Tom Wathe: Csonkok hullnak – 1. részlet

1.

„…Ott álltam a Csodálatos Életnek nevezett szakadék szélén. Ha ugranék, nekem könnyebb lenne, azonban cserbenhagynám azt a pár szerencsétlent, akik fejbe lőnék magukat értem. Visszalépni már nem tudok, mindent felégettem magam körül. Hogy mit tehetek? Táncolok azon a néhány kiálló tömbön, ami megadatott. Táncolok a semmin, addig amíg nem rohad el a lábam, és akkor már nyugodtan zuhanok bele az örökkévalóságba, mert tudom, hogy mindent megtettem. Hogyan jutottam idáig? Nem tudom. Csak reménykedem benne, hogy az a szennyes víz, ami idáig sodort, mint egy fadarabot okkal sodort engem ide.”

– Szép volt Neil – mondta nagyot ásítva Henry. Beletúrt a kócos hajába, ami már kissé összetapadt. – De azért van még mit csiszolni. És elég hosszúra sikerült, mégis hány oldalas?

– Tizenhét tanár úr – mondta a fiú kihúzva magát. Neil kockás inget, rajta barna mellényt viselt. Inkább tűnt ő a tanárnak, mint a kissé lezserebben öltözött Henry Hollow.

– Jesszusom! – sóhajtotta. –Így lehetséges, hogy nem lesz idő a többiekre. Ülj le! Ki lesz a következő? – Egyetlen, talpig fekete ember jelentkezett. Henry Hollow a tenyerébe temette az arcát, mintha el akart volna bújni a világ elől.

– Gyere Peter. – A csoportban kisebb hangzavar támadt, a többiek beszélgetni kezdtek, ahogy Peter elhaladt mellettük. – Csönd legyen! Hallgassuk Petert is ugyanolyan áhítattal, mint Neilt. – Teátrálisan széttárta a kezeit, mire szép lassan elhalkult a zaj. Néhány szempár a vasalt hajú fiúra szegeződött, néhány az asztal alatt megbújó mobiltelefon kijelzőjére. Henry megköszörülte a torkát.

– Srácok… tudom, hogy az életetek alfája és omegája, hogy twitteljétek, mennyire unatkoztok, és lájkoljátok a tizenhárom éves csajok bikinis képeit, de ráértek a szünetben. Úgyse szóltok egymáshoz semmit. – Abbahagyták. Henry elégedetten bólintott, majd Peterre mutatott.

– Hallgatunk.

Peter jelentőségteljesen körbenézett, megpiszkálta a piercinget a szemöldökében és olvasni kezdett.

–„Ez még nem a halál – mondta a lány.” – Itt megállt egy pillanatra, föltekintett a lapokból és félrefésülte a haját szeméből. Mintha azt várta volna, hogy a halál szó hallatára valami csoda történjen. Nem történt semmi, egyetlen csoporttársa sem kapott szívrohamot. – „Hallgasd az álmod szürke színeinek torz hangjait, és tekints oda, ahonnét az angyalok zokognak. Nincs már ott más, csak puszta, kiégett föld. Hiába vágysz te is arra, hogy a tested végre kukacok rágják, nem fog bekövetkezni soha. Örökké fogsz élni.”

– Ennyi?

– Igen – mondta, álmatag tekintetét lassan Henryre emelve.

– A te témád  „A virág, ami örökké nyílik” volt, azt hiszem. Vagy rosszul emlékszem?

– Ott voltak benne. Ők is kiégtek a földdel együtt. Semmivé lettek.

– Máskor írj kevésbé szuicid művet fiam, és a témáról szóljon! Ülj le, kérlek. Rendben, ki a következő?

Az órájára nézett és felsóhajtott. Vége van.

– Sajnos ennyi volt mára a szórakozás. Jó hétvégét kívánok mindenkinek! – Táskák csapódtak, a székek nyikorogtak a parkettán, és nevetgéléssel vegyes beszélgetésfoszlányok töltötték be a termet. Henry mosolygott. A hétvége csodás muzsikája.

 – Ne felejtsétek el, aki tini vámpírokról olvas, egy jeggyel rosszabbat kap évvégén!

Összeszedte az asztalán heverő dossziékat, amíg a többiek kivonultak. A kocsi kulcsát a kezében forgatva kilépett az ajtón és fütyörészni kezdett. Még akkor is fütyült, amikor beült a terepjárójába és hazafelé hajtott.

 A levelek már sárgulni kezdtek az út menti fákon, a nap azonban még halvány fényével megszórta a kocsi szélvédőjét. Az Elvis baba, ami Henry kocsijának szélvédőjén lógott, nem bólogatott, hiába dúdolta gazdája a Sweet Home Alabama című nótát. Szomorúan bámult utána, amikor kiszállt a kocsiból és besétált a házba.

 Mintha sejtette volna, mi fog következni.

2.

­­– Van itthon valami pia? – kérdezte Henry Marytől, aki a konyhapultnak támaszkodva dudorászott. Még a lógó kötény alól is látszott, ahogy a koptatott farmer rátapad formás fenekére.

– Nézd meg a hűtőben!

– Tudod, hogy nem szeretek a hűtőben turkálni a sok romlott kaja között. Olyan, mintha nőgyógyász lennék, és a Saint Clement nyugdíjasklub tagjait kéne megvizsgálnom – kidugta a nyelvét és fintorgott. A felesége Mary szó nélkül odasuhant, kinyitotta, villámgyorsan kivett egy sört és a kezébe dobta.

– Nesze! – azzal visszasietett a konyhába. Henry elégedetten kinyitotta és belekortyolt, majd halkan Mary mögé somfordált.

– És most lakmározok a húsodból! – finoman harapdálni kezdte a nyakát.

– Hagyj már te dedós! – kuncogta. Ahogy az őszi nap megvilágította rikítóan szőke haját, Henryt egy ismeretlen, belső béke járta át.

– Tommy mindjárt megjön. Átment Joékhoz.

– Elmenjek érte kocsival, vagy hozzák?

– Elhozzák.

A férfi odalépett hozzá és csókot nyomott a szájára. Hideg volt, akár egy jégcsap a hűtőláda legmélyén.

– Szeretlek.

– Én is szeretlek Henry – mondta rezignáltan.

Megszokás.

Rutin.

Érzelem nélküli kipréselt betűk.

Ha egy terapeuta megkérdezte volna őket, hogy tömören beszéljenek magukról, mint egy családról, mindketten ezt mondták volna.

Szerették egymást, éppen annyira, hogy ne hulljanak szét. Ezt azonban senki sem láthatta, csak ők érezték. Valahol mélyen, legbelül.

Mary hiába kereste Henry fáradt, barna szemeit, vicces, kócos fürtjeit és enyhén beeső, kisfiús arcát és a körszakállat. Henry már a tévét nézte.

Kompenzálni a kopogó szavakat? Egy frászt.

– Már megint azt az ismétlést adják, amiben leszbik verekednek a Jerry Springerben – mormolta maga elé. – Az a nő biztos, hogy favágó, akkora bicepsze van, mint a fejem… – Tényleg ennyi lenne csak? Ennyi egy kapcsolat? Favágó leszbikusok és Jerry Springer ismétlés?

Henry szemhéjai lassan leragadtak. Leszívta az erejét a hét, a tananyag, a végeláthatatlan háborúk a kollégákkal. Minden.

A sötétség, mint egy árny mögé lopódzott és betakarta meleg takarójával.

Érezte, hogy magával kell vinnie az esernyőjét. Az ég beborult, és bármelyik pillanatban eleredhetett. Meztelen lába nagyokat kopogott a vérszínű aszfalton. Nem tudta, hová indul. Azt sem, miért meztelen. Nem érdekelte. Csak az, hogy meg ne ázzon.

Hirtelen valami koppant a fején. Aztán még egy tompa koppanás. Felnyitotta esernyőjét és maga fölé emelte. Látta, ahogy a járdát és az egész vörös utcácskát apró, fehér, ovális alakú valamik kezdik ellepni. Lehajolt egyért és kezébe vette a piciny, könnyű pirulát. „Zoloft” mutatta a felirat. Kívánta. Körbenézett. Egyedül állt a Zoloft zivatar kellős közepén. Csak egy mozdulat és a szájában lesz. Egyetlen apró mozdulat, és jön a kesernyés íz, a megnyugvás.

A sziget.

– Csiklandozd a torkomat, ahogy lefelé csúszol – motyogta maga elé üveges szemekkel.

Valaki kirántotta a ködből. Egy erős lökés a bal vállán. Odakint már sötétedett.

– Megint rosszat álmodtál? – kérdezte Mary.

– Valami olyasmi – törölgette meg kissé csipás szemét. Nagyokat nyelt, hogy száraz száját némileg benedvesítse, és ki tudja magából préselni a szavakat. – Hol van Tommy? – nézett körbe barna szemével. Még kissé szúrta a fény.

– Még nem jött meg, Joék pedig nem veszik fel a telefont. Egy picit aggódok. – A férfi megrázta a fejét. A sör keserű ízét még mindig ott érezte a szájában. Előkapott egy rágót a zsebéből és gyors ütemben rágni kezdte.

– Elmegyek érte – mondta miközben kabátját leakasztotta a fogasról.

Hevesen vert a szíve. A mellkasán érezte a kemény lüktetést. Mintha valaki ki akarna törni.

Feltépte az ajtót. A feszültség a semmiből jött és úgy érezte, menten szétveti.

Joék rendes emberek. Tommynak nem lehet baja.

Beugrott az autóba. Ajtaját olyan erővel vágta be maga után, hogy még a kasztni is beleremegett.

– Indulj már! – kiabálta, pedig alig fordította el a kulcsot. Nehezen talált bele a lyukba, keze ide-oda ugrált a félelemtől.

A kocsi megindult. Úton volt Joékhoz.

A reflektor fénye utat tört magának a sötétségben. Táncolt a huppanókon. Még jobban beletaposott a gázba.

Száztizenöt mérföld per óra.

Izzadtságcseppek szaladtak végig a homlokán. Egy Dél-Floridai falucska, Miracle Village képe lebegett előtte. A falu többmint felét szexuális bűnelkövetők lakták. Ahogy a kép erősödött, keze remegett a kormányon, a fák pedig egyre jobban elmosódtak. Nem sokan voltak az utakon, a homogén aszfalt csillogott a hold fényében.

Százhuszonhét mérföld per óra.

Egy hűtőládát látott maga előtt, amiben a kisfia, Tommy feküdt jégbe fagyva. Arca és ajka szederjes volt, a szeme pedig meredten bámult a semmibe.

Százharminckét mérföld per óra.

Az autó egyre inkább kezelhetetlenné vált. Állkapcsa irgalmatlan sebességgel mozgott, ahogy a rágógumit rágta. Észre sem vette, hogy elharapja a szája szélét. A vércsík lassan folyt végig az ajkán.

– Mindjárt ott vagyok Tommy. – Ettől kicsit megnyugodott, és feljebb engedte a gázpedált.

 Joékat nem régóta ismerték, a gyerekek együtt jártak óvodába. Tommy néha játszott Joék gyerekével Charlieval, így a szülők is néha elbeszélgettek. Nem először engedték el hozzájuk a fiukat, de most először fordult elő, hogy Joék nem jelentkeztek.

A környék nem éppen számított elitnek itt, Drenalinban. Lepukkant házak vették körbe Joék viszonylag konszolidált, halvány sárgára mázolt otthonát. A holdfény a szépen rendezett udvarra és a szerteszét hagyott játékokra esett. Egy kis kék bicikli a kerítésnek támasztva állt.

 Henry hangosan lefékezett, a kerekek idegesen visítottak az aszfalton. A férfi becsapta maga mögött a kocsiajtót. Úgy sétált oda, mint egy támadásra kész bika. Becsöngetett. Gyorsan, egymás után nyomogatta a gombot.

– Gyertek már az anyátokat! – Csapkodni az ajtót, de nem nyílt. Az ablakon át látta, hogy fény szűrődik ki, azonban a függönyök mindent eltakartak.

– Joe! – Végre valahára mozogni kezdett a kilincs. Egy fekete, mosolygó arcú, kövérkés, kiss é borostás arc jelent meg a küszöbön.

–Szevasz Henry! Kit keresel? – kérdezte széles vigyorral. A vigyor addig tartott, amíg Henry ökölbe szorított keze le nem törölte egy laza mozdulattal. Az orra olyat reccsent, mintha az óvatlan vadász száraz gallyakra lépett volna.

 Joe óriási robajjal hátára zuhant, magával rántva az asztalt, amin egy művirágokkal teli váza hevert. A váza darabjaira hullott, a virágok pedig Joe hasára hullottak.

– A rohadt anyádat! – kiáltotta, kezeit pedig az orra elé tartotta, hogy felfogja a vérzést.

– Hol a fiam?! – Henry a lágyékára térdelt.

– Apa! – futott ki Tommy a nappaliból. – Mit csináltál Joe bácsival? – nézett a kövérkés emberre érdeklődő, apró, szürkés szemeivel.

Az apukája mindig is arra tanította, hogy nem szabad verekedni. Össze volt zavarodva.

Joe felesége hallotta a hangos csörömpölést és gyorsan kifutott.

– Jézusom Henry mi a faszt művelsz? – temperamentumos kiáltása az egész házat betöltötte. Henry elől még mindig nem szállt el a köd. Értetlenül nézett körbe. Az emberek halvány foltnak tűntek, mintha alig pislákoló mécsesek lettek volna a sűrű éjszakában. Valaki lökdösni kezdte őt a nagy fehér fény felé. Megfogta a legfényesebbnek tűnő mécsest és kihátrált. Egy hangos csattanás hozta őt vissza a földi síkra.

– Mi történt? – nézett Tommyra értetlenül.

– Megverted Joe bácsit! Paff-paff, dirr! Nagyon jó voltál apa! – Az ajtó kinyílott és Joe felesége, Jenna nézett ki a kis résen.

– Hívtam a mentőket, nem akar elállni a vérzés – hangja alig hallható volt és csalódott.

– Ne vigyem be inkább én?

– Hozzá ne merj nyúlni a férjemhez – bökött felé fekete ujjával. – Mégis mit hittél?!

– Azt hittem valamit csináltatok vele, vagy baj történt. Nem jelentkeztetek és…

– Azért mert fekete vagyok, már feláldozom a gyerekedet? Teljesen meghibbantál?! Húzz a francba, és ha még egyszer meglátom itt a fehér seggedet, én a gerincedet töröm el Henry Hollow!

– Ne haragudj Joe! – kiáltotta be, de a nő már becsapta az ajtót. Nagyot sóhajtott. Belül egy gyenge szúrást érzett. A megbánás böködte, apró tűjével.

 – Gyere Tommy, menjünk. – Beszálltak a kocsiba. Henry szomorúan nézett a házra, és az árnyakat figyelte. beindította az autót és hazafelé vették az irányt. Néhány perc múlva Tommy feje már kissé lebillent a gyerekülésben.

– Tudod, apa nagyon szeret téged Tommy, és nem hagyja, hogy bármi bajod essen.

A kisfiú nem válaszolt, csak hangosan szuszogott.

A sziréna hangja beleordított az éj csendjébe. Kisvártatva egy mentőautó húzott el mellettük. Henry szégyenlősen lesütötte a szemét.

 Joék irányába tartott.

3.

Henry álmatagon a papírok fölé hajolt, de a fehér lapok mögé bújva is csak az Ő szürke arcát látta, ahogy holtan feküdt a kövön. Nyaka körül kötél volt, nyelvét pedig éppen rá öltötte. Mosolygott. Alattomosan, mint tudós az analfabétára.

 Zoloftért nyúlt az asztalon, de csak egy üres üvegpoharat fogott a keze. Rángatózott, pedig már vagy fél éve leszokott a nyugtatóról.

Szája széle cserepes volt, és élvezettel rágta le róla a száraz bőrdarabkákat.

Valamit muszáj tenni.

A dolgozatok felét sem javította ki, pedig megígérte az osztálynak, hogy hosszas halogatás után odaadja nekik a beadandókat.

Mary benyitott. Tág szemekkel nézte, ahogy férje, karját a semmi felé tárva tátog, mint egy partra vetett hal. Megértő, kissé sajnálkozó mosolyra húzódott a szája.

– Nemsokára kivehetsz egy kis szabadságot és akkor vége lesz a hajtásnak. Alig több mint egy hónap és hálaadás, utána egy kis szabadság és együtt leszünk. Kirándulunk egyet a hegyekbe.

– Jó lenne – meredt maga elé Henry. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy megütöttem Joet.

– Csak hirtelen felindulásból elkövetett emberütés volt – mosolygott Mary. – Ez az én pszichiátriai szakvéleményem. Nem kell ennek különösebben nagy jelentőséget tulajdonítani. Szereted a fiadat, Joet pedig annyira még nem ismered. Ez egyszerű védekező mechanizmus.

– Gondolod? Nem egy újabb… egy újabb elvonási tünet? – kérdezte aggódva a férfi. Nem vette észre, de kezének remegése alábbhagyott, ahogy a feleségére nézett. Mint egy kisgyerek, aki az árnyaktól rettegve az anyja mellé menekül az ágyba.

– Nem Henry. Te már tiszta vagy. Elfelejtetted a múltad, túlléptél rajta.

– Remélem. Magamra tudsz hagyni?

– Amit csak akarsz – puszilta meg a tarkóját. – Az ágyban várlak.

– Köszönöm.

Mary halkan becsukta maga mögött az ajtót, Henry pedig újra a papírlapok bűvöletébe került.

Préselt fa. Tinta. Gondolatok, amelyek nyomás hatására születtek.

A legtöbb dolgozat a Wikipediáról származott, elég volt beütnie az első mondatot a keresőbe. Van ennek egyáltalán értelme?

Nagyot sóhajtott és tette a dolgát. A családjára gondolt és arra, hogy nem ezt a pályát kellett volna választania. Nem mindenki teheti azt, amit szeretne, hiába is lenne ésszerű.

 Fél négykor bújt a felesége mellé az ágyba, aki halkan szuszogott mellette. Kettőt sem pislogott és aludt.

Mary hiába nézett az ajtóra, mozdulatlanul állt. Csakúgy, mint Henry farka évek óta. Nagyot sóhajtott és a maga mellett lévő üres helyre nézett.

Dühösen félredobta a Danielle Steel könyvet, amit éppen olvasott.

Saját nyomorúságos helyzetére gondolt, az elkövetkező napra. Egy újabb napra, amikor depressziósokat, skizofréneket, vagy borderline személyiségzavarban szenvedőket kell istápolnia.

Várt, de az ajtó nem mozdult.

A paplan nagyon jó meleg volt. Belebújt, mintha anyja méhe lenne. Mintha nem történt volna azóta semmi. Próbált mindent teljesen kizárni, próbált aludni…

Aludni…

Holnap egy újabb nap…

Egy új nap.