Tiszlavicz Mária: Viszi a víz

Erzsike már messziről hallotta a szakácsné kacagását, miközben szaporán kalapáló szívvel cipelte fel a kútról a kannákat. Biztosra vette, Ilus a pincéren nevet, Kovács Hugó megint teszi neki a szépet.

Hogyne tenné, még sok van délidőig, most dologtalan a pincér, ráér az a fehérnéppel kacarászni. De mindég csak Ilussal…

Erzsike orcája egészen kipirult, ahogy befordult a konyhára. A kakasleves illata azonnal megcsiklandozta az orrát, gyomra kordulása válaszolt rá. Az egyik kannát beállította a sarokba, a fal mellé, és miközben a kicsi sparhelthoz lépett, óvatosan megemelte a fejét. Megkopott, csorbult lábasok és száraz fűszerek lógtak alá a gerendáról, meg-megsimították a konyhában sürgölődő szakácsné hófehér kendőjét. Erzsike csak a szeme sarkából vetett egy pillantást Ilus kéretlen társalkodójára, ám így is jól látta Hugó örömtől csillogó, sötét szembogarát. Hogy megremegett a keze, miközben vizet töltött a pitlibe, ki is loccsantotta a padlóra. Szaladt is azonnal a rongyért, mielőtt Ilus észreveszi. Félte a szeme szikrázását Erzsike, hát még a hangját!

Nem úgy Hugó, aki lassan egyre közelebb ódalgott a szakácsnéhoz.

– Vasárnap gyere el velem a kanális partjára, megetessük a kacsákat egy kis morzsával.

– Az úr napján? Jaj, Hugó, nem úgy megy az!

– Akkor mondd meg te, mikor jönnél, viszlek én akármikor.

– Vidd inkább magadat a dógodra, mindjárt kezd az ebéd odafenn. Meg van pucolva az ezüst? – bökött a pincér felé Ilus a fakanállal.

– Nem az én dógom az.

– Attól még eredj, nézz utána!

Erzsike keze fürgén mozgott, arra figyelt, hogy minél előbb megpucolja a krumplit meg a fehérrépát.

– Hozzad a zöldséget, te lyány! – térítette magához Ilus hangja. Sietett rögvest a tállal a nagy sparhelthez vissza, készségesen tartotta, de Hugót már sehol sem látta. A szakácsné csak füstölgött tovább az orra alatt.

– Rakjál még a tűzre, nem sül meg a kacsa. Nemsokára mennie kell ki a vendégeknek!

Így ment ez tovább, még akkor is, amikor a bazilika tornyában delet ütött a nagyharang, és a konyhában fel-feltünedeztek a pincérek, de csak térültek-fordultak, fogták a levesestálat, a húst meg a gezemicét, vitték a málnaszörpöt meg a bort, hozták vissza a csetrest. Most már a nagy dézsánál járt Erzsike keze, dörgölte a piszkos tányérokat, poharakat, nem is maradt ideje a pincérek felé nézelődni.

Egészen kifáradt, pedig már jó ideje itt dolgozott, a híres-neves, fehérvári Fekete Sasban. Hogy irigyelték lánypajtásai falun, hogy konyhalány egy szállodában! Nem is Erzsikét irigyelték, hanem azt a sok szép legényt, urat, úrfit, akik megfordulnak egy ilyen helyen. Erzsike még egyet sem látott közülük, csak a mindég morgó főnök urat, a pincéreket, meg néha a postást és a kifutófiút. Az úri népség közelébe se megy a konyhának.

Bánta is ezt Erzsike, mikor ott ülhetett ebéd után a hatalmas faasztalnál, mely akkora volt, mint otthon az édes szülei ágya, és rövid pihenőjében Kovács Hugó mellett fogyaszthatta el szegényes ebédjét. Aznap főtt húst kapott a levesből, a kakas szárnya végit meg a taraját, de Erzsikének mindennél jobban ízlett, mert Hugó adta át neki a sótartót.

***

– Miért nem mégy el Hugóval sétálni? – kérdezte Erzsike Ilust, mikor egyik este együtt rakodták el a porcelánokat és poharakat a nagy kredencbe.

– Hová gondolsz? – nevetett Ilus. – Majd pont egy Kovács Hugóval korzózzak, mikor a múltkor is kézcsókját küldte a méltóságos főbíró kisebbik fia, annyira ízlett neki a sült.

Erzsike arra gondolt, hogy a főbíró fia akkor is kézcsókot küldetett volna a konyhára, ha Ilus öreganyja áll a kemence mellett, de neveltetésétől fogva nem mondta ki hangosan. Helyette inkább így szólt:

– Ha nekem hozna virágot, én biza…

– Te biza figyelj oda a kezedre, te lyány, nehogy összetörd nekem a porcelánt! Add még ide azt a boroskancsót is, nem kell az hétköznapra. Majd vasárnap elővesszük.

Erzsike egy darabig szó nélkül adogatta Ilusnak, amit kért, s közben lopva rá-ránézett a sarokba letett, meghervadt kis csokorra. Hugó valahonnan halovány nárciszt hozott Ilusnak. Be szívesen tette volna Erzsike ezt a csokrot a párnája mellé!

– Hová merültél el, máris alszol, Erzsi? – förmedt rá Ilus, mire Erzsike összerezzent, és sietve kapott a konyakospoharak után. A vékony kristályok megcsendültek a kezében.

– Csak elgondolkodtam – vallotta be piruló arccal.

– Oszt’ ugyan min?

– Iluska, kérlek, ez a Hugó bele van betegedve a szerelembe. Hallottam, hogy ma reggel is aszonta Misinek, hogy ha te nem mégy el vele a vásárba, ő belefojtja magát a kanálisba.

– No, hiszen! – Ilus becsapta a kredenc ajtaját, hogy csak ügy csörögtek odabent a poharak. – Előbb heveredik az egy árnyas fa alá, mint hogy vízbe ugorjon! Nem bolond az, még úszni sem tud. No, de látom, Erzsi, mennyire komolyan veszed te ezeket a szamárságokat, hát ide figyelj, énrám! Itt a neves Fekete Sasban senki sem ugrál semmilyen kanálisba, mindenki marad a helyin. Hugó bejár ide tenni a szépet, mi csak nevetünk rajta, és slussz, passz! Feledd el az egészet!

Kacagva küldte aludni Erzsikét, de a lány csak nem bírta megfogadni a tanácsot. Egyre csak figyelte, hogy kéreti magát Ilus a pincér előtt, és hogyan ígér össze mindent Hugó a szakácsnénak. Gyakran állt meg Erzsike a konyha sarkában vagy az udvar szélinél, egyik kezét riadt kis szívére szorítva, amikor Ilus újra és újra kicselezte Hugót.

Jól látta a pincér arcán mélyülő ráncokat, látta szemében elhaló csillogást. Hugó egy ideje már nem is ugratta a társait, Misire is csak morgott, és szó nélkül vágta le a tányért a vendégek elé.

Nem lesz ennek jó vége, gondolta Erzsike, de nem merte még egyszer szóba hozni a dolgot Ilus előtt.

***

Egy májusi este éktelen nagy kiabálás verte fel a már szendergő cselédség nyugalmát. Erzsike riadtan ugrott ki az ágyból, a szalma megzizzent a talpa alatt, ahogy kikukucskált az udvarra.

Majd’ megállt a szíve attól, amit ott látott. Csurgón állt Hugó kalapja, a pincér összeakadó nyelvvel kiabált fel Ilus ablakához. Odafent nem hogy gyertya nem világlott, de a függöny sem lebbent.

– Ennyi volt, Iluska! – kiáltotta Hugó, szavai könnyben áztak. – Ha nem kellek néked, akkor én elmegyek, és vissza sem jövök!

– Menjél már! – ordította ki Misi az egyik ablakból, mire röhögés sepert végig az udvaron.

Ám Hugó valóban sarkon fordult, és imbolyogva megindult a kanális felé.

Erzsike kapkodva keresztet vetett, és hálóruhájára húzta fel a kislajbit, sietve megkötötte a szoknyát a derekán, majd vállára terítette a kis, virágos hímzett kendőjét, és szaladt Hugó után.

Egyetlen gázlámpa pislákolt a szálló épületének oldalában, fénye nem ért el Erzsike lábáig. A lány vakon botladozva szaladt a pincér után, keresztül az udvaron. Hajtotta őt a szíve, félt, hogy a fiú beváltja ígéretét.

Hugó nem állt meg a patak partján, egyenesen felgyalogolt a keskeny kőhídra, majd hátat fordítva a hidat vigyázó szentnek, átvetette magát a korláton. Testét azonnal befogadta a víz, hangos csobbanással nyugtázta, amit kapott. A közeli fák ágairól megriadt madarak reppentek ezerfelé.

Erzsike felsikoltott, és még gyorsabban szaladt.

– Jaj, jaj, megfúl, segítsen valaki! – kiáltozta.

De kiáltozott ám Hugó is, csapkodott mindkét karjával, nehogy a sebes hullám maga alá temesse. Vitte a víz lefelé, ki tudja, hova akarta elvinni.

– Segítsenek, jóemberek! – sírt Erzsike a kanális partján. Ott toporgott mesztélláb, nem mert még a fűre sem lépni, nehogy belecsússzon ő is a vízbe. Pedig hívta őt a nehéz pocsolyaszag, Hugó kapálózó karja, és a lány már indult is volna felé, amikor megjelent mellette egy keménykalapos, frakkos úr. Óvatos léptekkel leereszkedett a meredek parton, és ezüstfejű sétapálcáját nyújtotta a víz fölé.

– Kapja már el, hallja-e? – üvöltött rá a fiúra.

Hugó prüszkölve kapaszkodott a botba. Addigra a nagy kiabálásra többen sereglettek Erzsike köré. Két-három férfiember, köztük egy szakadt munkásnadrágos, mesztéllábas fiú segített kihúzni a reményvesztett szerelmest.

Hugó ázottan, köhögve és köpködve nyúlt el a bokrok mellett, csapzott fekete haja alatt szemét lesütötte, mintha nem akarná látni, merre hagyta el méltósága és az esze.

Erzsike reszketve térdelt le mellé, virágos kendőjét a fiú válla köré csavarta. Nem bírt szólni egy szót sem, és hallgatott Hugó is.

Bezzeg körülöttük nevettek a bámészkodók, és megjelentek a cselédek a Fekete Sas szállóból is, kacagásuk felébresztette az éjszakát.

– Na, a hős szerelmes, ázott kutya! – mutatott előre Misi.

– Nincs semmi baja, helyrejött a hideg víztől – veregette meg valaki Erzsike vállát.

A lány felnézett a frakkos úrra, hálát akart mondani neki és a többi úrnak is, de azok annyira nevettek, hogy a szavak könnyekké váltak Erzsike szemében.

– Jaj, Hugó, mi lett veled? – sivította valaki a nagy kacagásba.

Ilus szaladt át az udvaron, kibomlott hajjal, kötött kendő takarta kék hálóingét. Lerogyott a pincérfiú mellé. Hugó végre kinyitotta a szemét.

– Mondtam, hogy ha nem kellek neked, elmegyek! – közölte dacos, remegő hangon.

Erzsike kelletlenül húzódott hátrébb. Kicsi tenyerét mellkasára nyomta, hogy visszatartsa megvadult szívét.

– Ej, de szamár vagy te! – csóválta a fejét Ilus, és felsegítette Hugót. – Kicsit kitartóbb lennél inkább, és a borosüveg helyett még több virágot emelgetnél! No, gyere, mielőtt megfázol, főzök neked egy teát…

Egymásba karolva indultak vissza a szálló konyhája felé. Eloszlott a tömeg is, véget ért a jókedv, egyedül Misi nevetése kísérte a párost. Ilus csendes szavakat suttogott, Hugó tétován lépkedett mellette, megereszkedett vállal, rajta Erzsike kis virágos kendőjével.

Lépkedett mögöttük Erzsike is, néma, súlyos léptekkel, sajgó mellkassal. Hiába sóhajtozott, nem lett könnyebb a szíve. Pillantását levette a kendőjéről, visszafordult a kanális felé. A hold fénye játszott az apró hullámokon, s a patak kacagva csobogott tovább.