Tóth Eszter: A Szent Brutus titkai I. – Vérvörös nevek a falon 2. részlet

Első részlet

*

A busz belülről éppen úgy festett, mint bármelyik másik harmincszemélyes busz. Kényelmes, kárpitozott ülések, légkondi és hangosbemondó. A kormány mögött egy idősödő, kopasz férfi ült. Arcáról lerítt, hogy szívesebben lenne bárhol máshol, mint egy tinikkel teletömött járművön. A buszon ülő fiúk és lányok közül már jó páran vidám csevegésbe kezdtek: a legtöbben persze a szüleiket szidták. Jó páran viszont csak morcos tekintettel bámultak ki az ablakon.

Ádám meglepődve látta, hogy utolsóként szállt fel a buszra, és csupán egyetlen szabad hely maradt. Méghozzá az indián srác, Lendvai Dávid mellett. Ádám kelletlenül lehuppant a fiú mellé. Dávid azonban rá sem hederített, úgy tűnt, teljesen elmerült a busz előtt álló Sinka és Bambusz figyelésében, akik épp a szülőkkel beszélgettek. Ádám anyja azonban nem volt közöttük, a fiú enyhe sértődöttséggel gondolt arra, hogy az anyja még arra sem vette a fáradtságot, hogy könnyes szemmel bámulja, ahogy a kicsi fiát behurcolják a kőfalak mögé.

Hogy elterelje a figyelmét lopva Dávid felé sandított. Ádám egyszerűen nem tudott rájönni, mi nem tetszik neki az idegen fiúban. Talán az, hogy ő tűnt az egyetlennek, akit nem kavart fel, hogy el kell mennie abba az ismeretlen iskolába. Arcán még mindig ott játszott az a kis mosoly, ami a parkolóban is feltűnt a fiúnak. Mindenesetre örült, hogy Dávid ügyet sem vetett rá. Aztán egyszer csak szomszédja nagy lendülettel felé fordult.

– Szia! – köszönt mosolyogva, mintha Ádám csak most ült volna le mellé.

– Öhm… helló! – biccentett oda Ádám, kerülve a fiú pillantását, hogy még véletlenül se kelljen beszélgetésbe kezdenie, de Dávid mit sem törődött ezzel.

– Fura egy hely, nem? Nagyon titokzatosak, mintha egy kiképző táborba vinnének minket. Furcsa, hogy a szülők nem jöhettek be velünk, nem?

– Igen…

– Na, nem mintha zavarna. Az apám általában úgysem elégedett semmivel. Idefele jövet is mást sem hallgattam, mint a panaszáradatát a rossz utakról, a női vezetőkről meg a rosszul beállított közlekedési lámpákról.

– Aha…

– Láttam, hogy mellettünk parkoltatok le. A mamáddal.

– Aha. – Úgy festett Ádám minden erőfeszítése, hogy elkerülje a beszélgetést, kudarcba fulladt. Dávidot látszólag cseppet sem zavarta, hogy a társalgásuk igen csak egyoldalú.

– Szerencsés vagy. Szerintem a nők sokkal nyugodtabban vezetnek, mint a férfiak. Mondjuk eddig csak az apámat láttam vezetni, ő pedig köztudottan egy aszfaltőrült. A tiéd is? – Ádám nem tehetett róla, de erre elfutotta a méreg. Mint mindig, mikor az apja szóba került.

– Nekem nincs apám! – csattant fel dühösen. Dávid arcáról most először hervadt le a mosoly.

– Ne haragudj, nem tudtam. – Ádám nem egészen értette mire fel ez a hirtelen hangulatváltás, de legalább Dávid beszélgető kedve is lelohadt.

Ebben a pillanatban felbúgott a jármű motorja, majd utolsóként Sinka tanárnő is felkapaszkodott a buszra, ezzel együtt útnak is indultak. A diákok lassan elcsendesedtek, elég volt csak a szigorú tekintetű tanárnőre pillantani, hogy mindenkinek elmenjen a kedve a csevegéstől. Sinka úgy nézett végig rajtuk, mint akinek feltett szándéka mindegyikük arcát jó alaposan megjegyezni.

– Üdvözlök ismét mindenkit. Ahogy már a szüleik előtt is említettem, Sinka Georgina vagyok, az iskola igazgatóhelyettese, fizika tanára és mától az önök osztályfőnöke. Őszintén remélem, hogy a következő négy év mindnyájuk hasznára válik, és csupa szép emléket szereznek az iskola falai között. – Ádám nem tehetett róla, de ezt hallva dühösen felmordult. Sinka persze azonnal odakapta a fejét, és azon nyomban egy szemvillanással jutalmazza a tiszteletlen hangot. Ádám biztos volt benne, hogy nem lesznek jóban új osztályfőnökével. Sinka folytatta:

– Néhány perc múlva megérkezünk az iskola épületéhez. A következő kilenc hónapban ez az épület nem csak a tanulásuk színhelye, hanem az otthonuk is lesz. Miután megérkeztünk, találkoznak a felsőbb évesek közül kinevezett felügyelő csoporttal. Egy felügyelőhöz egy kollégiumi emelet, vagyis tíz diák tartozik. A felügyelőjük először is megmutatja a szobájukat, majd átnézi a csomagjaikat, hogy elkobozza az esetleges tiltott dolgokat. – Sinka utolsó mondatát őszinte felháborodás követte. Valaki a hátsó sorból az emberi jogok megsértését emlegette. Ádám örömmel látta, hogy még Dávid arca is elkomorult. Tehát még ő is úgy gondolta, hogy kijátszhatja a szabályokat.

– Semmi értelme így kiborulniuk! – Sinka enyhén megemelte a hangját, mire rögtön mindenki elhallgatott. – Az elkobzott dolgokat mind felcímkézzük, és egy biztonságos raktárban tároljuk. A téli szünet első napján úgy kapják vissza, ahogy átadták. – Ez azonban senkit sem nyugtatott meg. A lányok azon nyavalyogtak, hogy nem tudják majd tartani a kapcsolatot a pasijukkal, a fiúk meg tudni akarták a következő focimeccsek eredményeit. Sinkának nem volt több mondandója, így miután keselyűre emlékeztető alakja eltűnt a sofőr mellett, az út további része viszonylagos csendben telt.

Ádám kíváncsian kinézett az ablakon. Egy nyárfákkal szegélyezett úton haladtak, a fákon túl pedig egy angolpark tűnt fel. Mintha csak egy laptop háttérképét bámulná: zöldellő gyep és tökéletes geometriai formákra vágott bukszusok mindenütt. A távolban egy tó felszíne csillant meg. Legalább lesz mibe belefojtania magát, ha elege lesz. Bárhol is volt ez az iskola, az biztos, hogy hatalmas birtok tartozott hozzá.

Ádám ismét Dávidra sandított. A fiú úgy tűnt, nagyon elgondolkozott valamin. Ádám most először merengett el azon, vajon mit kereshet itt ez a srác. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy ez a mosolygós fiú bármi zűrbe keveredhetett.

– Te miért kerültél ide? – Rövid tépelődés után végül a kíváncsisága győzedelmeskedett, és kérdő tekintettel fordult Dávid felé. Szomszédja úgy rezzent össze, mintha álomból ébredt volna, és őszinte csodálkozással nézett rá. Úgy tűnik, mégsem kerülte el a figyelmét, hogy a fiú nem igazán akar barátkozni vele. Erre Ádám egy kicsit elszégyellte magát.

– Bocs, nem kell elmondanod, csak kíváncsi voltam…

– Semmi gond! – mosolyodott el Dávid. – Csak megleptél, épp azon gondolkoztam hova dugjam el a cuccaimat, és teljesen kikapcsolt az agyam. Na, mindegy… Szóval én hekkerkedtem.

– Micsoda?! – Ádámnak leesett az álla.

– Ja, az előző sulimban elég pocsékok lettek a jegyeim, úgyhogy gondoltam egyet, és a bizonyítványosztás előtt feltörtem a suli rendszerét, aztán átjavítottam a jegyeimet. Sajnos idő előtt lebuktam, és még az évvége előtt kirúgtak. Tömören ennyi.

Ádám nem is próbálta titkolni döbbentét. Hát ezt nem gondolta volna. Jó, ő is csinált néhány húzós dolgot, például mikor a haverjaival úgy berúgtak, hogy téglával dobálták be egy gyár ablakait, vagy ott volt az a buszmegállós eset… De ilyet! Soha, a legőrültebb álmában sem jutott volna eszébe, hogy feltörje az iskola számítógépes rendszerét. Az anyjának egy dologban igaza volt: senkit ne ítélj meg a külső alapján. Dávid is milyen jó kisfiúnak tűnt a kedves mosolyával, aztán most kiderült, hogy ő sem makulátlan.

– És te? – kérdezte Dávid őszinte kíváncsisággal. – Miket műveltél?

– Hát semmi különöset… tudod a szokásos. Cigi, pia, bulik és semmi suli. Kábé ennyi. Aztán egy nap az anyám kiakadt rám, és a megkérdezésem nélkül beíratott ide.

– Hát engem sem nagyon kérdeztek meg. Mostanában az apám többre becsüli a barátnője véleményét, mint az enyémet.

– És az anyád? Ő mit szólt? – Dávid arca elkomorult. Ádám hirtelen az hitte, nem is akar válaszolni.

– Lassan egy éve, hogy meghalt – felelte végül. Ádám zavartan elfordította a fejét, nem akart ilyen kényes témát érinteni.

– Bocs, nem akartam…

– Ugyan már, semmi gond. Te biztos megérted…

– Micsodát? – Dávidnak azonban nem volt ideje folytatni, ugyanis a busz hangos fékcsikorgás kíséretében megállt. A diákok rögtön nyújtogatni kezdték a nyakukat, hogy lássák, hova kerültek.

– Leszállás! – kiáltotta el magát Sinka, így az osztály föltápászkodott, majd kisebb lökdösődéssel leszállt a buszról.

Dávid halkan füttyentett. Ádám értette is miért. Bár egyetlen porcikája sem kívánta, hogy itt legyen, az elé táruló látvány mégis lenyűgözte. A H-alakú épület széles francia ablakaival és tojássárga falaival úgy magasodott előttük, akár egy erődítmény, amit Ádám egy ősrégi filmben látott egyszer. Még az ablakok közötti mélyedésekben posztoló különféle nőalakok pucér szobrai is stimmeltek. A buszok pont a széles, kétszárnyú bejárati ajtó előtt álltak meg. Fölötte a színes rózsaablakban ismét feltűnt a babérkoszorú és a két penna.

Sinka utasítására magukhoz vették a bőröndjeiket, majd a tanárnő a bejárat felé terelte őket. Ádám és Dávid egymás mellett léptek be a hatalmas előtérbe, amely már nyüzsgött a diákoktól. Az előtér padlóját fehér és fekete csempével rakták ki, és olyan fényesre pucolták, hogy a fiú megpillanthatta benne a saját tükörképét. A fehérre meszelt falakon férfiak és nők portréi függtek talán az előző igazgatóké. A fejük felett színes üveggel kirakott impozáns kupola magasodott. Biztos gyönyörű lehet, mikor a déli napfény bevilágít a színes üvegeken keresztül, gondolta Ádám. Velük szemben egy széles márványlépcső vezetett fel a következő emeletre. A lépcső két oldalán egy-egy félelmetes oroszlán szobra trónolt. Sinka a lépcső aljához vezette osztályát, majd a terem túlsó végében felállított hirdetőtáblára mutatott.

– A táblán megtalálják a felügyelőik nevét és a szobabeosztást. Keressék meg a nevüket, majd a felügyelőjük kíséretében foglalják el a szobájukat! Pontosan délben levonulnak az ebédlőbe, ahol találkozhatnak iskolatársaikkal, és részt vesznek a tanévnyitó ünnepségen. Délután pedig két osztályfőnöki óra keretében megismerkedhetnek a tanév mentével, és minden fontos információt megkapnak, amit tudniuk kell. Délben találkozunk! Addig is viseljék jól magukat!

Ezután nagy tolakodás támadt. Persze mindenki elsőként akart odafurakodni a szobabeosztáshoz. Ádám és Dávid is így tett. Ádám szerencsére elég pofátlan volt, hogy akárkit félrelökve a táblához tornássza magát. A táblázatos beosztásnak köszönhetően viszonylag hamar megtalálta a nevét. Nem akart hinni a szemének. Ő és Dávid szobatársak lettek. Mindkettőjük felügyelője egy Szabó László nevű, tizenegyedikes fiú volt. Ádám nem akarta elhinni, milyen fura véletlen. Pont azt a fiút kapta szobatársnak, akinek az apja mellé álltak a parkolóban, aki mellé leült a buszon, és akivel eddig jobban össze tudott ismerkedni. Ha nem lenne lehetetlen, azt mondaná… nem ezt biztos nem rendezhették így! Honnan tudta volna az, aki a beosztást készítette, hogy pont Dáviddal ismerkedik meg először?

– Odaengedsz? – Ádám érezte, hogy Dávid próbál a táblához furakodni, csak ő állta el az útját.

– Szobatársak lettünk – mondta Ádám, de azért arrébb lépett, hogy Dávid is megnézhesse. – Szabó Lászlót kell keresnünk.

– Oh, te szegény – mosolyodott el gonoszul Dávid. – Úgy fest, nem sikerül megszabadulnod tőlem.

– Bizony, a fene gondolta, hogy ilyen levakarhatatlan vagy – vigyorodott el Ádám is. Lehet ez a Dávid nem is olyan rossz fej. Csak ne dumálna annyit. – Keressük meg ezt a Szabót, vagy kit.

Szabó Laci megtalálása könnyebbnek bizonyult, mint gondolták. A kilencedikes diákokon kívül összesen hat idősebb diák volt még az előtérben. Mindegyikük tengerkék nadrágot vagy szoknyát és fehér inget viselt, hozzá kék kabáttal, a nyakukban aranysárga kendővel. Zakójukon névtábla hirdette a kilétüket. Ádám belegondolni sem mert, mi vitte rá őket, hogy felvegyék ezeket a borzadályokat. Szabó Laci magas, sportos testalkatú fiú volt, Brad Pittet idéző, búzaszőke hajjal. Barna szeme mintha kicsit túl lelkesen csillogott volna. Ádám rögtön elkönyvelte őt egy izgága sajtkukacnak.

– Lendvai Dávid és Szolnoky Ádám? – fordult feléjük, mikor csatlakoztak a másik nyolc fiúhoz.

– Jelen! – kiáltott fel vidáman Dávid, ám Laci még csak el sem mosolyodott.

– Végre! Már csak rátok vártunk. Fogjátok a cuccaitokat, és indulás! – Ezzel Laci neki is lódult, olyan lendülettel, hogy Ádámnak és a többi fiúnak szedniük kellett a lábukat, ha lépést akartak tartani vele. A mázsás csomagok pedig csak nehezítették a dolgukat. Laci átvágott a termen, majd a széles márványlépcső felé vezette őket. A lépcső tetején jobbra fordult, és végigmeneteltek egy széles, nyitott folyosón, amely egy belső kertre nyílt. Közepén szökőkút állt egy fiatal lány szobrával, körülötte rózsabokrok és padok sorakoztak. Ádám megállapította, ha csajt akarna felszedni, tuti idehozná. Laci sietve átvezette őket az árkád alatt, az újabb folyosó egy ódon, falépcsősorhoz vezetett, amelynek falán régi márványtábla hirdette: FIÚ KOLLÉGIUM.

Tehát megérkeztek. Vagyis majdnem. Szegény fiúkra még összesen háromemeletnyi lépcsőmászás várt. Ádám kezdetben még számolta a fokokat, ám hamar feladta. Mikor már úgy érezte, egyetlen lépést sem tud tenni, pláne nem tovább cibálni méretes bőröndjét, Laci végre elkiáltotta magát, hogy megérkeztek. A felügyelő elővette a jegyzettömbjét, majd végigment a szűk kollégiumi folyosón, ahonnan összesen hat ajtó nyílt.

– Tehát Kovács és Tárnoki 301-es szoba. Kelemen és Fazekas 302-es, Lendvai és Szolnoky 303-as, Gyöngyösi és Horváth 304-es és végül Tóváriék 305-ös. A folyosó végén, az utolsó ajtó mögött találjátok a mosdót és a fürdőszobát.

Ádám és Dávid azonnal jobbra a harmadik ajtó felé vette az irányt, amin arany betűkkel csillogott a 303-as szám.

– Otthon, édes otthon! – kiáltott fel vidáman Dávid, majd benyitott. A szoba lehangolóan egyszerű látványt nyújtott. Ádám így képzelte el a börtöncellákat. Nem állt benne más, mint két ágy, mellettük egy-egy éjjeliszekrény, és két ruhásszekrény. A falakat itt is fehérre meszelték, és csupán két polc díszítette őket, semmi más. Rosszabb, mint a börtön. Ott legalább kedvedre olvasgathatod az előző lakók gyilkos, falra festett üzeneteit. Ádám találomra kiválasztotta az egyik ágyat, majd feldobta rá a bőröndjét. Dávid ugyanígy tett, majd gyorsan visszaugrott az ajtóhoz, és kilesett rajta.

– Király! Drága felügyelőnk épp most ment be a 301-esbe.

– És akkor? Biztos most kobozza el a cuccokat.

– Pontosan! Vagyis még legalább öt percünk van rá, hogy eldugjuk, amit akarunk – felelte Dávid, majd habozás nélkül kipattintotta a bőröndje zárját, és kiemelte a ruhák közé rejtett laptopját. A következő pillanatban a számítógép már el is tűnt Dávid ágyának matraca alatt. Ádám nem igazán hitt a művelet sikerében. Ezek a tanárok és felügyelők már biztos minden rejtekhelyet jól ismertek. De nem akart gyávának tűnni, így ő is kinyitotta a táskáját, előhalászta a cigijét, kivett belőle pár szálat, és bedugta a párnahuzatba. A két fiúnak csak annyi ideje maradt, hogy visszacsukja a bőröndjét. A következő pillanatban már nyílt is az ajtó, és belépett Szabó László.

– Bőrönd ellenőrzés! – Majd oda is lépett Dávidhoz. – Telefont! – nyújtotta a kezét. Dávid fájdalmasan körbeforgatta a szemét, majd kelletlenül kihalászta mobilját a zsebéből, és Lacinak adta. A felügyelő ezután a bőröndhöz lépett, és felnyitotta. Kutatása azonban nem járt sikerrel. Úgy tűnt, Dávid a laptopon kívül mást nem akart becsempészni. Ádám szerint egy üres bőrönd már eleve gyanús lehetett, és Laci is ugyanígy gondolkozott.

– Mi volt a bőrönd alján? – kérdezte szigorúan.

– A bőrönd alján? – ismételte Dávid olyan ártatlan ábrázattal, hogy Ádám majdnem felnevetett. Ezt lexikonban kéne mutogatni. – Amit találtál, a ruháim.

– Na, persze. – Laci egy gyors mozdulattal leemelte a táskát az ágyról, majd nekilátott a fekhely módszeres átkutatásához. A matrac alatt pedig, mily meglepő, ott volt a laptop.

– Nem most jöttem le a falvédőről – vigyorodott el büszkén Laci, ezzel Dávid cuccait egy papírzacskóba süllyesztette, és felírta rá a fiú nevét. A zacskó ezután egy kosárba került, ahol már ott sorakoztak a többiek nevével ellátott csomagok.

Laci, miután végzett a duzzogó Dáviddal, Ádám ágyához lépett. A fiú engedelmesen átadta a mobilját, majd figyelte, ahogy Laci kihalássza a tabletjét és a felbontott cigis dobozát a bőröndből. Laci azonban itt sem volt elégedett:

– Hol a többi cigi? – lóbálta meg a kibontott dobozt Ádám orra előtt. A fiú vállat vont.

– Elszívtam útközben. – Azért hazudozáshoz neki sem kellett a szomszédba mennie. Laci hitetlenkedve felmordult, majd nekilátott Ádám ágyának áttúrásához. Ádám feszülten figyelt, ám a felügyelő akciója ezúttal eredmény nélkül zárult. Ennek ellenére az idősebb fiú szigorú tekintettel nézett végig a szobában lévőkön.

– A felügyelők bármikor ellenőrzést tarthatnak a szobákban. Ajánlom, hogy mikor legközelebb itt járok, ne érezzek cigiszagot! – Ezzel felkapta az elkobzott cuccokkal megrakott kosarat, és kilépett a szobából, hogy a következő szoba lakóinak is tönkretegye a napját. Alig csukódott be mögötte az ajtó, Dávid dühösen felpattant ültéből.

– És mégis mi a francot fogok csinálni négy hónapig internet nélkül?! Be fogok kattanni! – Ezután olyan cifrát káromkodott, amilyet még Ádám is ritkán hallott, pedig neki is jó párszor ki kellett már mosni szappannal a száját.

– Ráadásul így még a suli rendszerét sem tudod majd feltörni – tette hozzá gonoszkodva Ádám. Dávid viszont csak legyintett.

– Azt amúgy sem tudtam volna. Ennek a helynek még honlapja sincs.

– Komolyan? – hökkent meg Ádám.

– Ja, mikor apám közölte, hogy ideküld, egy hétig próbáltam utánajárni, hogy mégis mi ez a hely, de semmit sem találtam. Se honlapot, se itt végzett diákok beszámolóit, semmit! – Ádámot lenyűgözte Dávid alapossága. Ő az elmúlt hónapot csak céltalan dühöngéssel, és még vadabb bulikkal töltötte, hogy még jobban megbántsa az anyját. De azt azért elvárta volna, hogy az anyja legalább megpróbál tájékozódni arról a helyről, ahova a fiát beíratta. És nem küldi el egy olyan iskolába, ami olyan, mintha nem is létezne. Ebből is látszik, mennyire nem törődik vele.

– Ez a hely elég puritán – dohogott tovább Dávid. – Csoda, hogy van villanyunk. – Ádám már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, ám ekkor ismét kinyílt az ajtó, és egy kócos barna hajú, fekete szemű fiú dugta be a fejét a szobába. Fülében halálfejes fülbevaló fityegett. Ha Ádám emlékezete nem csalt, ő volt Tárnoki András.

– Sziasztok! – köszönt vigyorogva. – Csak azt akartam megkérdezni, hogy sikerült-e kimenekíteni valamit a razzia során.

– Csak pár szál cigit – mutatott a párnájára Ádám.

– Király! Máté hozott két üveg piát és eldugta a vécétartályban. A marhának eszébe sem jutott ott megnézni. Este gyertek át, csapunk egy jó kis bulit! – Majd már ott sem volt. Biztos továbbment szólni a többi szobának is.

– Korán kezdik a bulizást – jegyezte meg Dávid.

– Miért baj az? – vont vállat Ádám. – Egy pocsék napot így lehet a legjobban befejezni.

– Ti meg mi az ördögöt csináltok?! – A két fiú rémülten pattant fel a helyéről, Laci olyan hévvel törte rájuk az ajtót, mintha tűz ütött volna ki.

– Mégis minek látszik? – csattant fel dühösen Ádám. – Beszélgetünk!

– Azt látom! Ahelyett, hogy öltözködnétek! Tíz perc múlva lent kell lennünk! A ruhátok ott van a szekrényben! – Majd bevágta az ajtót. De még így is hallatszott, ahogy az iménti műsort megismétli a szomszédos szobákban. Dávid kíváncsian a szekrényekhez lépett, és kitárta őket. Ott egyenként három ing, két nadrág, zakó és egy sárga nyakkendő sorakozott szépen összehajtva, természetesen a fiúk méretében.

– Ha ez a mindennapi viselet, kiugrom az ablakon – nyögött fel a fiú.

– Még öt perc! – kiáltott be Laci, így a két fiú átmenetileg elásva viszolygásukat, gyorsan átöltöztek. Ádám őszintén remélte, hogy egyetlen tükörbe se kell majd belenéznie. El tudta képzelni, milyen idétlenül festhet. Ha a haverjai meglátnák így, biztos betegre röhögnék magukat.

Néhány perc múlva már tíz egyforma kék és fehér összeállításban virító fiú sorakozott Laci mögött, és a vezetésével levonultak az ebédlőbe. A Szent Brutus tanévnyitó ünnepségére.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.5/10 (15 votes cast)
11 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Eszter!
    Gondolom, már tövig rágtad a körmeidet a lektori döntést illetően. 🙂

    Egy kis csiszolás még ráfér, néhol felbukkan egy-egy szóismétlés, netalántán esetlenebb egy mondat. Nekem viszont tetszik. Oda tudom képzelni magam a karaktereid mellé (annak ellenére, hogy már jó pár év eltelt a középiskola óta) – itt is kíváncsi vagyok, mi fog kikerekedni az egész történetből.
    Sinka tanárnő pedig egyenesen egy régi tanáromra emlékeztetett, akinek hasonló volt a személyisége.

    Remélem, meglesz az a pozitív lektori 😉

  2. Kedves Kurzustárs!

    Örülök, hogy itt olvashatom az írásod, már a bétázáskor is nagyon szerettem a hangulatát. Egy kicsit még mindig érződik rajta, hogy lányként írsz fiú szereplőkről, de ez apróság, javítható. Gördülékeny, olvasmányos írás, amit szívesen folytatnék! 🙂
    Szurkolok!

  3. A mondatok ebben a részben is nagyobb zűrök nélkül szólnak hozzánk, ez jó az íróra nézve. A háttér viszont pontosan olyan gyengén működik, ahogyan azt az első rész logikai és érzelmi bakijai sugallják.
    A mindent átható duzzogás mellett szemmel láthatóan egy eléggé képtelen, rosszul megfigyelt és a magyar környezetbe exportált angolszász, középosztálybeli, ókonzervatív iskola képe bontakozik ki előttünk.
    „… tudod a szokásos. Cigi, pia, bulik és semmi suli.” Ez egyáltalán nem „szokásos”, csak éppen bizonyos körökben az. A diákok jelentős része nem renitens, és a legtöbbje nem ennyire száz százalékosan renitens. A szembenállás pedig semmi esetre sem totális. Az emberek, különösen a kamaszok szövetségesekre vágynak, vezért keresnek, a csapatszellemet szeretik, nem okvetlen marnak bele a buszon mellettük ülőbe.
    A szoba elfoglalásakor zajló hipiselés a mai világban nevetséges és indokolatlanul szigorú. A háttér annyira valószínűtlen és életszerűtlen, hogy hangosan kiabál logika után. Persze a diákok szétosztása, a szobák elfoglalása ezt már előre jelezte. Nincs az a képzetlen és idióta tanári kar, amelyben ennyi szervezetlenség és ostobaság hosszan működhetne.
    Megint számolásra késztet az írás, mint a tenyérnyi alapra épített toronyház esetén egy másik regényben: „Egy felügyelőhöz egy kollégiumi emelet, vagyis tíz diák tartozik.” Csak ez az egy osztály elfoglal három emeletet? Négyszer két osztály az nyolc osztály vagyis huszonnégy emelet. Ez a toronyház a semmi közepén, egy angolparkban áll franciaablakokkal és márványszobrokkal. Vajon szép látvány lehetett az alapításakor, 1865-ben?

  4. Kedves Eszter!

    Még mindig érdekel, hogy hova fut majd ki ez a történet, de a kivitelezésén még csiszolnék. Felírtam pár részt, ami bántotta a szememet:

    „jó páran vidám csevegésbe kezdtek: a legtöbben persze a szüleiket szidták. Jó páran viszont csak morcos tekintettel bámultak ki az ablakon.” Itt kétszer szerepel a jó páran, ezt mindenképpen orvosolni kéne valahogy. A másik zavaró tényező ennél a résznél a logikai zavar: mindenki most először találkozik a másikkal, és most indul el egy amolyan „büntetés iskolába”, a vidám csevegés ehhez a hangulathoz nem illik. Az persze normális, ha méregetik egymást, meg elkezdenek ismerkedni, mert biztosan kíváncsiak egymásra, de az még nem csevegés. A szülők szidásához sem a vidám hangulatot társítanám, inkább ingerültséget, esetleg gúnyt.

    – vette a fáraDSágot

    „ő tűnt az egyetlennek, akit nem kavart fel, hogy el kell mennie abba az ismeretlen iskolába.” – itt folytatódik az előbb felvázolt logikai zavar, most akkor vagy mindenki fel van kavarva, vagy vidáman csevegnek, a kettő együtt nem megy

    „Ádám nem egészen értette mire fel ez a hirtelen hangulatváltás, de legalább Dávid beszélgető kedve is lelohadt” – Nem értem, miért nem érti 🙂 Hiszen ráförmedt, és olyat mondott, amiből Dávid méltán hihette, hogy akaratlanul érzékeny ponthoz nyúlt, a hangulatváltás a természetes reakció, nincs Ádámnak min meglepődnie

    „egy szemvillanással jutalmazza a tiszteletlen hangot” – jutalmazta (néhány helyen kavarodik az írásban a múlt és jelen idejű fogalmazás), ld. még pl. „Úgy tűnik, mégsem kerülte el a figyelmét, hogy a fiú nem igazán akar barátkozni vele.” – úgy tűnt

    „akár egy erődítmény” – elég az erőd

    „Rosszabb, mint a börtön. Ott legalább kedvedre olvasgathatod az előző lakók gyilkos, falra festett üzeneteit.” – Fejlettebb országokban nem nagyon lehet falra firkálni, a cellák az általad felfestett puritán szobákra hajaznak inkább, a rácsos verzió inkább csak filmekben él, esetleg szigorított őrizeteseknél

    Összességében véve az ötlet tetszik, érdekes, a fogalmazáshoz kellene még több rutin és sok-sok bétázás, mert kicsit nyersnek érzem még. (Azt hiszem, ez közös átkunk nekünk kezdő íróknak, a fantáziánk gyorsabban termeli ki az ötleteket, történeteket, mint amilyen tempóban az írástechnikánk fejlődik, és ettől néhány írásunk picit olyan, mint az emberke, akinek nem egyforma hosszúak a lábai, és emiatt nem tud teljesen stabilan járni – tudom, ezt most „jólmegaszondtam”, de talán érted, mire gondolok :))

    Sok sikert a lektorihoz!
    Judit

  5. Lemaradt észrevételem Szabó Lacihoz: mivel ő is ebbe a suliba jár, gyaníthatóan ő sem volt mindig szent, ehhez képest igen vonalas és vad kopó. Életszerűbb lenne, ha a következetesség mellett a stílusa nem lenne ennyire katonás, mondjuk a laptop elkobzásánál mondhatna ilyeneket: „Ez a trükk már két éve sem működött. Személyes tapasztalat”, még vigyoroghatna is. A tekintélyéből nem venne el, mert ugyanúgy betartathatná a szabályt, de kevésbé lenne skatulya figura. Másként fogalmazva, nem kell minden egyes iskola részéről eljáró személy minden egyes jellemvonásával és megnyilvánulásával folyamatosan azt sulykolni az olvasóba, hogy itt márpedig nagyon-nagyon nagy szigor van.

  6. Köszönöm, hogy időt szántatok rá és elolvastátok a második részletet is 🙂
    Mooch: A köröm lerágás már megvolt, most áttértem a hajtépésre. ;)Köszönöm a szurkolást!

    Cassy: Köszönöm, én is szurkolok neked a Rakétához és a Publichoz!

    Attila: az emeletes meglátásoddal teljesen egyetértek, január környékén mikor már leülepedett a történet nekem is bevillant ez a probléma, már van is ötletem hogy javíthatom ki.

    Judit: Köszönöm a részletes elemzést, mindenképp javítom. A szöveg volt egyébként bétázva, szerencsére nem is egy emberrel, de kétségtelen, hogy csak úgy lehet fejlődni, ha gyakorolsz-gykarolsz és gyakorolsz 🙂

  7. Szia Eszter!
    A problémákat és szigorúbb észrevételeket már előttem is elmondták. Én lazán ennyit tennék hozzá: érdekel merre haladnak a szereplők, milyen is ez a világ, amit helyszínnek megálmodtál.
    Hajrá 😀

  8. Szia! Nekem tetszett a részlet 🙂 Kíváncsi vagyok, hogyan birkóznak meg a fiúk az intézet szigorával, és a címből kiindulvba egy fantasi szál is beleszövősik a sztoriba, ami szintén nagyon érdekel 🙂 Átlagos olvasó vagyok, akinek az összhatás számít, az pedig fiatalos és megnyerő, csak pár vesszőhiba tűnt fel, ami nagyon könnyen javítható, a többit majd boncolgatja más. Sok sikert! 🙂 (Ja, és pacsi, a lektori engem is rettegésben tart. :D)

  9. Szia Dóri!
    Köszönöm, örülök, hogy tetszett a részlet 🙂 Pacsi neked is és kitartást! Már csak 9 nap van hátra 🙂

  10. Mivel én abban a szerencsés helyzeben vagyok, hogy ismerem a történetet, így erről nem írnék. 🙂
    Azért annyit mégis, hogy tudod, hogy odavagyok érte. 😛
    Nagyon-nagyon szurkolok neked a pozitív lektoriért! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük