Tiszlavicz Mária: Szív-újra-tervezés

Figyelmeztetés: erotikus tartalom

 

– Ez egy szuperérdekes otthontervezős feladat, pont neked való! – közli Pali. – És, Patrícia, ha ügyesen megcsinálod, és a fiatal pár is elégedett lesz a végeredménnyel, szólok az érdekedben Líviának.

Bárcsak ne említette volna a nejét, így még örülök is neki, hogy a nyakamba sózta ezt a helyettesítést is. Én balek!

Vigyorogva bólogatok, és igyekszem viszonozni Pali lelkesedését. Imádta a diplomamunkámat a gyermekotthonról. Amikor meg szóba került, hogy hobbiból festek is, látni akarta a műveimet. A mai napig nem árulta el, a diplomamunkám vagy a képeim tettek rá akkora hatást, hogy azonnal felvett a csapatába.

– Tudod, mindent a kuncsaftokért! – indít el a találkozóra, mikor minden fontosat elmondott a megrendelésről. A pár nevét kivéve.

Letrappolok a lépcsőn, a bejártnál Lívia jön szembe, szokás szerint lóg a fülén a telefonja. Észre sem veszi, hogy megtartottam neki az ajtót, csak masírozik az irodája felé, hóna alatt egy hatalmas mappával. Biztos fontos belsőépítészeti tervekkel van tele – bárcsak belekukkanthatnék!

Ha jól megcsinálom, amire Pali kért, talán hordozhatom is Lívia után a szent mappáját.

A találkozó a pár munkahelyéhez közel esik, nekem viszont át kell vágnom a városon. A délutáni csúcsforgalomban, busszal. Mindent a pénzért meg az előléptetésért – mantrázom magamban Pali szavainak valódi értelmét, hozzátéve a saját kiegészítésemet. Anya helytelenítené ezt a felfogást, és mindent mást is, ami a munkahelyemen történik velem. Ám anyának nem mesélhettem el semmit.

A találkozó előtt három perccel esek be a Dóm cukrászdába. Nincs szabad asztal, ezért a tányérommal a fal melletti pulthoz húzódom, és nagy levegőket veszek, hogy ne ziháljak annyira. Kiteszem a tabletet a pultra, mellé jól láthatóan a cégünk prospektusát, hogy a pár felismerjen.

– Te vagy a lakberendező? – szólít meg valaki. A magas hanghoz vattacukorillat és dús loknik tartoznak. Kedves arc néz rám, hatalmas szeméből izgatott kíváncsiság sugárzik.

– Otthontervező. Segítek valódi otthont varázsolni a falak közé – mondom fel a betanult szöveget. Bemutatkozom a lánynak, akitől a jövőm függ.

– Szólíts Vikinek! A vőlegényem késik, de nem kell megvárnunk. Most kicsit sok a munkája a radiológián – teszi hozzá büszkén, majd az előttem álló Eszterházy-torta felé int. – Mi jót lehet itt kapni?

– Ez a legfinomabb torta. A kávé meg kellemesen erős.

Viki lebiggyeszti a száját.

– Sajnos allergiás vagyok a dióra. – Azzal sarkon fordul, és elvonul a pult felé. Úgy suhan, mintha felhőkön járna.

Előveszem a jegyzetfüzetem, majd a tableten behívom a lakás alaprajzát. Újszegeden épülő penthouse. Lehidalok!

Viki nemsokára frissen facsart narancslével és croissant-nal tér vissza. Minden mozdulatából árad a lelkesedés, alig várja, hogy történjen valami.

– Kovács Lívia csinálja a belsőépítészeti munkákat, már megvan az elképzelés – hadarja, és majdnem felugrom a név hallatán. Hogy én a Lívia által épített lakást rendezzem be! Pali vagy csak viccelt, vagy nagyon ki akart velem szúrni. Viki folytatja: – Ott a praktikusságon van a hangsúly. Biztos láttál már olyan lakást, ahol az egyik szobát csak a másikon keresztül lehet megközelíteni…

Fontoskodva magyaráz, és nem sokkal később csupán két dolog válik egyértelművé számomra: Vikinek határozott elképzelései vannak a berendezést illetően, és nem törődik azzal, hogy azok nem feltétlenül valósíthatók meg előnyösen a lakásában. Mert azt is gondosan a tudtomra hozta, hogy az ő orvos szülei vették a lakást egyetlen lányuknak, de a lakberendezés az ifjú párnak szánt nászajándék. Fájni kezd a fejem, főleg mikor a munkamániás, radiológus apuka kutatásairól kezd beszélni.

Hűs szellő legyint meg minket, ahogy kinyílik a cukrászda ajtaja. Viki felkapja a fejét.

– Szia, édes! – Az érkező alak elé lép, a nyaka köré fonja a karját, és tökéletesre rúzsozott ajkát a férfi szájára nyomja.

Köpni-nyelni nem tudok. Jól ismerem ezt a karakteres arcot, a homlokra hulló hullámos tincseket, a száj bal sarkában futó heget. Több milliárd férfi él a világon, miért pont az Viki vőlegénye, akit látni sem akarok?

Amikor meglát Viki feje fölött, zavartan lesüti a szemét, és vonakodva követi a lányt, hosszú ujjaival lesimogatja a nyakkendőjét. Régen ki nem állhatta a nyakkendőt.

– Ő Patrícia, az otthontervező – csicsergi Viki.

– Nem tudtam, hogy lakberendező lettél – mondja Ákos. Meglepetten áll, borostásan, vasalt ingben, szívdöglesztően. Azóta nem hallottam a hangját, hogy megpakolt sporttáskájával kisétált az albérletemből és az életemből. Tizenhat hónapja, két hete és négy napja, de ki számolja?

– Ismeritek egymást? – Viki pillantása oda-vissza száguld közöttünk.

– Még a néptánccsoportból – válaszol Ákos.

Szóval így játszunk. Olyan erősen szorítom a tollam, hogy megreccsen. Mosolyt erőltetek az arcomra, miközben bólintok, és nem teszem hozzá, hogy mennyire közeli ismerősök voltunk.

– Nahát, kicsi ez a város! – Viki szélesen vigyorog.

– Hozok magamnak kávét. Ti kértek valamit? – kérdezi Ákos.

Térden állva kérj bocsánatot, mondom magamban, de csak megrázom a fejem.

Viki átöleli a derekát, a fülébe duruzsol, és együtt indulnak a pult felé.

Ilyen is csak velem történhet. Ezt nem bocsátom meg Palinak, akkor sem, ha nem tudott Ákosról! Olyan hosszan fújom ki a levegőt, hogy a prospektus majdnem lerepül a pultról. Becsúsztatom a tablet alá, és egy nagy falat tortát veszek a számba. Aztán még egyet.

Kezem a telefon felé téved. Mindent megadnék, ha most felhívhatnám anyát. Muszáj elmondanom valakinek, hogy a hátam közepére sem kívánom ezt az egészet, és anya két szavával elsöpörné a gondjaimat. Igaz, nagyon nem tetszene, amit mondana.

Elfintorodom. Csak újabb ügyfelek, akik igényét ki kell elégíteni, szajkózom magamban. Mostantól csakis így akarok Vikire és Ákosra gondolni. Olyan gyorsan keverem a kávét, hogy kilöttyen az asztalra.

Ákos tálcán jegeskávét és minyont hoz, Viki papírba csomagolt süteményt, és amikor elhelyezkednek a pult mellett, megköszörülöm a torkom. Remélem, árad belőlem a hozzáértés.

– Kezdjünk is hozzá. Van valami elképzelésetek az otthonotok stílusát illetően? – vágok egyenesen a közepébe.

– Modernt akarok – mondja Viki.

– Otthonos legyen – mondja ugyanakkor Ákos.

Egymásra néznek, Ákos szemében zavart látok, Viki szinte keresztüldöfi a pillantásával.

– Lehet ötvözni – vágok közbe, miközben megnyitom a képgalériát a tableten, és rákeresek pár enteriőrre. – Színvilágot milyet szeretnétek?

Viki előrehajol, és lapozgatni kezd a képek között. Feszülten figyelem, melyik képeket nézegeti hosszabban. Tökéletesre kell csinálnom ezt a munkát, ha beledöglök is!

Amikor Viki megjegyzi, hogy milyen klasszul néz ki egyik-másik fénykép, Ákos csak felvonja a szemöldökét. Amikor pedig Ákos bök rá valamelyik képre, Viki csak fintorog. Nulla egyetértés – innen szép nyerni.

– Mindenképp jelenjen meg a krémszín a szobákban – szólal meg Viki, miután átlapozták a galériát. – Két héten belül elkezdenek festeni, de nem szeretnék fehér falakat. Azt akarom, hogy a fal és a drapériák színe hangsúlyozzák ki a bútorokat.

– Pontosan mire gondoltok? – kérdezem, amíg lefirkantok pár szót.

– Hogy minden a bútorokra vezesse a tekintetet. Olyan klassz lenne, ha belépünk a szobába, és a krémszínű bútorok valósággal lebegnének a szoba közepén. Valami sötétebb háttérrel ezt meg lehet oldani, nem?

A szemöldököm a homlokom közepére szalad.

– Persze, megoldható. – Nyelek egyet. Végigpörgetem a fejemben, milyen lakberendezős ötleteket lestem el eddig Palitól, és próbálom megragadni a főnököm határozottságát. – A sötét függönyökkel és szőnyegekkel javasolt vigyázni, összenyomhatják a teret, főleg, ha a fal is karakteres színű. Nektek pedig annyira jó, hogy ilyen világos nappalitok lesz – bökök a tervrajzra. A lakás legnagyobb szobáját két oldalról is franciaablak és panorámás terasz határolja.

– Nekem is az tetszik az egészben – mondja Ákos.

Viki hosszú percek óta először egyetértően bólint egyet.

Jó fél órán keresztül kérdezgetem őket. Ákos néha felvet valamit, de Viki olyankor ellenérvekkel visszavonulásra készteti. Amikor sikerül valamiben megállapodni, az annak az eredménye, hogy Ákos meghajol Viki akarata előtt. Sose gondoltam, hogy képes ilyesmire.

– Ne feledkezzünk el a sötétítő függönyökről – bök felém Viki a szívószállal. – Annyira tetszenek a masnival oldalra kötött, súlyos brokátok!

Ákos gyengéden néz le Vikire, végigsimít a hátán. Aztán elkapja a pillantásom, és egy lépésnyire eltávolodik a menyasszonyától, de a kezét a hátán tartja.

Úgy teszek, mintha valami nagyon fontosat írnék fel magamnak. Nyelek egyet, sikerül megállnom, hogy megjegyezzem, szerintem a brokát nagyon ódivatú sötétítőnek. Folytatom a faggatózást. Vajon van valami íratlan szabály arra, hogyan tereljük értelmes irányba az ügyfelek kívánságait?

– Ráértek most, hogy elmenjünk a lakásba? – zárom be a füzetem, amikor már úgy érzem, Viki egymásnak ellentmondó kívánságaitól szétszakad a fejem.

– Végzünk fél hétig? – kérdezi Ákos, és az órájára néz. – Este koncertre megyünk.

– Ez fontosabb! – torkollja le Viki. – Odaérünk a buliba, legfeljebb késünk egy kicsit.

Ákos megforgatja a szemét, amin a lány csak nevet. Úgy látszik, Viki nem kéreti magát napokig, és lelkesen elmegy mindenféle buliba. Ákos most boldog lehet. A kezem ökölbe szorul.

– Nem maradunk sokáig – ígérem. – Csak szeretném felmérni, hogyan süt be a nap, milyenek a fények. Nem lenne szerencsés, ha a délutáni nap rátűzne a tévére vagy a számítógép monitorára.

– Jó, hogy ilyen lelkiismeretes lakberendezőt kaptunk, ugye, drága? – simít végig Ákos ismét Viki hátán.

A szívem összefacsarodik. Remélem, Pali gyorsan felvesz egy új lakberendezőt, mert ezt nem fogom sokáig bírni.

***

Ákos autójával megyünk át Újszegedre, egy használt kis Fiattal, amibe úgy kell behajtogatnia magát.

– Anyuék vették, miután hazajöttem Svájcból – meséli büszkeségtől dagadó mellkassal.

– Kint ismerkedtünk meg – csacsog közbe Viki, és szépen manikűrözött kezét Ákos combjára teszi. Oda, ahová én is mindig tettem a tenyerem, ha együtt autóztunk Ákossal.

– Igen, ez volt a legjobb – nevet Ákos Vikire. – Plusz rengeteg gyakorlatot szereztem programozásból meg képalkotásból. Most itt dolgozom a Radiológiai Klinikán, egy képalkotással foglalkozó cégnél. Igazából… Viki apukája a főnököm. Együtt dolgozunk a kutatásaiban.

– Tök jó! Elérted, amit szerettél volna – mondom, és remélem, hogy kellően elismerő a hangom.

Ákos már akkor ki akart menni külföldre, amikor együtt voltunk, végzősként már az utat tervezgette. Akkor nekem még hátra volt egy évem, és minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy elutazzon olyan messzire, de sosem mertem neki elmondani.

A visszapillantóban elkapom Ákos fürkésző pillantását. A napfényben egészen élénk barnában játszik az írisze. Annyiszor láttam már ezt a szempárt, de a mai napig nem tudtam kikeverni a színeit.

– Jól olvastam a neved az újságban pár hete? – kérdezi. – Dicséretet kapott a diplomamunkád?

Bólintok, és közben fülig pirulok.

– A témavezetőm kapcsolatainak hála a Dorozsmán épülő gyermekotthont az én ötleteim szerint alakítják majd ki – teszem hozzá.

Ákos újból rám pillant a tükörből, szemében elismerést látok, ám amikor megszólal, kihallom a hangjából az élt.

– Akkor nem is kellett annyira törnöd magad, hogy munkát találj?

Egy lekezelő mosollyal válaszolok. Úgy látszik, nem felejtette el, mennyire szeretett nekem arról papolni, milyen fontos az, hogy időben gondoskodjunk a jövőnkről. Az agyamra ment ezzel, én meg az ő agyára azzal, hogy negyedévesként még nem voltam képes belsőépítész cégek után kajtatni. Azt hiszem, akkor ütöttük az első rést a kapcsolatunkra.

– A gyerekotthon berendezése volt a témád? – fordul hátra Viki.

– A belső terek kialakítása. Valójában belsőépítész vagyok – vallom be. Ujjaim görcsösen markolják a táskám fülét.

– Akkor hogyan lettél mégis otthontervező?

– Az iroda, ahol dolgozom, tervezéssel, kivitelezéssel és lakberendezéssel is foglalkozik. Az otthontervező lány terhes lett, és én helyettesítem, amíg sikerül megbízható munkaerőt találni a helyére.

Viki arcán halványul a mosoly, kiegyenesedik az ülésben. Mondd, hogy akkor kerestek másik lakberendezőt, szólal meg egy kis hang a fejemben.

– Pati igazi művész, nagy tehetsége van a színekhez – néz Ákos egy piros lámpánál a lányra. – Látnád a festményeit! Biztos vagyok benne, hogy remekül berendezi majd a lakásunkat.

– Akkor jó. – Visszatér a mosoly Viki arcára, de látszik, hogy Ákos nem győzte meg teljesen. Semmiségekről kezd fecsegni, közben a kezével kecsesen gesztikulál.

Természetes szépségnek látszik, árad belőle a báj, és legalább tíz kilóval könnyebb, mint én. Hasonlít arra a szőke csajra, akivel rajtakaptam Ákost. Vajon azt a csajt Vikivel csalta meg?

A lakás egy fákkal övezett társasház ötödik emeletén terpeszkedik.

– Ez lesz a mi birodalmunk – tárja ki az ajtót Viki, mire mellbe vág az építkezések kőporos szaga.

Ákos előre enged, és rögtön elfog az irigység. Csak úgy árad be a napfény, kellemesen langyos a levegő. A glettelt falak megannyi lehetőséget ígérnek. Lelki szemeim előtt romantikus, vintage stílusú bútorokkal telik meg a nappali helyiség, pasztellszínekkel és rengeteg könyvvel. De el tudnám képzelni skandináv stílusban is – olyannal, amire Viki vállat vont, Ákos szeme viszont felcsillant.

Gyorsan előkapom a jegyzetfüzetem, emlékezetből lefirkantom az alaprajzot, az időpontot, majd körbejárva bejelölöm, éppen honnan süt a nap. Nem is kell kérdezgetnem, Viki önként sorolja, mit hova terveztek Líviával.

– Már fix, hogy kelet felé fog nézni a hálószobátok? – fordulok feléjük.

– Miért? – kérdez vissza Ákos.

– Szerencsés elrendezésű a lakás, déli fekvésű, gyakorlatilag egész nap éri a napfény. Nálatok két szoba van keleten, egy szoba meg a fürdő nyugaton. Általában azt javasoljuk, hogy a nyugat felé eső oldalon legyen a szülői háló, kelet felé a gyerekszoba. Így a kelő nap ösztökéli a gyerekeket az ébredésre, délután viszont nem zavarja őket a tanulásban.

Érezhetően meghűl a légkör, ahogy Ákos és Viki furcsa pillantást váltanak.

– Nem lesz gyerekszoba – jelenti ki Viki, és mosolya ezúttal erőltetett. – A fürdő mellé vendégszobát szeretnénk, a másik oldalra tervezzük a hálót és a dolgozószobámat. Tudod, ezért választottam ezt a lakást, mert olyan világos. Ruhatervező vagyok, kell a természetes fény, hogy lássam az anyagokat. Egyszer majd saját ruhaszalonom lesz.

Ákos mintha bocsánatkérően pillantana rám, de gyorsan elfordítja a fejét, és a földet kezdi pásztázni. Furcsán hat ingben és nyakkendőben, olyan… felnőtt.

– Értem. – Az én mosolyom sem természetes. Újfent emlékeztetnem kell magam, hogy amit én fontosnak gondolok az életben, az másnak teher lehet.

Gyorsan a franciaablakhoz lépek, mintha megint a fényeket tanulmányoznám. A háztetők sora és a Dóm tornyainak látványa általában megnyugtatja a szívem, de nem most. Noha szeretem Szegedet, és egyáltalán nem bántam meg, hogy annak idején Ákos miatt idejöttem, szürkének és elutasítónak látok mindent. Költözz haza, mondaná anya. Bárcsak el lehetne magyarázni neki, hogy képtelen vagyok elképzelni magam máshol, még ha most nem is tud felvidítani a város. Szinte hallom a megvető horkantását.

Hátranézek, Ákos éppen átöleli Vikit. A lány is nyúlánk, és majdnem olyan magas. Pillantásuk a közös jövőről árulkodik. Üresség mar a testembe. Visszafordulok a kilátás felé, megtámaszkodom az ablakkeretben, és próbálom nem tudomásul venni, mennyire vágyom rá, hogy Ákos engem öleljen így át.

Megcsalt téged, figyelmeztetem magam.

Egy másik lány karjaiba rohant, javít ki egy kárörvendő hang a fejemben. Mert sosem bírtad kinyitni a szádat, hogy megvédd magad, és begubóztál a csigaházadba. Elcseszted, Pati!

Ujjaim a műanyag keretbe vájnak. Le kéne szarnom az egészet, de addig nem fog menni, amíg egy légtérben vagyok Ákossal. A vágy keserű haraggá alakul át.

Kényszerítem magam, hogy újra megforduljak, és pont elkapom, amint Ákos csókot nyom Viki nyakára. Aztán rám néz, és megfejthetetlen árny suhan át az arcán. Elengedi Vikit.

– Nem kell most azonnal dönteni – szólalok meg erőltetett könnyedséggel. – Csinálok pár vázlatot a ma megbeszéltek alapján. Úgy majd látjátok ti is, milyen lehet a leendő otthonotok.

Ákos és Viki is bólintanak, aztán elhagyjuk az épületet. Megbeszélünk egy újabb találkozót, két nap múlva. Felajánlják, hogy elvisznek valameddig, de udvariasan visszautasítom a lehetőséget. Nem bírom tovább elviselni a szerelmeskedésüket.

– És mi lesz, ha nem találunk végső megoldást legközelebb sem? – kérdezi Viki.

– Akkor keresek más lehetőségeket, újra átbeszéljük, mit szeretnétek, hogyan tudjuk megvalósítani, és ha kell, találkozunk újra.

– Hány találkozó van benne az árban?

– Négy. De szükség szerint találkozhatunk többször is. – Egyik lábamról a másikra állok. Még csak arra sem tudok hivatkozni, hogy indul a buszom. Lövésem sincs, melyik járat közlekedik erre.

– És a plusz találkozókért mekkora díjat számoltok fel?

Szívesen mondanék Vikinek valami horribilis összeget, de Ákos gondterhelten összevont szemöldökkel áll mellette, így nehezen, de kibököm:

– Szerintem megoldható, hogy nektek ne számlázzunk ki extra költséget.

Remélhetőleg Pali ezért nem veszi le a fejemet. Viki láthatóan felderül, és belekarol Ákosba.

– Milyen jó, hogy ismeritek egymást.

Ákos biccent egyet. Felfigyelek merev testtartására, ahogy Viki hozzábújik. A kötelező műmosollyal az arcomon hagyom ott őket.

***

Naná, hogy most tör ki a hónap vihara. Fejem fölött tartom az oldaltáskámat, de semmit sem véd az eső ellen. Hideg víz csorog a nyakamba, egész testemben remegek, szandálomban sár cuppog. Megint Újszegeden vagyok, ám ezúttal Viki lakásába igyekszem. Ákos kérte, hogy mégis itt találkozzunk, mert Vikinek valahol a közelben van dolga. Első a menyasszony, értem én!

Megnyomom a kaputelefont a négyemeletes sorháznál. Amikor kinyílik a zár, megkönnyebbülve hagyom magam mögött az ítéletidőt. Ákos már a nyitott ajtóban vár, mackónadrágot és kifakult pólót visel. Vasalt ing és nyakkendő nélkül teljesen olyan, mint régen.

– Nagyon megáztál. – Inkább mondja, mint kérdezi, és hatalmas tenyerét a hátamra fekteti. Talán csak képzelem aggódó tekintetét. – Viki nem jött haza, közbejött valami sürgős elintéznivalójuk az anyukájával. Azt üzeni, nem kell megvárnunk.

– Jöhetek máskor is, ha Vikinek nem jó – mondom, bár túlságosan élvezem a keze melegét a hátamon.

– Nehogy visszamenj a viharba! Erre van a fürdő, hozok száraz ruhát meg törülközőt.

El akarom hárítani, de a kinti vihar után elbódít a fenyőfa illatú, meleg előszoba. Az én lakásomban is hasonló illatok terjengnek, de míg ott a képkeretek ontják magukból a borovi fenyő illatát, itt Ákos arcszesze keveredik a hidratálója és bőre illatával. Az otthon illatával. Halványan megérzem Viki vattacukor parfümjének árnyékát.

Szófogadóan bevonulok a fürdőszobába. Miután átöltözöm, a nedves ruháimnak keresek helyet a szárítón, de Ákos bekopog, kiveszi a kupacot a kezemből, majd beteszi a mosógépbe.

– Kimosom rövid programmal – közli ellentmondást nem tűrő hangon. – Meg is szárítja a gép.

Pár perccel később Ákos pólójában és melegítőjében kuporgok a konyhaszéken. Mintha zsákot húztam volna magamra, akkorák, de Ákos-illatúak, puhák, és ha behunyom a szemem, majdnem olyan, mintha ő ölelne. Hogy miért képzelgek ilyenekről ahelyett, hogy továbbra is haragudnék rá!

Erősen megszorítom a forró bögrét, amiben zöld tea gőzölög. A fájdalomtól könnyebben térek vissza a valóságba. Az egész lakás egy légterű. A konyha tiszta, rend uralkodik benne. A nappaliban is minden takaros, egy páfrány zöldell a szekrény tetején, a franciaágyon macskás ágytakaró. De a földön hever Ákos egyik régi nadrágja, a széken a pólói kupaca, az egyik alsó polcon pedig csupa olyan regény és DVD, amiket ő szeret.

Viki kapta ezt a lakást a szüleitől, meséli hosszan Ákos. Isteníti a leendő apósát, amit nem csodálok. Ákos mindig is orvosi képalkotással akart foglalkozni. Így könnyű sikereket elérni, hogy becserkészi a főnök kis hercegnőjét!

Elszégyellem magam, miközben Ákos a kutatásokról magyaráz. Az agyi véráramlással foglalkoznak, ha jól értem, azzal, hogyan lehet még több agyvérzett embert megmenteni. Tényleg imádja, amit csinál. Köti a kellemest a hasznossal. Ezt miért nem tudtam ellesni tőle?

Csak most fogom fel igazán, hogy nemsokára összeházasodnak Vikivel.

Pedig Ákos azt mondta nekem, hogy harmincéves kora előtt nem nősül, jut eszembe, ahogy az ujján csillogó karikagyűrűre siklik a tekintetem.

Csak puhatolózásként kérdeztem rá a családalapításra pár éve. Még mindketten tanultunk, lekötött minket a sok szigorlat. És tessék, Ákos alig múlt huszonöt éves, de már házasságra adja a fejét. Mivel megtalálta a számára tökéletes lányt: karrierista, bulizós, és nem tartja magában a véleményét. A te tökéletes ellentéted, hallom a kárörvendő hangot a fejemben.

– Azt hiszem, mennem kéne – állok fel.

– Meg sem mutatod, mit hoztál? Viki a lelkemre kötötte, hogy kérjem el tőled a terveket.

Előveszek egy rajztömböt a táskámból, szerencsére nem ázott el. Amíg megkeresem a megfelelő oldalakat, azon töprengek, az Ákos szemében felvillanó riadalom annak szólt, hogy nem teljesíti Viki kérését, vagy annak, hogy el akartam menni. Ne képzelődj, intem magam.

– Persze. Egyelőre csak a nappalit, a konyhát meg a fürdőt csináltam meg. – Visszaülök a helyemre, a képeket kitépem a füzetből, és Ákos elé csúsztatom. Feszülten várom, mit szól hozzájuk.

– Még mindig marha jól rajzolsz – jelenti ki, és sötét, csillogó szemét rám emeli.

Lehajtom a fejem, elönt a pír. Remélem ez a dicséret az első lépcső a Líviával való közös munkához.

Zizzen valami, Ákos a füzetben rátalál még egy telirajzolt oldalra. Ezt nem akartam megmutatni nekik, de annyira megihletett az a lakás, hogy muszáj volt papírra vetnem.

A lapon egy-egy színes skicc hever minden egyes helyiségről. Sikerült a skandináv stílus letisztultságát a mediterrán hangulat vidámságával kombinálni, és az eredmény egy kicsit bohókás, meghitt otthon lett. Ez az egyetlen munkám orrhontervező-helyettesként, amire nyugodt szívvel rávágom, hogy büszke vagyok. Még akkor is, ha sosem fog megvalósulni.

Ákos tágra nyílt szeme ide-oda suhan a papíron, issza magába a részleteket. Szája megmozdul, tekintetében csalódottság és lemondás villan egy pillanatra.

– Ezt csak úgy rajzoltam… – fogok bele, ám akkor rám néz, és belém fagy a szó.

– Fantasztikus! Itt tudnék… Kár, hogy… – Megrázza a fejét, aztán visszatér derűs arckifejezése. – Anya megőrizte a festményedet, amit egyszer karácsonyra adtál neki. Ott lóg a nappaliban.

A meghatottságtól nem jutok szóhoz. Imádtam Ákos szüleit, annyira jó fejek, és olyan megértőek a gyerekeikkel! Csak bólintok, és figyelem Ákost, aki szélesen vigyorog. Imádom a mosolyát. Alsó ajka ívét, a pici forradást a szája sarkában – a régi szánkóbaleset nyomát, a lenőtt fülcimpáját, még az anyajegyet is a halántékán. Mindent imádok Ákoson. A francba, még mindig! És ahogy itt ül mellettem, pokoli nehéz rá haragudnom, amiért megdugta azt a csajt abban a házibuliban.

– Tudod, kivel futottam össze múltkor a Millenium kávézóban? – kérdezi hirtelen. – Istyuval. Órákig beszélgettünk néhány sör mellett. Amúgy erdélyi táncház volt. Te jársz még táncházba?

– Nem tudok rá időt szakítani. A munka, előtte meg a vizsgák… – rázom meg a fejem. Azt semmi pénzért sem fogom bevallani neki, hogy azért kerültem az utóbbi másfél évben mindenféle táncos bulit, nehogy összefussak vele.

– Mikor táncoltál utoljára?

Pillantásommal és az ujjammal a terítő geometrikus mintáját követem. A francba, hogy erre rákérdezett! Mielőtt valami hazugságot kitalálhattam volna, a szám kimondja:

– Azon a karácsonyi táncos összejövetelen két éve. Veled.

Egy hónappal azelőtt, hogy megcsaltál, te szemét – ezt hozzá kéne tennem, de képtelen vagyok.

– Én is. Lenne kedved most táncolni egyet?

A kérdésre felkapom a fejem. Tuti, rosszul hallottam, de Ákos felvont szemöldökkel bólogat, és valamit bőszen pötyög a telefonján. Pár pillanat múlva felcsendül a hegedűszó, és kalotaszegi dallam járja át a kis lakást. Engem. A szívem megőrül a feltámadó emlékekre.

Ákos felpattan a székről, megragadja a kezem, és magához von. Nem tudok tiltakozni, de pár perc múlva már nem is akarok. Ákos pillantásából, ujjai szorításából tudom, mi lesz a következő lépés.

Olyan ijesztő, hogy ennyire gyorsan megtaláljuk a régi, közös hangot! Ijesztő, mégis boldogsággal tölt el. Orromba bekúszik Ákos testének jól ismert, meleg párája, ami a fellépéseket juttatja eszembe. A színfalak mögött váltott forró csókokat. Bizsereg a tenyerem a teste érintésétól.

Ákos vigyorogva vezet, a jókedve rám is átragad. Sorra jönnek a kedvenc táncai, mind energikus és szédítő, forog velünk a szoba. Ákos sötét szeméből árad a boldogság, pillantásától elhiszem, hogy sosem fogjuk ezt abbahagyni. Tánc közben pofákat vág és viccesen fintorog, pontosan úgy, ahogy a fellépéseken megnevettetett, hogy elűzze a lámpalázam. Szorosan kapaszkodom belé, a zene átjárja a testemet, összeköti a mozdulataimat Ákossal.

Egyszer mégis vége lesz a dalnak, mi kifulladva rogyunk le a franciaágy szélére, és csak nevetünk, és csak nézzük egymás kipirult arcát, és egy pillanatra minden olyan, mint régen. A kezemet sem engedte még el.

Tovább nézzük egymást az esti szürkületben, és lassan vége a közjátéknak. Próbálom megfejteni, mi jár Ákos fejében, és miért remeg minden sejtem úgy, mint a kocsonya. Már nem fogja a kezem, az ujjaim egyszerűen a tenyerében pihennek. Elhúzom a kezem, Viki miatt.

Élesen megszólal Ákos telefonja. Egy pillanatra bosszúságot látok átsuhanni az arcán. Bocsánatkérően biccent, aztán felugrik az ágyról, és kisiet az erkélyre telefonálni.

Nem húzza be maga után az ajtót. Odakint csendesen szitáló esővé szelídült a vihar, ázott beton szaga áramlik a szobába. Hanyatt dőlök az ágyon, minduntalan Ákosra figyelek. Nem hallom, mit mond a telefonba, de hangsúlyából és dallamos mondataiból érzem, Vikivel beszél. Vitatkoznak. Ákos talán még élvezi is, ha ellentmondanak neki?

Anya megvető arca rémlik fel előttem. Tőle bezzeg nem ezt tanultam!

Csendben kisietek a fürdőbe. A mosógép épp végzett a szárítással. Magamra kapkodom a ruháimat, Ákos mackóját és pólóját összehajtva a szennyesbe teszem. Kilépek a fürdőből, hajszál híján összeütközöm Ákossal.

– Hová mész? – kérdezi, és riadalmat látok az arcán. – És a berendezés…?

– Úgyis Vikivel közösen fogtok dönteni, nem? – vágok közbe. Száját elhúzza, de aprót bólint. – Ideje hazamennem. Köszönöm a táncot – teszem hozzá mosolyogva.

– Elvihetlek autóval?

Maradj és várd meg a menyasszonyodat, akarom mondani, de túlságosan vonz a gondolat, hogy még tovább lehetek Ákossal. Akkor is, ha fáj a társasága.

Az este borúsan szürke a fejünk felett tornyosuló felhőktől, a lámpák fénye a szemünkbe vág a pocsolyákból. Ákos beszél, mosolyog, próbálom viszonozni, és úgy teszek, mintha valóban jót mulatnék a semmiségein. Hamarabb elérünk hozzám, mint szeretném. Csodálkozva néz szét az utcában, mintha akkor tudatosulna benne, hol vagyunk.

– Apa megvette az albérletet – felelem a ki nem mondott kérdésére. A torkom összeszorul. – Örül neki, hogy Szegeden jól érzem magam.

Ákos bólint, de nem kérdez többet. Szó nélkül kísér fel az emeletre. Kinyitom a lakás ajtaját, mire megcsap az üresség. Megszámolni sem tudom, hány napot, órát, percet éltünk meg itt Ákossal ketten, és hány percet, órát, napot töltöttem azzal, hogy a hiánya miatt keseregtem. Hetekig tartott meggyőznöm magam, hogy nem kell elköltöznöm a lakásból, amit szeretek, csak hogy új életet kezdjek. Nem is kezdtél semmi újat, gúnyolódik a kárörvendő hang a fejemben, csak a sarokba söpörted a fájdalmad, és úgy tettél, mintha minden rendben lenne!

Ákos körbejár, ujjait végighúzza a konyhapulton, átlépi a nagyszobában felejtett porszívót. Legalább annyira az ő otthona is volt ez a lakás, mint az enyém.

– Kérsz valamit? – kérdezem, miközben lámpát kapcsolok az előszobában. A magány árnyakat vet a falakra.

Meg sem várom Ákos válaszát, kinyitom a konyhaszekrényt, hogy lefoglaljam reszkető kezemet. Félig töltök egy poharat, és nagyokat kortyolok a vízből. Meg kéne köszönnöm, hogy hazakísért, és finoman visszaküldeni a menyasszonyához. De nem bírom megtenni.

Ismerős papírok zörgése üti meg a fülem. Megfordulok, Ákos a munkapadomnál áll, és mielőtt megakadályozhatnám, előhúz néhány képet.

Mindegyik őt ábrázolja, hol egyedül, hol velem. Sokáig néz egy tusrajzot. Az első szeretkezésünk, meztelenül fonódunk össze rajta. Mindkettőnknek az volt az első. Aztán tovább lapoz. Szembetalálkozik a saját aktképével, amit emlékezetből rajzoltam. Meglátja a festményt az egyik néptánc fellépésről, sebesen forgó testünket színes szalagok kavalkádja öleli.

Arcomat pír önti el. Elkövettem azt a hibát, hogy ledátumoztam a rajzokat, és a képek többsége a szakításunk után készült. Ákos biztosan észrevette.

– Ezek szerint neked is eszedbe jutottam néha? – Rekedt hangjára felkapom a fejem. Sötét szemében tűz lobban.

– Egyszer-kétszer.

– Csak?

Megvonom a vállam. Ákos tovább nézegeti a képeket. Basszus, el kéne venni tőle a lapokat, de már elért a legfrissebb és legsötétebb festményekhez.

– Mit jelentsen ez? – kérdezi, és megemel egy lapot.

A fekete és barna csíkok alatt anya alakja látszik, elfordul tőlem. Én is hátat fordítok neki. Nyár elején festettem, amikor megpróbáltam túllépni a fájdalmamon. De csak egy részeg estére futotta, és az alkohol még inkább előhozott minden sértettséget.

Könny gyűlik a szemembe.

– Mi történt, Pati?

– Anya meghalt a tavasszal – bukik ki belőlem, és elsírom magam. – Mellrák. Még a diplomaosztómat sem élte meg…

Ákos magához von, szorosan átölel. Még azután is simogatja a vállam, hogy elcsitult a testem rázkódása. Karja védelmező burkot von körém. Mennyire vágytam erre! De nem ilyen körülmények között.

– Sosem bocsátotta meg, hogy tizennyolc évesen téged választottalak – folytatom. Hangom színtelen, némán folynak tovább a könnyeim. – Az utolsó beszélgetéseink egyikén kifakadt. A fejemhez vágta, hogy ő megmondta, hogy ez lesz. Hiba volt utánad jönnöm Szegedre, mert most minden a csalódást fogja eszembe juttatni. Nem bírtam elmondani neki, hogy mégis boldog vagyok itt. Vannak barátaim, és úgy tűnik, sínen van a karrierem, olyan jól ment minden a diplomamunkámmal. Nem akartam vele összebalhézni, hiszen haldoklott…

– Elhiszem, hogy hiányzik az anyukád – suttogja Ákos. – Ha tudtam volna… elmentem volna a temetésére.

Elmosolyodom.

– Ki nem állhatott téged.

– Tudom. Csupán miattad mentem volna.

Melegség önti el a szívem, ugyanakkor fájdalom hasít a lelkembe. Pár percig hallgatunk. Az utcán elzörög egy régi busz, aztán újra csendes lesz minden.

– Tudod, mi a legszörnyűbb az egészben? – kérdezem halkan. – Hogy tudom, ha anya még mindig élne, nem mondanék neki semmit. Elhitetném vele, hogy minden úgy jó, ahogy van. Egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok, aki képtelen kiállni magáért.

– Miért csinálod ezt, Pati? – Ákos az államnál fogva emeli fel a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. – Szerintem minden jobb annál, mint hogy csendben emészted magad. Ha meg sem próbálod, biztos nem leszel boldog. Hol van az a határozott lány, aki a sarkára állva közölte az anyjával, hogy nem hajlandó a Műegyetemre menni Pestre, mert belsőépítész lesz Szegeden? Tudom, mennyire nehéz csata volt, mert ott voltam. Csak azt nem értem, miért hagytad akkor ott a határozottságod. Ha akkor egyszer kiálltál magadért, többet miért nem bírtad megtenni?

– Pontosan azért! – szakad ki belőlem. – Mert egyszer megtettem, és mi lett a vége? Összevesztem anyával, és soha nem békültünk ki. Soha nem bírtam azt mondani neki, hogy ne haragudj, kérlek, bocsáss meg. Azért nem, mert úgy éreztem, helyesen döntöttem. Miért kérjek bocsánatot azért, amit helyesnek vélek? – A homlokomat Ákos vállának támasztom. – Azt hittem, jól csináltam, kiálltam magamért. De ha eszembe jut az az este, amikor először összevesztem vele… Akárhányszor beszéltem anyával, mindig rosszul éreztem magam emiatt. És most már nem is tudom elmondani neki, mennyire sajnálom! De azt hiszem, nem lenne őszinte a bocsánatkérés. Hát ezért kerülök mindenféle konfliktust. Eléggé frusztrál az az egy is…

Elapadnak a könnyeim. Csak most veszem észre, milyen kétségbeesetten markolom Ákos pólóját.

– Pati… – sóhajtja. Keze a hátamra siklik. – Ez így nagyon nem jó.

– Tudom, hogy nem – suttogom. – Tudom, hogy mindig hagyom magam sodródni az árral, és képtelen vagyok kiállni magamért. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire nem bírtad ezt. – Nagyot sóhajtok, és elhúzódom tőle. – Nem is csodálkozom azon, hogy elmenekültél ahhoz a lányhoz. Pokolian fájt, amiért megcsaltál, de…

– Nincs de! – rázza meg a fejét Ákos. – Életem legszörnyűbb hibája volt, hogy ahelyett, hogy megbeszéltük volna, magadra hagytalak, és az sem mentség, hogy részeg voltam. Sajnálom. Tudom, ez az egy szó nem elég.

– Már régen volt. – Megvonom a vállam. Ákos pólójának varrásával játszom.

Vajon Ákos mikor jött rá, hogy csak azért bólintok rá egy-egy ötletére, mert nem akarok neki ellentmondani? Vajon mit képzelhetett, miért nem kezdeményezek sosem?

Miért hittem azt, hogy az lesz a jó, ha elnyomom a véleményemet? Ha nem merem felvállalni, hogy nem értek egyet Ákossal?

– Én szúrtam el – nyögöm. A felismerés éles tőrként szúr a szívembe.

– Mindketten elszúrtuk – feleli Ákos. A karja még mindig a derekam körül pihen, érintésére felébred valami a testemben, aprócska vibrálás.

Felemelem a fejem, hogy belenézzek a szemébe. Hiba volt. Édes, fájdalmas hiba, mert most már nem tudok máshova nézni.

– Tényleg csak egyszer-kétszer jutottam eszedbe a másfél év alatt? – int a rajzok felé.

Megnedvesítem az ajkam, hogy válaszolni tudjak.

– Mit akarsz hallani?

– Az igazat – suttogja. – Ha eszedbe se jutottam, ha sikerült továbblépned, mondd azt! Ha volt olyan, amikor gondoltál rám, az együtt töltött időkre, hát azt mondd!

– Ákos…

Vágyakozva nézem elnyílt ajkát. Testem az övéhez préselődik, ujjaim ellazulnak és a mellkasára simulnak.

– Boldog vagy?

– És te boldog vagy Vikivel? – vágok vissza.

– Számít az?

Közel hajol hozzám, orra az enyémhez ér. Az ő teste is remeg, kiéhezve várja a válaszom.

Rá akarom vetni magam a szájára. Nevetni akarok, elmondani, hogy őrülten hiányzott, hogy milliószor elképzeltem ezt a pillanatot. De az agyam mást parancsol.

– Viki a menyasszonyod – lehelem, és valami összetörik bennem. – Szereted őt?

Ákos a számra teszi az ujját, fejét lassan ingatja.

– Nem annyira, mint… – Hangja elcsuklik. Homlokomhoz érinti forró homlokát, válla előre esik, az egész tartása veszít magabiztosságából.

Hosszú percekig maradunk így, csak a zihálásunk töri meg a csendet. Újra megmarkolom Ákos pólóját, hogy magam mellett tartsam.

– Egy kérdésre válaszolj, de kérlek, teljesen őszintén – mondja. Forró lehelete végigsimít az arcomon. – Mire vágysz?

– Erre.

Tudom, hogy nem szabad.

Tudom, hogy őrültség.

Mégis megragadom és magamhoz húzom az arcát. Számat az övére nyomom, nem tart tovább egy pillanatnál, Ákos mégis, mintha élettel telne meg. Karja még szorosabban a derekam köré fonódik, és testemet átjárja a régi, jól ismert, melengető bizsergés. Újra megtalálom a helyem.

Nem tudom, melyikünk tapad mohóbban a másikra. Ajkam az övét keresi, csókolom, ahol érem. Szája ezerszer puhább, mint amire emlékeztem. Átölelem a nyakát, levegő után kapok. Egyszerre akarok mindent, amit elvesztegettünk.

Mire beérünk a hálószobába, már meztelenek vagyunk. Lefektet az ágyra, fölém magasodik, kihívóan, éhesen végigmér, pillantásába beleborzongok. Amint tettre készen közelít felém, eszembe jut egy régi álmom. Én irányítottam, és mindketten boldogok voltunk. Sosem mertem valóra váltani.

Egészen mostanáig.

Ákos mellkasára teszem a kezem, kérdő pillantására csak kacsintok egyet, és kibújok a karja alól. Lenyomom a matracra, tenyeremmel tartom lent a vállát. Egy pillanatra értetlenül mered rám, aztán szétárad az arcán a felismerés, és odaadóan megsimítja a csípőmet.

Megállok, és végignézek rajta. Tizenhat hónapja nem láttam – most egyszerre idegen és ismerős a teste. Átvetem a lábam a csípőjén. Türelmetlen sóvárgás villan a szemében, miközben felül, majd finoman megharapja a bőrt a nyakam és a vállam találkozásánál. Villám cikázik végig rajtam. Lassan fogadom magamba. Amikor végre teljesen kitölt, felszabadult sóhaj tör fel belőlem, és egy rég elfojtott érzés szabadul fel a bensőmből.

Ákos megszorítja a csípőm, és olyan hamar találunk rá a közös ritmusra, mintha csak pár órája szeretkeztünk volna utoljára. A szívemet elönti az elégedettség és a mámor. A hajába túrok, magamhoz szorítom felhevült testét. Csókjaimmal akarom elmondani neki, mennyire boldog vagyok. Ujjaimmal a nyaka két oldalát simogatom, és a hatás most sem marad el. Megremeg, fokozódik benne a vágy, rám borítja minden szenvedélyét. Csak mi ketten vagyunk, és sosem létezett az a külön töltött tizenhat hónap.

Nem tudom, mennyi ideig szeretkezünk, örökkévalóságnak érzem, az időt csak testünk ritmusos ringatózása méri.

– Akarlak – nyöszörgöm a szájába, miközben kiéhezve csókol.

Megreked minden hang, elakad a lélegzetem, mert a gyönyör felrobban az ölemben. Ákos teste megáll egy pillanatra a csúcson. Felnyög, hosszan, elégedetten, aztán már csak lüktetését érzem magamban, miközben elcsitul körülöttünk minden.

Amint levegőhöz jutunk, Ákos hátradől, óvatosan letesz maga mellé. Kifulladva nézzük egymást, és a valóság lassan visszaszivárog a tudatomba.

Basszus.

Lefeküdtem a megbízóm vőlegényével.

A tenyerem mögé menekülök. Azt kívánom, bárcsak visszaforgathatnám az időt, ugyanakkor mégsem tenném. Újra és újra át akarom élni. Mégis, látom magam előtt Viki tökéletes alakját, a mozdulatot, amivel Ákos gyengéden végigsimít a hátán. Semmivel sem vagyok jobb, mint az a szőke csaj, akivel engem csalt meg.

Ákos hosszan, lemondóan kifújja a levegőt.

Hátat fordítok neki. Szorosan behunyom a szemem, és amikor megszólal a telefonja, kezemet a fülemre tapasztom.

***

Egyedül ébredek fel. Semmi üzenet, csak az emlékek és Ákos testének illata. Meg a bűntudat.

Kapkodva készülök, szabályosan remeg a lábam, amíg beérek az irodába. Odabent aztán hányinger is társul az egészhez – Pali ugyanis közölte, hogy Líviával együtt beszéljük meg, mire jutottam Vikiék lakásával.

Legszívesebben lehánynám a tárgyalóasztalt, amíg Líviára várunk.

Persze késik, de neki szabad. Elegáns léptekkel suhan be, kezében az elmaradhatatlan mappával meg a telefonjával. Azonnal belevág a közepébe. Nem tudok rá figyelni, a képek, amiket előhúz, lenyűgöznek. Tökéletes vonalvezetés, precíz és lényegretörő ábrák – az igazi praktikus otthon, amiről Viki beszélt.

– Ti mire jutottatok Viktóriával, Patrícia? – kérdezi Pali. Líviával egyenesen rám néznek, mint valami kéttagú ítélőbizottság. Ezerszeres erővel tör rám a hányinger, ráadásul a tárgyaló is forogni kezd.

Remegő kézzel terítem ki a vázlataimat. Azt hittem, jól sikerültek, amíg össze nem hasonlítottam Lívia rajzaival. Azokhoz képest szánalmas próbálkozás. Az is szánalmas, ahogy össze-vissza dadogok. Hiába próbálom összeszedni a gondolataimat, Ákos és az éjszaka emlékei minduntalan a fejembe tolakodnak.

Kínlódásomnak telefoncsörgés vet véget. Pali lepillant a kijelzőre, aztán felvont szemöldökkel rám néz:

– Viktória az.

A szívem kihagy egy ütemet.

Aztán átnyúlok az asztal felett, hogy megakadályozzam Palit a hívás fogadásában.

– Az van, hogy… – fogok bele. Nagy levegőt veszek, hogy folytatni tudjam: – Lefeküdtem Viki vőlegényével.

Pali és Lívia döbbentem bámulnak rám, arcukon a hitetlenkedés szép lassan átfordul felháborodott csalódottságba. Közben a telefon dühösen csörög tovább.

***

Leülök a Tisza-parton a rakpart lépcsőjére, ölembe ejtem a holmimmal telepakolt kartondobozt, és csak bámulom a szalmaszínű víztömeget. Milyen egyszerű lenne a problémás dolgokat leúsztatni a folyón!

Csakis magamnak köszönhetem, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Próbálom nem átadni magam sem a kétségbeesésnek, sem a reménytelenségnek.

Váratlanul egy ismerős sporttáska puffan mellettem, rögtön utána Ákos vetődik le a lépcsőre. Gyűrött az inge, a nyakkendőjét korábban már meglazította.

– Sejtettem, hogy itt leszel – mondja egy nagy sóhaj kíséretében. Bal járomcsontján lilás folt éktelenkedik. A dobozomra bök az állával. – Sajnálom…

– Hát még én – vágom rá. Összeszorítom a számat, ahogy nyúzott arcát nézem. Nehéz éjszakája lehetett. – De én is sajnálom. Őszintén.

Előre dől, rákönyököl a térdére.

– El akarok mondani valamit – fog bele. Mereven bámulja a folyót.

– Akarom hallani?

– Szeretném, ha meghallgatnál. Kérlek.

Leteszem a dobozt az ölemből, hogy át tudjam kulcsolni a térdem. Így biztosabbnak érzem a helyzetet. Bólintok egyet, mire Ákos beszélni kezd:

– Rájöttem, hogy csak ámítottam magam. Nem arról van szó, szerettem Vikit, imádom a munkám, de ez… – Még jobban meglazítja a nyakkendőjét, majd áthúzza a fején. Az öklére csavarja a fényes anyagot. – Ez már nem én vagyok. A munkában elértem, amire vágytam, de minden mást feladtam.

Felém fordul, pillantásától vibrálni kezd minden porcikám. Akarom is hallani, meg nem is, amit mondani készül.

– Csak melletted voltam igazán önmagam – folytatja feszültségtől suttogva –, és erre tegnap jöttem rá. Amikor táncoltunk.

Nem kapok levegőt. Újra hallom a zenét, érzem a kezét a tenyeremben, együtt forgunk és kacagunk. Mint éveken át annyiszor.

– Ákos – préselem ki magamból. Rengeteg mindent mondanék, ugyanakkor semmit sem. Egek, de szívesen vetném magam a karjába! De megcsalt, emlékeztetem magam, aztán megcsalta a menyasszonyát is. Igaz, ez utóbbihoz nekem is sok közöm volt. Megköszörülöm a torkom, és erővel elszakítom magam a pillantásától. A táskája felé intek. Remeg a kezem, akárcsak a hangom. – Most mihez fogsz kezdeni?

Csalódottan kifújja a levegőt, de azért ő is lenéz a táskájára.

– Valahol csak szükség van programozó informatikusra. – Fájdalamsan megvonaglik az arca, majd hátradől, két könyökére támaszkodik. – Ha nem is orvosi képalkotásban.

– Akárcsak egy kezdő belsőépítészre. – Hátradőlök én is. Felnézek az égre, a piszkosfehér felhők alatt fecskék meg sirályok kergetőznek. – Nagy ez az ország, bárhol kellhet új ember.

– Mondjuk Debrecenben.

– Vagy Egerben. – Fejemet Ákos vállára hajtom. Magától jött a mozdulat.

– Pécs sem lehet rossz hely, még nem voltam ott.

– Én sem. Szívesen megnézném. Akárcsak Sopront.

A fejünk fölött átzúg egy troli a régi hídon, benzingőzt eresztve a folyópartra. Felemelem az állam, Ákos ugyanakkor néz le rám.

– Budapest? – kérdezzük egyszerre.

Elmosolyodunk, aztán mintha parancsra tennénk, elfintorodunk, és megrázzuk a fejünket. Budapest kizárva.

– Nagy ez az ország – ismétli Ákos a szavaimat.

Visszafordulok a Tisza felé. Orromba lassan bekúszik Ákos fás illata, arcomat bizsergeti a bőre forrósága, még az ingen keresztül is érzem. Annyira természetes, hogy itt ülünk a Tisza-parton, és nézzük, ahogy a kacsák fel-alá úszkálnak a sekély vízben. A folyó közepén egy sárkányhajó húz felfelé.

Megszólal a Dóm harangja, lassan, méltóságteljesen kong.

– Nem – szólalok meg.

Felállok, úgy nézek le Ákosra. Pár pillanatig fürkészem csak kérdő ábrázatát. Miatta jöttem Szegedre, a legtöbb emlékem a városról összekapcsolódik vele. A szívem suttogja, hogy fogjam őt kézen, és szerezzünk még több emléket együtt. Az eszem azonban nem biztos abban, hogy ez jó ötlet. Ugyanakkor abban sem, hogy rossz.

– Én nem megyek el Szegedről – folytatom egyenesen Ákos szemébe nézve. – Miután szakítottunk, úgy éreztem, vége a világnak. És egy kis időre most is úgy éreztem, amikor otthagytam a munkahelyem. De a szakításunk után sem költöztem el, és most sem fogok. Keresek itt, Szegeden egy másik céget, ahol dolgozhatok, vagy saját vállalkozást alapítok. Jobb leszek, mit Lívia. Jobb leszek, mint régen voltam. – Felveszem a lépcsőről a dobozom. – Isteni volt a tegnap este veled. Táncolni is, meg ami utána történt, az is. Sajnálom, hogy miattam nincs munkád, és ha jól sejtem, menyasszonyod sem. De köszönöm, hogy felnyitottad a szemem. Most megyek, és teszek valamit a boldogságomért. Minden jót, Ákos!

Egy darabig még nézem őt. Döbbenten felhúzza a szemöldökét, áhítattal és vágyakozással telve bámul. Kinyitja a száját, de nem szól semmit. Erővel kell visszafognom magam, hogy ne simítsam meg az ajkát.

Biccentek, majd elindulok felfelé a lépcsőn. Elnyomom magamban a késztetést, hogy visszaforduljak.

Surranást hallok a hátam mögül, aztán Ákos a nyomomba ered, léptei igazodnak az enyémhez.

A szám mosolyra húzódik.