Tolnai Panka: Végtelen történet

– Hogy karózna meg végre valaki! Komolyan mondom, a pokolba veled, Sándor! – Zsörtölődött Etelka, alighogy kipattant a szeme. – Legalább ezerszer kértem már, hogy hetente egyszer takarítsd ki azt a nyamvadt koporsót. Erre mit látok? Beszőtte a pók. Ez egy tisztességes ház, nem fog úgy bűzleni, mint a hathetes macskaalom. Lehet, hogy neked fel sem tűnik, de a fél éjszakám rámegy, mire rendbe teszem az összes szobát. És a ruhád is csurom vér, ezt már komolyan nem hiszem el! – emelt fel a padlóról egy gombócba gyűrt kockás inget. – Mégis hogy mossam ki? Már régen be kellett volna áztatni.

– Veszek másikat – legyintett Sándor.

Éhes volt, és amúgy sem szeretett ébredés után veszekedni. Persze tudta, hogy nem ússza meg ennyivel, az elmúlt százhetvenhat esztendő alatt alaposan kiismerte felesége szokásait.

– Veszel másikat? Remek. A Föld meg haldoklik. Pazarolj és termelj szemetet, végül is csak örökké élünk. Vagy talán a koporsótakarításhoz hasonlóan ezt is elfelejtetted?

– Nem, drágám. Igazad van – sóhajtott Sándor megszokásból, mivel a szervezetének már régóta nem volt szüksége oxigénre.

– Ne gyere nekem ezzel a szöveggel, amikor nem gondolod komolyan! Tudom, hogy felőled elolvadhatnak a sarki jégtakarók, hogy kipusztulhatnak az esőerdők meg a pingvinek, téged csakis a nők érdekelnek!

– De drágám…

– Ne drágámozz! – torkollta le Etelka.

Az asszonyban egyre csak gyűlt az indulat és a harag: szemfoga megnyúlt, körme karommá alakult, szemében tébolyult fény gyúlt. Fifi kutya is érezte gazdája feszültségét, a fehér szőrpamacs szörcsögve hörgött és morgott szünet nélkül.

– Láttam, hogy tegnap úgy néztél Erzsébetre – bökte ki végre Etelka idegességének valódi okát.

– Csak meglepett, hogy egyedül mászkál. A Báthoryak általában csapatban vadásznak, és kerülik a belvárost. Az az érzésem, hogy megint belekeveredett valami sötét ügybe…

– Na persze. Ne terelj.

– Amúgy is több, mint négyszázötven éves.

– Olcsó kifogás.

Amikor Sándor elfordult, Fifi rávetette magát. Nagy kárt nem tudott tenni a férfiban – sérülései szinte azonnal begyógyultak –, de kellemetlenül szurkálta Sándor bokáját a tűhegyes fogaival.

– Csinálj már valamit az átkozott kutyáddal! Esküszöm, egyszer élve befalazom. Nem is tudom, hogy juthatott eszedbe áthozni ezt az idegbeteg yorkie-t.

– Fifit hagyd ki ebből! – emelte fel Etelka fenyegetően a mutatóujját.

Ő is tisztában volt vele, hogy a pöttöm eb egy kissé labilis – éltében sem volt soha normális –, ráadásul még egy egeret is nehezen vadászott le.

– Amúgy meg – kanyarodott vissza Sándor az eredeti témához –, ha ennyire unod a takarítást, vegyünk fel valakit. Pikk-pakk találunk egy jó takarítót.

– Úgy érted, finomat? Egyszer már megetted a bejárónőt.

– Mert nem volt itthon vacsora.

– Hogy tessék?! – húzta fel Etelka a szemöldökét.

A kérdés persze költői volt, Etelka hallása az idő múlásával egyre élesedett. Ezért költöztek el a panelből, a nappali gyerekzsivaj és a falfúrás folyton felébresztette.

– Te is tudtad, hogy nem lesz időm aznap vadászni – mentegetőzött Sándor. – Megbeszéltük a fiúkkal, hogy korán elindulu…

– És ez nyilván azt jelenti, hogy majd én elintézem helyetted. Véletlenül se zavarjon, hogy lassan mindent én csinálok! Takarítok, mosok, rendet tartok, éjjelente vagy háromszor megsétáltatom a kutyát… Mikor is vitted ki utoljára a szemetet?

Ez a kérdés is költői volt, ugyanis Etelka élete minden egyes pillanatára emlékezett.

– Két hónapja.

– Két hónapja – ismételte el Sándor szavait.

– Akkor telt meg a zsák.

– És akkor is csak azért, mert vettél egy rakás felesleges holmit. Mégis minek nekünk digitális képkeret? Nem is látszódunk a fényképeken.

Sándor magyarázkodhatott volna, hogy az asszony is örült a tengerparti meg a naplementés fotóknak, de félt, hogy olajat önt a tűzre. Inkább csendben maradt, Etelka már így is sokkal jobban felhergelte magát a kelleténél.

– Miért kell nekünk állandóan veszekednünk? – kelt ki magából Etelka egy percnyi némaság után. – Másból sem áll az elmúlt százhetvenhat évünk, mint veszekedésből. Szerinted ez normális?

– Nem tudom – motyogta Sándor.

– Nem tudod? Nem?! Valóban? Hát jó. Ha így állunk, akkor én most elmegyek. Még véletlenül se kérj bocsánatot.

*

Etelka kiviharzott az ajtón, minek következtében két egyetemista és egy részeg bróker a Dunában zárta a napot. Élettelen testüket csak hetekkel később találták meg.

Sándor sétálni vitte Fifit. Egy pultoslány és egy kisebb patkány a csatornában végezte. Tetemükre sosem bukkantak rá.

*

Nem maradt sok idő napkeltéig. Etelka – ahogyan oly gyakran – a Szabadság-híd tetején ücsörgött, az alvó várost figyelte. Élvezte a ritka pillanatot, amikor a rakpart teljesen üres: se autó, se kerékpár, se gyalogos nem kószált az úton, amíg a szem ellátott. Márpedig Etelka szeme igencsak messzire ellátott.

Ebben a ritka pillanatban telepedett mellé Sándor. Tiszta ingben, arcszesztől illatosan. Némán nézték, ahogyan egy piros autó felhajt a rakpartra. Gyorsabban ment a megengedettnél, de nem sokkal, hangosan szólt benne a zene, de nem túlságosan.

– Kitakarítottam a koporsómat – mondta Sándor.

Hosszú csend következett, csak a város ébredezett körülöttük. Egyre több autó és szemétszállító hangoskodott, az első villamos is elindult a pályáján, amelyről sosem térhet le.

– Talán egy kicsit túlreagáltam – szólalt meg végül Etelka.

– Akkor szent a béke? – simított végig Sándor az örök huszonkét éves nő hátán.

– Induljunk, már csak néhány percünk maradt.

– Biztos? Nem unod még ezt a sok veszekedést?

– Nem eléggé – mosolyodott el Etelka, majd leugrott a hídról.

Kéz a kézben száguldottak végig a körúton, a villogó kirakatok, a négyeshatos, a pöfögő autók és az álmos emberek színes folttá mosódtak össze. Az első napsugár abban a pillanatban ragyogott rá a bejárati ajtajukra, amikor becsukták maguk mögött. Sándor ezúttal nem a koporsójában aludt, egymás mellett hajtották álomra a fejüket az elsötétített szobában.

*