Tóth Hajnal: Az ezer özvegy faluja

Aranyrög pályázati novella, a történet 348 pályázó között kiemelt lett

 

– Meséljen a karácsonyról. Milyen élmények fűződnek hozzá?

– Mézeskalácsillat. Harangszó. Hólepte táj. Anyám napok óta süti a süteményeket reggeltől estig. Nemcsak nekünk, hanem a megrendelőknek a faluból. A spejzben sorakoznak a beigli-k, mézeskalácsok, zserbók és mandulamagok.

– Idillinek hangzik. Nem hiányzik?

Ekkor török meg. Három hónapja járok ehhez a nőhöz és még nem látott sírni. Nem is jöttem volna el hozzá, ha Sára nem erőlteti. Azt mondta, muszáj.

Az ajkamba harapok. Egy kövér könnycsepp akadálytalanul gördül végig az arcomon, bármennyire is próbálom megakadályozni.

–  De. Nagyon – ennyit bírok kinyögni.

–  Őt hol ismerte meg?

A kérdés váratlanul ér. Felkapom a fejem. Mindent elmondtam már róla. A végéről. Az elejéről még nem beszéltünk. Remeg a szám. Az emlék úgy kúszik fel a torkomon, mint az epe, éget és mar.

– Otthon. Karácsonykor. A szokásos karácsonyi kirakodóvásárban a forraltboros stand előtt találkoztunk. Persze mindig is ismertem. De akkor történt valami. Három hónappal később már a menyasszonya voltam.

A pszichológusnő közelebb emeli a fejét. Látom az arcán, hogy nagyon koncentrál.

 – És mikor kezdett el gyanakodni?

Nyelek egyet. Elszorul a torkom.

– A halála előtt egy nappal.

A nő hátradől. Figyelmesen tanulmányoz, majd így szól. – Emma, szerintem haza kellene mennie. Két nap múlva karácsony. Jót tenne magának. És tudja, nem menekülhet örökké.

Megköszönöm a beszélgetést, fizetek, majd egyeztetünk időpontot januárra. Odakint hideg szél fúj, bár korántsem olyan hideg, mint otthon. Otthon. A Mátrában. Öt éve nem mentem haza. Az volt az utolsó karácsony.

A hideg csípi a szemem, könnyezve sétálok haza. A körúti bérház földszintjén van albérletem, ami zajos és sötét, de ezt kifejezettem szeretem. Ha csend lenne, akkor többször hallanám az elmém mélyéről sikító emlékek hangját. Ha fény lenne, jobban látnám magam a tükörben. Megöregedtem. Szinte pár nap alatt. Tudom, hogy jóval idősebbnek nézek ki a koromnál. A hajamat festenem kell, pedig még csak harmincöt vagyok, de öt éve egyik napról a másikra megőszültem. Nem szeretek a tükörbe nézni.

A lakásban kicsit hűvös van, ezért feltekerem a konvektort. A falra felszerelt szénmonoxid riasztó lámpája egypercenként zölden villan egyet. Ez is Sára ötlete volt. Engem nem érdekelt.

Odalépek a konyhapulthoz, letekerem a whiskeys üveg tetejét és töltök magamnak egy fél pohárral, majd gyorsan felhajtom. Próbáltam antidepresszánsokat, nyugtatókat, de semmi nem segített. Egyedül a whiskey jött be. Nem tartom magam alkoholistának. Csak iszok egy fél pohárral, ha az emlékek feljönnének.

Az elmúlt öt évben félévente költöztem. Jártam Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban is, Norvégiában egy teljes évet maradtam. Tetszett a sötét és a hideg. Ott el lehetett rejtőzni. Alig egy éve jöttem haza, amikor az apám meghalt. Azóta Pesten élek, egy kávézóban dolgozom és három hónapja terápiára járok.

Megcsörren a mobilom. A bátyám az. Ő Svájcban él.

–  Szia – szólok halkan a telefonba. Már tudom, mit akar mondani.

–  Szia, Emma. Hogy vagy?

Újabb adagot kortyolok a whiskey-ből. – Jól – hazudom.

–  Gondolkoztál azon, amit mondtam? – kérdezi.

Mormogok valamit válaszul.

–  Egyszer haza kell menned, Emma – mondja – Nem menekülhetsz örökké.

Nagy levegőt veszek. Ma már másodszorra mondják nekem ezt a mondatot.

– Nézd, próbáltam beszélni a főnökömmel, de nem engedett el. Most én leszek az ügyeletes. Haza kell menned anyához. Nem tenne neki jót, ha egyedül lenne Szenteste. Az első karácsony apa nélkül.

Tudom, hogy igaza van, és tudom, hogy haza kell mennem. De még nincs erőm hozzá. Elköszönünk, és töltök egy újabb adag whiskey-t. Majd még egyet. Minden pohár után megfogadom, hogy ez az utolsó.

 

Másnap arra ébredek, hogy valaki rázogat. Sára az. Pofozgatja az arcom. Nagy nehezen magamhoz térek, majd rohanok is mosdóba hányni.

– Uramisten, Emma! – kiáltja Sára és orvoshoz akar vinni.

Ránézek az órára. Délután öt óra van. Elkéstem a munkából. Felpattanok, felkapom a ruháimat és hívom a főnököm.

– Nagyon sajnálom, Laci, ígérem nem fordul elő többször!

– Emma, ez már a sokadik ilyen alkalom – nyögi fáradtan a főnököm – Sajnálom.

Vége, kirúgtak. Engem, aki annak idején osztályelsőként végzett a főiskolán. Aki három évben is megkapta az év beosztottja címet. Az elmúlt öt évben sosem csúsztam szét annyira, mint amióta hazaköltöztem. Dühömben a falhoz vágom az üres whiskey-s üveget. Sára csak áll és néz.

– És most mi lesz? – kérdi.

Némán nézem a falat pár percig. – Hazamegyek – felelem.

 

Semmi sem változott. A busz a posta előtt áll meg, mellette a Coop üzlet, ahol anyám dolgozott. A bátyámmal minden nap suli után ide jöttünk, ahol anya adott nekünk egy-egy kakaós csigát, amit reggelről tett félre. Hideg van, a talpam alatt ropog a fagyott hó. A leheletem látszódik a levegőben, akárcsak a kis házakból lassan tekergő füstcsíkok. Télszag van. Égett fa, hó és fenyőillat. Alig járnak az utcán. Akik jönnek, megbámulnak. De pont erre számítottam.

A falu mellett húzódó erdő szinte körbe ölel, egyszerre védelmez és fojt meg. Úgy érzem, hogy nem kapok levegőt. Minden arra az öt évvel ezelőtti karácsonyra emlékeztet. Úgy tűnik errefelé minden nagy dolog karácsonykor történik.

Benyitok az öreg fakapun. Nyikorog. A tornácon fekete-fehér macska nyávog üdvözlésképpen. Mintha ezer éve jártam volna itt. Itt nőttem fel, ahogy az anyám és a nagyanyám is. A fehérre mázolt bejárati ajtóról pattog a festék. Egyből a konyhába érek, azonnal megcsap a mézeskalács illata. Nagyanyám a búbos kemence mellett ül, akár egy vénséges vén madár, ráncos kezeivel diót tör. Anyám nekem háttal tésztát nyújt, az utolsó adag beigli-t, ami nekünk készül. Az asztalon nagy kartondobozokban sorakoznak az elkészült sütemények. Mákos és diós beigli-k, a tetejük tökéletes, fényes, nem repedezett. Zserbók, tojásfehérjével dísztett mézeskalácsok, mandulamagok, zöld színű pisztáciakrémmel töltve. Kislánykoromban éjszakáig ültem a kemence előtt és ütögettem ki a kis tepsikből a barna süteményeket.

Az ajtó nyikorgására anyám megfordul.

– Emma! – kiáltja csodálkozva, és megtörli a kezét a kötényében – Nem is mondtad, hogy jössz.

Odalépek, puszit adok, majd lehajolok nagyanyámhoz, őt is megpuszilom. Némán tartja az arcát, bőre vékony akár a pergamen, szeme két apró fekete golyó. Mindig is úgy éreztem, a nagyanyám a vesémbe lát.

– Piaszagod van – morogja.

Anyám szemrehányó pillantást vet rá. – Mindjárt megyek, befűtök a szobádba, meg húzok neked ágyneműt.

Bólintok, majd vállamon a hátizsákommal hátramegyek a szobámba. Ez egy régi, többgenerációs parasztház, amelyhez mindig hozzátoldottak még egy szobát. Így enyém a leghátsó. Hideg van, itt nem fűtenek. Az ablakon át egyenesen az erdőre látok. A sűrűn nőtt fenyőfák úgy figyelnek, mintha őrt állnának. Pánik fojtogatja a torkomat. Már most érzem, hogy hiba volt hazajönnöm.

Ledobom a táskám az ágyra, és előkeresem belőle a flaskámat. Whiskey van benne. Meghúzom és ahogy az ital végigfolyik a torkomon, a pulzusom lelassul. Úgy érzem, nincs itt bent elég levegő, így kimegyek az udvarra.

A hideg jót tesz. Mélyen beszívom a friss levegőt, szinte égeti a tüdőm, mégis azt érzem, hogy tisztít. Két varjú száll a kopasz diófa ágára és károgni kezd. Fényes fekete szemükkel mintha engem néznének. Egy autó áll meg a ház előtt. A polgármester felesége száll ki belőle. Haja frissen berakva, szőrmegalléros kabátot visel. Nem akarok vele beszélgetni, ezért gyorsan kisietek az utcára, köszönök, majd elindulok lefelé az utcán. Pár pillanatig a hátamban érzem a tekintetét.

Sehol egy lélek. Már az utca közepén járok, amikor egy autó hangját hallom közeledni. Félrehúzódok, de a sofőr lassít. Miklós az.

– Emma! – kiáltja – Ezt a meglepetést!

Ő az egyik helybéli zsaru. A rendőrségi terepjáróban ül, vastag kabátban, kisfiús arcát kicsípte a hideg.

– Meddig maradsz? – kérdezi.

– Még nem tudom – felelem.

– Egyik este megihatnánk valamit Joe-nál – ajánlkozik mosolyogva.

Bizonytalanul bólintok, mire ő kacsint és elhajt. Osztálytársak voltunk általánosban. Azt hiszem, azóta szerelmes belém. Akaratlanul is arra gondolok, mennyivel jobban jártam volna, ha hozzá megyek feleségül.

Egészen a templomig felsétálok. Kisüt a nap. Az atya épp akkor jön ki a parókiáról, fekete reverendája vitorlaként száll a frissen feltámadt szélben. Nézem egy pillanatig, majd sarkon fordulok.

Mire hazaérek már teljesen átfagyok. Az összes sütemény eltűnt az asztalról, kisült a beiglink is, anyám a halászlevelet kavargatja.

Letusolok, átöltözök, majd a nagyszobában ülünk le a porcelánnal megterített asztal köré és csendben eszünk. Három nő. Három özvegy. A gondolat késként hasít belém. Mindig is így emlegették a falut. Az ezer özvegy faluja. A férfiak errefelé korán halnak.

A leves után eszünk kis süteményt, majd bemegyek a szobámba, hogy ledőljek az éjféli miséig. Nem akarok elmenni, de ha nem akarok balhét, muszáj lesz.

Éjszaka még hidegebb van. Csípi az arcom. Apám öreg Opeljében ülünk, én vezetek, pedig már ittam, ezért meg a vastag réteg jég miatt nagyon lassan megyünk.

A templomban az ilyenkor szokásos tömeg fogad. Nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek hada. Régen ez jó volt, védelmező háló, puha, ölelő kar, most inkább fojtogató kéz. A mise után a templom előtt ismerős arcot pillantok meg a tömegben. Ő is észrevesz. A szeme megvillan, ha rajta múlna, már rég halott lennék. Éva az, a férjem anyja. A néhai férjem anyja. Mindig is mindenért engem hibáztatott. Most is engem hibáztat.

Hazaérve aludni próbálok, de nem jön álom a szememre. A whiskey sem segít. Odakint süvít a szél, a fák ágai karcolják az ablaküveget.

Arra ébredek, hogy valami nyikorog. A bejárati ajtó nyitva van. Besüvít a havas szél. Mezítláb megyek ki a hóba. A diófa ágán egy alak himbálózik a szélben. A Hold megvilágítja az arcát. A férjem eltorzult, halott arca néz vissza rám.

A saját sikoltásomra ébredek. Az ágyban fekszem, a torkom kiszáradt, a hátamon folyik az izzadság. Az éjszaka elmúlt, kora reggeli fény világítja meg a szobát, de múlt árnyai itt maradtak.

Anyám ront be, az arca sápadt. Megnyugtatom, hogy jól vagyok, mire bólint és kimegy, pedig mind a ketten tudjuk, hogy nem vagyok jól.

A konyhában tejeskávé illata száll, iszom egy kortyot, elmajszolok hozzá egy szelet diós beigli-t. A nagyanyám a szokásos helyén ül a kemence mellett, anyám kavargat valamit a tűzhely előtt. Senki se szól egy árva szót se. Az egész ház nyom, úgy érzem, mintha nem kapnék itt levegőt. Felöltözök, majd sétálni indulok. A flaska a zsebemben lapul. Odakint szürkeség és nappali félhomály, mintha egy álomban lennék. Nagyot kortyolok a whiskey-ből.

Magam se tudom miért, az erdő felé fordulok, szinte megbabonáz a fenyőfák illata, a csend, a hó, a néma táj. Az erdőben még sötétebb van, félelmetes érzés itt lenni, mintha figyelne valaki, mégis hajt valami tovább, egyre beljebb merészkedek.

Mögöttem megreccsen egy ág, hátra kapom a fejem. Biztosan érzem, hogy követ valaki. A szőrszálak felállnak a nyakamon. Érzem, hogy figyelnek. Hiába fordulok körbe, sehol nem látok senkit. Tovább indulok.

Ismét zajt hallok. Megfordulok. Ezúttal lassan, mert tudom, hogy ezúttal van ott valami. Két fenyőfa között egy szürke farkas áll. Engem néz. Megfagy az ereimben a vér. Ösztönösen a pisztolyomhoz nyúlok, csak utána esik le, hogy már nem vagyok zsaru. Öt évvel ezelőtt, az egész életemmel együtt ezt is feladtam.

Egy szívszorító percig egymást nézzük az erdő mélyén. Aztán a farkas megfordul, és elindul. Pár méterrel odébb megáll, és rám néz. Az az őrült gondolat fészkel a fejembe, hogy azt akarja, hogy kövessem. És bármilyen őrültség is, elindulok utána.

Egyre mélyebben hatolunk be az erdőbe, a hó csaknem a térdemig ér. A farkas jó pár méterrel előttem jár, de mindig megáll és visszanéz, hogy követem-e. Hegyoldalon kapaszkodunk fel, a fák ismerősek, itt a forrás és tudom, mit fogok meglátni a kis tisztáson.

A régi faház. Megtorpanok. Zúg a fejem. Nem akarok továbbmenni. A farkas azonban elszántan halad tovább, egyenesen a ház bejárata előtt áll csak meg. Hátranéz. Nem akarok odamenni. Évek óta nem jártam abban a kis faházban, és öt éve még csak a közelébe sem akartam jönni. A farkas kitartóan néz. Van valami a tekintetében, ami miatt érthetetlen okból elindulok.

A kulcs a szokott rejtekhelyen van, az ajtó nyikorogva kitárul. Odabentről áporodott levegő, fa és enyhe füstillat áramlik ki. A szívem a torkomba dobog. Belépek. Ezt a kis házat még a férjem nagyapja építette magának. Szeretett ide elvonulni. A férjem is szeretett ide elvonulni. A kapcsolatunk idején néha elhozott ide, romantikus volt és vad, csak mi, a ház és az erdő. Aztán nem hívott többet. Azt mondta, egyedül szeret itt lenni. A valóságban ki tudja, miket művelt itt.

Nem tudom, mi késztet rá, de elkezdem tüzetesen átnézni a házat. Módszeresen, mint annak idején zsaru koromban. Nem telik bele húsz perc, meg is találom az egyik könyvbe rejtve a leveleket. Remegő kezemben tartva olvasom el őket. Valaki tudta. Valaki tudta, mit művelt a férjem és ezekben a levelekben arra szólította fel, hogy hagyja abba. Megfenyegette, hogy ha nem teszi, akkor halálos veszélybe sodorja magát.

Egészen a faluig rohanok. Ég a tüdőm, hevesen ver a szívem. Hazafutok a régi Opelért és az őrsre hajtok.

Miklós az asztalánál ül a számítógép előtt. Köszönés nélkül rontok rá és egy szuszra mesélek el mindent.

– Emma, István öt éve halott. Vége van, engedd el – mondja lassan és nyugodtan, mintha csak egy gyerekkel beszélne.

Elönt a düh. – Nem érted? Valaki tudta, hogy mit művelt! – rázom a kezemben tartott leveleket – És ez valaki megfenyegette!

Miklós átfutja a leveleket, majd sóhajt. – Nincs rajtuk dátum. Nem tudhatjuk mikor írták őket. Lehet azután, hogy mindenki megtudta a dolgot.

Fintort vágok. – Ennyi levelet nem írhatott valaki nem egészen egy nap alatt! – sóhajtok – Szóval nem akarsz tenni semmit?

Most ő sóhajt egyet. – Engedély nélkül mentél abba a házba.

– Az a ház a férjemé – sziszegem.

– Te örökölted? – vonja fel a szemöldökét.

Megfogott. A ház a férjem anyjáé, mindig is az övé volt. Miklós összeszorított szájjal bólogat. – Szóval engedély nélkül bementél valaki más házába és engedély nélkül elhoztál onnan dolgokat. Emma, hidd el, ezért csak te fogsz bajba kerülni. Kérlek, felejtsd el az egészet és vidd vissza azokat a leveleket.

Elképedve nézek rá, majd szó nélkül sarkon fordulok, becsapom az ajtót. Még útközben hívom Palikát.

– Szeretnék belenézni István aktájába – mondom.

– Uramisten, Emma! Itthon vagy? – kérdezi.

– Igen, tudsz segíteni?

– Ma nem dolgozom.

–Tudsz szólni valakinek?

Egy óra múlva már a megyei rendőrség irattárában ülök egy ősöreg, sárgára fakult asztali számítógép előtt és István boncolási jegyzőkönyvét olvasom. Nem szabadna itt lennem, hiszen már nem dolgozom itt, erősen tilosban járok, de mégis muszáj.

A halál oka kötél általi fulladás. Megnézem a fényképeket. Most csak a zsaru van jelen, a nő, akinek összetört a szíve, nincs itt. A csuklóján felfedezek valamit. Kinagyítom a képet. Aztán tovább olvasom a boncolási jegyzőkönyvet. Elképedve veszek egy hatalmas levegőt, majd megnézem az ügyben eljáró nyomozó nevét. Döbbenetemben a szám is tátva marad. Kilépek a gépből és már indulok is.

Négyemeletes társasházi lakás előtt állok. Megnyomom a kapucsengőt. Rekedtes női hang szól bele.

– Emma vagyok. Beszélni szeretnék veled – mondom és nem vagyok benne biztos, hogy válaszol egyáltalán.

– Mit akarsz? – kérdezi a fáradt női hang.

– Kérlek, gyere le.

Nem tudom, hogy lejön-e. De hamarosan feltűnik az üvegajtó mögött. Pufidzsekit visel, farmert és bakancsot. Szőke haját lófarokba köti. Kilép az ajtón, majd megáll előttem és összekulcsolja a kezét.

– Mit keresel itt?

– Miért nem foglalkoztál azzal, hogy István kezét megkötözték a halála előtt?

– Tessék? – kérdezi, az arca dühös.

Összehúzom a szemem. – Te nyomoztál az ügyben. Ami eleve fura, figyelemmel a barátságotokra. Akárhogy is, de megnéztem a boncolási jegyzőkönyvet. A patológus leírta, hogy István kezén kötélnyomokat talált. Eszerint megkötözték. Nem tudja megkötözni a saját kezét és felakasztani magát! Miért zártad le a nyomozást mégis annyival, hogy öngyilkosság történt?

– Nem értem mit akarsz ezzel. Öt éve történt!

– Miért nem vettél tudomást a csuklóján lévő kötélnyomokról?

– Menj haza és felejtsd el az egészet – mondja, majd meg akar fordulni, de megfogom a karját.

– Miért zártad le azzal, hogy öngyilkosság történt? – kiáltom. Úgy döntök, neki nem szólok a zsaroló levelekről. Nem bízok benne.

Keményen lefejti ujjaimat a karjáról. – István egy beteg ember volt. Vagy már elfelejtetted? Elfelejtetted? – kiáltja, majd sarkon fordul és besiet a házba. Az üvegajtó hangosan csapódik mögötte.

Nem, nem felejtettem el, hogy István mennyire beteg volt. Karácsony másnapjára engem osztottak be ügyeletesnek. De mire beértem kiderült, hogy az egyik kollégám cserélni akar velem. Így hazaindultam, de nem szóltam Istvánnak, hogy meglepjem.

Beléptem a lakásba, de a földszint üres volt. Az emeletre indultam, és a hálószobából kiszűrődő hangok hallatán meghűlt az ereimben a vér. Feltéptem az ajtót. Az elém táruló látványtól majdnem elájultam. A kislány a férjem előtt térdelt. Meztelen volt, apró mellei még alig indultak fejlődésnek. A férjem is meztelen. Az arcát sosem felejtem el. Egy szörnyeteg arca volt.

A szememet elönti a könny. Alig látom az utat. Nem nagyon emlékszem arra a napra, csak arra, hogy üvöltöttem, mint egy sakál, mire átrohantak a szomszédok. A kislányt Lillának hívták, tizenkét éves volt, a férjem egyik tanítványa. A férjemé, aki a helyi általános iskola igazgatója volt. Kiderült, hogy hónapok óta összejártak.

Az orvos nyugtatót adott. Anyáméknál aludtam. Az egész falu forrongott. Másnap reggel, amikor hazamentem, hogy összeszedjem a cuccaimat, én találtam meg Istvánt egy kötélen lógva a hátsó kert egyik fáján.

Joe kocsmája előtt állítom le az autót. Bemegyek és kérek egy whiskey-t. A kocsma tele van a helyi alkeszokkal, akik üveges tekintettel bámulnak rám. Lehajtom az italt és kérek még egyet, amikor valaki leül mellém. Miklós az.

– Hogy vagy? – kérdezi.

– Jól.

Int egy sörért. – Felszabadult egy hely. Itt a körzetben. Béla bácsi nyugdíjba ment.

– Nem leszek többé zsaru – felelem.

– Pedig jó zsaru voltál – mondja és belekortyol a sörébe.

Nagy levegőt veszek. Egyáltalán nem vágyom most társaságra. Egyedül akarok lenni a gondolataimmal. Biztos vagyok benne, hogy Istvánt megölték. Ki tehette? Vagy ezer ember. Mindenki a fejét akarta. Lilla apja állítólag halálosan megfenyegette. Ki küldte a leveleket? Biztosan érzem, ha őt megtalálom, megtalálom a gyilkost. Judit miért nem foglalkozott a nyomokkal? Lefizették? Vagy ő a gyilkos?

Judit. Attól a perctől kezdve gyűlölt, hogy István udvarolni kezdett nekem. Hivatalosan csak barátok voltak, de én mindig is azt éreztem, hogy Judit szerelmes a férjembe. Titkon, reménytelenül és viszonzatlanul.

– Tudom, hogy István halála ügyében nyomozol – töri meg a csendet Miklós.

Nem válaszolok.

– Miért nem hagyod annyiban? – kérdezi.

– Nem tudom annyiban hagyni! – csapok az asztalra, majd fizetek és kiviharzok a kocsmából.

A kocsim előtt ér utol.

– Tudod te, milyen érzés az, amikor a férjedről kiderül, hogy egy mocskos pedofil? – üvöltöm. – Ráadásul az egészet az orrod előtt csinálta évekig és te még csak nem is gyanakodtál, pedig egy kibaszott zsaru vagy? – kiáltom, majd minden erőm elhagy és zokogni kezdek.

Miklós odalép hozzám, nagy karjával magához húz és szorosan tart, ameddig üvöltve bömbölök. Valami nagyon régen eltemetett fájdalom tört most utat magának és ha akarnám se tudnám már visszazárni.

– Ráadásul még haláláért is felelősnek érzem magam! Mindig is azt éreztem, hogy miattam ölte meg magát. Nem tudom annyiban hagyni! – kiáltom.

– Megértem – feleli – Segítek neked. De egyet jegyezz meg! – a kezeibe veszi az arcom – Nem te vagy felelős a haláláért!

Egy pillanatig azt hiszem, hogy megcsókol és egy pillanatig vágyom is rá. Talán ő is erre gondol, de végül elenged és magához ölel.

Megebédelünk a helyi kis étteremben, a Fürge Mókusban és kiosztjuk a feladatokat. Miklós a faluban fog kérdezősködni, hátha látott valaki valamit, én pedig elmegyek Győző bácsihoz.

Győző bácsi a városban él, és a helyi újság tulajdonosa. Mindent tud arról, ami a környéken történik. Arról is, ami itt, Mátraerdőbényén történik. A lakásában fogad engem, ami olyan, mint egy régiségkereskedés. Győző bácsi ugyanis a hírek mellett az antikvitás nagy gyűjtője.

– Emmácska! – tárja ki az ajtót, nagy hasán feszül a kockás szvetter.

Beterel a nappaliba, főz egy teát, elém teszi a kínai porceláncsészében. Győző bácsi maga is egy jelenség, kövér, az arca szederjes, az orra, mint egy krumpli.

– Miben segíthetek Emmám? – kérdezi rekedt hangján és a kezeit maga előtt sátorként összeérinti.

– István halála. Hallottál valamit? Bármit, ami nem öngyilkosságra utalt volna?

Megrázza a fejét. – Nem. Miért, van valami? – kap az infón, akár egy vércse.

– Nem tudom, még nem tudom. Csak érdekel.

– Értem – mondja és nem kérdez többet, de a szeme ravaszul villan.

– Megnézhetem a régi újságokat? – kérdezem, mert tudom, minden lapot eltesz.

– Persze, menjünk az irodába.

Egész délután a szerkesztőség irattárában ülök és a régi újságokat böngészem. Istvánról nem találok semmit. Pontosabban semmi újat. Gyermekmolesztálás, pedofília, az általános iskolai igazgató, a közösség megbecsült tagja, a jóképű tanár, aki a kiskorú diákjával folytatott viszonyt, majd öngyilkos lett.

Megnézem a régebbi újságokat, hátha akad valami. Mátraerdőbénye neve évről évre feltűnik a hasábokon. Baleset, öngyilkosság. Mind férfiak. Persze én is emlékszem az esetekre. De így egyben olvasva egészen más. Előveszem a noteszom és elkezdtem kiírni a neveket. Szinte évente, vagy kétévente történik valami haláleset. Van, akit az áram rázott meg, más leesett a létráról. De volt, aki megölte magát.

Az egyik esetre kifejezetten emlékszem. Gyerek voltam még, de akkoriban nagy port kavart. Sándor Géza, a helyi kovácsmester egyik este a kocsmából hazafelé lezuhant a hegyoldalon és szörnyethalt. Sokat ivott. Mindenki tudta, hogy verte a feleségét, ezért olyan nagyon senki sem sajnálta. Főleg az asszony nem.

Hátradőlök a széken. A fejemben kavarognak a gondolatok. Nem tudnám megmondani, miért fogtam szagot. De szagot fogtam. Mint egy jó vadászkutya és tudom, hogy nem eresztem a szagot.

A jegyzetfüzetemet a hátizsákomba dugom, majd elindulok. Útközben Miklós telefonál.

– Van valami? – kérdezem izgatottan.

– Semmi. Neked?

– Nem tudom. Találkozzunk.

Nem akarok nyilvános helyen erről beszélni, ezért az erdő szélén találkozunk. A falusi kémhálózat már biztosan kiszúrt minket, de nem érdekel, ha azt hiszik viszonyunk van.

– Döbbenetes, de eddig fel se tűnt, hogy szinte minden évben meghalt valaki balesetben vagy öngyilkosság által – hadarom – És csak férfiak!

Miklós értetlenül néz rá. – És?

Csettintek a nyelvemmel. – Mindegyik baleset volt, vagy öngyilkosság. Nyilván meghaltak mások is, betegségben vagy öregség miatt, de ez a sok baleset és öngyilkosság elég furcsa.

Miklós sóhajt egyet. – Mire akarsz kilyukadni?

Be kell ismernem magamnak, hogy nem tudom. – Csak van egy érzésem, hogy valami, valami nem stimmel… Meg kell néznem az összes aktát, a kórboncnok jelentését, lehet mindegyiknél felfedeznék valamit, mint Istvánnál.

– Szerinted ki ölhette meg Istvánt?

Az ajkamba harapok. – Akárki. Lilla apja vagy talán Judit.

Döbbenten néz rám. – Judit? Rajongott Istvánért.

– De mi másért hagyta volna figyelmen kívül a kötélnyomokat a kezén?

 

Egész éjjel hánykolódom. Álmomban a farkast látom, akit követek az erdőbe, de nem találok mást, mint egy halom állatkoponyát. Érzem, hogy valaki áll mögöttem és amikor megfordulok István látom, kidülledt szemekkel, felpüffedt arccal. Pont úgy néz ki, mint amikor rátaláltam. Izzadságban úszva ébredek fel. Kibotorkálok a konyhába és töltök magamnak egy pohár vizet. Szürkéskék hajnali fényben úszik a szoba.

– Hagyd abba a szaglászást.

Megpördülök. Nagyanyám áll velem szemben, virágmintás hálóingben. A szeme fekete és szúrós.

– Mi? – nyögöm ki.

– Tudom, hogy nyomozol – bök rám göcsörtös ujjával – Amióta hazajöttél, jössz-mész az autóval és sugdolózol Básti Miklóssal az erdőszélén.

– Nem tudom, miről beszélsz.

Nagyanyám egészen közel lép hozzám. Annyira közel, hogy érzem leheletének hagyma- és sósborszeszszagát.

– Ne bolygasd a múltat. Nem találhatsz ott semmit, csak fájdalmat – mondja, majd megfordul és elbotorkál.

Másnap azzal folytatom, hogy megint bekönyörgöm magam a megyei rendőrségre, hogy átnézzem az elmúlt évek haláleseteinek aktáit. Palika már dühös.

– Miért nem jössz vissza? – ripakodik rám – Akkor legálisan nézegethetnéd, amit akarsz. Dénes bármikor visszavenne.

Dénes a rendőrfőkapitány és jó barátom. – Nem – mondom a fejemet rázva – Képtelen vagyok.

Palika a gondolataimban olvas és megfogja a karom. – Emma, senki nem hibáztat téged. Miért is tennék?

Elfordulok tőle és elvonulok az irattárba. Nem csak a számítógépen kutakodom, hanem előszedem a régi, papír alapú aktákat is. Pár órával később dühösen dobom félre az egyik papírlapot. Semmi. Mindegyik haláleset átlagos baleset volt, egy-két öngyilkossággal vegyítve. Semmi nyom, ami másra utalna. Nekem mégis mást súg az ösztönöm. Ekkor azonban valaki feltépi az ajtót és Judit lép be rajta.

– Mi a szart csinálsz itt, Emma?

– Semmit.

Közelebb lép hozzám. A tekintetében nyílt fenyegetés. – Ehhez nincs jogod. Már nem vagy rendőr.

Felállok. – Ha az lennék, biztos lehetsz benne, hogy jelenteném a felettesednek, hogy eltitkoltad István csuklóján a kötélnyomokat.

Megvetően felhorkan. – Azért jöttél haza, hogy bűnbakot keres?

– Egyáltalán, hogy lehet, hogy te nyomoztál István ügyében? – kérdezem ingerülten.

Az égre pillant és sóhajt egyet. – Én voltam ügyeletben, világos? Öngyilkosság volt, Emma, engedd el végre! Felakasztotta magát, mert lebukott és mindenki megtudta, kicsoda is ő valójában. – Összehúzza a szemét. – Vagy talán azért bánt a lelkiismeret, mert oly sok évig vak voltál és nem vetted észre, mit csinál, pedig vele éltél?

Elégedettem szemléli, hogy a szavai gyomorszájon vágtak, majd sarkon fordul és kimegy. Könny csípi a szemem. Miközben az autómhoz rohanok, eszembe jut a férjem halálát követő reggel, amikor arra ébredek, hogy véres a pizsamám a lábam között. Akkor irtózatosan fájt, mert annyira akartam azt a gyereket, de később már úgy gondoltam, hogy talán jobb volt így.

Felkavarodik a gyomrom, egy bokorba hányok. Letérdelek a földre és zokogni kezdek. Egy arra sétáló házaspár férfitagja megkérdezi, hogy mi a baj. Ez a jel, hogy összeszedjem magam és beszálljak az autóba. Lehúzott ablakokkal hajtok haza a sötétben, a hideg levegő segít, hogy kitisztítsam a gondolataimat. Rájövök, hogy ma még nem is ittam.

Nem tudom Juditot hova tenni. Nem volt semmi ésszerű oka arra, hogy megölje Istvánt. Ezer éve szerette reménytelenül. Istvánnal már hat éve voltunk házasok, amikor meghalt, Juditnak volt ideje beletörődnie a dologba. De akkor miért foglalkozott a kötélnyomokkal? Az egész nem állt össze.

Úgy döntöttem, hogy egy másik gyanúsítottal is beszélnem kell. Lilla szülei a falu végén laknak az erdészházban. A férfi a helyi megbízott erdész. Becsengetek. Ismeretlen nő nyit ajtót.

Meglepve nézek rá és elmondom, kit keresek. Megrázza a fejét.

– A férjem az új erdész, már mi lakunk itt.

Döbbenten meredek rá. – De mi történt az előző erdésszel?

A nő arca szomorú és együttérző. – Miután tudja, kiderült, hogy a lánya… Nos, azután eléggé rászokott az italra. Már dolgozni se nagyon volt képes.

Elszorul a torkom.

– Tudja esetleg, hogy most hol laknak?

Egy romos, rendkívül rossz állapotú ház előtt állok. Habozok, de végül becsengetek. Lilla jön ki a kapuhoz.

– Mit akar? – kérdi komoran.

Szép lány, külsőre a teljes ellentétem. Barna szemek, sötét bőr, fekete haj.

– Apukád itthon van? – kérdezem.

Megrázza a fejét. – A kocsmában issza magát holtrészegre.

– Anyukád?

– Melózik.

– Bemehetek?

Nem kellett volna bejönnöm. Nem kellett volna látnom. Kopott, öreg bútorok, penészes falak és rettenetes hideg. Nehéz megszólalni. Mintha a torkomat egy erős kéz fojtogatná.

– Szóval? – kérdezi Lilla türelmetlenül – Mit akar?

– Esetleg, említett neked István bizonyos leveleket, amiket kapott? – kérdezem végül.

– A fenyegető levelekre gondol? – kérdez vissza szemrebbenés nélkül.

Bólintok. – Van elképzelésed, hogy ki küldhette?

Megrázza a fejét.

– Esetleg apukád? – kockáztatom meg a kérdést.

Keményen néz rám. – Ha az apám tudott volna róla, nem fenyegető leveleket küldött volna neki.

Bólintok és akaratlanul is egy sóhaj szakad fel belőlem. Elkezdek a táskámban kotorászni.

– Nincs nálam sok, de talán, ha elfogad, akkor én… – hebegem és felé nyújtok egy húszezrest.

Megvetően néz rám. – Nem kell a könyöradománya.

Megfordulok és az ajtóhoz rohanok. Nagy levegőket veszek az orromon át. Mára elég volt. Hazamegyek. De még előtt elhajtok a benzinkúthoz és veszek egy üveg whiskey-t.

 

Másnap reggel irtózatos fejfájással ébredek. Előkotrok egy aszpirint. Bármennyire is nehezemre esik, reggeli után úgy döntök, felkeresem István szüleit. Tudnom kell, hogy mit tudnak.

Az apja nyit ajtót. Ez a mázlim, az anyja biztos nem engedne be.

– Mit akarsz itt, Emma? – kérdi fáradtan.

Én is megdöbbenek, mennyit öregedett. A haja hófehér, az arca ráncos, beesett.

– Bemehetek?

Pillanatnyi habozás után bólint egyet. Belépek a házba. Még mindig olyan, mint egy múzeum. Tele műtárgyakkal, a makulátlan tisztaság már zavaró, életidegen.

– Ervin, ki az? – kérdezi Éva, és amikor meglát, az arca megkeményedik. – Ez meg mit keres itt?

Saját magamon kívül Éva volt a másik, aki István haláláért engem tett felelőssé. A temetésen önkívületben üvöltözött velem. Azt kiáltotta, hogy a fia miattam halt meg. Bár a józan eszem tudta, hogy ez hülyeség, a lelkem mélyén én is magamat okoltam.

– Tudtál arról, hogy István fenyegető leveleket kapott? – kérdezem tőle.

Olyan arcot vág, hogy az is megfordul a fejemben, hogy meg fog ütni. – Takarodj innen! – kiáltja végül.

A pár nappal ezelőtti Emma sarkon fordult volna, és fülét-farkát behúzva elkotródik. De most visszatért valamicske a régi énemből, a zsaru agyamból, a kemény szívemből. Kihúzom magam.

– Tudod, éveken át azért büntettem magam, amiért te is hibáztattál engem. Hogy felelős vagyok István haláláért – mondom és közelebb lépek. – De nem vagyok felelős érte. Még akkor se lennék, ha valóban öngyilkos lett volna, de nem lett az.

Éva szeme dühösen villant. – Te meg mi a fészkes fenéről beszélsz?

– Megnéztem a kórboncnoki jegyzőkönyvet. Találtam bizonyítékot, amelynek alapján szerintem gyilkosság történt. És valaki fenyegető leveleket küldött neki, hogy hagyja abba a kislányok molesztálását.

Exanyósom eltátja a száját, amely szabályos O-t formál. Megtántorodik egy pillanatra, a férje odalép és elkapja.

– Emma, szerintem most el kéne … – mondja, de Éva csendre inti.

Felszegi a fejét. – Erről senkinek se beszéltem még. A halála előtti napon, miután te elmentél anyádékhoz, István átjött hozzánk. Mindent bevallott. De nem úgy tűnt, mint akit emiatt bűntudat gyötör. Rémesen hangzik, de igaz. El akart innen menni, új életet kezdeni. – Csontos kezeivel megragadja a karom. – Ezért tudtam végig, hogy nem lehetett öngyilkos. Esze ágában se volt meghalni.

Összeszorítom a szám és bólintok. – Ha eszetekbe jutna bármi, hívjatok – mondom, majd sietve távozom.

Amint kilépek a ház elé, megroggyan a térdem. Tehát a férjem nemcsak pedofil volt, hanem szociopata is. Aki továbbállt volna innen, mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül, hogy elölről kezdje valahol. Egy új feleséggel és kétségkívül új kislányokkal. Annyira felkavarodik a gyomrom, hogy félre kell állnom az autóval és letekerem az ablakot. Most először gondolok arra, hogy talán jobb, hogy meghalt. Így nem tud több életet tönkre tenni.

Mire hazaérek, olyan elcsigázott és éhes vagyok, hogy hidegen esek neki a tűzhelyen lévő paprikáskrumplinak. Találok hozzá csemegeuborkát a spájzban. Két pofára eszem, így talál rám anyám. Leül velem szemben az asztal mellé a hokedlire.

– Tudom, hogy azért jöttél haza, mert a bátyád kért rá.

Nem válaszolok, csak rágok.

– Nem tesz jót neked ez a hely. Menj vissza Pestre – mondja, majd elveszi az immáron üres tányéromat, hogy elmosogassa.

Veszek egy forró fürdőt. Minden csontom fáj. Talán az anyámnak igaza van. Talán tényleg nem tesz jót nekem ez a hely. Vissza kéne mennem Pestre. Keresni egy rendes melót. Eszembe jut, hogy Sára hívott tegnapelőtt, de elfelejtettem visszahívni. Tényleg kezdek úgy viselkedni, mint egy megszállott. Bezuhanok az ágyba és szinte azonnal elalszom.

Arra riadok fel, hogy csörög a mobilom. Miklós az.

– Emma, lehet, hogy találtam valamit. A nagyanyámnál voltam ma és megkérdeztem, tud-e valami furcsaságról, ami a faluban történt. Elmesélte, hogy azt beszélték, hogy a XVIII. században megégettek itt egy nőt boszorkányságért. De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy a férje vádolta meg, aki az asszony halála után pár héttel újranősült. De nem tartott sokáig a boldogsága. Nemsokára holtan találtak rá az erdőben.

Ülök az ágyban és úgy szorítom a telefont, hogy szinte fájnak az ujjaim. Az ösztönöm azt súgja, hogy találtunk valamit.

– Mondott mást is? – kérdezem.

– Nem, ennyit.

Elköszönünk és eldöntöm, hogy holnap reggel felkeresem az egyetlen embert a faluban, aki tudhat még erről az esetről.

Marika néni egy apró kis vályogházban lakik. Tyúkok kapirgálnak a sárral és hófoltokkal borított udvaron. Megnyomom a csengőt. Hosszú idő múlva, botra támaszkodva egy fehér kontyos, sötét ruhás öregasszony botorkál ki.

– Ki az? – kiáltja oda a verandán állva.

– Kosár Emma vagyok, Marika néni.

– Á, a Lajos lánya! – mondja az idős asszony, majd kinyitja a kaput.

A nappaliban ülünk le a méregzöld cserépkályha mellé. Illedelmesen eszek a linzerből, majd belekezdek a mondandómba.

– Marika néni, tetszett hallani egy bizonyos asszonyról, akit annak idején boszorkányság miatt öltek meg a faluban?

Az idős asszony hunyorog. Kilencvenhét éves, de szellemileg teljesen ép. Ő a legidősebb ember a faluban. Mindent tud.

– Ó, igen, a nagyanyám mesélt róla.

– És tényleg boszorkány volt? – kérdezem.

Marika néni legyint. – Dehogy volt az boszorkány, fiam, dehogy volt. Az ura találta ki az egészet, mert szemet vetett egy jányra a faluból, az meg nem feküdt össze vele, ameddig el nem vette feleségül – megvonja a vállát – Legalábbis így beszélték.

– Tehát megvádolta boszorkánysággal a feleségét, mert el akart venni egy másik nőt?

Marika néni a fejét rázza. – Régen kegyetlenek voltak a férfiak, fiam. Kegyetlenek.

– Azt is hallottam, hogy nem sokkal később ezt a férfit holtan találták az erdőben. Mi történt?

Az öregasszony lebiggyeszti az ajkát. – Hát, ami azt illeti, azt beszélték, hogy az asszony szelleme visszajárt kísérteni. A férfi meg szörnyethalt félelmében.

Elhúzom a szám. Nem hiszek a kísértetekben. Előveszem a noteszom. – Marika néni, végeztem egy kis kutatást. Az elmúlt évtizedekben sok férfi halt meg a faluban balesetben vagy öngyilkosságot követtek el. Tetszik ezekre emlékezni?

Az idős asszony a tűzbe bámul különös, üveges tekintettel és bólint.

Közelebb hajolok. – Talán ők is elkövettek valamit?

Marika néni hirtelen pillant rám. – Gonosz emberek voltak egytől egyig.

Jegyzeteimre nézek. – Üveges Sándor? Tavaly halt meg. Megcsúszott a jeges lépcsőn és beverte a fejét.

– Verte a feleségét. Már évek óta. Utoljára úgy megverte az asszonyt, hogy az majdnem belehalt. A rendőrség persze nem csinált semmit.

– Kálmán József, két évvel ezelőtt részegen az árokba zuhant a kocsmából hazafelé. Belefulladt az árokban lévő vízbe.

– Megerőszakolt egy lányt a szomszéd faluban. Nem tudták rábizonyítani, de mindenki tudta.

Becsapom a noteszom. – Marika néni, a férjem, István, ugye nem lett öngyilkos?

Nem néz rám. Ismét a tüzet bámulja. – Nem tudom.

–  Ezek a balesetek nem balesetek voltak, ugye?

Marika néni hallgat.

– Ki áll a gyilkosságok mögött? – kérdezem megemelt hangon. – Miért hívják a falut az ezer özvegy falujának? Miért csak a férfiak halnak meg korán? – szinte kiabálok.

Az idős asszony összepréseli a száját.

Felindultságomban megfogom a karját. – A férjem fenyegető leveleket kapott a halála előtt.

Ki tudott még a viselt dolgairól? Ki akarta megállítani?

Marika néni lassan feláll. – Kikísérlek, Emmácska, elfáradtam.

Csalódottan ballagok hazafelé. Az elhangzottak alapján biztos voltam benne, hogy az ösztönöm nem csal. Istvánt megölték. És vélhetően a többi férfit is. De ki ölhette meg őket? És ki ölhette meg Istvánt? Ki küldhette a fenyegető leveleket? Mi történik évek óta a faluban, amiről sejtelmem se volt?

Épp a házunk előtt járok, amikor megcsörren a mobilom. Sára hív.

–  Ne haragudj, hogy nem hívtalak vissza – mondom gyorsan.

– Uramisten Emma! – kiáltja – Már felhívtam anyukádat is, hogy jól vagy-e. Halálra aggódtam magam érted.

– Ne haragudj. Csak épp… azt hiszem rájöttem valamire. István halála nem öngyilkosság volt. Megölték. És arra gyanakszom, hogy a faluban egy halom férfi halt meg balesetnek vagy öngyilkosságnak álcázott gyilkosság során.

–  Emma… mibe keveredtél…

Nem tudom, mire számítok tőle, de biztos nem erre. – Semmibe, ez… ez jót tesz nekem. Amióta nyomozok, alig iszom.

– Emma, szerintem nem kéne ezt csinálnod. Nézd, találtam neked egy jó kis munkát. A kolleganőm férje ügyvéd és titkárnőt keres. Tökéletes lennél a feladatra. Szívesen találkozik veled. Gyere fel Pestre és…

– Sára, én még nem mehetek vissza! – vágok a szavába. – A végére kell járnom ennek dolognak.

– Emma, aggódom érted! Szerintem nem kéne ezzel foglalkoznod. Ha nincs igazad, akkor csak kikészíted magad, ha pedig igazad van… úriste, akkor veszélyben lehetsz!

– Ne aggódj értem. És ne felejtsd el, hogy a lelkem mélyén mindig is zsaru maradok – mondom, majd bontom a vonalat.

Azonban korántsem vagyok olyan magabiztos, mint ahogyan Sárának beállítottam. Az eszemmel pontosan tudom, hogy Sárának igaza van. Hagynom kéne ezt az egészet és vissza kellene mennem Pestre. Új életet kezdeni.

De azt is tudom, hogy nem vagyok képes rá. Amióta István meghalt, menekülök. Az életem másról sem szól, mint álmatlan, részegen töltött éjszakákból vagy véget nem érő rémálmokból. Véget kell vetnem a szenvedésnek. Le kell zárnom a múltat. És ösztönösen érzem, hogy a múltat csak itt és most zárhatom le úgy, ha kiderítem, mi is történt valójában. Különben életem végéig az árnyékvilágban ragadok.

Bevánszorgok a házba. Anyám és nagyanyám épp ebédelnek. Leülök melléjük. Egy szót sem szólunk. Némán kanalazom a borsólevest, aztán tojásos nokedlit eszünk, utána elmosogatok. Mintha egy nehéz súly nyomná a mellkasom. Nehezemre esik beismerni, de elakadtam a nyomozással. Nem tudom, hogy merre induljak tovább.

Ebéd után a szobámból felhívom Palikát és megkérem, nézzen utána Lilla apjának. Mit csinált István megölésének éjszakáján? Egy óra múlva hív vissza. Sziklaszilárd alibije van az egész családnak. Lilla apja a kocsmában volt, egy tucat tanú látta. Az anyja pedig a két kislányával a nővérénél Egerben. Kinyomom a telefont és eldőlök az ágyon.

Álmomban ismét a szürke farkast látom. Bejön a házba, egyenesen a szobámba és az ágyam előtt áll. Felriadok. A szobában sötét van és csend, csak a kályhában sistereg halkan pár utolsó, izzó fahasáb. Felkelek és megnézem az időt. Hajnali fél egy. Kinyitom az ablakot, hogy beengedjek egy kis friss levegőt. A lábam a földbe gyökerezik. A szürke farkas ott áll az erdő előtt és engem néz.

Egy percig se késlekedem. Farmert húzok, bakancsot és kabátot. Felkapok egy elemlámpát, majd elindulok. A farkas vezet. Az erdő sötét és az éjszaka hangjaival teli, a vér a fejemben lüktet, a szívem hevesen ver. A holdfény kéken csillan a mindent beborító hótakarón. Talán őrültséget csinálok. Nincs fegyverem és az éjszakai erdőben botorkálok most, amikor tudom, hogy valahol a környéken egy gyilkos lapul. Mégis visz a lábam, követem a farkast, aki egyre beljebb és beljebb vezet az erdőbe.

Füstszagot érzek. Hangokat és tűz ropogását hallom. Megtorpanok. Óvatosan megyek tovább. A farkas eltűnt. De már egyedül is látom. Embereket egy nagy tűz körül, az erdő mélyén. Közelebb lopakodom. A szívem már a torkomban dobog, az ereimben száguld az adrenalin. Hirtelen zajt hallok magam mögül. Nincs időm megfordulni teljesen, mert valaki lesújt a fejemre és a világ elsötétül előttem.

Szúrós füstszagra ébredek. Lassan nyitom ki a szemem. A tűz előtt fekszem, megkötözött kezekkel, a szememet csípi a füst, a fejem hasogat.

– Nem kellett volna idejönnöd – mondja egy női hang.

Nehézkesen felülök és körbe nézek. A tűz körül egy tucat nő áll, sötét csuklyás köpenyt viselnek. Nem látom az arcukat teljesen, de a legnagyobb döbbenetemre a hozzám legközelebb állóban felismerem az anyámat.

– Mi folyik itt? – nyögöm rekedten.

– Oldozzátok el – mondja anyám.

– Nem! – lép előre egy nő. A polgármester felesége. Leguggol elém. – Miért szaglászol utánunk?

A felismerés úgy hasít belém, hogy valósággal belefájdul a fejem.

– Ti öltétek meg Istvánt? – kérdezem erőtlenül.

– Talán sajnálod? – lép előre Judit – Egy elmebeteg volt, aki kislányokat használt ki a mocskos vágyaihoz! Hiába figyelmeztettük, nem hagyta abba. Megérdemelte a halált.

Eltátom a szám. Körbe nézek. Falusi asszonyokat látok, szomszédokat, ismerősöket, közöttük a nagyanyámat, a két nagynénémet, az unokatestvéreimet.

– Mit műveltek? – kiáltom kétségbeesetten.

A polgármester felesége hideg, metsző tekintettel néz rám. – Anyai ükükükanyámat a férje boszorkánysággal vádolta és máglyán elégettette, csak hogy elvehessen egy másik nőt. De a lánya és a falusi asszonyok bosszút állt a haláláért. Ne hidd, hogy most nem történne meg ugyanez. Vajon hány férfi kiáltaná boszorkánynak a feleségét, ha elege lenne belőle?

– A férfiak évszázadok óta büntetlenül erőszakoskodnak a nőkkel – szólal meg a nagyanyám – De mi és az anyáink, meg az ő anyáik tettünk róla, hogy elvegyük a kedvüket tőle.

A szám elé kapom a kezemet. – A nagyapa?

A nagyanyám szeme megvillan. – Éveken át tűrtem a részeg ordítozását, a veréseket, a hűtlenkedéseit. Egyik éjjel előkapott egy kést. Tudtam, hogy legközelebb meg fog ölni. Mi léptünk előbb.

Az iszonyattól remegni kezd a szám. – És apa? Ugye nem? – nézek rémülten anyámra. Már nem tudom, mi az igazság és mi a hazugság.

– Nem – feleli anyám – Az apád nagyon jó ember volt. Szívrohamot kapott.

Döbbenten nézek rájuk. – De hát ez gyilkosság! Nem ölhettek embereket!

– Miért, mit kéne tennünk? – kérdezi a polgármester felesége. – Hagyjuk, hogy a férfiak büntetlenül megússzák az erőszakot? Tudod hány nő szenved a családon belüli erőszaktól? Tudod hány nemi erőszak történik az országban? Tudod hány nőt öl meg a férje? És mi történik? Kapnak érte méltó büntetést?

Szédülök, a gyomrom kavarog, hányingerem van, forog velem a világ. Az életem felét arra tettem fel, hogy elkapom a bűnözőket. Zsaru lettem, ahogy az apám és a bátyám is. Ölni bűn, amiért büntetés jár. És mégis… Magam is tudom, hány nő lesz családon belüli erőszak áldozata, hány nő hal meg amiatt, hogy a férje egyszerűen agyonveri. És mindenki tehetetlen. Majdnem mindenki.

Másnap reggel a saját ágyamban ébredek fel. Magam se tudom, hogy ami az éjjel történt, azt álmodtam-e vagy valóság volt. Kibotorkálok a konyhába. Anyám krumplit pucol, a nagyanyám répát hámoz. A macska a kemencén dorombol. Kinyitom a szám, majd újra becsukom. Iszok egy bögre tejeskávét, felöltözöm, és kimegyek az udvarra.

Az erdő fái némán figyelnek. Elindulok feléjük, beszívom a nedves föld, a füst és a fenyők illatát. Ürességet érzek, tompa fásultságot. Tudom, hogy a farkas okkal keresett meg engem. Előkotrom a zsebemből a mobilom és felhívom Miklóst.

– Érdekelne az az állás – mondom a telefonba, majd a szememmel a farkast keresem. De tudom, hogy nem látom többet.