Tölgyesi Lívia: Varázserdő – 1. részlet

1. Különös kaland

 Nagy huppanásra ébredt. Fájdalmasan koppant a feje az ablaküvegen.

– Most meg még ez is! – vakargatta morcosan a füle fölött hirtelen támadt dudort, és kereste az okát, hogy miért állhatott meg a busz.

Fáradt és nyűgös volt. Nagyon szeretett volna már célba érni, de egyelőre csak annyit hallott, hogy hosszas sistergéssel kinyílt az ajtó. Elégedetlenül morgolódott a sofőr, miközben leszállt. Talán a kátyúkat és az utakat szidta. Nem lehetett tisztán érteni, mert az ajkait elhagyni kívánó szavak eltévedtek a hosszan lelógó bajusz alatt, a pocakig érő szakállban. Az arcszőr-rengetegben bolyongó hangfoszlányok ettől kezdve csak halvány reménnyel élhettek, hogy egyszer a felszínre jutnak és értelmet nyernek.

Néhány utas felkászálódott és követte a sofőrt.

Még mindig dörzsölgetve a fején támadt dudort, ő is leszállt és körülnézett. Nagyon sötét volt. Olyan valószínűtlenül feketének tűnt a világ. Az égen még mutatóban sem látszott egy árva csillag sem, a Hold is bujdokolt. A legfurcsább az egészben az volt, hogy egy darab felhő sem látszott sehol, amely eltakarhatta volna az égitesteket az emberi tekintetek elől.

– Hát ez meg mi a csuda lehet? – s bár csak sejtették, hogy ilyesmit moroghatott a szőrmók sofőr, azért mindannyian köré sereglettek.

– Egy puma. Azok szoktak ekkorára nőni – mondta mély meggyőződéssel az egyik idősebb utas.

– Ugyan már, beszél itt badarságokat! A pumák Ázsiában élnek, mifelénk nincsenek. Ez csak egy vadmacska lehet, bár jól megnőtt a lelkemadta – tromfolt rá egy sokszoknyás öregasszony.

– Szegény pára se nem vadmacska, mert az nem így néz ki, de nem is puma, merthogy az az állat pedig Dél-Amerikában él. Ez a szegény pára, amelyet elütöttünk, egy hiúz. Látszik a fülén található jellegzetes szőrpamacsról is, és itt a Bükkben, szerencsére, az utóbbi időben megint elszaporodott. A színe viszont annál érdekesebb! Különös ez az ezüstös csillogás, hiszen a hiúzok inkább világosbarnás színűek, foltosak is, de ez itt teljesen elüt a fajtájától – fejezte be az összegzést egy alacsony, köpcös, már őszbe hajló, göndör hajú férfi.

– Ki maga, Sherlock Holmes? – hörrentett rá a szőrmók sofőr idegesen. – Nem ezüst ez, csak furcsán világítja meg a Hold.

Mindenki ösztönösen az égre tekintett, ahol egy szemernyi felhő nem sok, annyi sem volt; a Holdat mégsem látta senki. Döbbenten néztek egymásra az utasok. Volt, aki fázósan igazította meg magán a kabátot, és azonnal visszaszállt a buszra, mások meg csak álltak ott továbbra is riadtan. A hiúz, vagy miféle állat szőre pedig egyre különlegesebb lett. Ahol nem volt sérült, ott szinte már világított.

­– No, én csak egy bosszantó szőrcsomót látok – hördült fel haragosan a busz vezetője újra. –  Jó, hogy fel nem borított minket! Még hogy különleges!

– No, persze! Ha magán hajtana keresztül egy busznyi ember, minden bizonnyal színt váltana, de ön még attól még sem válna különlegessé – válaszolt ingerülten az előbbi, göndör hajú, köpcös utas. – Egyébként nem kell ahhoz különösebb nyomozói hajlam, hogy felismerjek egy őshonos állatot.

– Elég ebből a nyavalygásból! Ha ez itt egy dinoszaurusz lenne, akár ezüst vagy sárkánysárga, aranyos gyémántos, vagy akármilyen is… badarság ez az egész. Elcsaptam, mert elém ugrott. Az ő baja. Egy biztos, mihamarabb folytatni akarom az utat. Vinné el az ördög ezt a napot! – aztán mintegy magyarázatként mégis megtoldotta saját gondolatát a sofőr. – Ez a dög olyan hirtelen tűnt elő a sötétből, hogy már kikerülni sem tudtam. Most meg tessék! Még egy vacak defektet is okozott – és egy nagyot csapott mérgében a busz oldalára. Hatalmas nyögéssel lehajolt, és egy lendületes rántással kiszabadította az állatot a kerék alól. Az út menti árokba lökte. Nagyot nyekkent szegény pára. Lehet, hogy még élt?!

 Az utasok közül néhányan a sofőr segítségére siettek, hogy mielőbb útrakész legyen a busz. Csak a köpcös utas fordult az árok felé… és Borsika, aki eddig a háttérben álldogált, és leginkább a fején keletkezett dudorral volt elfoglalva. A férfi gyufát gyújtott és a pislákoló fény vibrált körülöttük. A sérült állat lassan rájuk emelte a tekintetét: villogó ezüst fény áradt a szeméből, és az írisze helyén ott ragyogott a Hold. Nehézkesen lélegzett. Leereszkedtek hozzá. Szemében segítségkérés remeget, miközben fejmozdulatával hasaaljára irányította a figyelmüket. Fájdalmasan felnyögött, nagyot szusszantva feszítette meg az egész testét, majd valami kigurult alóla: egy nyálkás kis gömbölyű pamacs. Úgy tűnt, mintha még az övénél is csillogóbban fénylene a bundája, olyannyira, hogy világosságba borította az addig árnyékos árokpartot. Az egyre hangosabban ziháló állat, anyai odaadással végignyalta csemetéjét, majd egy enyhe pöccentéssel a kislány lába elé tolta picinyke hiúzkölykét. Ő az ijedtségtől se élő, se holt nem volt, szinte megmerevedett. A köpcös férfi zavarában előbb göndör hajába túrt, majd gyorsan leguggolt, és szakavatott mozdulatokkal leválasztotta az anyáról a pihegő kis állatot. Egy hatalmas lapulevélbe tekerte, és az ámuló Borsika kezébe tette. Most végre feloldódott és boldogan ölelte magához az ezüstös pamacsot.

A sérült anyaállatot az ősz férfi vette kezelésbe. Gyorsan előkapta a kulacsát, egy kis pálinkával kifertőtlenítette a sebet, majd a keze ügyében található kisebb ágak, s néhány erősebb fűszál segítségével rögzítette a nyilvánvalóan törött jobb mellső lábat. Már éppen végzett volna, amikor különös dolog történt. Az ezüstös bunda rezegni kezdett, néhány szőrszál kivált a többi közül, és egy enyhe szellő szárnyán az idős ember szeme elé lebegtek, eltakarva előle a világot. Ez idő alatt a kis pamacsnyi hiúzkölyök ficánkolni kezdett Borsika ölében, egészen addig, míg ki nem gurult a lapulevél alól, és le nem huppant a földre. A még láthatóan gyenge lábacskáin odalépkedett pihegő anyjához. Tűhegyes fogacskáival lemarcangolta a nehezen elkészített levélkötést róla, majd az egyik mancsával belekapott saját szemébe, amely azonnal könnyezni kezdett. Könnycseppjeiben ott rezgett ezernyi másában a fényesen világító Hold, amely hideg fényszikráival végigsimította az anyaállat testén éktelenkedő sérülést. A pillanat töredéke alatt felszívódott minden, még heg sem marad utána.

Borsika megdörzsölte a szemét. Vajon ébren van, vagy álmodik talán? Azonban nem sok ideje maradt a csodálkozásra, mert az állatszemek lecsukódtak, a fények kialudtak, és a hiúzok láthatatlanná váltak.

– Na, mi lesz már? Itt maradnak, vagy végre visszaszállnak a buszba? Elindulnék már! El én, erről az átkozott helyről – hallották meg a kiabáló buszsofőr hangját.

A férfi gyorsan körbenézett, láthatta-e még rajtuk kívül valaki az előbb történteket, de aztán szó nélkül megfogta a kislány könyökét, és kisegítette az árokból. Néhány perc múlva már a melegen brümmögő busz belsejében kényelmesen elhelyezkedve bámult ki a sötétségbe Borsika. Mélyen a gondolataiba merülve nézte a homályba burkolózott tájat; hosszasan a sötét semmibe meredt, aztán lassan elnyomta az álom. Furcsa tájékra terelte zaklatott lelke: Egy nagy kondér alatt lobogó tűz mellett találta magát, és egy hajlott hátú öregasszony szólongatta. Haját bolyhos fekete fejfedővel fedte el, ami alól néhány hosszú, ősz hajcsimbók kandikált ki. Az arca viszont rettenetesen csúf volt. Hatalmas orr uralta a valószínűtlenül sárga szem és a fültől-fülig érő száj közötti területet. A bal orcáján egy óriási bibircsók rezgett, de olyanformán, mintha külön életet élne.

– Jössz már végre? – sípolt hirtelen rekedtes hangon feléje. – Itt van ez a fakanál, ezzel kevergesd folyamatosan megállás nélkül ezt a löttyöt! Ha abba mered hagyni, akárcsak egy pillanatra is, megtapasztalod, hogy itt nincs helye a lazsálásnak! …

Borsika megborzongott, öntudatlanul ráncigálta magára pulóverét, s hunyt szemekkel, riadtan fészkelődött az ülésen.

…Beletörődően kezdte volna a kavargatást, de a fakanál majdnem hogy nagyobb volt, mint ő, így nehezen lendült bele. Ocsmány bűzt árasztott a lé párolgás közben. Ráadásul, hogy miket látott úszkálni a furcsán vöröses árnyalatú trutymóban! Békalábat, amely még ugrált; kígyóbőrt, amely folyamatosan vedlette önmagát; piros pöttyös, nyúlós-habos kinézetű gombát, amely bántón goromba mód kiugrált az üstből és egy gyíkszemet, ami még kacsintgatott is, ha a felszínre bukkant. Agya eltompult, és nem gondolt már másra csak, hogy el innen, minél messzebbre…

 

2.  A csiricsáré kétkerekű titka

– Kislány! Ébresztő! Végállomás! – Borsika kissé izzadtan és ijedten kapta fel a fejét és nézett hirtelen körbe. Csak lassan éledezett. Beletelt egy kis időbe, mire ráébredt, hogy egy buszon ül, nagymamájához tart a Bükkbe, nincs bűz és tűz. Az előbb megismert kedves bácsi keltegeti.

– Köszönöm. Máris összeszedem a holmimat – mosolygott lassan megnyugodva az ősz férfira, aki érdekesen szemlélte őt, mintha a veséjébe akarna látni, meg mintha valamit mormogna magában; álnok álmok mérgező lényeiről, meg elkergetésükről…

Megrázta a fejét, elköszönt gyorsan, és hátizsákját magához véve leszállt a buszról. Körülnézett. Végre Szilvásváradon volt. Nagyija már ott toporgott szélesen mosolyogva a buszmegállóban.

– Nnnna, végre, hogy itt vagy! – ölelte át kisunokája vállát a töpörödött anyókányi nagymama. – Nagyon régen itt állok már… persze tudom, hogy fura dolgok történtek veletek útközben – hadarta egy szuszra, majd hosszú, loboncos vörös hajzuhataga mögé bújva, izgatottan terelgette Borsikát két kerékpár felé.

– Mámi, te miről beszélsz? Milyen fura dolgokat emlegetsz? – nézett rá meglepetten Borsika.

– Jaj, ne ácsorogj már ott, mint egy sóbálvány! Gyere, te ezzel jössz – irányítgatta unokáját, mintha nem is hallotta volna a kérdést, és köszönetfélén bólintott észrevétlen a busz irányába.

– Pfuj, ez meg mi a csuda? Szörnyű ronda! – tért ki magából, a jó modorról is megfeledkezve Borsika, mikor meglátta a rikító rózsaszínű kétkerekűt.

– Ronda, ronda… nem nézni, hanem hajtani kell! Nem találtam más színes festékeket. Na, pattanj rá, mert soha nem érünk haza – és választ sem várva, korát meghazudtoló fürgeséggel ugrott a másik biciklire, amely viszont harsány sárga színben pompázott.

– Jó-jó, de Mámi, kerékpárral… fel a fennsíkra?! – hűlt el a gondolattól; nem elég, hogy messze van még ide a ház, de nagyon magasan is a völgyben lévő buszmegállóhoz képest.

– Ne dödögj már annyit! Csak gyere, majd meglátod, nem is olyan nehéz.

Borsika erre már nem is mondott semmit. Egyébként pedig ugyancsak kellett sietnie, hogy nagyiját utolérje, és el ne tévedjen a sötétben. Hátizsákja is húzta a vállát, de nem mert elmaradni, tekert, mintha a szél kergetné. Csak az előtte villódzó kerékpárt figyelte, s mégis csak örült, hogy ennyire csiricsáré sárgára lett nagyija kétkerekűje festve. Hirtelen megbicsaklott tekerés közben a lába, és ahogy egyensúlyba akarta hozni magát, furcsa érzése támadt: mintha figyelné valaki az erdő mélyéről.

– Mámi, Mámi várj meg! – kiabált az ijedtségtől kissé kisodródva.

– Ne haragudj – fordult vissza nagymamája –, majdnem megfeledkeztem rólad. Tudod, már olyan régen nem használhattam az én Röppencsemet, hogy kissé elragadott a hév.

– Röppencsedet? – lihegett Borsika, izzadtságát törölgetve.

– Óóó, mondhatnám, hogy igen régi „barátnők” vagyunk mi – simogatta meg a kerékpárját szelíd szeretettel.

– Mámi, nem tudom, hogy mi van ma veled! Sötét is van, rossz is az út, kérlek, ne siess ennyire! – kiáltotta feddőn, kérőn Borsika.

– Jaj, a fényről meg is feledkeztem. Na, jól van, jól. Ezen mindjárt segítek – és újra nyeregbe pattant, majd furcsa sípoló hangot hallatott, mire sok apró pislákoló fény lengte őket körbe.

Borsika meg mert volna esküdni, hogy tucatnyi szentjánosbogár világít nekik, de hirtelen irányt váltottak és rákanyarodtak egy meredek földútra, ahol bizony oda kellett figyelnie a kátyúkra.

Automatikusan tekert, néha egy-egy gödröt elkerült, de mintha nem is emelkedett volna oly erőteljesen alatta a hegyoldal. Könnyedén, szinte magától mozgott a kerékpárja. Idővel, mivel már nem kellett annyira figyelnie, elkalandoztak a gondolatai. Eszébe jutott az ezüst hiúz, és azon morfondírozott, hogy vajon nem csak álmodott-e róla? Ámbátor a nagyi is! Hogy is mondta? „Persze tudom, hogy fura dolgok történtek veletek útközben”. Ezt meg honnan vehette? – kérdezte mintegy önmagával szóba elegyedve.

Nagyon szerette nagymamáját, kicsiny kora óta igen sok időt töltött nála Fekete-sáron, a Bükk-fennsíkon álló kis házikóban. Csak mióta öccse megszületett, és ő is feljárt vele ide, azóta mintha Mámi megváltozott volna. Azelőtt mindenhová magával vitte őt. Tanítgatta a növények neveire és megmutatta, hogy melyiket hol találhatja, ha esetleg valamilyen baj érné… mert Mámi minden fűben, fában orvosságra lelt. Sokat mesélt neki a növényekkel kapcsolatos mende-mondákról, a belőlük készíthető kencék varázslatos erejéről. Sőt, megígérte, hogy ha egyszer eljön az ideje, akkor még sokkal több érdekességre is megtanítja őt. Azt azonban nem mondta el, hogy mikor lesz az az egyszer, amikor eljön ennek az ideje. December tizenharmadikán töltötte be a tizenharmadik életévét, és épp ezért, most már talán nagylány is lett belőle. Mindegy. Majd elbeszélget az este folyamán Mámival, ha végre hazaérnek – gondolta Borsika, amikor egy ág a kerekei közé akadhatott, mert már csak azt vette észre, hogy huppog alatta a kerékpár, döccen vele nagyot… és huhh, de jó, hogy sportol és jók a reflexei! – örvendett, de mint kiderült, idejekorán. Nem esett el, mert időben lerakta a lábát, de eléggé beütötte a vádliját. Csakhogy hátizsákjának voltak a sport terén némi-nemű hiányosságai, mert a sebességváltozást nem tudta zsáki hátizomból hirtelen lekövetni: teljes terjedelmében Borsika nyakába zúdult. Mi több, le akarta sodorni őt a bicikliről… és a lánytest tehetetlenül dőlni kezdett, de furcsa mód, nem ért földet. Csak annyit érzékelt, hogy egy erős, vakítóan bántó fénycsóva villant oldalról az arcába. Valami puhaságérzet megtartotta, és visszabillentette az ülésre, majd még háti terhén is igazított egy keveset… és megszűnt a fény, eltűnt a lény. Határozottan tudta, hogy valaki segített rajta. Mintha – villant át az agyán –, igen, mintha egy ezüstös puha bunda tűnt volna el a bokorban. De mégsem, az nem lehet, bizonyára képzelődik – jutott a gondolatra, mikor is megjelent a nagyija, aki nem tekerte a kerékpárját, hanem, csak eltartott lábakkal irányította azt, és lebegett…

– Borsika, mi van veled? Jól vagy? Na, látom, nincs semmi bajod, még időben… – pihegett gonddal telt arccal Mámi, miután elharapta a megkezdett mondatot. – Gyere, ott a kanyaron túl… – de nem hallatszott a vége, mert azt a bizonyos kanyar elnyelte kerékpárostul.

Fél óra múlva Borsika lefürödve, átöltözve ücsörgött a konyhában, és macskagyökér teát kortyolgatott; sok-sok mézzel. Azon gondolkodott, hogy miként is térjen rá a mondanivalójára: hogy kérdezzen rá, a sok furcsaságra a nagymamájánál, hogy választ is kapjon? Azt már tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, mert Mámi nem volt túl beszédes kedvében, és ilyenkor őt szóra bírni, szinte lehetetlen volt. Magába mélyedve tett-vett a konyhában, mintha unokája ott se lenne. Kicsiny, töpörödött termete, alig volt nagyobb, mint a szék támlája, és hajlott háta kissé még fokozta töpörödöttségét, hátulról egyszerű apró termetű öregasszonynak tűnt. Pedig nem volt az! Elmerengett a családi mende-mondákra gondolva, hogy bizony nem volt ez mindig így. Csinos, fess, büszke tartású, kimondottan szép arcú fiatal lány volt valamikor. Zöld szemei csak úgy csillogtak-villogtak mosolygás közben, de ha haragra gerjedt, mintha smaragdszín villámokat lövellt volna a tekintete. Bőrének sajátos illata lengte mindig körbe: általában a levendula puha illata jellemezte; olykor, ha sietett, a kakukkfű fűszeressége erősítette jelenérzetét; azon alkalmakkor mikor nagyon összpontosított, citromfű frissessége töltötte meg körötte a levegőt; és amikor haragos vagy kimondottan bosszús volt a keserű mandula illata övezte őt. Kedvessége messze földön híres volt, ám sértette hiúságát, ha tudása megkérdőjeleződött, ilyenkor nem átallotta[1] faképnél hagyni az illetőt, aki megbántotta őt. Nevét pedig egyenesen a gyönyörű vörös, derekáig érő, loboncosan göndör hajkoronájának köszönhette: makrancos tincseit egy szeme színével egyező zöld szalaggal próbálta egybe fogni. Hasztalan, bár kitartóan mindig újra és újra nekilátott, hogy megregulázza  loboncát[2], hajfürtjei önállósodási törekvései csak még egyedibbé tették őt. Így lett a neve Szalagos Lukrécia[3]. Aztán az évek gondjainak súlya alatt egyre csak töpörödött, néha hirtelen és indokolatlanul búskomorságba esett, olyankor szavát nem lehetett venni, akárhogy is próbálkoztak vele családtagjai.

Borsika ezúttal úgy döntött, hogy cselhez folyamodik.

– Mámi! Képzeld! Elaludtam a buszon, huhh – borzongott meg a kellemetlen emlékétől, de erről nem szólt, mivel inkább feledni szerette volna a sötét rémálmot, így a különleges találkozást emelte álomszintre. – Szóval különleges álmot láttam, amelyben egy furcsa állat képében születtem újjá.

– Miről beszélsz, te lány! – kapta fel a fejét szokatlan hirtelenséggel Lukrécia, és megborzongott az álom szó hallatán; mintha bűzös lehelet suhant volna keresztül a szobán.

– Csak azt mondtam, hogy furcsa álmom volt – lepődött meg Borsika, de ha már belekezdett, gyorsan folytatta. – Szóval egy ezüst hiúz képében születtem meg, s a bundám, olyan gyönyörűen csillogott, mint égen a csillagok. A szememben, pedig… – érezte, hogy messzire megy, de, ha már belekezdett csak kimondta, amit gondolt – …a Hold fénylett, s bevilágítottam vele az egész környéket. Nevet is kaptam édesanyámtól, aki szintén egy szépségesen fénylő bundázatú, különleges ezüstszín hiúz volt – itt elgondolkodott, hogy vajon milyen nevet is adjon a megszemélyesített kis pamacsnak, akit megszületni látott, majd szinte kényszerítőn tolult szájára a név – Holda[4]. Holda lett a nevem – ismételte el még egyszer, mintha eszébe akarná vésni, ha már kimondta.

– Oh! Hát elkezdődött – morogta riadtan Lukrécia.