héttel ezelőtt találkoztam vele. Madame de Montespan küldött oda, és át kellett vennem tőle egy üvegfiolát. Nem tudom, hogy mi volt benne. Csak annyit mondott, hogy erről senkinek se beszélhetek. Aztán tegnap éjjel azon a szörnyű helyen, La Voisin szobalánya vetkőztetett meztelenre, és ő hozta be az abbénak a csecsemőt… – Elcsuklott a hangom. Felfordult a gyomrom, ha az éjszaka történtekre gondoltam.

– És ő? La Voisin? – kérdezte sürgetve La Reynie. – Ő is ott volt a fekete misén?

Egy pillanatig tétováztam, mire rám üvöltött.

– Ott volt?

Bólintottam. Egy légy valahogy beröppent a szobába, és idegesítően zúgva bolyongott körbe-körbe. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő odabent, a két férfi szótlanul meredt rám. Az egyik arca aggodalmas, a másiké elégedett volt. La Reynie végül bólintott.

– Okos kislány – mondta, majd az ujjamon lévő gyűrűre meredt. – Madame Montespan adta magának?

Ismét bólintottam, majd levettem a gyűrűt és odaadtam neki. Nézegette egy ideig, majd sarkon fordult, és elviharzott.

Ijedten néztem utána.

– Most hova megy?

Bastien képtelen volt tovább uralkodni az érzelmein. Közelebb lépett, és letérdelt az ágy mellé.

– Ne féljen! Nem engedem, hogy bántódása essen! Tudom, hogy ártatlan!

– Mi lesz most velem?  – kérdeztem riadtan. – Madame de Montespan már biztos tudja, mi történt!

– Itt nincs biztonságban, Marie Anne – válaszolta őszintén. – A király engedélyt adott arra, hogy La Reynie, Colbert és Louvois felállítsanak egy különbíróságot a mérgezési esetek kivizsgálására. Eddig titokban kellett folytatni a nyomozást, de most, hogy elegendő bizonyíték gyűlt össze La Voisin letartóztatásához, már hivatalos lesz. Mivel Madame de Montespan is érintett lehet, veszélyben az Ön élete is. Megkérem La Reynie-t, engedélyezze, hogy ne kelljen hivatalos vallomást tennie.

Elszorult a torkom, mintha csak egy hatalmas, erős kéz szorongatná. Az életem az elmúlt években csak a menekülésről szólt.

– Miért engedné meg ezt La Reynie? – kérdeztem rekedten.

Elmosolyodott.

– Fogalmazzunk úgy, hogy tartozik nekem egy szívességgel.

Beletörődően felsóhajtottam.

– És akkor mi lesz velem? Itt nem maradhatok, haza pedig nem mehetek a családomhoz – mondtam, de nem kívántam megindokolni, hogy miért.

Bastien fáradt arcán újabb ragyogó mosoly terült szét.

 – Volna egy ajánlatom. Kérem, ne utasítsa vissza azonnal, bármilyen őrültségnek is hangzik. Legyen a feleségem, Marie Anne! – Miután első meglepetésemben nem szóltam semmit, felbátorodva folytatta. – Tudom, hogy rangban nem vagyok méltó az Ön családjához, de rendes fizetésem van, és képes vagyok tisztességesen eltartani. Még van egy évem, amit itt kell leszolgálnom Monsieur de La Reynie mellett, de már kérelmeztem, hogy utána helyezzen át a szülővárosomba, Laonba. Az édesanyám ott él, és van egy kényelmes házunk.

Belenéztem meleg, barna szemébe, mely reménykedően csillogott. Bíztató mosolya felébresztett bennem egy régi emléket. Anyám mosolygott rám így, amikor úszni tanultam a halastóban, de nem mertem bemenni a mélyvízbe, ahol már nem ért le a lábam. Azt mondta akkor: „A bátorság nem olyasmi, chérie, ami velünk születik. A bátorságunkért magunkkal kell megküzdenünk”.

Még aznap titokban megesküdtünk egy Versailles melletti kis kápolnában.

La Reynie valóban beleegyezett, hogy nem hallgat ki hivatalosan, így a nevem semmilyen dokumentumon nem szerepelt. Mint később kiderült, ezzel Bastien valóban az életemet mentette meg.

Másnap elhagytam Versailles-t. Könnyes szemmel intettem búcsút a kastélynak. Senkitől nem köszönhettem el, még Antoinette-től sem. A további eseményekről így már csak Bastien beszámolójából értesülhettem.

La Voisint, akinek valahogy sikerült elmenekülnie a fekete mise helyszínéről, másnap letartóztatták. A vád kuruzslás, méregkeverés és abortusz volt. Eleinte tartotta magát, de a kínvallatások során végül bevallotta a közel kétszáz nemesember nevét, aki tőle vásárolt különböző mérgeket. Végül harminchatot közülük halálra ítéltek. La Voisint, eredeti nevén Catharine Monvoisint pedig máglyán elégették. A fekete misén résztvevő miseruhás férfit, Guibourg abbét élete végéig börtönbe vetették.

A per során először La Voisin lánya, Marie Marguerite Monvoisin vádolta meg hivatalosan Madame de Montespant, aztán egy másik sátánista boszorkány, La Filastre is. A király azonban ekkor leállította a különbíróság működését. Akik a Madame-ra tettek vallomást, sosem szabadultak többé a Bastille sötét vermeiből.

Madame de Montespan így továbbra is érinthetetlen maradt. És bár elveszítette a király kegyét és címét, Versailles-ban maradhatott, egy különálló kis házban, ahol Lajos gyakran meglátogatta. Nem meglepő módon azonban, ezek után Madame de Maintenon került a legbizalmasabb pozícióba, és a királyné hamarosan bekövetkező halála után Lajos feleségül is vette.

Nem mondom, hogy soha nem gondolok Versailles-ra. Gyakran eszembe jut a kastély, a pompás termekkel, a nevető emberekkel; a hatalmas park az égig érő fákkal, és az az emelkedett hangulat, ami mindent átjárt. De sokszor álmodom azzal a rettenetes éjszakával is, amikor kis híján halálra vertek, és ahol egy őrülten szerelmes asszony utasítására csaknem feláldoztak egy csecsemőt. Ilyenkor zihálva ébredek a saját sikoltozásomra, Bastien pedig lehunyt szemmel átölel, és szorosan tart, ameddig újra meg nem nyugszom.