Tóbiás Erika: Várok rád

Az étterem fogadópultjánál várom a hoszteszt, aki valami oknál fogva ma nagyon lassan dolgozik. Fújtatok magamban, keresetlen szavak tolulnak a nyelvem hegyére. Üzletemberként elfogadhatatlannak tartom, hogy valaki pazarolja az időmet. Egy gyors ebéd, mindössze erre van időm. Nagy a hajsza a cégnél.

Bekémlelek az étterem belsejébe.

Feltűnően kevés alkalmazott dolgozik a majdnem teltházas vendéglőben. A nyitott konyha pultján állnak az ételek, a személyzet egyik asztaltól a másikig siet, szinte rohannak, mégsem képesek tartani a munkairamot.

Megfontolandó lenne más helyre mennem, hisz szűk egy órám van. Az ebéd utáni napirendemben állásinterjú szerepel, amit nem napolhatok el. Szükségem van a segítségre, hisz így is alig győzöm a munkát. A nyakamon egy új ingatlan megszerzésével járó feladat, teljesen el leszek havazva. Mindenképpen kell egy asszisztens, aki tehermentesít.

Elnyomok egy sóhajt, amiért még mindig egyhelyben toporgok.

Istenem! Haladjunk már! Egy hétfogásos ünnepi menü is hamarabb elkészül, mint ahogy itt a sor fogyatkozik.

A végén még a jelentkező fog rám várni.

Gondolatelterelésként az előttem sorban álló két nőt mustrálom. Testük formás, lábszáruk napbarnított, a csillogó hajfürtök a hátuk közepét verdesik. Tekintetem ott ragad a barna hajún. A testtartása erőt sugároz, mozdulataiból azonban süt a nőiesség. Mivel szeretem a határozott nőket, azonnal felkelti az érdeklődésem, ezért tovább fürkészem.

Egy apró, csavart csuklómozdulattal hátradobja néhány hajfürtjét. Olyan kecsesen és kifinomultan, ahogy egy kendő lebben a szélben.

– Oda nézz! – Összerezzenek.

 A fekete hajú szavai durván berobbannak a tudatomba, mint egy üvegpohár csörrenő hangja, amint szilánkjaira  törik a földön. Sikerül szétzúznia a pillanatot. Hirtelen és kellemetlenül fog el újra a türelmetlenség és a bosszúság. A nő rátesz még egy lapáttal.

– Látod azt a pasit, ott? – böki meg a barátnőjét.

Már csak ez hiányzott! Egy csacska beszélgetést végighallgatni. Teljesen a legutóbbi barátnőmre emlékeztet ezzel a kérdéssel.

Mélyen beszívom a levegőt, majd lassan kieresztem.

– Istenem, Kate! Mennyire jóképű! – áradozik.

A Kate nevű hölgy még csak oda sem pillant. Lehajtott fejjel kotorászik a táskájában.

– Imádom a sötét hajú férfiakat! – ragadja meg a karját a barátnője. – Süt belőle a férfiasság, a vonzerő. Sármos, szexi, dögös – dől a nőből a szó.

Remélem, nem szándékozik még percekig így ömlengeni. Az előtér már most is visszhangzik a szavaitól. Lizben is ez zavart a legjobban. Ha újra lenne időm randizni, egy olyan nőt keresnék, akinek iszom minden szavát, nem megfulladok tőle.

– Annyira, de annyira tökéletes és …

– …és meleg? – találgat Kate.

Erre majdnem hahotázni kezdek, de sikerül mosollyá szelídítenem a torkomból kitörni készülő hangos nevetést. Fürkésző tekintetem a nőre siklik, megpihen a háta közepén, miközben azon gondolkodom, kit takarhat a száraz hangon odavetett vicces megjegyzés.

– Hogy mondhatsz ilyet?! Még csak meg sem nézted!

– Melyik az, Suzy? – emeli fel végre Kate a fejét.

– Az az öltönyös. Ott, beljebb az ablaknál.

Akaratlanul is átnézek a fejük fölött az étterem belsejébe. Az a három másodperc, amíg körülnézek, elég a helyzet felméréséhez. Azt, hogy a szemem forgatom, senki sem látja.

– Na, de Suzy! – nevet fel a Kate. – Itt szinte minden pasi öltönyt visel.

Azta! Ez a nő olvas a gondolataimban!

– Különben sem létezik tökéletes férfi – feleli.

Újabb bizonyíték, hogy hasonlóan gondolkodunk.

– Ott van például Stephen. Róla is azt mondtad, hogy csúcspasi. Ráhajtottál. Filmekbe illő nagyjeleneteket rendeztél. Utolsó pillanatban ugrottál be a becsukódó felvonóba, meg hasonlók.  Szerelmes csitriként törted magad, a végén meg kiderült, hogy a pasikat szereti.

A szám meg-megrándul, végül a fülemig szalad. Az ajkamba harapok, hogy mérsékeljem a reakcióm. A hangos röhögés elárulná, hogy minden szavukat hallom.

– Stephen egy ba… – kezdi Suzy.

Ekkor végre valahára megérkezik a hosztesz. Suzy szavai elmorzsolódnak, miközben kifújja a levegőt.

– Sutton. Két személyre – mondja az alkalmazottnak, és elindulnak az asztalukhoz.

Lépteik távolodnak, de ennyit még sikerül elcsípnem:

– Vagy talán nekem akarsz társat keresni? Jól érzem magam szingliként.

– Szerelmesként jobban… – Az utolsó szavakat már nem hallom.

Miután én is leülök, ösztönösen őket keresem a tekintetemmel. Távol és nekem háttal ülnek. Kár!

Rövid töprengés után rendelek, és úgy jó húsz percre rá már előttem gőzölög az étel, ami egy időre elvonja a figyelmem a két nőről.

Sürgős dolgom ellenére lassan falatozom, adok időt magamnak, hogy kiélvezzem a porhanyós csirkehúst.

 Éppen egy további falatot harapnék, amikor valaki felkiált.

– Hívják a mentőket!

Megdermedek a mozdulat közben. Az evőeszköz hangosan csörren a tányéromon. A kiáltás úgy hat, mint a villámcsapás.

Azonnal körülnézek. Kate a földön térdel, és a mesterséges lélegeztetés első lépéseit végzi egy férfin. Székek nyikordulnak, testek mozdulnak. Pillanatok alatt kész tömeg gyűlik köréjük. Az üzletvezető megjelenik, és máris a segélykérő vonallal beszél. Miután megadja az információt, készenlétben marad a telefonnál. Odamegyek hozzá, és megkérdezem, segíthetek-e valamiben. Egy feszült fejcsóválás a válasz, ezért visszatérek a szemlélődők közé.

Kate teste megfeszül az erős koncentrálás közben. Szakszerűen végzi az újraélesztést, talán csak egy hivatásos betegápoló tudná jobban. Nehéz passzívnak maradnom, legszívesebben mellélépnék, hogy leváltsam, de Kate ura a helyzetnek. Figyelemmel követem minden mozdulatát, már a sokadik befújásnál jár, sikertelenül. A francba!

Megkezdi a szívmasszázst.

Öt perccel később fültépő szirénahang hasít a levegőbe.  A mentősök rohamtempóban jelennek meg az ajtóban, sebesen átszelik a termet, és átveszik a betegről való gondoskodást. Kate hátrébb húzódik.

Feszülten nézzük a szakavatott mozdulatokat, miközben tapaszokat helyeznek a pasas mellkasára, és géppel élesztik újra. Csendben, egy emberként fohászkodunk a sikerért.

– Megvan a pulzus! – szólal meg az egyik betegellátó.

A tömeg fellélegzik, és a földön térdeplő Kate karcsú teste megremeg. Barátnője átöleli és felsegíti. Istenem add, hogy lássam, ki ő! Ki lehet képes ilyen hosszú időre lebilincselni a figyelmem?

Feloszlik a tömeg, én is odébb lépek, és ekkor meglátom az arcát.

Szemem tágra nyílik, és bennem reked a levegő.

– Kate Westwick? – suttogom.

A döbbenetem nem ismer határokat.

Ezer éve nem találkoztunk. Mégis, mintha tegnap lett volna, hogy a gimiben egy padban ültünk.

Kate. Hihetetlen!

Alig hiszem el, hogy az egykor mimózaként bezáruló, visszahúzódó lány ilyen határozottan és bátran cselekedett. Az a Kate, akit ismertem, mindig mindent a háttérből figyelt, alig lehetett a szavát hallani. Nem emlékszem, hogy láttam-e valaha a középpontban.

Okos, értelmes és segítőkész volt. Gyakran választottam tanulótársnak, mivel csodáltam az eszéért és a tudásvágyáért. Barátságunk ellenére velem is viszonylag keveset beszélt, de abból a kevésből is kiderült, hogy van humora. Csipkelődő, pimasz beszólásokkal cukkoltam az antiszociális viselkedése miatt, amire elég csípős megjegyzésekkel válaszolt.

 Nőként pedig…, csinos volt, de csak barátként tekintettem rá. Akkoriban az osztály csinibabájával jártam. Bizonyosan nem csodáltam meg a haját, és a kisugárzása sem hatott rám.

A mostani Kate nem illik bele a régi skatulyába. Úgy látszik, huszonnyolc éves korára kilépett az árnyékból a fényre.

A lábam szinte magától mozdul, ahogy megteszek felé két lépést. Az üzletvezető azonban megelőz, és már faggatja is a történtekről.

Várok. Nem tehetek mást. Most még a korábbinál is türelmetlenebb vagyok, viszont izgatottság is vegyül bele. Szemtől szemben akarok állni Kate-tel. Újra érezni akarom azt a meghatározhatatlan, fantasztikus érzést, amit az aurája váltott ki belőlem.

Az öltönyöm zsebében zizegést érzek. Összeszorítom az ajkam. Ez a mobilom lesz, és csakis munkát jelenthet.

Persze hogy a titkárnőm emlékeztet a délutáni állásinterjúra. A fenébe!

Mennem kell, és még az ebédem sem fejeztem be.

Csalódottan, mégis az emlékek és a viszontlátás örömétől jókedvűen térek vissza az irodámba. Kate. Igen, ő az oka.

 

Türelmetlenül dobolok ujjaimmal a fényes asztallapon. Öt perc késés nálam a határ, az pedig már letelt. Ez is jól kezdődik! Elpuskáztam a Kate-el való találkozást, a jelentkező meg késik.

Rá kellene sóznom valakire a feladatot, úgysem fűlik hozzá a fogam. Gondolataim nem a munkán járnak, hanem Kate körül, de égető szükségem van egy személyi asszisztensre. Tehát meg kell csinálnom azt az átkozott interjút.

Újra a kis- és nagymutató állását nézem az óralapon. Tíz perc késés. Megbocsáthatatlan. Elégtétellel fogom elutasítani a jelentkezőt, bármilyen rátermett legyen is. Ha a felvételi beszélgetésre sem tud időben jönni, később mit várhatok tőle? Félórás késéseket? Kihagyott munkanapokat? Az én időm drága, hogy merészeli bárki is fecsérelni!

Mivel máshoz nem akarok hozzákezdeni – hátha mégis megjelenik a szerencsétlen –, pár másodpercnyi lazítást engedélyezek magamnak. Hátradőlök, fejem a szék kárpitozott támláján nyugtatom, és lehunyt szemmel merengek a múlton. Emlékeimből egy kedves, vonzó, de visszahúzódó lány lép elő. Öröm volt látni, hogy magabiztos, határozott nővé érett.

Felpattan a szemem. A telefonomért nyúlok, és rákeresek a Facebookon. Épp a mobilomba merülök, amikor halk kaparászást hallok. Lilly, a titkárnőm egy kincs, a jellegzetes „kopogását” azonban ki nem állhatom. Három év alatt sem sikerült rászoktatnom az erőteljes kopogásra.

Fel sem pillantok az ajtónyitásra.

– Ian, megérkezett az interjúalany, Miss Emily.

Illetlenség ide vagy oda, még mindig a kijelzőt bámulom. A Facebook semmi hasznosat nem dobott ki, ezért az Instán is próbálkozom. Lilly megköszörüli a torkát, mire lassan felemelem a fejem.

Két magassarkúba bújtatott, formás láb közeledik az asztalomhoz, puhán és ruganyosan. Lilly nem lehet, mert ő a nyakát törné a tűsarkakon. Felfelé viszem a tekintetem, hogy Miss Emily szemébe nézzek, de én csak Kate arcát látom magam előtt. Tele van vele a fejem. Pislogok néhányszor, hátha elmúlik a látomás.

Nézem Miss Emily arcát, közben veríték nyirkosságát érzem a tenyeremen.

Emily Kate Westwick! Mekkora szerencsém van! Udvariasságból ösztönösen felállok, de a mozdulat tőlem szokatlanul sutára sikeredik. Az öltönyöm gombját is csak másodjára sikerül begombolnom.

Fura érzések kerítenek hatalmukba, leginkább a zavar. Hosszú másodpercek telnek el, mire összeszedem magam.

– Köszönöm, Lilly. Elmehet – mondom megfejthetetlen arccal.

Az ajtó halkan becsukódik.  A Kate arcán átsuhanó érzelmekből arra következtetek, hogy ő is legalább annyira meglepett, mint én voltam az étteremben, viszont azonnal reagál.

– Ian! Rég találkoztunk utoljára. Jó látni téged – szólal meg mosolyogva.

Hangjából kiérzem az örömöt, mosolyától pedig óriásit dobban a szívem. Izgalmamban nyelek egyet.

– Nem gondoltam, hogy a tiéd a cég. Bár a McRoy nem a legelterjedtebb nevek egyike, nem is ritka.

 Csillogó szemmel mér végig. Tüzetesen vizsgálja arcom minden centiméterét. Közben vidáman mosolyogva csóválja a fejét. Testbeszédéből annyit sikerül észrevennem, hogy megakadt rajtam a tekintete.

– Remekül festesz. Sugárzik rólad, hogy elégedett vagy az életeddel. Amint látom – pillant körbe – a siker sem került el. Megvalósítottad mindazt, amiről álmodtál.

Kate tekintete kissé elidőzik széles vállamon és domború mellkasomon. Begörbíti az ujjait, mint aki legszívesebben megérintene. Elvigyorodom, és nyugtázom, hogy tetszik neki, amit kívülről lát.

– Annyira ismerős vagy – a mosolyod, a vonásaid –, és mégis más. Erősnek és rendíthetetlennek tűnsz, de kit takar az elegáns megjelenés?

– Mindig is szerettem benned, hogy nem tévesztenek meg a külsőségek – válaszolom.

– Egy vonzó csomagolás csak a felszín. A fontos az, ami alatta rejtőzik. Tizennyolc évesen nagy hatással voltál az emberekre, de mi a helyzet a felnőtt Iannel?

– Csak nem arra célzol, hogy megfakult az egyéniségem?

Kate megvonja a vállát, és széttárja a karját.

– Azt nem tudhatom – feleli.

– Nos – mondom, miközben csibészesen elmosolyodom – még lenyűgözőbb vagyok, mint valaha.

Kate öblösen felkacag.

– És legalább annyira „szerény” is. Valóban emlékeztetsz arra a pimasz, bosszantó fiúra, aki a cukkolásával gyakran az idegeimre ment.

– A lényeges dolgokban maradtam, aki voltam – mondom komoly hangon.

Kate bólint, és tovább mosolyog.

– Megölelhetlek, Ian?

 Hozzálépek, és a karjaimba zárom.

– Kedves és szentimentális vagy, mint régen – mormolom a füle közelében.

Ölelem a derekát, nőies formái a testemhez simulnak, közben beszippantom bőre, haja és fűszeres parfümillatának varázsos keverékét. Hosszú másodpercek után eltolom magamtól, és végigpásztázom a testét. Csodáló tekintettel nézem.

– A szókimondásod és nyíltságod új nekem. Előnyödre változtál, Kate – nézek az arcába. – Mi történt azzal a lánnyal, akire emlékszem?

Lazán megvonja a vállát.

– Felnőtt.

– Mit keresel itt? – kérdezem kábultan.

Amint kicsúszik a kérdés a számon, rájövök, hogy kissé elveszettnek tűnhetek.

– Felvételi beszélgetésre jöttem, de tudnod kellene, ha te csinálod – nevet rám pimaszul.

Talált. Süllyedt. Tetszik nekem ez a mostani Kate. Kihívás minden szava, kihívás a javából.

– Késtél.

Hangom határozottabbra, fölényesebbre sikeredik a tervezettnél.

Kate szemöldöke enyhén magasabbra szalad. Megbillentett fejjel mustrál. Észleli, hogy a kijelentés inkább mutat cégvezetőként, mint barátként, de nem kommentálja.

– Igen.

– Miért? – kíváncsi vagyok a válaszára.

– Közbeszólt az Élet – feleli.

Elmosolyodom. Lehet merész, csipkelődő, alapjaiban azonban még mindig az a lány, akit ismerek. Melegség keletkezik a szívem körül, egyre nagyobb teret hódítva magának. Úrrá kell lennem ezen az érzelgősségen, még mielőtt olyat mondok, amivel bolondot csinálok magamból.

Ránézek.

– Ott voltam. Láttalak.

– Tessék?

– Láttam, ahogy megmentetted azt a férfit – egy pillanatra elhallgatok, közben őt figyelem.

Keze reszketegen simít végig a combján, fehér fogai kivillannak, amint a szája szélébe harap. Az ajkain felejtem a tekintetem.

– Remélem, nem a barátnőd szexi kiszemeltjén gyakoroltad a csókolózást? – kérdezem mosolyogva.

Szeme tágra nyílik egy másodpercre, torkából érzelmes, vibráló kacaj tör elő, ezáltal a feszengése is megszűnik. Hangja betölti, lénye beragyogja az irodát. Mindenről megfeledkezve nézem.

– Azt is hallottad? – kérdezi nevetve. Amikor újra képes megszólalni, a vidámság még mindig a hangjában rezeg. – Amúgy egyértelmű, hogy nincs kellő tapasztalatod.

Csak nem flörtöl velem?

– Mivel osztálytársak voltunk, Ian, ezért elárulom, hogy nehéz egy eszméletlen férfival csókolózni. Ami pedig még bosszantóbb, szörnyen egyoldalú is – biggyeszti le az ajkát.

Válasza első felénél még csak mosolygok, utána azonban már hátravetett fejjel nevetek. Ránézek, próbálom összerakni a Kate nevű puzzle darabjait. Izgató feladat. Basszus! Annyira édes és szellemes.

Elemi vágyat érzek, hogy magamhoz rántsam, és a számat az övére szorítsam. Nagyot nyelek, mielőtt válaszolok.

– Úgy látom, előnyödre fordítottad a TONP-t. Legalábbis a TO részét – bókolok neki.

Értetlenül bámul rám.

– Túl Okos Nem Pálya. Ezzel bélyegeztünk meg a gimiben.

– Soha nem hallottam – húzza össze a szemöldökét.

– Az éles eszed a vonzerőd része lett.

– Mindig is az volt.

– Ott a pont – mosolygok. –  Párosítva a pimasz nyelveddel, halálos fegyver.

– Akkor miért nem rogytál még holtan össze? – kérdezi nevetve.

 Ez igaz lenne? Valóban évődünk Kate-el?

– Szerintem, egy napra elég neked egy újraélesztés– válaszolom.

– Touché.

Nahát! Nem győzök csodálkozni rajta.  Frappáns, szórakoztató, laza. Ha ilyen lett volna az egyénisége a gimiben is, valószínűleg vele jártam volna, és nem Elsával.

Milyen meglepetésekre képes az élet! Tíz évvel később Kate újra felbukkan az életemben, és most meg akarom szerezni. A következő percek majd eldöntik, hogy munkatársként is kell-e nekem.

Visszasétálok az asztalom mögé, és felnyitom a titkárnőm által hozott mappát.

– Térjünk át az interjúra – mondom, közben az üres székre mutatok.

– Rendben.

 Én is helyet foglalok, majd köhintek egyet, és rátérek a jövetele okára.

– Az előszűrésen átjutottál, tehát a képzettséged megvan. Személyi asszisztensi tapasztalattal is rendelkezel. Miért ide jelenteztél?

– Ki akarom próbálni magam egy új területen. Ingatlanügynökségnek és biztosítócégnek még nem dolgoztam. A fő ok viszont a nyolc hónapra szóló munkaajánlat. Ez tökéletesen beleillik a terveimbe.

Na, ez tuti nem az, amit az ember általában egy felvételi beszélgetésen hall. Ezzel a kijelentéssel mintha azt sugallaná, hogy ő tesz nekem szívességet, ha idejön dolgozni. Érdekes.

– Győzz meg, hogy rád van szükségem.

Elhangzanak a kapcsolatépítés, változáskezelés, könyvelés, marketing szavak, amik alátámasztják Kate sokoldalú tapasztalatait.  Biztos vagyok benne, hogy képes lenne ellátni a feladatkörét. Mégsem hozom a tudtára, hagyom, hadd beszéljen. Várom, hátha elmondja, milyen jövőbeli tervei vannak.

– Törődöm a munkámmal, eredményorientált és szorgalmas vagyok. Nem miniszoknyában billegni, körmöt lakkozni vagy szempillát rebegtetni jelentkeztem ide, hanem dolgozni.

– Értem – bólintok. A ki nem mondott mondatokat is. Az üzenet világos, akár nekem, akár az összes férfinak szól.

–  Adj egy esélyt, hogy bebizonyítsam, én kellek neked.

Pókerarccal várom, hogy befejezze a monológját, közben elmélázok azon, mennyire erős egyéniség. Tisztában van a képességeivel, és tudja, mit akar.

Erre van szükségem, olyan emberre, aki függetlenül is képes döntéseket hozni.

Nem, ez nem fedi a valóság felét sem.

Kate kell nekem.  Mindenestől. Az enyém kell hogy legyen.

A gondolattól libabőrös leszek, és remegés fut végig a gerincem mentén, sokkoló, mint egy áramütés.

Nyolc hónap érdekesnek ígérkező munkaviszonynak nézünk elébe, utána pedig… Meghódítom. Rá megéri várni.

– A tiéd az állás – hallom saját hangom.

Kate szerény mosollyal nyugtázza a döntésem.