Tiszlavicz Mária: Szuperhős

Aranyrög pályázati novella, a történet 348 pályázó között kiemelt lett

 

– Apa, csak tegnap engedtek ki az intenzívről, muszáj máris targoncákkal foglalkoznod?

– Ez csak Lego, a srácoktól kaptam – nevet apa a telefonba. – A doki megengedte, hogy összerakjam és játsszak vele, az ugyanis nem tartozik a megterhelő mozgások közé. Bár, három alkatrész kimaradt…

– Még szerencse, hogy ez nem az, amit a gyárban vezetsz!

– Mennem kell, megjött a gyógytornász. Szeretlek, kicsim!

– Én is, apa – suttogom, de addigra már letette.

Sóhajtva dobom vissza a telómat a táskába. Én lennék a legboldogabb, ha apát végre kiengednék a kórházból. Vele sokkal könnyebb lenne elviselni a nagyi Domestos-szagú szigorát. Hiába mondtam a nagyinak, hogy tizenhét évesen már simán elvagyok egyedül, hajthatatlan maradt, és miután apát infarktus miatt bevitte a mentő, az összes tisztítószerével együtt beköltözött hozzánk. Nem elég, hogy aludni sem bírtam, annyira aggódtam apáért, még a nagyi zsörtölődését is el kellett viselnem, miszerint mi nem jól csináljuk az életünket, és bezzeg anya…

A szünet megtelik a diákok harsány zajával, égett zsír szaga száll a menza felől. Levi a fenekemre csap, és szokásos pimasz vigyorával az udvar felé int. Nehezen nyelte le, hogy most nincs délután együtt lógás. Ha csak öt percet kések otthonról, nagyanyám addig csörget a mobilomon, amíg fel nem veszem – hogy aztán teljes hangerőn közölje, hogy tisztességes lánynak suli után azonnal otthon a helye leckét írni. Amikor ezt először bejátszotta, a barátaim is végighallgatták, olyan hangosan üvöltözött. A srácok annyira röhögtek, én meg legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Azóta inkább húzok haza kicsengetéskor, Levi meg kénytelen beérni a szünetekben lopott csókokkal meg tapizásokkal.

– Bedobom a szöveggyűjteményt a szekrénybe, és megyek! – mondom neki, majd az alagsor felé veszem az irányt.

Nem kell sokáig kibírnom a nagyival, mantárzom, miközben átverekszem magam néhány tizedikes csaj között a szekrényemig. Ezt a pár napot már fejen állva is kibírom. Ha arra gondolok, hogy hajszálon múlt apa élete, és ha vele történne valami, akkor állandóan a nagyival kellene laknom…

Kiráz a hideg. De szerencsére egy srác jókor volt jó helyen, és apa neki köszönheti az élet. Bárcsak találkozhatnék azzal a sráccal! Ő talán valami szörnyűségként élte át azt a pár percet, de én ismeretlenül is örökké hálás leszek neki.

Megint kiégett egy izzó a szekrénysorunk felett, a szürke homályban fanyar szagok terjengenek. Leguggolok a barna ajtóhoz, hátamat a szemközti sornak vetve.

Vajon van rá bármi mód, hogy megtaláljam a srácot? Vajon a diszpécser a mentősöknél tudja, ki ő?

Á, kizárt, annyi emberrel beszélhetett már azóta.

Csalódott sóhajjal nyúlok előre, ám amint kinyitom a szekrényem, megcsap a keserű bűz. Valami barnás, kocsonyás trutyiból árad, ami kezdi átáztatni a könyveimet az alsó polcon.

– A fenébe! – Kapkodva dobálom ki a cuccaimat, igyekszem felmérni a kárt. Szerencsére csak a matek feladatgyűjtemény kapott a trutyiból. Nedves törlőkendőt veszek elő a táskámból, és viszonylag hamar sikeresen eltüntetem a kétes foltot a borítóról. Mehet minden vissza a felső polcra, épphogy beférnek. A szöveggyűjteményt így is kénytelen vagyok visszarakni a táskámba.

Zsepivel és törlőkendővel esem neki a trutyinak. Egész jól eltűnt a fáról, de a szag megmaradt. Megint Milónak köszönhetem, ha a tesicuccomat átjárja valami förtelmes bűz. A fene tudja, mit tart ez a srác a szekrényében, döglött macskát?

Inkább nem akarom tudni. Bezárom a szekrényem, és ránézek a szomszéd ajtóra. Az már a párhuzamos osztályé. Ha nagyon meresztem a szemem, látom a barnás trutyit a csempe meg a bútor találkozásánál. Fordul egyet a gyomromban a reggeli kávé.

Sietős léptekkel trappolok fel a földszintre, meg sem állok a büfé melletti asztalokig. Talált, leghátul csak egy feketébe öltözött, sötét hajú srác ül, valami magazint lapozgat, és fülhallgatójából dübörög a kőkemény rock basszusa. Ánizsos illat lengi körül. Libabőrös leszek, talán csak a mindent átjáró zenétől.

– Valami lötyi átfolyt a szekrényembe – bököm meg a vállát. Semmi reakció, Miló feje a dobbal szinkron bólogat. Kihúzom a füléből a hallgatót, és hangosabban megismétlem: – A szekrényedből valami undorító lötty átfolyt hozzám!

– Hé! – fordul felém felháborodottan. Sűrű szemöldöke összeszalad a homlokán. Sokkal érettebbnek néz ki, mint az évfolyamtársaink többsége. – Add vissza! – Azzal kirántja a kezemből a zsinórt, és visszafordul az újságja felé. Viselkedése a kilencedikeseket is alul múlja.

Rátenyerelek a képre, egészen közel hajolok hozzá.

– Csinálj valamit a szekrényeddel, nem akarom, hogy elázzanak miattad a cuccaim!

Újra felemeli a fejét, sötét szeme megállapodik rajtam, aztán pillantása lejjebb csúszik. Féloldalas mosolyából rögtön rájövök, mit stíröl, és azonnal megbánom, hogy a kivágott pólómat vettem fel. Felegyenesedem.

– Nem hallottam jól, mit akarsz? – néz vissza rám Miló.

– Hogy takarítsd ki a szekrényed! – mordulok rá.

Szemöldöke megrándul, várakozva néz rám. Nagy levegőt veszek. A szemem sarkából látom, hogy többen kíváncsian méregetnek minket, a kilencedikes libák a tenyerük mögé bújva sutyorognak. Hogy mit esznek ezen a majmon! Remélem, eszükbe sem jut féltékenykedni rám.

– Nem hallom – énekli halkan előttem Miló. Arcára gúnyos vigyor ül.

– Kérlek! – sziszegem a fogaim között.

– Na, látod, tudod te szépen is mondani! – Bevágja az újságot a zöld zsákjába, és hosszú léptekkel elindul. Alig érem utol. – Mit akarsz? – veti oda a válla felett.

– Biztosra akarok menni.

Megvetően horkant egyet, és meg sem áll a szekrényekig. Törökülésbe veti magát a földön, mellé guggolok, de tartom a távolságot, és igyekszem nem túl sokat mutatni a dekoltázsomból. Így is észreveszem, ahogy pillantása felcsúszik a combomon. Átkozott miniszoknya, miért nem hagytam, hogy a nagyi ezt is kidobja a többi, szerinte cédás göncömmel együtt, dühöngök, miközben lejjebb rángatom az anyagot. Apa bezzeg engedte, hogy ilyenben járjak suliba. Nagyi szerint ez is apám züllöttségét erősíti. Amikor ilyeneket mond, legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy akkor miért nem tiltakozott, amikor a lánya randizni ment apámmal?

Végül letérdelek a hideg csempére, és magam elé húzom a táskám, hogy legalább az takarjon.

Miló fütyörészve nyitja ki a szekrényét, mire a keserű bűz elemi erővel csap felénk.

– Te jóságos ég! – kapom az orrom elé a kezem. Próbálom kivenni, mi rothadhat a polcain, de csak összegyűrt csokipapírt, banánhéjat, kétes tartalmú zacskókat, és más, meghatározhatatlan dolgokat látok. – Mi ez a szar a szekrényedben?

– Penésztenyészet – vigyorog rám Miló. Láthatóan nem izgatja a bűz. – Tudományos kísérlet bioszórára.

– Nem is jársz bioszra!

– De az öcsém igen!

– Nincs is öcséd!

– Honnan tudod? – megvetően fintorog egyet, majd benyúl a szekrényébe, és kihúzza a banánhéjat. Még sosem láttam penészes banánhéjat. Egy félig megevett müzliszelet hullik a padlóra. – Grófkisasszony, ha nem akarod, hogy elázzon a szekrényed, segíts! Adj egy szatyrot!

– Ne hívj grófkisasszonynak!

– Kedves Betti hercegkisasszony, legyen olyan jó, és adjon egy szatyrot, amibe belevághatom ezt a sok szart! – Negédes mosollyal adja elő mindezt. A félhomályban sokkal karakteresebb az állán húzódó borosta.

El kell rejtenem döbbenetemet. Az oké, hogy én ismerem a suli leggázosabb srácának a nevét, de ő honnan tudja az enyémet? Levi még csak nem is a legnépszerűbb fiú a végzősök között, hogy a révén váltam volna ismertté.

Inkább nem foglalkozom a kérdéssel, játszom tovább a sértődöttet. Sokat segít, hogy elveszem a kezem az orrom elől, és a fanyar szag felerősödik. Kirángatom a táskámból az egyetlen zacskót, az ebédre szánt almám a könyveim mellé esik.

– Nesze! – nyújtom Miló felé a zacskót, de nem veszi el.

– Tartsad csak! – Határozott mozdulatokkal lapátolja a bűzös szemetet a neylonba.

Látok ott penészes zsömlét, több papírgalacsint, és a sötét trutyi eredete is napvilágot lát: piros csíkos zacskóban egy barnára rohadt almából folyik, mellette van még valami kerekded, de azt már nem tudom kivenni, mi lehetett újkorában. Szagából ítélve semmi egészséges. Miló ügyesen belevágja a többi közé, egy csepp sem hull a csempére. Amikor újból kihúzza a kezét a szekrényből, egy üres pudingospohár mellet egy megszáradt rózsát veszek észre az ujjai között. Valaha vörös lehetett.

– Kitől kaptál te rózsát? – bukik ki belőlem.

– Hülye vagy? – vág vissza Miló, de nem néz rám. Hirtelen leesik, miért.

– Ezt te vetted valakinek? – Most már muszáj kuncognom. – Mi az, nem kellett tőled virág az illetőnek?

– Hülye vagy – jelenti ki Miló, és kapkodva összetöri a rózsa szárát, hogy beleférjen a zacskóba. Még mindig nem néz rám, én mégis jól látom, elpirult. Most veszem észre, mennyire szabályos az arcéle. Talán ha mosolyogna… Sietve megrázom a fejem, hogy elűzzem a kéretlen gondolatokat.

– Kipakoltam. Most boldog vagy? – veti oda nekem.

A szekrényébe csak egyetlen szürke zsák lóg, a tesicucca lehet. A köztes polc a hátsó falnak döntve pihen, alul viszont még mindig úszik a barna trutyi.

Leteszem a zacskót, és zsepit meg törlőkendőt veszek elő a táskám első zsebéből. Szó nélkül odanyújtom Milónak.

Először csak hitetlenkedve néz rám, aztán mikor látja, hogy nem tágítok, megforgatja a szemét, és takarítani kezd. Percek múlva tisztább a szekrénye, mint újkorában.

– Ügyes vagy! – nézek rá eltúlzott, bájos mosollyal.

– Gondolom, dobjam is ki – vágja bele a zacskóba az elhasznált törlőket, majd feltápászkodik, és magamra hagy.

– Köszönöm, igazán kedves tőled, hogy segítettél! – kiáltok utána, de már csak a felharsanó basszus dübörgését hallom.

Épp annyi időm maradt a szünetből, hogy kezet mossak, aztán már be is csengetnek, én meg futhatok törire. Levi kérdő tekintettél vár a tanterem előtt.

– Volt egy kis fennakadás – mondom sietve, és még épp tudok egy csókot nyomni a szájára, mielőtt megérkezik a tanár.

Az óra a szokott monotonitással zajlik. Lopva a telefonomra pillantok, mennyi van még hátra a kínszenvedésből. Van egy nem fogadott hívásom a nagyitól. Hiába magyarázom neki, hogy fél kettő előtt ne keressen.

Egyszer megkérdeztem apát, minden nagymama olyan-e, mint az enyém, de apa csak mosolygott. Az ő szülei nagyon korán meghaltak, nem is emlékszem rájuk. Arra viszont magamtól is rájöttem, hogy nagyi nem szíveli apát. És engem sem, mert apára hasonlítok, és anya miattunk halt meg. Mintha egy újszülött bármiről is tehetne! Legutóbb nagyi konkrétan megjegyezte, hogy apám hibája, amiért anya terhes lett, mert ha apa nincs a képben, nincs az az elhúzódó, nehéz szülés az óriási bébi miatt, és anya még mindig élne. Mindezt úgy adta elő, hogy közben vizenyős szemével átdöfött rajtam, és azt várta, hogy kérjek bocsánatot azért, amiért élek. Erre aztán várhat!

Apa sosem hibáztat, és tudom, hogy anya sem tenné. Csak ez számít.

A csengő hangja ránt vissza a terembe, mire sietősen összedobálom a cuccaim. A folyosón elköszönök a többiektől. Ők angolra mennek, nekem a nyelvvizsgának hála lyukasórám van. Pamutsálat kanyarítok a nyakamba, és kifelé veszem az irányt, az épület háta mögé. Az üvegberakású, nehéz fémajtón kilépve megcsap az október eleji hűvös szél, és egy pillanatra megtorpanok, mégsem megyek vissza a dzsekimért.

Ha nem próbálom meg felkutatni a srácot… Ha nem hívom fel a diszpécsert és nem kérdezek rá, ezen fog kattogni az agyam. Ismerem magam, már most ott motoszkál a fejemben, mit mondanék a diszpécsernek.

Előveszem a telefonom, mégsem tárcsázok. Nem hívhatom a 112-t azzal a dumával, hogy „Helló, azzal a férfival szeretnék beszélni, aki…”

A nap előbújik a felhők mögül, őszi ragyogásba vonja a domboldalt. Ki tudja, miért a suli hátát építették a város fölé, és miért nem a főbejárat néz le a főtérre, de nem is érdekel. Szeretek itt lenni. Ide egy tanterem ablaka sem néz, teljesen egyedül vagyok. Ilyenkor úgy érzem, csak az enyém az egész város. Végigfuttatom a szemem a szmogtól fekete háztetőkön, odalent apró, színes pöttyökként suhannak a gyalogosok, felhallatszik az autók bőgése. A kőkorlát alatt szűk szervizút kanyarog, lépcső vezet le odáig, rozsdafoltos korlátja mellett még kitartóan zöldell néhány bokor. A levegőt friss illattal tölti meg a szél, esőt ígér. Teleszívom a tüdőmet ezzel az érzéssel.

Újra a mobilomra nézek.

– Nahát, neked van telefonod?

Fakó zöld vászonzsák kíséretében Miló pattan fel a kőpárkányra. Csillog szeme és rángatózik a szája széle. Ennyi erővel hangosan is röhöghetne rajtam.

– Mi ebben a meglepő? – vetem oda neki, fel sem nézve a kijelzőről.

– Te olyan könyves lány vagy – feleli, és kotorászni kezd a zsákjában. Egy doboz cigit vesz elő. – Szinte csak könyvvel látni téged. – Szájával húzza ki a szálat a dobozból, sötétkék öngyújtó felé hajol.

– A suli területén tilos dohányozni.

– Leszarom. – Messzire fújja a füstöt, összehúzott szemmel mered a város felé.

– Nem órán kéne lenned?

– Kizavartak.

– Jellemző – mormolom az orrom alatt. Felém villan a tekintete, ezek szerint meghallotta, aztán visszafordul a város felé.

– Bocs a… – fog bele, és végigborzolja fekete haját. Tincsei ezer felé merednek, mintha most kászálódott volna ki az ágyból. Nem is rossz az összhatás a tétova arckifejezésével. – Nem ment tönkre semmid?

Csak pislogok rá, kell pár perc, hogy leessen, mire gondol.

– Ja, csak a matek feladatgyűjtemény alja kapott a trutyidból, meg a lapok széle barnult meg egy kicsit. Nem vészes – vonok vállat.

– Akkor jó.

Miló arcán mintha megkönnyebbülés suhanna végig. Még mindig a várost nézi, én meg őt. Nyoma sincs annak a nagyszájú, nemtörődöm fiúnak, aki kiállhatatlanul reagál minden közeledésre. Csak egy feketébe öltözött srác, aki stikában cigizik a suli háta mögött. Egy a sokból.

Vajon mennyire ismertük félre? Eltöprengek a kérdésen, nem tudom, miért foglalkoztat. Idegesítőnek és fékezhetetlennek akarja magát mutatni, de nincs közöm ahhoz, mi okból.

Hamis füttyszó közeledik felénk, egy középkorú fickó sétál a szervizút felé. Kezében meggyötört reklámszatyrot lóbál, és lerí róla, mennyire elégedett. Ha csak feleennyire tudnám élvezni az életet… Ha csak lenne üres öt percem, hogy fütyörésszek!

Még végére sem érek a gondolatnak, amikor a fickó eléri az útpadkát, és emeli a lábát, hogy rálépjen az úttestre. Ám elméri a távot vagy a magasságot. Cipője beakad a szegélykövekbe, és orral az aszfaltra vágódik. Felkiáltok, de már semmit sem tehetek. Hiába emeli fel a kezét, feje keményen csattan az úton. Aztán nem mozdul.

Kiáltásomra Miló megelevenedik. Nem tudom, mennyit látott az esésből, de a kőre hajítja a cigijét, és futni kezd a fickó felé.

– Gyere! – veti hátra a válla felett.

A telefon kiesik a kezemből. Lábam magától indul meg Miló után, alig bírok lépést tartani vele, ahogy kettesével szedi a lépcsőket.

– Uram! Hall engem? – kérdezi Miló, és letérdel a fickó mellé, ujját a nyakára teszi. Mellkasomat egy kéz szorítja össze, miközben odafutok hozzájuk, valósággal térdre zuhanok. A fickó nem válaszol.

– Mi a baj? – nyöszörgöm. Zihálva nézek szét, a torkomra forr a szó, amikor meglátom a piros foltot a fickó feje alatt.

– Még él – mondja Miló, de már a telefonját nyomkodja. Nemsokára sorolni kezdi, mi történt, és hol vagyunk, a mobilt a vállával tartja a füléhez.

A mentőket hívja, esik le, és csodálattal adózom neki, amiért eszébe jutott. Én még mindig azon kattogok, hogy ez a fickó az orrom előtt esett pofára. Remeg az egész testem.

Miló gyakorlott mozdulattal fordítja stabil oldalfekvésbe a férfit.

– Add a sálad! – parancsol rám, én meg engedelmeskedem. A puha anyagot a fickó halántékához nyomja, majd ráteszi a kezem. – Ezt szorítsad!

Bólintok, és teszem, amit kér. Nehéz remegő karokkal a helyén tartani az anyagot, ráadásul nemsokára melegség önti el az ujjaimat.

– Miló! – nyüszítem.

Nem hinném, hogy meghallotta, lefoglalja, hogy a diszpécserrel beszél, és közben a fickót nézi mereven.

– Van szívverése, szabályosnak érzem – mondja épp a telefonba. – Lélegzik is, de nem reagál semmire.

– Miló, nagyon vérzik! – vonítom hangosabban, mire Miló tenyere a kézfejemre csusszan, és enyhe nyomást gyakorol rá.

– Jól csinálod – mondja nekem egy mosoly és kacsintás közepette.

Kicsit enyhül a feszülés a szívem táján. Óvatosan lenézek a fickóra, a sálam betakarja az egész arcát. A térdemre terjedő melegségből és az orromba kúszó fémes szagból rájövök, a vérzés még nem állt el.

A könyököm és a lábam zsibbadni kezd, a szám kiszárad a kapkodó lélegzetemtől. A sálam valósággal ugrál a fickó fején, annyira reszket a kezem. Nem merek megmozdulni. Aztán meghallom a szirénázást, és egy kő zuhan le a mellkasomról. Pirosba öltözött férfiak sietnek ki a mentőautóból, és innen összefolynak előttem az események.

Valaki felhúz a földről, azt hiszem, Miló. Csak állunk az úton, és nézzük, mit csinálnak a fickóval. Nem fogok fel semmit, vörös villanásokat látok mindenfelé. Akkor kezd kitisztulni a látásom, amikor a sérültet betolják a mentőautóba.

– Szép volt, kölykök! – fordul felénk az egyik mentős, majd az ajtó behúzódik, és elszirénáznak.

– Menjünk! – hallom meg Miló halk hangját. Csak sejtem, hogy ő tartja gyengéden a derekam, miközben visszakísér a lépcsőn.

Fent veszem észre, hogy még mindig szorongatom a véres sálam. Halk sikkantással ejtem a földre.

– Jól vagy? – kérdezi Miló.

Megrázom a fejem, valamit mondani akarok, de csak rángatózik a szám. Hagyom, hogy Miló belenyúljon a táskám zsebébe. Érdekes, hogy tudja, hol találja a törlőkendőket. Néhányat átad nekem, egyet megfog, és leguggol elém. Lassú mozdulattal törölgetni kezdi a térdemet.

– Sóhajts nagyokat, az segít – mondja, és én próbálom azt tenni, amit kér.

Néhány mély lélegzet után már jobb. Ugyan még mindig reszketek, de már van erőm megtörölni a kezem. Már nem látom pirosnak az ujjaimat, de még mindig érzem a bőrömön a vért. Veszettül dörzsölöm újabb és újabb kendővel, amíg Miló ki nem veszi a kezemből, és egy ezüstösen csillogó laposüveget nyom a markomba.

– Igyál egy kortyot!

Ránézek. Aggodalom keveredik az arcán szégyenlős mosollyal, és még mindig őt figyelem, miközben a számhoz emelem a flaskát. Mintha tüzet nyelnék, aztán maró köhögés ráz meg. Meg sem lepődök rajta, hogy Miló pálinkát hord suliba.

– Honnan tudtad, mit kell tenned? – kérdezem, mikor végre megtalálom a hangomat. Újból meghúzom a laposüveget, ezúttal csak a bizsergető forróságot érzem, ami elcsitítja a remegést, és megnyugtatja a légzésemet.

– Csak egyről volt szó! – szól rám Miló, és kikapja a kezemből a pálinkát. Ő is iszik, aztán visszacsavarja a kupakot, és a zsákja mélyére rejti. Megrántja a vállát. Nem néz rám, úgy válaszol: – Neked nincs jogsid? Tanultuk elsősegélyből.

– Jó, de… – Széttárom a karom, nem is tudom, melyik a megfelelő szó, amit mondhatnék. – Nekem ez volt az első ilyen! Minden kiesett a fejemből, míg te tudtad, mit kell tenned, mintha… – Elhallgatok, tágra nyílt szemmel bámulok rá. Zsebre vágott kézzel áll mellettem, egy fűcsomót rugdos. – Ezzel foglalkoznál. Titokban önkéntes mentős vagy?

Felnevet, hangjából a meglepődöttség mellett kicsi szomorúság is kihallatszik.

– Nem, semmi ilyesmi. Egyszerűen csak… Nem először kellett mentőt hívnom és segítenem valakin.

Újra megrántja a vállát. Előveszi a cigijét, de nem gyújt rá, csak forgatja az ujjai között a szálat.

Most már tudni akarom. Egy lépéssel közelebb lépek hozzá.

– Mikor volt az első…? Úgy értem, mikor hívtál először mentőt valakihez?

Elmosolyodik. Egyszerre lekezelő, büszke és szégyenlős. Mintha nem is az a srác lenne, akivel alig másfél órája szemetet szedtünk a szekrényből.

– Pár hete – fog bele, és apró köröket rajzol a cigarettával a kőpárkányra. – Egy fazon dülöngélt az utcán. Elhúzódott tőle mindenki, mert azt hitték, részeg. De én láttam rajta, hogy nem az. Rémült volt. Aztán eldőlt, mint egy zsák. – Kiráz a hideg, miközben ő nagy levegőt vesz, és folytatja: – Aki felvette a mentősöknél fickó tök jó arc volt, értelmesen elmagyarázta, hogyan tegyem az eszméletlen ürgét stabil oldalfekvésbe. Néha ez a legtöbb, amit tehetünk… Aztán kiértek a mentősök, csövet dugtak az ájult fazon szájába, összekanalazták, és futtában odavetették, hogy megmentettem az életét. Lövésem sincs, ezt miből vették, de biztosan így van. – Elhallgat, én remegek, ezúttal a hidegtől. Aztán Miló még hozzáteszi: – Néha eszembe jut, mi lehet azzal a fazonnal. Vajon életben maradt-e.

Eltöprengve néz a horizont felé. Valósággal nyeldeklem a levegőt, hogy meg tudjak szólalni:

– Hol… hol történt ez? – préselem ki magamból.

– A gyári lakótelep szélén, a buszmegállónál, ami a gyár felé vezető bekötőútnál van. Szeretek arra lógni suli után.

Mintha megpörgetnék körülöttem a világot. A telefon megcsörrent, és egy orvos hadarva közölte, hogy az édesapámnak szívinfarktusa volt az utcán, és éppen most műtik. Az esélyei… nem túl jók. Akkor értettem meg, milyen az, ha a szavak késként fúródnak az ember szívébe.

Érzem a kórház szúrós szagát, látom a kékbe bújtatott alakokat, hallom a gépek csipogását. Minden múló másodpercben versenyt játszik a remény és a kétely. Bármelyik győzhet…

A számra szorítom a kezem, de még így is kiszakad belőlem egy tompa sikoly. A szemem megtelik a könnyel.

– Te… te voltál… – suttogom.

Miló felém fordul, hökkent ábrázattal méreget.

– Jól érzed magad? – kérdi.

A vállamra teszi a kezét, mire valami elszakad bennem, és a nyakába vetem magam. Cigaretta, ánizs és jóság illata van. Patakokban folynak a könnyeim, elárasztják Miló haját, nyakát, kibolyhosodott pulóverét. Úgy szorítom magamhoz, ahogy csak bírom, és nevetés szakad ki belőlem.

– Te voltál! – kiáltom. Miló megmerevedik az ölelésemben, valamit dadog, nem érti, mi történt velem. Én csak szorítom és nevetek tovább. – Az én… az apukám volt! Köszönöm! El sem tudom mondani…

Miló tartása ellazul, karját tétován fonja körém.

– A te apukád? – ismétli. – Huh… ez olyan… hihetetlen. – Miló is felnevet, röviden, zavarodottan. – Szóval… az apukádat… Jól van?

– De még mennyire!

Miló hosszan fújja ki a levegőt, és egy pillanatra úgy érzem, remegés fut végig rajta.

– Az jó. Örülök neki – suttogja.

Eltolom magamtól, hogy az arcába nézhessek, de karom még mindig a nyakát öleli. Két keze a csípőmön pihen. Fekete szemébe fúrom a pillantásom, olyan, mintha egy alagútba néznék, aminek a végén ott vibrál a napfény.

– Apa az én családom – mosolygok rá. – El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked!

Beleharap az ajkába, tekintete lefelé cikázik, zavartan keres valami nyugvó pontot.

Elhallgatok. Hirtelen rádöbbenek, kinek szánta azt a rózsát. Egész testemben ledermedek.

Aztán nem gondolkodom, előre hajolok, és az ajkamat az övére tapasztom. Egy pillanat az egész, Miló mégis azonnal reagál, és visszacsókol. Dohány, alkohol és vaníliapuding kavarog a nyelvemen. Még sosem kóstoltam ilyen finomat, és szívesen ízlelgetném még. Sokáig. Beleborzongok a gondolatba, és mintha csak ő is helyeselné, Miló tenyere becsusszan a pólóm alá, lassan simul egyre feljebb és feljebb. Beledőlök az érintésébe.

Az egész egyre hevesebb, ahogy a keze a hátamra tapad, ahogy a csókját várom. Nem akarok megállni. Felnyögök.

Miló váratlanul elenged, hátralép, majdnem elbotlik a talaj egyenetlenségében. Felkapja a táskáját, még mindig nem néz rám, én pedig képtelen vagyok megmoccanni.

– Bocs, faszság volt – motyogja az orra alatt, majd elfut a suli bejárata felé.

– Miló! – kiáltok utána, amikor megtalálom a hangom, de már késő, nem áll meg.

A cigarettaszál ottmaradt a kőpárkányon, megrezzen mellette a telefonom. Apa egy fotót küldött, izzadtan, felemelt hüvelykujjal vigyorog. Most alig látszik rajta, hogy fogyott. Azt írja, hogy ha tudja tartani a tempót, az orvos szerint egy hét múlva hazajöhet. A szívem megrándul, és édesebb a vaníliaíz az ajkamon.

Végigsimítok az arcomon, és arra nézek, ahol Miló eltűnt az épület sarkánál. Még érzem a keze melegét a bőrömön, dohányillatú pulóverét, alkoholos-vaníliás csókját a számon.

Felkapom a cigarettaszálat, vállamra akasztom a táskám, és megindulok arra, amerre Miló eltűnt a szemem elől.

*

Irodalom-, művészet- és zenekedvelő családban nőttem fel. Amint megtanultam olvasni, anyukám kezéből kivettem egy Agatha Christie könyvet, ő meg hagyta, hogy elolvassam – így kezdődött számomra a rejtélyek, kalandok és regények szeretete. Akkor úgy hittem, írni könnyű, nekem is menni fog. De beláttam, hogy amit könnyű olvasni, valóban nehéz megírni. Azóta folyamatosan gyakorlok, fejlesztem magam írástechnika terén, és falom a könyveket. Kedvenceim a krimi, a humoros és a romantikus regények, én is főleg ilyen történeteket írok.

Novelláim az Aranymosás Irodalmi Magazin és a Hetedhéthatár Magazin webes felületén jelentek meg, több nyomtatott antológiában is olvasható írásom.

Írói oldalam linkje: https://facebook.com/tiszlaviczmaria