Tóth Eszter – Vörös

Kék. – Sylvia úgy ízlelgette a szót, akár a vasárnapi ebéd egy finom falatját, miközben szemét az ég végtelenjén nyugtatta. Egy percig figyelte a tavaszi szellővel játszadozó bárányfelhőket, majd visszafordult a nagyanyja naplójához.

Az ég kék. A víz kék. A szarkaláb kék – olvasta tovább.

Sylvia lassan az összes színt ismerte már: kék, lila, barna, zöld, sárga és narancs. Mind más, a megszámlálhatatlan sok árnyalatukkal együtt. Nagymama mindnek a titkait lejegyezte ide, ebbe a bőrkötéses naplóba jellegzetes betűivel. Minden egyes szó olyan volt, akár aprócska igazgyöngyök láncolata. A lány számára pedig az értékük is ugyanolyan drága volt. Titkok, amelyeket csak a nagyanyja ismert. Sylvia lapozott, elérkezett az utolsó oldalhoz és az utolsó színhez.

Vörös – állt a lapon. – A pipacs vörös. A vér vörös. A halál vörös. – Sylviát önkéntelenül is kirázta a hideg. Ő, mint az ország egyik neves gyógyító családjának a tagja, szégyenszemre irtózott a vér szagától és látványától. A haláltól pedig még ennél is jobban. Miért írt ilyen baljóslatú hasonlatokat a nagymama? A halál vörös… Sylvia mindig úgy képzelte, a halál után nincs semmi. Vajon csak ő fogja vörösnek látni? Más emberek számára a halál ugyanolyan szürke lesz, mint az életük? Vagy akkor a halál ölelésében ők is megvilágosodnak és meglátják, hogy a világ milyen színpompás? Sylvia szerette volna megosztani tudását az emberekkel, de a nagyanyja óva intette ettől. Még a halálos ágyán megesküdött neki, hogy soha senkinek nem mondja el, hogy az Égi Istennő milyen ajándékkal áldotta meg a családjuk nőtagjait. A színlátásnak örök titoknak kell maradnia.

Sylvia gyorsan becsukta a naplót és a ruhája alá rejtette. Így is túl sokáig maradt el, édesapa már biztos azon tűnődik, hol marad ennyi ideig. Felkapta gyógynövényekkel megtöltött fonott kosarát és sietős léptekkel hazafelé vette az irányt.

A falu, amelyet Sylvia születése óta az otthonának nevezhetett, nem volt különlegesebb a Bolearia Királyságban található több száz másik falunál. Amerre a szem ellátott végtelen mezők és búzaföldek uralták a tájat, a mezőkön juh csapatok ropogtatták a friss füvet. Sylvia faluja, ahogy a nyugati országrész összes többi települése, legnagyobb részben a gyapjúfeldolgozásból, fonásból, szövésből tartotta fenn magát.

A falu főutcája nyüzsgött az emberektől. Kisgyermekek fogócskáztak, asszonyok ültek ki a házuk elé egy kis pletykálkodásra, túlkiabálva a rokkák fülsértő nyikorgását. A férfiak még nem tértek haza a munkából. Amint végigsétált a vályogházak között, Sylvia mindenki üdvözlését kedvesen fogadta. Mindig zavarba ejtette az emberek tisztelete, ami valójában nem is neki, hanem a családjának szólt. Még őt is nagyra becsülték, hiába volt csak egy egyszerű leány.

Apja háza pontosan a falu központjában, a főtéren állt. Sylvia orrát megcsapta a szárított gyógynövények ismerős illata, amelyet apja mindig a tornácra akasztott ki. Ám a rozmaring és zsálya kellemes elegyébe most egy másik, kesernyés szag is vegyült. Sylvia akarattal kerülte a főtéren felállított máglya látványát. Alig aludt az éjjel, az asszony fájdalmas sikítása és könyörgése még órákkal később is visszhangzott a fülében. Persze tudta, hogy a bírák helyes döntést hoztak és minden boszorkánynak vesznie kell, elégszer hallotta már az apjától. Az asszony is gyógyító volt, akárcsak ő és az apja, de Sylvia tisztában volt vele, hogy még ők, akik ilyen tudást birtokolnak, sem játszhatnak a szerencséjükkel. Annak a csecsemőnek és az anyának meg kellett volna halnia, ahogy azt az Égi Istennő akarta. Ehelyett az asszony dacolt az istennő akaratával és világra segítette a kisbabát. Sylvia elborzadva képzelte maga elé, ahogy a gyógyító macskagyökérrel elkábította az anyát, majd egy késsel felvágta a hasát és kiemelte az újszülöttet. Persze jót akart, de ez nem számított. A bírák előtt is azt bizonygatta, hogy ő csak a gyermeket akarta megmenteni. De mit ért vele? Az újszülöttet a saját apja dobta a folyóba, a gyógyító asszonyt pedig tegnap máglyahalálra ítélték. Sylvia őszintén remélte, hogy a Földalatti Isten nem bünteti meg súlyosan a botor nőt. Alig várta, hogy eltakarítsák a máglya maradékait. Szerette volna elfelejteni az egészet.

– Sylvia! – Gondolataiból apja szigorú hangja zökkentette ki. Tyrone, a falu híres gyógyítója morcos ábrázattal dugta ki fejét a ház ablakán. Sylvia sejtése szerint, apját megint a köszvény kínozta. A gyógyító nagy gonddal készítette mások számára a különböző krémeket és gyógyfőzeteket, de a saját bajára túl büszke volt bármit is használni.

– Lányom, nézd meg a gyógynövényeket! Megszáradtak már? – Sylvia bólintott, majd engedelmesen a ház falára felfüggesztett csokrokhoz lépett. Látta, hogy a növények levelei már megfonnyadtak és hajdani, üde zöld színük is kifakult.

– Megszáradtak, papa!

– Nézd meg rendesen! Azt hiszed, vak vagyok? Esküszöm, a sírba viszel, te lány! Ennyi év alatt se tanultad meg, hogyan vizsgáljuk meg a gyógynövényeket?

– De igen, papa, ne haragudj! – Sylvia felsóhajtott, majd gyorsan végigdörzsölgette a leveleket. Persze szárazon ropogtak, ahogy előre tudta. Néha azt kívánta, bárcsak legalább az apjának elárulhatná a titkát. Mennyivel könnyebb lenne az élete.

– Jól van, szedd össze és gyere be segíteni! Az öreg Cordéliának megint kijöttek a kiütései.

– Igen, papa!

Ám alig lépte át a házuk küszöbét, mikor hirtelen férfiak üvöltése törte meg a falu szokásos lármáját. Tyrone elkáromkodta magát, majd kilépett a házból, hogy utána nézzen a történteknek. Sylvia követte, de a kinti látványra legszívesebben visszamenekült volna a ház biztonságába.

– Gyilkos! Gyilkos! – Hallatszott minden irányból.

– Akasszák fel!

– Máglyára vele! – A főutcán végigvonuló tömegben egymást érték a dühös üvöltések és a keserves jajveszékelések. A tömeg élén a falu legvagyonosabb gazdája Tomen haladt karjában egy leány holttestével. Sylvia rögtön megismerte. Stella volt az, a gazda legkisebb lánya. A törékeny, alig tizenhárom éves lány testét beborította a vér. Sylvia végre megértette nagyanyja sorait a napló utolsó oldaláról. A lány vére olyan fenyegetően vöröslött a fehér hálóruhán, mint a halál hírhozója. Stella halott volt és a kiabálásokból ítélve valaki megölte. Tomen és a családja, nyomukban a felbőszült tömeggel már oda is ért a falu főbírájának házához, ami pont Sylviáék házával szemközt helyezkedett el. Tomen eszét vesztve ordított az ablak alatt, egészen addig, míg a pocakos bíró ki nem kacsázott a kapun.

– Főbíró! Tegyél igazságot! A lányomat meggyilkolták! – üvöltött a máskor mindig higgadt gazda, majd szavai nyomatékosításaként a szerencsétlen férfi lába elé fektette a lány holttestét. A tömeg azonnal csatlakozott hozzá és hevesen követelték az igazságszolgáltatást.

– Nyugalom, emberek! Nyugalom! – emelte fel a kezét békítően a bíró, mire a tömeg azonnal elcsendesedett. Hiába, a főbírónak mindig hatalmas tekintély járt. – Tomen gazda, te is nyugodj meg és meséld el, mi történt!

– Reggel vettem észre, hogy a lányom eltűnt. Egész nap nem került elő, de néhány órája a keresésére indultam és ott találtam a pajta mögött. Holtan! Megölte! Az az átkozott megölte!

– Ki ölte meg?

– Ez a féreg! – Sylvia eddig nem is vette észre, hogy a tömeg nem csak Toment követte, hanem közrefogtak egy rémült fiút. Sam volt az, Tomen egyik munkása. A gazda dühödten grabancon ragadta és kirántotta az emberek gyűrűjéből. – Ő volt az! Megölte a lányomat!

– Nem én voltam! – Sam próbálta kiszabadítani magát, ám mindhiába.

– De igen, te fattyú! Azt hiszed nem láttam, ahogy legyeskedsz a lányom körül?!

– Én szerettem őt! – tiltakozott a fiatal fiú.

– Tomen, van bármi bizonyítékod a fiú ellen? – kérdezte a főbíró, mindent megtéve, hogy a hangja nyugodt maradjon, de láthatóan egyre kínosabban érezte magát a földön fekvő holttest és a gyászoló apa látványától.

– Bizonyítékom? Nézd csak meg a ruháját! – lökte a bíró elé a fiút Tomen. – A ruhája mocskos a rászáradt vértől!

– Ez nem vér! – nyögte Sam elkeseredetten. – Mondtam már, hogy egész nap a sörfőzőben voltam és céklasört készítettem. Ez csak a…

– Hazudsz! – üvöltött Tomen. – Főbíró! Ez az átkozott ölte meg a lányomat! Halál rá!

– A helyzet valóban egyértelműnek tűnik – bólogatott a főbíró anélkül, hogy egyáltalán rápillantott volna az elkeseredett tekintetű Samre vagy a foltokkal borított ruházatára. – Ennek ellenére még tanácskoznom kell a három bírótársammal. Addig is zárjátok a fiút a tömlöcbe! Holnap meghozzuk az ítéletet. – Tomen persze még próbált ellenkezni, ám a főbíró hajthatatlan maradt. Végtére is nem vademberek ők, hogy tanácskozás nélkül ítéljenek halálra egy embert. A tömeg azonban elégedettnek tűnt, hisz már mindenki tudta, mi lesz a négy főből álló bizottság ítélete, amely a főbíró mellett a falu három legnagyobb tekintélyű emberéből állt. Köztük volt a falu papja az Égi Istennő földi hírnökeként, a gazdák választott vezetője és Tyrone is, mint a falu megbecsült gyógyítója.

Sylvia követte tekintetével a megtört fiút, aki szótlanul hagyta, hogy két megtermett földműves a falu aprócska tömlöce felé vezesse. A lány és mindenki más is tudta, hogy ez lesz az utolsó éjszakája. Hisz a helyzet olyan egyértelmű volt! Aztán Sylvia meglátta a fiú ingjét, amit ocsmány foltok szennyeztek be. Rémülten felsikkantott. A lila foltok úgy égették a szemét, akár az izzó acél.

Sylvia képtelen volt aludni aznap éjjel. Mikor ébren volt Sam elkeseredett, beletörődött arcát látta, mikor pedig néhány percre sikerült álomba merülnie, egy földöntúli hang szüntelenül nagyanyja sorait kántálta a fülébe: A pipacs vörös, a vér vörös, a halál vörös. A vér vörös! A halál vörös!

Sam meg fog halni holnap. Ahogy Stella és a gyógyító asszony is meghalt. De Sam ártatlan! Sylvia ugyan nem ismerte őt túl jól, de Stella és a nővérei elmondása szerint becsületes és rendes fiú volt. De Toment és a többi falusit mindez nem érdekli. Ők csak bosszút akarnak, semmi mást. Persze ők nem tudhatták, amit Sylvia tudott, hogy a fiú ruháját beborító foltok nem vörösek voltak, hanem lilák a cékla létől. Hogyan segíthetne akkor a fiúnak?

Végül nem bírta tovább és a hajnal első sugaraival együtt ő is kipattant az ágyból. Kendőbe csomagolt egy karéj kenyeret és sajtot, majd elindult a falu határán álló apró kőépület felé. Ahogy sejtette, a tömlöc előtt egy megtermett férfi posztolt, aki nagy buzgalommal hortyogott az ajtónak támaszkodva. Sylvia halkan megkerülte az épületet, majd a hátsó falba vájt rácsozott ablakhoz sietett.

– Sam! – suttogta bele a zárka sötétjébe. Hallotta, ahogy odabent mozgolódás támadt, majd a fiatal fiú sápadt arca tűnt fel a rácsok mögött.

– Sylvia? – kérdezte meglepetten.

– Hoztam neked ennivalót, ezek biztos nem adtak neked egy falatot sem.

– Köszönöm! – vette át a fiú a kis batyut. – Köszönöm a kedvességedet.

– Sam… nem te ölted meg Stellát, igaz?

– Esküszöm az Égi Istennőre, hogy nem én voltam! De senki nem hisz nekem…

– Én hiszek neked – mondta őszintén Sylvia.

– Nem sokat érek vele – felelte keserűen Sam, majd halkan felszipogott. – Én szerettem Stellát, meg akartam kérni a kezét. Már volt egy kis félretett pénzem… Gondoltam, vehetnénk egy házat, hozzá egy kis földdel…

– Az Égi Istennő megvédi az ártatlanokat! – idézte az Istennő könyvét Sylvia. Szavait bátorításnak szánta, ám Sam csak szomorúan megrázta a fejét, így Sylvia folytatta: – Megpróbálok beszélni az apámmal. Talán ő meg tudja győzni a bírótársait.

– Megtennéd? – nézett fel Sam, most először némi reménykedéssel a hangjában. Sylvia bólintott. Ekkor az épület túl oldalán mozgolódás támadt.

– Most mennem kell, az őr már ébredezik. Tarts ki, Sam! Mindent megteszek, hogy megmenekülj!

– Köszönöm! – suttogta a fiú hálával teli hangon. Sylvia még bátorítóan elmosolyodott, majd futásnak eredt.

– Papa, kérlek!

– Csend legyen, te lány! Ne fárassz az ostobaságaiddal!

– De Sam ártatlan!

– Láttad az ingjét, nem igaz? Szinte teljesen beborította a vér! Még mennyi bizonyíték kell?

– De az nem vér volt!

– Ezt bárki mondhatja! – Sylvia majdnem elsírta magát. Apja szürke szeme dühösen izzott, látszott rajta, hogy hajthatatlan. Ő, a főbíró, valamint a másik két bíró már meghozták a döntést. Igazából a tanácskozás nem is tartott pár percnél tovább. Sylvia szavai pedig süket fülekre találtak. Sam gyakorlatilag már halott. Nem tudta megmenteni őt, szívét pedig égette a szégyenérzet. Hisz megígérte a fiúnak, hogy segít neki! De hogy tehetné, ha nem mondhatja el az apjának, hogy ő látja a fiú ingjét beborító foltok színét? Hogyan segítsen?

– Papa…

– Csend legyen! A döntés már megszületett. – Ezzel Tyrone lezárta a vitát. Magára terítette ünneplő köpönyegét, amelyet az ítéletek kihirdetésére tartogatott, majd kivonult a házból. Sylvia hallotta, ahogy a főtéren egyre erősödik a lárma. Az egész falu kíváncsi volt a döntésre és természetesen az utána következő kivégzésre. Sylvia legszívesebben leroskadt volna a földre, hogy szégyenkezés nélkül, szívből megsirassa Samet. Nem akarta látni a kivégzést, nem akarta látni a fiú arcát, amelyről végleg eltűnik a remény szikrája, amit ő gyújtott benne. Cserbenhagyta. Megígérte, hogy segít neki, de elbukott. Pedig mindent megpróbált… Nem, nem mindent. Van még valami…

– Nagymama, bocsáss meg… – suttogta a lány, majd felpattant és elhagyta a házat.

– Sam, Tomen gazda munkása, a királyságunk, és az Égi Istennő törvényei értelmében máglya általi halálra ítéllek! Szenvedj te is úgy, ahogy az az ártatlan lélek szenvedett, akinek kioltottad az életét. Lelkedet a Földalatti Istennek ajánljuk, te pedig kérd az Isten könyörületét!

– Várjatok! – A főbíró meghökkenve pillantott fel az ítélet felolvasásából. A tömeg egy emberként fordult a remegő lány felé. Sylvia sápadtan, de felszegett fejjel tört utat magának az emberek között. Látta a főbíró értetlen arckifejezését és az apja felé villanó tekintetét, de nem törődött vele. – Várjatok! Nem ítélhettek el egy ártatlan embert!

– Miről beszélsz Sylvia, Tyrone gyógyító leánya? Talán tudod, ki a tettes?

– Nem tudom, ki tette, de azt igen, hogy nem Sam volt. Az ingjét bemocskoló foltok nem származhatnak a lány vérétől.

– És ezt mégis mire alapozod? – Sylvia vett egy mély levegőt.

– A vér vörös. A cékla lila. Sam ingjét lila foltok borítják, így egyértelmű, hogy igazat mond.

– Lila? Vörös? Mégis milyen szavakat használsz, leány? – hördült fel a főbíró, a tömegben is rémült sugdolózások hangzottak fel. Sylvia azonban tudta, hogy már nem hátrálhat meg.

– Tudom, hogy hihetetlen, és a világ nektek csupán szürke, fehér vagy fekete, de számomra nem. A világ színpompás! Vannak mindenféle csodás színek. Kék, barna és sárga.

– Elhallgass! – kiáltott fel a főbíró. Sylvia még sosem látta ilyennek, az arcán őszinte rémület tükröződött. – Tudod, te mit beszélsz?! Ez az Égi Istennő káromlása!

– Nem az! A színek az istennő ajándékai, ő adományozta ezt a képességet a családom nő tagjainak sok-sok évvel ezelőtt. Eddig nem értettem miért, de ma rájöttem, hogy azért kaptam ezt a csodálatos adományt, hogy az embereknek segítsek. Nem engedhetem, hogy kivégezzetek egy ártatlan embert! Nem tehetitek!

Egy pillangó lebegett át az emberek feje fölött, de még az ő szárnycsapásai is fülsértőnek hangzottak a Sylvia szavait követő mély csendben. Aztán egy, a tömegben álló férfi lassan lehajolt, felemelt egy követ és teljes erőből Sylvia arcának vágta.

– Boszorkány!

– Égessétek el!

– Istennő káromlója!

– Halál rá! – A lány nem értette mi történik. Érezte, ahogy a meleg vér végigfolyik az arcán, karját védekezően maga elé emelte, az első követ ugyanis hamar követte a többi. Az ordítozás egyre hangosabb lett, a tömeg közrefogta, aztán érezte, ahogy az emberek, akiket egész életében ismert, megragadják és végigrángatják a főtéren. Sylvia ledermedt. A máglya úgy tornyosult fölé, akár egy félelmetes ítéletvégrehajtó. Hirtelen ráeszmélt, hogy mi vár rá. Segélykérően nézett végig a tömegen, az apja vagy a főbíró után kutatva. Mindketten ott álltak a helyükön a bíró háza előtt. A főbíró arcán elégedett mosoly terült szét, felfedve a férfi igazi arcát. Tyrone ott állt mellette.

– Papa! – kiáltott fel a lány, miközben a falusiak a máglya közepén álló oszlophoz kötözték. Apa és lánya tekintete találkozott, aztán Tyrone némán elfordította a fejét. Sylvia érezte, ahogy a könnyek végigcsorognak az arcán. Már nem hallotta a falusiak gyűlölködő kiáltásait, sem a kovakő és acél pattanását, ahogy a kis sárga szikrák kipattannak és a máglyát körbevevő szalma lángra kap. A tűz pillanatok alatt vad, gyilkos hordaként ölelte körbe a lány törékeny testét. A hő és füst bekúszott a tüdejébe és láthatatlan gyilkosként fojtogatta. De Sylvia mindebből semmit sem érzett. Nem látott mást csak a szeme előtt táncoló lángokat és nem hallott mást csak a tűz ropogását, amely mintha gúnyosan pattogná a fülébe az igazságot. A világ színei eltűntek és csak egyetlen szín maradt. Vörös. Végre megértette nagyanyja sorait. Tűzhalál. A tűz vörös. A halál vörös. Vörös. Az utolsó szín, amit életében látni fog. Vörös. Vörös…

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.7/10 (3 votes cast)
5 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Az első néhány sor után arra gondoltam, milyen jó lenne ez regényben is, szeretem az ilyesmiket. Eleinte nem értettem, hogy az emberek miért látnak csak fekete-fehéren – kerestem a magyarázatot, hogy mit szimbolizálhat ez a tény, de nem jöttem rá. Aztán pár órával később villant be, hogy sötétben nem látni a színeket, és hát a szereplőid valóban eléggé a sötétségben élnek. Sylvia pedig azért lett eltéve láb alól, mert azokat, akik többet tudtak, mindig is utálták.
    Szóval nekem is tetszett, jó volt. 🙂

  2. Köszönöm a kedves véleményeket, örülök, hogy tetszett a történet:)

    Helga: Érdekes, ezt a regény dolgot már más is mondta, lehet el kéne gondolkoznom rajta 🙂
    Már motoszkál a fejemben egy „előzmény-novella”, amelyben kiderülne, miért is nem látják az emberek a színeket, de a te verziód is tetszik. Azt hiszem az a legnagyobb dícséret, ha az olvasót elgondolkoztatja az írás 🙂

  3. Csatlakozom itt a felettem szólóhoz, vagy épp hozzád, Eszter, hogy tényleg jó ötlet lenne akár egy novella, akár egy regény ebben a világban. 🙂 A koncepció elképesztően érdekes. Engem főleg vizuális szempontból fogott meg, így például nagyon szívesen olvastam volna egy másik szereplőnek a szemszögét, aki nem látja a színeket. Ezzel – ha tényleg folytatásra, előzménynovellára, valamire adod a fejedet – szépen el lehetne játszani. Nekem enélkül egyébként, hogy Sylvia szemszöge miatt magát a világot igazából ugyanolyannak láttuk, mint a sajátunkat, kicsit üresnek érződött most ez a novella. Persze, lehet, hogy ez már csak az én függőségem a kreatív leírások iránt. x”D Ettől függetlenül viszont ez egy nagyon kedves (bár persze szomorú) és kerek történet lett, amihez gratulálok! A befejezés külön tetszett, hatásos volt!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük