„Reuben Mahar a hónap kadétja”. Christan Zarduk elhúzta a száját, miközben az Akadémia aulájának méretes kivetítője képet váltott. Már megint ez a Reuben. Christan csak Mr. Stréberként emlegette az ismeretlen kadétot, akivel ugyan sosem találkozott, mégis megkeserítette a mindennapjait. Minden babért ez a harmadéveske aratott le. Legjobb záróteszt eredmények, legjobb kódfejtő, legjobb álcázó, legnagyobb seggnyaló. Még a legjobb pilóta címet is ő nyerte el, pedig Christan három tizedmásodperccel jobb eredménnyel teljesítette a tesztpályát. Csak épp a tanár megbuktatta, mert véletlenül elfelejtett leszállni a pálya végén és inkább tett egy plusz kört a főváros felett.
Christan végül csak megrántotta a vállát és tüntetőleg hátat fordított a képernyőnek, amelyen ismét Reuben neve villogott. Tök mindegy! Végre sikerült összekaparnia az ötvenszázalékos zárótesztet, holnap maga mögött hagyhatja ezt az átkozott Akadémiát és beléphet a VFK tisztjei közé. Persze előbb még az Irodának ki kell rendelnie egy társat mellé. Mert a VFK tisztjei kizárólag párban dolgoznak… Mekkora ostobaság! Christan sose tartotta nagy csapatjátékosnak magát és úgy vélte, jól is van ez így. Bár, ha azzal a bögyös Victoriával vagy Cloe-val hoznák össze, akinek olyan kívánatos ajka volt, mint senki másnak, akkor talán nem tiltakozna olyan hevesen.
Amint maga mögött hagyta az akváriumszerű épületet, Christan máris jobban érezte magát. Gyűlölte a bezártságot. Az esti évzáró buliig még rengeteg ideje maradt, így leheveredett az Akadémia pázsitjára és élvezte a derűs kora nyári napot. A nap fénylő korongja teljesen elvakította, de képtelen volt elszakítani róla a tekintetét. Már csak pár nap. És végre ő is odafent lesz. Azóta vágyott az űrbe, mióta az apját kitoloncolták a földi hatóságok és vissza kellett térnie a Zorg bolygóra. Christan ugyan alig múlt öt éves, mégis már akkor megfogadta, hogy egyszer megkeresi az apját. Már csak azért is hogy alaposan képen törölje.
– Hé! Christan! – A fiú unottan emelte a hang irányába a fejét. Két másodperc múlva Timothy Saylor huppant le mellé, az egyik évfolyamtársa. Christan kedvelte Timothyt, a földi fiú ugyanis mindig méltó versenytársnak bizonyult a piás játékokban. Bár az utóbbi hetekben mintha megváltozott volna. Egyre kevesebb bulin látták és olyan alakokkal kezdett barátkozni, akiket Christan nem ismert.
– Beszélhetnénk? – hajolt hozzá közelebb a nagydarab fiú. Hollófekete haja lenőtt, az arca kísértetiesen sápadt volt. Christannak még az is megfordult a fejében, hogy a másik fiú talán beteg.
– Ja, mi van? Pocsékul festesz. – Timothy csak legyintett, majd még közelebb hajolt hozzá. Christannak már kezdett kellemetlen lenni ez a közelség. – Mi van? Le akarsz smárolni?
– Dehogyis! Csak nem akarom, hogy kihallgassanak. – Szavai megerősítéseként Timothy kék szemével körbejárta a környéket, de néhány vihogó kadétlányon kívül senki sem volt a közelben. – Chris, akarsz egy kis pénzt keresni?
– Az attól függ – felelte óvatosan a fiú. Mivel az anyja már évek óta segélyből élt, Christan az elmúlt négy évben számtalan alkalmi munkát vállalt, hogy legyen egy kis plusz zsebpénze az Akadémia elvégzése alatt. Ám Timothy képéről semmi jót nem tudott leolvasni. Mire fel ez a nagy titkolózás?
– Figyelj, van egy tag, akinek tartozom – hadarta a földi fiú. – Egy illegális labort működtet a külvárosban és kifogyott az egyik vegyszerből. De a mi laborunkban rengeteg van és…
– És gondoltad, lopjak neked belőle? Felejtsd el! – dőlt vissza a fűre Christan. Meg sem lepte a kadéttársa kérése. Az elmúlt években nem egyszer fordult már elő, hogy elemelt egy-két dolgot. Például a tanárok belépőkártyáját vagy a tesztfeladatokat tartalmazó holokártyát. De azok csak apró stiklik voltak! Ráadásul Egyes, aki nem csak a VFK vezetője, de az Akadémia igazgatója is volt, már többször megfenyegette, hogy még egy balhé és Christan a fogdában találja magát. Ez a ramazúri pedig jó nagynak ígérkezett.
– Kérlek, Chris! Nem ingyen kérem. Ha megteszed, kapsz tőlem háromszáz kreditet.
– Ha ennyi pénzed van, miért nem fizeted ki belőle a tartozásod?
– Azért mert… – Timothy zavartan lesütötte a szemét. – Neki nem pénz kell. Hanem az anyag. Kérlek!
– Nem! Keress egy másik balekot! Amúgy milyen vegyszerről van szó?
– Épp ez az, hogy semmi extra. A ciano-baklakantánból kéne úgy tíz gramm. – Christan hitetlenkedve ingatta a fejét. Nem sok mindenre emlékezett a másodikos vegyész órákról, de a ciano-baklakantán egy a Bakoo bolygóról importált fém és a földi cianidok reakciójából keletkezett fehér por volt. Általában katalizátorként alkalmazták. Timothy titokzatos drog laboros ismerőse, talán a kábítószerek hatásának növelésére akarta használni.
– Ugyan már, Chris! Annyi balhéban vettél már részt! – nógatta Timothy. – Csináltál sokkal durvább dolgokat is. Például mikor tavaly felrobbantottad a gyakorlópályát, mert Yamato megbuktatott közelharcból.
– Az jogos bosszúállás volt – kérte ki magának Christan. Persze tudta, hogy Timothynak igaza van, akár jótékonykodhatna is egy kicsit, hisz ezzel kihúzhatná a fiút a slamasztikából, már pedig a beteges ábrázatából ítélve elég nagy bajban lehetett. De mégis… valahogy rossz előérzete volt ezzel az üggyel kapcsolatban. Bár az a háromszáz kredit se jönne rosszul, már megint elmaradt kéthavi kollégiumi díjjal.
– Ötszáz – mondta végül. Timothy szemöldöke a homloka közepére szaladt.
– Tessék?
– Ötszázért megteszem. Na? – Timothy még hezitált pár pillanatig, majd bólintott.
– Rendben van! De ma este kell megcsinálod. – Christan beleegyezett, miközben igyekezett nem törődni a kellemetlen érzéssel, amely tövisként bökdöste a lelkiismeretét.
***
A zene még az alagsori folyosókra is bekúszott, mint egy fülsiketítő őrangyal, amely minduntalan emlékeztette Christant, hogy tilosban jár. De a fiú minden lépésnél lerázta magáról az érzést. Csak tíz gramm abból a porból, nem nagy ügy. Az ötszáz kredit pedig rengeteg pénz, a fele már nála volt, előleg nélkül eszébe sem jutott volna elindulni. Ebből a pénzből egész nyárra kifizetheti a szállását, sőt még az anyjának is küldhet haza egy keveset.
A laborokhoz vezető folyosó kongott a kihaltságtól. Christan gond nélkül haladt előre a vaksötétben. A Zorg bolygó nem rendelkezett a földi Naphoz hasonló égitesttel, így a zorgiak tökéletesen láttak a sötétben, ráadásul a hőlátásuk is fejlettebb volt, mint az embereké. Ezt szerencsére Christan is örökölte az apjától, így gond nélkül lépte át a változó időközönként megjelenő riasztósugarakat.
Kiskorában mérhetetlenül büszke volt erre a képességére, örült, hogy valami megkülönbözteti őt a földi gyerekektől. Aztán úgy tízéves korában elkezdték ráaggatni a különféle gúnyneveket: vakondokfiú, félember, a sztriptízes fattya. Akkor törte be először valaki orrát. Az Akadémián kicsit javult a helyzet, hisz ide az egész Unióból érkeztek kadétok, de még itt is kilógott a sorból. Az egész Akadémián csak ketten voltak félig földiek, de kínosan ügyelt rá, hogy ne találkozzon a másik félvérrel. Christan úgy érezte, a saját nyomorult sorsa éppen elég teher.
A labor ugyanolyan ellenszenves hely volt, mint ahogy Christan emlékezett. A levegőben keringő vegyszerek és tisztítószerek szagának kellemetlen elegyétől felfordult a gyomra. A ciano-baklakantán egy méretes üvegben várta az egyik polcon. Christan gyorsan kikanalazta a megfelelő mennyiséget egy papírzacskóba, majd zsebre vágta és már fordult is ki a helyiségből. Csak tíz gramm, senkinek sem fog feltűnni, nyugtatta magát.
– Te mégis mit művelsz? – Christan megmerevedett. A labor ajtaja halk szisszenéssel záródott be mögötte. A folyosón pedig egy magas kadétruhás fiú állt olyan vádló arckifejezéssel, amelyet biztos valamelyik tanáruktól lesett el. Christan kutakodva nézett végig rajta. Az ismeretlen halántékán kétoldalt mélyzöld indaminta futott végig, amiből arra következtetett, hogy a kadét plutániumi lehet, de Christannak valami mégsem stimmelt. Már elég rég tanult a különféle Uniós fajok azonosításáról, így nem emlékezett mindenre, de szinte biztos volt benne, hogy a Plutánium bolygóról érkezettek még valamiben különböztek az emberektől. Ez a fiú azonban katonásra nyírt barna hajával és sötétkék szemével pontosan úgy festett, mint egy földi, leszámítva az árulkodó indamintát. Ám ez az apróság most mellékesnek tűnt. Valahogy le kell ráznia.
– Mit kerestél a laborban? Ide tilos lejönni – folytatta a minden lében kanál.
– Ezt én is kérdezhetném – vágott vissza Christan, keze ösztönösen rámarkolt a zsebében lapuló csomagra.
– Téged követtelek – felelte a plutániumi nyíltan.
– Oh, tényleg? – vigyorodott el Christan. – Talán bejövök neked? Tudom, hogy eszméletlenül jóképű vagyok, de sajnos le kell lombozzalak, én az ellentétes kapura játszom. – A másik enyhén felvonta a szemöldökét.
– Az Unió alkotmányának huszonötös paragrafusa tiltja bármelyik uniós bolygó nemi hovatartozásának vagy szexuális beállítottságának a gúnyolását vagy lenézését. – Christan szorult helyzete ellenére kis híján felnevetett. Persze hallott már róla, hogy a plutániumiak még csak hírből sem ismerik a viccet, de ez így már tényleg röhejes volt.
– Jézusom, figyelj, felejtsük el! Te nem láttál engem és én sem téged. Oké?
– Nem mondhatom azt, hogy nem láttalak, ha láttalak. – A fiú közelebb lépett. – Elloptál valamit?
– Persze, hogy nem! – csattant fel Christan, majd teljes erőből megtaszította a fiút. – Ha épp tudni akarod, itt találkoztam volna egy csajjal, de felültetett. Most boldog vagy? Ostoba plutániumi! – Christan sarkon fordult és elvágtatott a tett színhelyéről. De így is érezte az ismeretlen kadét tekintetét, ahogy végigperzselte a hátát.
– Nem vagyok plutániumi – szólt utána, de Christan ezt már válaszra sem méltatta.
***
Timothy a terem túl végében állt, új cimborái társaságában. Christan átvágott a zenére ringatózó és hangosan nevetgélő tömegen. A csomag szinte égette a zsebét, ráadásul nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a plutániumi még mindig követi. Csak szabaduljon meg a portól és kapja meg a pénzét. Másnapra már el is felejtheti ezt az egész históriát.
Amint Timothy meglátta, heves integetésbe kezdett, Christan azonnal elindult felé, ám alig jutott a terem feléig, mikor egy erős kéz nehezedett a vállára. Christan érezte, ahogy földbe gyökerezik a lába, tüdejébe bent ragadt a levegő.
– Zarduk kadét, Egyes hívatja az irodájába. Kérem, jöjjön velem! – Christan lassan a termetes VFK tiszt felé fordult, majd bólintott. Rajta kívül még legalább három-négy tiszt körözött a teremben. A bulizó diákok látszólag semmit sem vettek észre az egészből. Christan a terem túlsó vége felé pillantott. Timothy és a haverjai már felszívódtak. Christan szó nélkül hagyta, hogy a tiszt kivezesse a teremből, és meg sem álltak Egyes irodájáig.
Egyes pontosan olyan volt, mint a legutóbbi beszélgetésükkor. Széles mellkasán ékkövekként csillogtak a különféle érdemcsillagok, ezüstös hajkorona keretezte szögletes arcát. Mélybarna szemével szinte keresztülfúrta a belépő Christant, aki megadóan levetette magát az egyik kényelmetlen székre. A tiszt, aki idekísérte, tisztelgett, majd magukra hagyta őket.
– Nem hiszem el, hogy még az utolsó estéden is bajt keversz – szólalt meg cigarettától rekedtes hangján Egyes, majd visszafordult a háta mögött húzódó ablak felé. Azon túl BP city esti fényei táncoltak, akár a szentjánosbogarak az állatkertben.
– Nem csináltam semmit – felelte ösztönösen Christan, mire Egyes dühtől szikrázó szemmel visszafordult.
– Ne nézz ostobának, Christan! Játszunk tiszta lapokkal és akkor talán nem küldelek hadbíróság elé összeesküvés vádjával.
– Összeesküvés? – Christan döbbenete ezúttal őszinte volt. – Mégis miről beszél?
– Előbb tisztázzuk a tényeket. Mit loptál el? Ide vele! – nyújtotta a kezét a férfi, ám a fiú nem mozdult. – Fiam, nem kérem még egyszer! – Christan lemondóan felsóhajtott, majd előhalászta a zsebéből a kis papírzacskót, és Egyes kezébe csúsztatta.
– Nem kell a dráma, Egyes! – mondta a fiú. – Csak tíz gramm ciano-baklakantán, nem bombát akarok gyártani.
– Mégis mire kell ez neked?
– Valaki bajba keveredett, tartozott a dílerének, aki ezt kérte fizetségül.
– Ki az a valaki?
– Azt nem mondom meg, nem vagyok spicli – rántotta meg a vállát. – Nem nagy ügy. – Egyes elgondolkozva méregette a zacskót.
– Nem nagy ügy, mi? Tehát szerinted lopni az Akadémia laboratóriumából és azt átadni a lázadóknak, nem nagy ügy.
– Ki beszélt itt a lázadókról? – kérdezte Christan, kezdte elveszíteni a fonalat.
– Fiam, azt hittem, te ennél okosabb vagy. Kész szerencse, hogy Reuben Mahar jelentette, hogy lent látott a laboratóriumnál.
– Reuben… – Christan nem hitt a fülének. Ezt nem hiszi el! Aki tehát követte odalent, az a mintadiák Reuben Mahar volt? Mr. Stréber?! – Az a mocskos kis…
– Légy inkább hálás neki! – vágott közbe szigorúan Egyes. – Ha Reuben nem tesz jelentést, nagyobb baj is lehetett volna. Ez nem publikus, de néhány hónapja fülest kaptunk, hogy a lázadók néhány kadétot is beszerveztek maguk közé. Nyilván ők találtak meg téged, a főbajkeverőt, aki egy kis pénzért bármilyen marhaságra kapható. – Christan megrázta a fejét.
– Az lehetetlen! Timothy nem… – Elharapta a mondatot. Egyes elégedetten bólintott.
– Tehát Timothy Saylor áll a dolog mögött. Nem lep meg. Szegény fiúnak alig egy hónapja halt meg az apja a 125-ös bányászbolygón. A veszteség sokszor ostobaságokra sarkalja az embert.
– Ez hülyeség! – csattant fel Christan. – Ismerem Timothyt, sose állna az ellenség oldalára. Ráadásul a ciano-baklakantán nem használható harcászati célra!
– Az, hogy mi nem használjuk arra, nem jelenti azt, hogy nem is alkalmas rá. Katalizátor anyag, bármilyen reakciót felgyorsít. Akár egy robbanószerét vagy vegyi bombáét is. – Christan úgy érezte magát, mint akin keresztül ment egy űrsikló. Az elméje egyik fele meg volt róla győződve, hogy Egyes összeesküvés elmélete egy merő agyrém, a másik fele azonban… Hisz neki is feltűnt, hogy Timothy megváltozott. Mégis igaz lenne? Képes volt így megvezetni őt? Ő pedig ostoba módjára vakon belesétált a kelepcébe.
– És most mi lesz? – kérdezte végül.
– Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy te nem voltál beavatva. Igazából most azonnal el kéne, hogy bocsájtsalak a VFK-ból. A Világ Fenntartó Kommandónak nincs szüksége bajkeverőkre. Azonban… te vagy az egyik legjobb pilóta. A harcászati érzéked pedig vetekedik egy nálad tíz évvel idősebb tisztével. Ezekben a vészterhes időkben nem engedhetlek el. – Christan megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Köszönöm, Egyes.
– Ne köszönj semmit, mert meg foglak büntetni. Épp itt az ideje, hogy benőjön a fejed lágya, már nem vagy gyerek, Christan! Nem engedhetlek küldetésre, amíg meg nem tanulod használni is azt a dudort, ami a nyakadon van. – Egyes mérgesen szusszant egyet. – Talán a társad majd jó hatással lesz rád. Hadnagy! – A nagydarab tiszt azonnal belépett. Egyes intett neki.
– Kísérje le Zarduk kadétot a fogdába! – Christan felnyögött, de Egyes meg sem hallotta. – Ott maradsz, amíg az Elemző Központ meg nem találja a társadat. Addig is ajánlom, hogy ne okozz több gondot!
*
355 nappal később…
Christan a panellapokat számolta. Megint. Eddig meg volt róla győződve, hogy a celláját háromszázötvenöt elem borítja, ám tegnap mindössze háromszáznegyvenet számolt. Erősen koncentrált, hogy felfedezze, hol rontotta el tegnap.
Ekkor a fotocellás ajtó ismerős surranása törte meg a csendet és Christan kérdőn fordult a belépő felé. Óra híján is tudta, hogy még nincs itt az ideje az ebédnek, hisz még a délelőtti panelszámolgatással sem végzett. A belépő alakot látva azonban egy csapásra megfeledkezett a panel problémáról. Az ajtóban ugyanis Egyes ismerős két méteres alakját pillantotta meg.
– Felkelni, fiam! – szólalt meg a férfi, halvány mosollyal a szája szélén. – Nagy nap a mai!
– Előrehozták az édességkeddet? – kérdezte Christan, miközben elgémberedett tagjait nyújtóztatta a kényelmetlen fogdai ágyon.
– Látom a humorérzéked nem sérült az itt töltött idő alatt – állapította meg a férfi, majd a fiú felé nyújtotta a kezében tartott holotáblát. – Jó hírem van, fogságod napja véget ért. A Központ összepárosított valakivel.
– Komolyan? – Christan úgy kapott az eszköz felé, akár egy fuldokló a kötél után. Még az is megfordult a fejében, hogy Egyes kegyetlen tréfát űz vele. Hisz annyi keserves nap telt már el, a végén Christan már fel is adta a reményt. Azt hitte, hozzá nem illik senki. De az elektronikus eszközön minden kétséget kizáróan az ő neve szerepelt. Mellette a kirendelt társa pedig…
– Nem! Nem! Nem! Most csak szívat, igaz?! – Egyes erre gonoszul elvigyorodott. Úgy festett, mint aki nagyon jól szórakozik.
– Gyerünk, fiam! Ne várakoztassuk meg az új társadat! Holnap már indultok is az első küldetésetekre. – Ezzel Egyes kivonult a cellából. Christan viszont dermedten állt és képtelen volt levenni a szemét a kijelzőről. Olyan erővel szorította a holót, hogy az ujjai elfehéredtek. Aranyszínű szeme fémesen izzott, ahogy a gyűlölt névre meredt, amely szinte gúnyosan villogott előtte:
Reuben Mahar
*