Tiszlavicz Mária: Újrakezdés

Tökéletesnek ígérkezett az idő kirándulásra, a kora nyári alkonyban remegett a meleg, az erdő illata bekúszott a lehúzott ablakon. Kata élvezte a vezetést, ahogy az út kanyargott az autó előtt, és közben hallgatta férje válaszait kisfiuk fáradhatatlan kérdéseire.

– Most miért nem látjuk a csillagokat? – kérdezte Máté.

– Mert még fent van a nap, és a fényétől még nem látszódnak a csillagok – felelte Robi.

Kata imádta hallgatni ezt a két hangot. Mátéé vékonyka és magas volt, tele tudásvággyal, Robi dörmögött, mint egy bölcs öreg.

Máté tovább kérdezgetett, az út tovább kanyargott, és lassan beértek az erdő sűrűjébe. Szürkeség borult az autóra, zöld lombkoronák zárták el a lemenő nap utolsó sugarait. Gomba- és nedves avar illata töltötte be a levegőt. Katának libabőrös lett a karja, de nem tekerte fel az ablakot. Szerette mélyen beszívni az esőtől felfrissült levegőt.

Gyorsan sötétedett. Robi hallgatott, Máté hátul beszélgetett plüssmajmával. Kata egy pillanatra oldalra fordult, rámosolygott a férjére.

– Szerencse, hogy hétvégére már jó időt mond – jegyezte meg halkan, hogy ne zökkentse ki kisfiát a játékból.

– Jó, hogy rávettük magunkat erre a kiruccanásra. – Robi meleg tenyere Kata combjára vándorolt. – Ránk fér a kikapcsolódás.

Kata bólintott, és mosolygott tovább. Valóban felemelő egy kicsit hátra hagyni a gyerekklinika és a szülészet terheit. Hallgatta az ártatlan gyerekhangot, érezte férje érintését a lábán, és szíve megtelt nyugalommal. Remek hétvégéjük lesz, ebben biztos volt.

A fák lombja kezdett összemosódni az út két oldalán, a reflektorok által bevilágított rész egyre élesebben vált külön a környezetétől. Már nem lehettek messze a falutól, ahol az apartmanház várt rájuk.

– Szomjas vagyok! – szólalt meg Máté.

– Már hátra adtam a kulacsod – felelte Robi –, megtaláltad? Eléred?

Kata a szeme sarkából látta, hogy férje hátrafordul a kisfiúhoz.

– Üres! – nyafogott Máté. – Tejet akarok inni!

– Iszunk tejet, ha megérkeztünk. Nemsokára ott vagyunk – nézett hátra Kata a visszapillantóból.

– De én most akarok tejet inni!

– Csak víz van –mondta Robi. – Ha tényleg szomjas vagy, add ide a kulacsod, töltök bele.

– Lelassítok, csináld csak nyugodtan – szólt Kata a férjének, de fél szemmel Mátéra figyelt.

A kisfiú kitartott eredeti kívánsága mellett, Robi nyugalmat erőltetve magára próbálta csillapítani:

– Jó lesz most a víz is! Biztos Majmócának is jól esne pár korty vizecske.

Az erdei út kanyargósabbá vált. Kata akármennyire próbált a vezetésre koncentrálni, akaratlanul is Máté nyafogására figyelt.

– Kérlek, Máté, idd meg a vizet, és ígérem, tíz percen belül kapsz tejet is! – szólt hátra a válla felett.

A kanyarban váratlanul tűnt fel a szarvas. Mozdulatlanul állt, a fényszórók visszatükröződtek szeméből, hegyes, kusza agancs ült hatalmas fején.

Kata azonnal a fékre taposott, de agya felismerte a veszélyt: nem fognak időben megállni. Ha elüti a szarvast, az berepül a szélvédőn, és az agancsa meg a patái súlyos sérüléseket okoznak. Látott már ilyet. Elrántotta a kormányt, az autó oldalra vágódott, és megcsúszott a nedves avaron. Kata felsikoltott. Az autó az árok felé zuhant, aztán felborult a világ.

Az utolsó, amit érzékelt, az arcához közeledő fatörzs volt. Kata maga elé kapta a kezét, aztán a recsegés és fémen csúszó fém hangja mindent eltörölt.

 

Halk nyöszörgés szivárgott a tudatába. Fájt a feje, feszített mindene, és mintha forró vassal szabdalták volna a combját.

Kata lassan nyitotta ki a szemét. Fájdalom nyomta a fejét és bal vállát. Leeresztett légzsákot látott, üvegszilánkokat, faforgácsot és leveleket. Sötét cseppek terültek szét mindenhol. Föld szaga kúszott az orrába, és még valami, fémes, visszataszító. Félhomály vette körül, kívülről szűrődött be kevés fény.

Újból meghallotta a nyöszörgést. Mint akit megszúrtak, ugrott egyet, adrenalin áramlott szét az ereiben. De nem tudott elindulni, csak kalimpált a karjával.

Beszorult a kormány mögé, a biztonsági öv tartotta, fejjel lefelé lógott az ülésben. Az autónak csak az egyik reflektora égett, szürke fatörzseket világított meg a mozdulatlan és néma erdőben.

– Robi! – kiáltotta. – Máté!

Nem kapott választ.

Oldalra fordult, alig tudta kivenni a férje körvonalait. Az autó váza rendellenesen kanyarodott Robi felé, de lehet, egy ág fúródott át az ajtón. Kata nem látta jól, hozzá is ér a férjéhez, vagy megállt előtte.

– Robi? – lökte meg óvatosan a férfit. A test megmozdult az érintésre, majd tehetetlenül visszazökkent eredeti helyzetébe.

Kata torka összeszorult. Szíve hevesen vert, gyorsan és felületesen kapkodta a levegőt. Amennyire tudott, hátrafordult. A biztonsági öv a vállába vágott. Próbálta kioldani, de nem tudta lenyomni a csatot. Valami beékelődött az ülése mellé.

– Máté! – kiáltott fel. – Máté, mondj valamit!

Amikor hozzászokott a sötétséghez, meglátta az alélt kis testet a behorpadt ablak mellett. Máté eszméletlenül lógott a gyermekülésben, a hevederek belevágtak mellkasába. Talán ő nyöszörgött, Kata hallotta egyenetlen szuszogását. Máté keze ott lógott tőle fél méterre, a fehér bőr valósággal virított. Kata a fia felé nyúlt.

Ki kell szednie az ülésből.

– Máté! – sikított újra. Próbálta elérni, nyújtózkodott, amennyire csak tudott, de az autó összeroncsolt eleje satuként tartotta fogva.

Hisztérikus zokogás tört fel a mellkasából, őrülten csapkodott és kiabált, de semmi sem történt.

Fáradtan hanyatlott le a karja. Meg kell nyugodnia, szólalt meg egy hang a fejében, ha csak esztelenül kapkod, nem fog elérni semmit. Vállában fokozódott a fájdalom. Hideg vette körül.

Odakint szél kergetett néhány falevelet.

Kata újra megpróbálta kioldani az övét, de ezúttal sem járt sikerrel. A pánik kezdett felkúszni a torkán. Nagy levegőt vett, egy pillanatra lehunyta a szemét. Aztán kibújt a biztonsági övből. Beletelt pár percbe, mert az rászorult a testére, de végül sikerrel járt. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Combja zsibbadt, de figyelmen kívül hagyta az érzést.

Újra hátranyúlt Mátéhoz, háta fájdalmasan feszült, és mintha elmozdult volna valami a derekában. Lábával akarta tolni magát, de hirtelen ráébredt, hogy nem érzi az autó alvázát a talpa alatt. A lábát sem érzi.

Jeges félelem kerítette hatalmába. Vér tombolt a fülében, feje egyre feszítőbben fájt. Hiába nyújtózkodott, nem érte el Mátét.

Ha nem tudja kicsatolni a kisfiú övét, az nem engedi tágulni a tüdőt légvételkor, és Máté megfullad.

Megeredtek a könnyei, furcsa érzés volt, hogy a homlokán folynak, bele a hajába. Visszafojtotta lélegzetét, próbált hallgatózni, de semmit sem hallott. Már nem szuszogott és nem nyöszörgött senki.

– Máté! – sírt fel. Testét rázta a fájdalom, de ez most a lélek kínja volt. Odafordult a férje felé. – Robi! Kérlek, mondj valamit!

Tétován a férfi nyakához nyúlt. Kereste a verőeret, de nem találta. Abban sem volt biztos, hogy jó helyen keresgél. A sötétség és a fejfájás kezdte átvenni az uralmat felette, fekete masszába olvadt a világ.

– Kérlek! – nyöszörögte a hideg éjszakába.

A fákról visszaverődő lámpafényben még látta gomolygó leheletét.

 

– Reménykedjünk benne, hogy nemsokára magához tér.

Idegen férfihang beszélt valahol a feje felett. Nem is volt biztos benne, hogy valóban hallotta. Fájt mindene, mintha egy satuba szorult volna a teste, kapart a torka, és fázott. Rettenetesen fázott.

Kata kinyitotta a szemét, de csak fehérséget látott. Nem halt meg, ebben biztos volt. Aztán orrába bekúszott egy jól ismert szag. Fertőtlenítő, vér, vizelet, és magatehetetlen testek kipárolgásának sajátos keveréke, egy kevés oxigénnel elegyedve. Kórházban van.

Pislogott párat, hogy tisztuljon a látása, és amikor megpróbált oldalra fordulni, fájdalom nyilallt a halántékába és a bal oldalába.

Felnyögött. Infúzióscsöveket, vérrel telt tasakot, és az életfunkcióit figyelő gép vázát látta, azon túl üvegajtót, és papírokkal, gumikesztyűs meg maszkos dobozokkal telepakolt pultot.

Intenzív osztályon fekszik. Lassan tudatába kúszott a kézfejébe és a kulcscsontja alá szúrt branül, a testére nehezedő lepedő, és valami kényelmetlen vágás a combja tövénél. Bepelenkázták.

Egy kék maszkos, szemüveges nő észrevette, elindult felé, közben intett valakinek.

– Hívjátok ide a doktort! – mondta.

A következő percek összefolytak Kata számára. Két ember lépett mellé. Valamelyik adott neki pár korty vizet, amikor azt akarta a tudtukra hozni, hogy fáj a torka, aztán megmérték a lázát, és mindenfélét mondtak neki. A szavak érthetetlen katyvasszá mosódtak.

Nemsokára az ágya mellé lépett egy férfi. Ugyanúgy kékeszöld pólót és nadrágot viselt, meg maszkot, mint a nővér és az ápoló, de az ő nyakában fonendoszkóp is lógott, tekintete megfáradtan nézett le rá.

– Hol vagyok? – kérdezte Kata.

– A fehérvári kórház intenzív osztályán – válaszolt az orvos.

– Mióta?

– Tegnapelőtt éjszaka hozták be.

Kata bólintott. Mint egy foszló álom képei, kezdtek előbukkanni a tudata mélyéről az emlékek. A fejre állt autó. Beszorult a kormány mögé. Máté szomjas volt. A szarvas. Robival örültek, hogy vége az esőnek.

Vajon adott valaki vizet Máténak?

Az orvos mindenfélét kérdezgetett tőle, leginkább arra volt kíváncsi, mennyire van tudatánál. Elmondatták vele a legfontosabb adatait, egyeztették a kórlapra írtakkal, kikérdezték korábbi betegségeiről és gyógyszerérzékenységéről. Kata türelmesen, de kurtán válaszolgatott, tudta, ezek mennyire fontosak a gyógyítás szempontjából. Mindennek eljön az ideje.

– Értesítettük a családját – közölte az orvos. – Ma érkeztek meg, szólok nekik, hogy felébredt. Ha kellően jól érzi magát, valaki bejöhet önhöz.

– Mi történt? – kérdezte Kata. Tele volt kérdésekkel, melyek belülről feszítették, még a testét uraló fájdalom is eltompult a kényszer mellett.

– Éjszaka találták meg a felborult autót. Lesodródott az útról – fogott bele az orvos. Egyik lábára nehezedett, és Kata látta rajta, hogy nem fogja lerázni őt ennyivel. – A tűzoltók vágták ki a kormány mögül, mentővel egyenesen ide hozták. Meg kellett műteni a lábát és a csípőjét, több helyen eltörött több csontja. Szerencsére belső vérzése, agyrázkódása nincs, de a gerince megcsavarodott, több helyen meglazult a csigolyák közti porckorong. Mintha kificamodott volna a gerince.

Mert annyira el akarta érni Mátét, de a kormány nem engedte. Kata el akarta mondani az orvosnak, de más jött a szájára.

– Egy szarvas volt. Ott állt a kanyarban, nem tudtam megállni. – Végig hordozta a tekintetét a szobában állókon, az orvos arcán megállt. – Ott volt a férjem és a kisfiam. Ők hogy vannak? Ide kerültek ők is?

Az orvos tekintete eltompult, zárkózottá vált. Kata felismerte, miért. Belemarkolt a lepedőbe, megfeszült a bőre az alászúrt tű felett, és Kata szeméből kibuggyantak a könnyek. Ő is így szokott nézni azokra a szülőkre, akikkel közölnie kell, hogy a gyermekük feladta a küzdelmet.

– A férje és a fia még a helyszínen életét vesztette – mondta az orvos színtelen hangon. – A kivonuló kollégák már nem tudtak rajtuk segíteni. Őszintén sajnálom.

Kata rázta a fejét, teste ide-oda hánykolódott a zokogástól. Tiltakozni akart, elhinni, hogy ez az egész csak egy rossz álom, de esze súgta, a doktornak igaza van. Már akkor tudta, amikor látta a két testet az autóban. Amikor nem érte el Máté kezét.

A lelkébe fájdalom tépett, a veszteség összeszorította a szívét, és Kata várta, hogy megszűnjön dobogni. Nem tudta elképzelni, hogy Robi és Máté nélkül létezzen.

Ám a testére kötött gépek makacsul csipogtak tovább, gonosz hangon adták a tudtára, hogy a szíve még mindig ver, és a tüdeje is úgy működik, ahogyan kell. Mert az ő mellkasát nem nyomta össze semmi.

 

Kettő hónappal később

– Próbáld újra!

– Nem bírom, anya!

– Csak még egyszer!

– Nem! – Kata visszahanyatlott az ágyra, anyja kezéből hagyta kicsúszni a karját, és elengedte a járókeret szélét. Nagy levegőt vett, és hosszan fújta ki. Dühösen meredt a kórterem padlójára, anyja lábára, és saját papucsára. A pelenka kényelmetlenül szorította a hasát.

– Pedig már olyan ügyesen fel tudsz állni – mondta tovább az anyja a magáét. – A gyógytornász is annyira dicsért, hogy milyen sokat tudsz már sétálni. Alig van szükség tolószékre.

– Elfáradtam – közölte Kata, és óvatosan lefeküdt az ágyra. Már nagyon jól kitapasztalta, hogyan csússzon félig ülő helyzetbe úgy, hogy a lehető legkisebb megterhelésnek tegye ki összecsavarozott csípőcsontját. A hátára és sarkára nehezedve, kezével tolva magát, egyszerre fordítva mindkét térdét. Majdnem úgy, mint terhesen. Az emlékre Katába mart a keserűség, annyira, hogy össze kellett szorítania a szemét, nehogy elő törjön a könnye.

– Milyen jó, hogy itt vagy, és ilyen szépen javulsz – jegyezte meg az anyja, miközben megigazította a feje alatt a párnát.

Kata nem így gondolta.

Miután felébredt a fehérvári kórházban, és tudatták vele a családja halálhírét, kínszenvedésnek élt meg minden egyes percet. Nem segített, hogy szülei, munkájukat hanyagolva szobát béreltek Fehérváron, hogy minden nap meg tudják őt látogatni. Egyetlen jó dolog történt vele, amikor elhozták Szegedre a rehabilitációs klinikára. Legalább ismerős környezetbe került, ismerős orvosok közé. Hetek óta egyedül feküdt egy kétágyas kórteremben.

Itthon volt, a jól ismert alföldi levegőn. Ám belül szenvedett.

– Itt a finom vacsora! – tolt be egy zörgő fémkocsit az egyik ápolónő. Csupa mosoly és derű vette körül, Katának be kellett ismernie, hogy csak úgy ontotta magából az optimizmust. Sok lábadozónak segített átlendülni a holtponton, amikor fel akarták adni. Katát is állandóan bíztatta. – Hallom, milyen ügyes volt ma a bordásfalnál! Csak így tovább, nemsokára már önállóan fog itt sétálgatni, aztán mehet haza!

Kata elhúzta a száját. Nem szeretett arra gondolni, hogy egyszer hazaengedik. Nem akart üres lakásba visszamenni.

– Gépsonkát vagy májkrémet kér? – kérdezte a nővér, és teljes kiőrlésű zsömlét meg paprikaszeleteket tett egy papírtálcára.

Az egyik Robi, a másik Máté kedvence volt. Kata torka összeszorult, biztos volt benne, hogy egy falatot sem bír lenyelni.

– Csak vajat – felelte színtelen hangon.

– Adjon májkrémet is, azt nagyon szereti – szólt közbe az anyja, és már el is vette a vacsorát. Nekiállt szétvágni és megkenni a zsömlét.

Kata elfordult, kibámult az alkonyi napsütésben izzadó levelekre. Sűrűn pislogott, hogy visszatartsa a könnyeit.

– Hozok fájdalomcsillapítót – jelentette ki a nővér ellentmondást nem tűrő hangon. – Elhiszem, hogy fájdalmai vannak, amilyen sokat dolgozott ma.

Kata csak bólintott. Nem azért fáj a műtéti hege, mert hosszú órákig tornázott és sétált, hanem mert úgy érezte, hiábavaló az egész. Mi értelme van a sétának Robi és Máté nélkül?

Az anyja elé tette a vacsoráját, Kata kelletlenül harapott bele. Nem szerette bevallani magának, az utóbbi héten mennyire megéhezett a nap végére. A teste megköveteli, ami jár neki, pótolnia kell a gyógytornán felhasznált energiákat. Sokszor megpróbálta semmibe venni a teste jelzéseit, de az ösztön mindig győzött az akarata felett. Már végzett a fél zsömlével, mire a nővér visszatért. Katával mindig kivételeztek az ápolók, akármire volt szüksége, azonnal hozták neki, sokszor félbehagyva fontosabb teendőiket. Nem azért tették, mert Kata neve előtt ott szerepelt a doktori cím. Némelyik nőnek a szülésénél Kata is ott volt, szakértő fellépésének és gondos kezelésének köszönhetően sok koraszülött maradt életben. Mint ennek az optimista nővérnek a kisfia.

– Ezt vegye be, jól fog aludni – tett le a nővér egy fehér tablettát az éjjeliszekrényre. – A gerince fáj még mindig?

Kata bólintott, holott ez nem volt igaz. Sietve harapott egy új falatot.

A májkrém finom volt, de Katát csak arra emlékeztette, hogy nem volt képes segíteni a családján. Talán ha kicsit jobban megerőlteti magát, talán ha kicsit ügyesebb, sikerült volna kiszabadítania Mátét, és Robi sérülését is el tudta volna látni. Ha annak idején nem foglalkozik a gerincébe nyíró fájdalommal, ha jobban próbálkozik, a családja most vele lenne, és talán együtt ehetnék a májkrémes zsömlét. A gerincsérv és a csigolyaficam kezelhető, a halál nem.

Megkeseredett a szájában az étel.

– Elég volt – tolta el magától a tálcát, és a tabletta felé intett. – Azt majd lefekvés előtt beveszem.

Anyja tett-vett körülötte, elpakolt az éjjeliszekrényről mindent, az olvasatlan újságokat és könyvet, letörölgetett és friss vizet töltött a kulacsba. Közben olyanokról mesélt, mi minden várja Katát, ha felépül.

Kata lecsúszott az ágyban, behunyta a szemét. Legszívesebben elküldte volna az anyját, hogy ne kelljen hallgatnia a szavait, de az anyja nem vette a jelzéseket.

A szóáradatnak hét óra után a nővérek újbóli érkezése vetett véget. Kata elköszönt az anyjától, mosolygott, örült az esti nyugalomnak. Aztán észrevette, hogy a nővérek még mindig bent vannak a kórteremben, és rögtön elszállt az a kevéske jó kedve is.

– Mehetünk zuhanyozni? – kérdezte az optimista nővér.

– Nem akarok – közölte Kata szárazon, és igyekezett elesett képet vágni.

– Dehogynem, egy dolgos nap után jól fog esni a zuhany!

– Muszáj?

– Igen, muszáj – vágta rá a másik nővér. Állandóan undokoskodó kifejezés ült az arcán, noha Kata hallotta már kedvesen is beszélni. – Tudom, hogy nem szereti, de jöjjön!

Kata feltornázta magát, és második nekifutásra fel is tudott állni. Nem mondott igazat, amikor azt mondta az anyjának, elfáradt. Egyszerűen nem bírta elviselni, hogy tényleg ennyire gyorsan javul. Hogy ő lassan újra olyan lesz, mint régen, míg Robi és Máté már hetek óta a föld alatt fekszik.

Megbicsaklott a térde, de a nővérek erősen fogták két oldalról. Kata a földre szegezte a tekintetét, míg kiballagtak a fürdőbe. Egyedül vetkőzött le, letépte magáról a pelenkát, és be akart állni a zuhany alá, de az optimista nővér határozottan betolta alá a mosdatószéket. Kata, amennyire csak tudta, egyedül mosakodott meg, és próbált úgy fordulni, hogy a két nővér minél kevesebbet lásson a testéből.

A tusfürdő fehér habja alatt is vöröslött a csípőjén és combján húzódó műtéti heg. Hiába végeztek profi munkát, ott fog maradni a helye.

Kata nem bánta. Erősen dörzsölte a hosszú vonalat, míg körülötte is piros nem lett a bőre, és kellemetlen bizsergés áradt szét a lábában.

Ezzel is vezekel.

A nővérek, mint két tántoríthatatlan testőr, végig ott álltak mellette, és amikor végzett, az undok arcú pelenkát vett elő.

Kata felnyögött.

– Nem akarom azt felvenni.

– Elhiszem, hogy kellemetlen, de muszáj – közölte a nővér. – Amíg nem képes egyedül kimenni a vécére, kénytelen lesz elviselni.

Kata vágott egy grimaszt, miközben felhúzták rá a pelenkát. A műanyaggal kevert pamut kényelmetlenül vágta a combhajlatát, mint mindig.

– Ha ennyire utálja, szedje össze magát, és igyekezzen jobban! – mondta az undok arcú. – Nekünk csak könnyebb lesz, ha maga egyedül el tudja végezni a dolgát!

Az optimista nővér megpróbálta csillapítani a társát, aztán jó éjszakát kívántak Katának, és magára hagyták.

Kata eltöprengve bámult kifelé az ablakon. Az ég sötétkékbe hajlott, a fák ágai reszketve kocogtatták az üveget. Hónapok óta csak eget és faágakat lát az ablakból. Vajon milyen lehet a természet? Az utca, az emberek? Ezek a kérdések akaratlanul tódultak a fejébe.

A nővérnek igaza van, terelte vissza a gondolatait Kata. Borzasztó dolog, hogy más segítségére van utalva. A teste már gyógyulófélben van, követeli magának az életet.

De milyen lehet az élet Robi és Máté nélkül? Kata keservesen felzokogott.

Már csak pár lépés, biztatta magát Kata. A sajgó fájdalom ott mocorgott a csípőjében és a combjában, tenyere izzadt a járókeret műanyag fogóján. Óráknak tűnt megtenni ezt a pár lépést a huzatos folyosón. A gyógytornász biztató hangja és a háta mögött tolt kerekesszék surrogása idegesítő zümmögéssé halkult.

– Álljunk meg – kérte, mire a gyógytornász készségesen mögé tolta a széket.

De Kata nem ült le.

Már kiért a folyosóra, a főlépcső tetejére, és a nyitott üvegablakon keresztül meglátta az iszapszínnel hömpölygő Tiszát. Szíve megdobbant, és egy régi érzés árasztotta el.

Gyerekkora nyarainak emléke, amikor legjobb barátnőjével órákat töltöttek a folyóparton, térdig gázolva a vízbe. Leégtek és agyon csipkedték őket a szúnyogok, de nem bánták. Egymásnak elsuttogott titkaikat elvitte magával a folyó.

Kata jól haladt a gyógyulással, minden nap egy lépéssel tovább ért a folyosón. Tisztában volt vele, mi adott neki löketet. Több mint egy hét telt el az undok nővér beszólása óta, és ma reggel már egyedül kijutott a vécére. Igaz, be kellett csöngetnie az ápolót, hogy segítse vissza az ágyba, de a tudat, hogy egyedül elvégezte a dolgát, hatalmas könnyebbséget jelentett.

Kata ajkán mosoly játszott, ahogy ott állt a hatalmas ablakok előtt, és a szőke Tiszát nézte, meg a túlparton aranyba és rozsdába boruló erdőt. Nyugalom öntötte el. Rá kellett döbbennie, hogy valahol a szíve mélyén öröm ébredt. Örült, hogy látja az őszbe hajló fákat, a szívének oly kedves folyót. Nagyot szippantott a levegőből, a szél a folyó és a fák tiszta, élő illatát hozta felé.

Sosem felejti el Robit és Mátét. Még mindig élénken élt benne a baleset emléke. Könnybe lábadt a szeme, akárhányszor eszébe jutott a szívének oly kedves két fiú. Nem múlt el úgy óra, hogy ne kívánta volna, bárcsak velük lehetne.

Kata biztos volt benne, hogy ezt az árnyat örökké cipelni fogja.

Ám hónapok óta most először másban is hinni szeretett volna, ahogy tekintetét a Tiszára hajló fákon nyugtatta.

Van még szép dolog a világon, amiért érdemes lehet élni.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.9/10 (10 votes cast)
3 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük