Tiszlavicz Mária: Képeskönyv

– Soha többet nem jövök veletek vásárolni!

– Most ezt miért mondod, Krisz? – bámult rám a nővérem, Nóri a tükörből. Az éles fény kirajzolt egy rosszalló ráncot a szeme sarkában.

– Itt vagyunk három órája, és még kérded? – Nem érdekelt, milyen csúnyán nézett az eladó, hangoskodtam, még a karommal is csapkodtam magam körül. Meglöktem az egyik próbababát, de visszabillent a talpára. Ezernyi jobb dolgot el tudtam volna képzelni ma délutánra. Végigvinni az új pályát a zombis játékban, megnézni az új Marvel-filmet… Vagy csak lóghattam volna Rolanddal. Azt is inkább elviseltem volna, hogy matekpéldákkal traktáljon, mint ezt. – Azt mondtátok, anyáéknak keresünk valamit, de eddig csak neked meg Lujzinak vettünk… – Gyorsan lepillantottam a lábam mellé lerakott papírszatyrokra. – Kábé egy tucat ruhát!

– De hát anyáéknak keresünk…!

– Ezt a ronda blúzt anyának nézed? – böktem a mellkasához szorított förmedvényre. Káprázott a szemem a csíkozásától.

Nóri ajka lebiggyedt. Felkészültem a kirohanására, hogy én nem értem meg őt, és nem értek semmihez, amikor Lujzi pördült elénk, egyik kezében egy rongyos térdű farmerrel, a másikban egy borvörös kabátkával. Jó, ez utóbbi egész jól nézett ki, gondolom, az ára is csodás.

– Nézzétek, ez a kettő szerintem passzolna a tophoz, amit abban a cuki butikban vettem! – csacsogta Lujzi, miközben az orrunk előtt lóbálta mindkét vállfát. Ő volt a legfiatalabb köztünk, és a leglelkesebb, ha szóba került a vásárolgatás. – Már csak egy magassarkú csizma kéne hozzá…

Jelentőségteljesen Nóri felé fordultam. Teátrálisan sóhajtott egyet, aztán sóvárogva megsimította a csíkos förmedvényt.

Megpördültem, körbemasíroztam az üzletben, és lekaptam a polcokról egy barna övet meg egy mustársárga csőcsálat. Odavágtam a lányok elé.

– Öv apának, sál anyának! Mehetünk!

Egy pillanatra megfagyott a levegő. A lányok a kiválasztott cuccokat nézték, aztán egymást, majd engem. Úgy, mintha a pokol bugyrából léptem volna elő, véres cafatokat köpködve.

– Ez az öv nem illik apa cipőjéhez! – fakadt ki Nóri. – Ha még fekete lenne…

– Anya meg soha nem venné fel ezt a színt! – tette hozzá Lujzi. – Kövéríti az arcát.

Farkasszemet néztünk. Aztán én voltam az, aki teátrálisan a levegőbe csapott.

– Feladom! – Hátat fordítottam nekik, legszívesebben hazavezettem volna, de tudtam, utána hetekig hallgathattam volna Nóritól, hogy miattam kellett buszozniuk. Mintha belehalnának egyszer… Úgyhogy a pláza folyosóján álló pad felé böktem. – Ott várlak titeket!

Lehuppantam, lehúztam magamról a kabátot, és felkészültem, hogy még órákig itt fogok ücsörögni. Ezüst és zöld és kék díszek burjánzottak az emelet minden szabad felületén és korlátján, a hangszóróból ki más énekelt volna, mint Mariah Carey. Beraktam a fülhallgatót, és végigpörgettem az Instát. Az egyik vlogger épp a saját maga által meghackelt videójátékot istenítette egy idióta Minionos sapkában. Elküldtem a linket Rolandnak, majd megnézi, ha meg tudja szerezni a nővére mobilját – bár tuti nem fogja viccesnek tartani, de imádom hallgatni, ahogy oltja az ilyen felkapott akárkiket. Még akkor is, ha nincs igaza.

Később, miután már minden lehetséges pózt kipróbáltam a padon, folytattam azt a videót a Vígszínházból, amit tegnap este kezdtem el. A velencei kalmár egy régebbi felvétele, az egyik kedvencem. Imádtam, ahogy Hirtling István játszik benne, annyira természetesen csinálja! Totál belemerültem a mozdulataiba, a mimikájába.

Váratlanul valami a lábamnak csapódott. Felkiáltottam. Kikaptam a fél fülest, lenéztem magam elé – egy hároméves forma kissrác pislogott rám riadtan. Úgy tűnt, elesett a futóbiciklijével, és nekicsúszott a lábamnak. Szerintem még levegőt is elfelejtett venni.

– Jól vagy, kölyök? – mosolyogtam rá. Nekidörzsöltem a lábszáram a másik vádlimnak, hogy tompítsam a sajgást. Biztos a kissrácnak is fájt az ütközés.

A fiú nem szólt semmit, csak bámult, szemét elfutotta a könny. Egy kivörösödött nő, gondolom, az anyukája szaladt oda hozzánk, és lihegve kért bocsánatot tőlem, ugyanakkor szedte össze a gyerekét és a biciklit. Szép teljesítményt nyújtott. Nem hitte el, hogy a részemről minden rendben. A kissrác felpattant a biciklire, tovább száguldott a vásárlók között, és ez szerencsére véget vetett az anyuka szabadkozásának. Szólni kéne neki, hogy ne engedje a fiát biciklizni a plázában. Habár a járdán is nekimehet bárkinek…

Töprengve néztem utánuk. Hella jutott eszembe a kisfiúról, Roland… nem is tudom, kije. A nővére fogadott lánya. Hella két és fél éves, nagyon cuki kiscsaj, csupa mozgás és be nem áll a szája – ebből is látszik, hogy köze sincs Rolandhoz. Sokszor vittük már le a játszótérre ketten, két matekkorrepetálás között. Imádtam Hellát, annyira tud visítani a hintán, és csakis én lökhetem.

Hellának is volt egy futóbiciklije – ezt Rolandtól tudom. Ahogy azt is, hogy el kellett adniuk a futóbiciklit egy csomó minden mással együtt, mint tévé, számítógép és Roland telója meg laptopja, hogy fizetni tudják az anyukájuk kezelését és gyógyszereit. Állítólag Hella három napig sírt a biciklije után.

Hirtelen felindulásból felugrottam a padról, és nekivágtam a pláza fényben úszó folyosóinak, amíg el nem értem a sportboltot. Odabent persze mindent elárasztott a síléc, a szánkó, a snowboard meg az ezerszínű síruhák, de szerencsére találtam néhány biciklit. Köztük egy kicsiknek való futókerékpárt, rózsaszínt, csillogó ezüst rojtokkal a kormányán. Nem is adták aranyárban.

Álltam és néztem a rózsaszín csodát, és arra gondoltam, Hella mennyire örülne neki. Meg arra, hogy Roland tuti kidobna az erkélyükről a biciklivel együtt, ha ezzel beállítanék hozzájuk. Azt pedig szívesen elkerültem volna – és nem azért, mert a negyediken laktak. Oké, hogy Roland egy hatalmas kocka és számokból áll az élete, de nem akartam belegondolni abba, hogy véget ér a barátságunk. Vagy akármi is van köztünk – egymás felkészítése az érettségire, osztálytársak, szomszédok. A szívem mintha elrontotta volna az addigi ritmust.

Hátat fordítottam a biciklinek, és visszaindultam a padhoz, ahol várnom kellett volna a lányokra. Még tuti nem végeztek, különben már hívtak volna, hogy hol a fenében vagyok. Fáradtan felsóhajtottam. A könyvesboltnál jártam épp, és úgy döntöttem, megjutalmazom magam a végtelen türelmemért. Össze-vissza bóklásztam a könyvtornyok között, lopva megsimítottam a borítókat, egyik-másik könyvbe beleszimatoltam. Lehet, hogy tök ciki, de imádtam a papír és a tinta illatát.

Egy skandináv krimit választottam magamnak, aminek az írójáról még csak hallottam, de állítólag izgalmasan ír, és meglepő csavarokat tesz a történeteibe. Miközben sorban álltam a pénztárnál, megláttam egy arany és lila borítójú könyvet.

Hellát a szülinapjára elvitték a könyvtárba, hogy válasszon egy mesekönyvet. Szegény kislány nagyon szomorú volt, hogy vissza kellett vinnie a hercegnőket, és nem kölcsönözheti ki rögtön újra. Másik könyv nem felelt meg helyette.

Az a könyv kacérkodott velem a polcról, amit Hella akkor választott. Egyből felismertem, mert nekem is vagy hatszor fel kellett olvasnom Hellának. Egymás után.

A könyvhöz egy aranyozott papírkorona járt ajándékba. Mire rájöttem, mit teszek, már ki is fizettem a saját regényemmel együtt.

Hogy csináljam, hogy Roland ne orroljon meg rám? Nem akarom megtaposni a büszkeségét.

A padnál senki sem várakozott, gondoltam, Nóri és Lujzi újra végigjárták a boltokat. Esetleg találkoztak valamelyikük barátnőjével, és vele csacsogtak. Az órát bezzeg nem nézték.

A butikban, ahol hagytam őket, az eladó unottan újrahajtogatott egy amúgy szigorú toronyban sorakozó pulóvert. Most itt volt a lehetőség, hogy vegyek valamit karácsonyra a lányoknak… Úgyhogy bementem, megkerestem a csíkos blúzt meg a vörös kabátkát. Ajánlom, hogy örüljenek neki!

A szatyrokkal a lábam mellett lezuttyantam a padra. Hirtelen ráébredtem, mennyire elfáradtam. Sajgott a talpam, legszívesebben lerúgtam volna magamról a bakancsot. Lehet, meg is tettem volna, csak előtte még egy pillanatra lehunytam a szemem.

– Alszol?

Az éles hanggal együtt egy ütés érkezett a vállamra.

– Na! – fordultam a támadás irányába. Sokat kellett pislognom, hogy sikerüljön a fölém tornyosuló két alakra fókuszálni.

Nóri és Lujzi álltak előttem, újabb szatyrokkal gyarapodva.

– Mehetünk haza! – közölte Lujzi.

Ohó, csak nem fáradtságot hallok a hangjában? Az órámra néztem, majdnem kereken száz perce hagytam ott őket a boltban. Nem csoda, hogy bealudtam…

– Legalább anyáéknak vettetek valamit? – kérdeztem, miközben összeszedtem magam. Elnyomtam egy ásítást, a szatyraimat elrejtettem az ő csomagjuk közé.

– Anyának egy kötött sálat, apának egy bőrövet – nyitott ki egy szatyrot Nóri.

Lefagytam egy nyújtózkodás közepén. Nem akartam hinni a fülemnek. Aztán megnéztem a szerzeményüket.

A szememnek sem akartam hinni. A sál mustársárga volt – na, jó, talán valamivel zöldesebb, a bőröv meg vörösesbarna. Alig különböztek attól, amit én választottam ki röpke fél perc alatt.

– Szívattok! – csúszott ki a számon, ám a lányok vagy meg sem hallották, vagy nem akartak velem törődni, megindultak a mélygarázs felé. Rám hagyták az összes szatyrot. Még legalább három kart kellett volna növesztenem ott hirtelenjében, hogy értelmesen bírjam cipelni mindet.

Szerencséjükre az összes befért a csomagtartóba. Átfutottam a szatyrok tartalmát – hát, ezek után apáék, remélem, új házat vesznek nekik karácsonyra, hogy tudják hol tartani ezt a rengeteg vackot.

Hazáig végig azt hallgattam, mi mindent nem vettek meg maguknak a lányok. Majdnem megsajnáltam őket. De csak majdnem. Az ablaktörlő kitartóan küzdött a havasesővel, a szembejövők reflektora minden alkalommal megtört a vizes csíkokon. Legalább hó esne.

– Nekem is vettetek valamit? – szakítottam félbe a lányokat. Vigyorogva pillantottam rájuk az egyik piros lámpánál.

– Neked? – kérdezett vissza Nóri. Jó, hogy nem köpött közbe a földre. Ám a szeme vidáman csillogott.

– Egy leopárdmintás tangát! – hajolt előre Lujzi a két ülés között.

– Remélem, lézervágottat! – vágtam vissza.

Röhögtünk mindhárman, és ez egy picit arra emlékeztetett, amikor még kicsik voltunk, és a nagyiéknál elbújtunk az ebédlőasztal alá váras-királynőset játszani. Én voltam a lovag. Vagy a sárkány. És állandóan röhögtünk. Aztán a nagyi egyszer megjegyezte, hogy csak a huligánok bújkálnak az asztal alatt, és apa onnantól kezdve megtiltotta nekünk.

A házunktól szerencsére egy lépcsőháznyira találtam egy üres helyet, kényelmesen be tudtam tolatni anya autójával. Felnéztem a tömbünkre. Villogtak a színes meg fehér ledek az ablakokban, távol tartva az éjszakát. Minden családnál, kivéve Rolandéknál. Nálunk, az elsőn csak fehér fények játszottak, az erkélyem korlátjára csavartam, a konyha meg a nappali ablakában Mikulás és szarvas forma világított.

Az ilyen marhaságokra, avagy felesleges fényűzésre, ahogy Roland nővére nevezte, biztosan nem költenek.

– Na, hozzad már ezeket! – könyökölt oldalba Nóri.

Lemondó sóhajjal felnyaláboltam az összes szatyrot. A vékony szalagfülek belevájtak az ujjaimba.

A lakásba belépve elejtettem mindent az előszoba közepén. Lujzi már húzott is ki a kupacból egy papírzacskót, abból egy fenyőzöld nadrágot, és tolta anya orra alá, aki előjött a zajos érkezésünkre. Kellő lelkesedéssel csodálta a szerzeményt.

Fogalmam sem volt, melyik szatyorban lehet anya meg apa ajándéka, de úgy döntöttem, Nóriékra bízom. Miközben kikötöttem a bakancsomat, kitúrtam a saját két szatyromat. Az oldalamhoz szorítva igyekeztem a szobámba. Szerencsére a lányokat és anyát annyira lekötötte minden más, hogy nem vettek észre.

Magamra csuktam az ajtót, és ledobtam magam a babzsákomra. Lehunyt szemmel engedtem ki a levegőt a tüdőmből, és egy darabig csak hagytam, hogy a fáradtság húzza lefelé a csontjaimat. A ruhákat rejtő zacskót a zoknis fiókomba nyomkodtam bel, aztán kezembe vettem a könyves szatyrot. A saját krimimet felraktam a polcra a fejem fölé, a hercegnőset csak forgattam. Abban biztos voltam, hogy Hellának tetszeni fog. De Roland…? És ha már itt tartunk, a nővére, Orsi mit fog szólni hozzá, ha ezzel beállítok?

Odakintről beszűrődött a lányok nevetése. A faliórámra néztem. Elmúlt már fél hét, Hellát mostanában fürdethette le Orsi. Még ébren vannak. Végül is, puhatolózni csak szabad, nem?

Feltápászkodtam, és résnyire nyitottam az ajtót. Még néhány csomag hevert az előszobában, a lányok hangja Nóri szobájából jött. Szerintem anya ott lehetett velük, mert a lakás többi része csendesnek tűnt. Apa ügyeletben, a lányok egy kupacban pletykálkodnak – csak egy újabb szokásos hétköznap este nálunk.

– Felszaladok Rolandhoz! – kiáltottam Nóri ajtajának.

A bejárat előtt megtorpantam, az alsó ajkamat harapdáltam. Visszamentem a hercegnős könyvet rejtő papírszatyorért.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, valószínűleg ezért rohant a szívem olyan őrülten. Nem hagytam időt magamnak pihenésre, vagy hogy végiggondoljam, mit mondhatnék, hanem bekopogtam.

Mereven bámultam a fejem fölött pislákoló izzó remegő árnyait a villanykapcsoló alatt, amíg vártam. A kulcs zörgésére felriadtam.

Roland nyitott ajtót, egyik kezében egy felbontott joghurtospohárral. Megemelte a szemöldökét, amikor meglátott. A szája sarka fehérlett a joghurttól. A kezem mozdult, hogy megtöröljem, ám időben észbe kaptam és csak intettem egyet:

– Maszatos vagy.

A kézfejével törölte le.

– Hát te? – kérdezte.

A fürdőszobájukból tompán kiszűrődött Hella visítozása.

– Nem akarok zavarni, csak kérdeznék… valamit. – A tenyerem nyirkossá vált a papírszatyor fülén.

– Gyere! – intett Roland, majd elindult befelé a konyhájuk irányába.

Becsuktam az ajtót, kibújtam a papucsomból, a szatyrot leejtettem a földre. Követtem Rolandot az előszobán át, a jól ismert enyhe dohszagot gyümölcsös tusfürdő illata nyomta le.

Roland épp a vacsora maradványainak eltakarításával foglalatoskodott. Kihúztam az egyik széket a konyhaasztaltól, és lehuppantam. Az ablakon keresztül lebámultam a főútra, az autók alig tűntek nagyobbnak egy Matchboxnál, komikusan kergették egymást.

– Mit akarsz kérdezni? – vonta magára a figyelmem Roland. Kárörvendő vigyor suhant át az arcán. – Azt ne mondd, hogy matekozol a téli szünet első napján!

Egy fintort küldtem felé.

– Csak úgy, ahogy te is halomra elemzed a verseket!

Felnevetett, a hangjától elszállt valamennyi feszültség a vállamból. Tudtam, mennyire megfoghatatlan neki még mindig egy vers elemzése, annak ellenére, hogy lassan két hónapja korrepetáltam magyarból.

Az, hogy vidám, reményt ébresztett bennem, hogy nem fog teljesen megharagudni. Úgyhogy nagy levegőt vettem, a tenyerem a hűvös terítőre fektettem, és belefogtam:

– Vettem egy könyvet Hellának. Karácsonyra.

Roland megállt a mozdulat közepén – épp egy tányért emelt be a mosogatóba, a porcelánról lepotyogtak a morzsák, rá a többi edényre.

– Nem kellett volna – közölte. Arca megmerevedett, megjelent az a bosszantó árny a homlokán, ami nála a csökönyösség jele. A kelleténél hangosabban nyomta bele a tányért a mosogatóba. – Mi sem veszünk neked semmit.

– Nem is azért csináltam – vontam meg a vállam. Tényleg remegett a hangom? Ökölbe szorítottam mindkét kezem, és lassan az ölembe húztam, hogy senki se lássa. – Azért vettem meg, mert bírom Hellát. Nektek semmit se vettem, ha ez volt a kérdés.

Roland rám pillantott, aztán fordult is tovább a hűtő felé, de jól láttam a haragos villanást a szemében.

– Mondtam neked, hogy nem szorulunk adományra. Annyira nem gáz a helyzetünk!

– Tudom! Ez nem is adomány. – Most én voltam az, aki a kelleténél hangosabban csattant fel. Lehet, rosszul kezelem az egészet? Mi a fenét kéne csinálnom? Megdörzsöltem a halántékon. A fene essen belé, csak egy nyamvadt könyvről beszélünk!

Felerősödött Hella visítása, ahogy kirobbant a fürdőből.

– Papucs! – kiáltott rá Orsi.

– Itt van Kissz! – válaszolta Hella. Gondolom, meglátta a papucsom az előszobában. – Kissz! Kissz!

Elmosolyodtam, a konyhaajtó felé fordultam. Imádtam, hogy még sejpít, és nem tudja rendesen kimondani a neveket. Rolandot például Jolinak hívta.

Roland még mindig a koszos edényekkel csörömpölt, miközben Hella körbeszáguldott a lakáson, aztán berontott a konyhába, egyenesen neki a térdemnek.

– Helló, nagylány! – emeltem fel a magasba. Visított, ahogy a torkán kifért.

– Szia, Krisztián! – köszönt Orsi. Követte a lányát, a kezében gyűrött kisruhákkal. – Hogy vagy?

– Megvagyok.

Lopva ránéztem Rolandra, zordan viszonozta a pillantásam.

– Csak… beugrott – mondta a nővérének.

Oké, akkor így játszunk. Hella kisiklott a kezem közül, eltáncikált az előszobába. Bírtam, hogy nem simán ment, hanem szökellt, táncolt, ugrált vagy szaladt. Mosolyogva figyeltem, amíg el nem tűnt a fal kiszögellése mögött.

– Már megyek is – motyogtam. Felálltam, újra Rolandra pillantottam, de teljesen lefoglalta, hogy beáztassa Hella kisvakondos tányérját.

Sikoltás csattan fel az előszobából, mire mindannyian megugrottunk. Fürge lábak szaladtak be.

– Enyém, könyv! – kiabálta Hella. A hercegnős könyvet szorongatta, amit vettem neki. Naná, hogy megtalálta… Talán pont ebben reménykedtem, amikor visszamentem érte a szobámba?

Roland élesen beszívta a levegőt, valami hangosan megcsörrent a mosogatóban. Orsi csak felvonta a szemöldökét.

– Ezt hol találtad? – kérdezte, és leguggolt a kislányához. Hellát teljesen lekötötte a korona, amit a könyvhöz csomagoltak, próbálta kikaparni a tömpe ujjacskáival.

– Én vettem neki – feleltem sietve. – Csak megláttam, és… Karácsonyra.

Orsi kifejezéstelenül nézett fel rám. Nem tudtam eldönteni, hogy mérges vagy hálás. Önkéntelenül léptem egyet hátra, a térdhajlatom fájdalmasan nekinyomódott a széknek.

– Olvassuk ezt! – Hella majdnem orrbavágta Orsit a könyv sarkával. Orsi épphogy el tudott húzódni.

– Menj az ágyikódba, mindjárt megyek! – mondta neki türelmesen. Kibontotta a koronát rejtő zacskót, az ujjai kétszer megcsúsztak a műanyagon.

– Kissz olvasson!

– Mindjárt, kicsim, addig nézegesd meg egyedül – tolta Orsi a szoba felé a kislányt, közben segített neki felvenni a koronát. – Gyönyörű vagy! Mutasd meg magad Majmócának!

Hella vigyorogva vonult el, az orra alatt már magyarázott valamit a játékmajmának, aki valószínűleg az ágyban várta.

Orsi felegyenesedett, megroppant a térde.

– Nem kellett volna – ismételte meg Roland szavait.

A pillantásától megereszkedett a vállam. Nem tudtam, mit felelhetnék. A szívem ólomsúlyként nyomta minden egyes pulzálásnál a mellkasom, ugyanakkor egy hang felháborodva kifakadt a fejemben: tényleg olyan gáz, hogy vettem egy nyamvadt könyvet egy gyereknek?!

– Én is ezt mondtam neki! – Roland visszafogta a hangját, mégis csapott, mint az ostor. Közelebb lépett. Megéreztem a lanolinos szapanillatával keveredő szúrós mosogatószerszagot. Arrébb léptem az ablak felé.

– Mi akartuk megvenni…

– Roland! – Orsi is csak sziszegett, mégis az öccsébe fojtotta a szót.

Önkéntelenül is behúztam a nyakam, máshol akartam végre lenni. Pedig amúgy szerettem itt lógni Rolandéknál, de most kényelmetlenül összeszorult a gyomrom.

Orsi megköszörülte a torkát, aztán felém fordult. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy haragos vagy sem.

– Köszönjük a könyvet, Krisztián! Hella nagyon örül neki. Kedves tőled, hogy gondoltál rá. – Kicsit úgy nézett ki, mint akinek húzzák a fogát. A szeme figyelmeztetően Rolandra villant.

– Nincs mit – préseltem ki magamból.

Mellettem Roland felhördült és nagyot fújt. A levegő nyakamnak csapódott, mire megborzongtam.

– Kissz! Gyere, Kissz! – kiabálta Hella a szobából.

– Nem gond, ha olvasol neki egy kicsit? – kérdezte tőlem Orsi.

– Nem, dehogy! – motyogtam. Megeresztettem egy savanyú mosolyt.

Otthagytam a testvéreket a konyhában, nem vettem róla tudomást, milyen könnyedén suhan a lábam el tőlük. Még hallottam, hogy Roland morogva belefog valamibe, de úgy gondoltam, jobb, ha nem hallom.

Hella már valóban az ágyában feküdt, amikor odaértem hozzá. Egyik karjával a majmát ölelte – a plüssállat fején csillogott a korona –, a másikkal nyújtotta felém a könyvet.

– Elejéről! – kérte.

Lekuporodtam a földre a kiságy mellé, áthajoltam a fakorlát felett. Hella egyből a vállamhoz bújt, szapora szuszugása lágyan nyomta a karom.

– Nézzük, mit csinál egy valódi hercegnő! – nyitottam ki a könyvet.

Hella mindenre rámutatott, amiről olvastunk, kijavított, ha rossz bekezdésbe fogtam („A másik jön!” – bökött mindig a lapra), és a lapozások előtt kifejtette, kicsoda ő a képen. Nekem is választanom kellett mindenhonnan valakit magamnak. Ha nem tettem meg elég gyorsan, ő választott nekem. Általában a legrózsaszínebb hercegnőt. Ő a kék vagy a lila volt.

Még a könyv feléig sem jutottunk el, amikor éreztem, hogy ránehezül a vállamra, és melegség csordogál a bőrömön. Elaludt, a vállamra folyt a nyála. Letettem a könyvet, és óvatosan a párnára csúsztattam Hella buksiját. Megpusziltam az ujjam, és a homlokához érintettem. Megmoccant, szorosabban ölelte a majmát.

A karomat tornáztatva sétáltam ki a szobából. Roland az előszobában várt, karba fűzött kézzel. Orsit sehol sem láttam, csak a motoszkálást hallottam a kisebbik szobából.

– Elaludt – közöltem Rolanddal teljesen feleslegesen.

– Jó – bólintott.

Úgy nézett rám, hogy belefájdult a mellkasom közepe a pillantása szúrásába. Az alsó ajkamat rágcsáltam.

– Dühös vagy rám? – csúszott ki a számon. Megdörzsöltem a szegycsontom felett a bőrt.

Roland rántott egyet a vállán. Aztán nagyot sóhajtott, lecsapta mindkét kezét az oldala mellé.

– Ezt a könyvet néztük ki neki karácsonyra Orsival. – A visszafojtott hangja remegett. – A másik lehetőség egy baba lett volna, ami feleennyibe sem kerül. Hogyan múljuk felül a hülye, koronás könyvedet?!

Bakker. Hirtelen mintha rám roggyant volna a plafon.

– Sajnálom, ha keresztbe tettem nektek. – Nagy levegőt vettem, összefontam én is a karom a mellkasom előtt. – Honnan tudtam volna?

– Nem kellett volna megvenned, és akkor most minden oké lenne! – bökött felém Roland.

Egy cafat leszakadt az alsó ajkamról, az éles fájdalom beleszúrt a számba. Vissza akartam vágni, megmondani a magamét, hiszen annyira igazságtalan volt mindez Rolandtól, valami mégis megfékezte a nyelvem. Kihúztam magam, két lépéssel közelebb értem Rolandhoz. A fejünk felett hunyorgó izzó fényében is láttam kitágulni a pupilláját. Orrszárnyai remegtek, ahogy szaporán szedte a levegőt. Még mindig áradt a bőréből a mosogatószer szúrós szaga.

– Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert ajándékot vettem valakinek, akit szeretek! – sziszegtem.

Elkapta a pillantását, körbejárt a padlón a lábunk körül, hallottam, mekkorát nyelt.

Szarul éreztem magam, és mégsem. Tudtam, hogy beosztanak minden fillért, és elég drága volt a könyv – el tudtam képzelni, mi mindennel spóroltak, hogy el tudjanak különíteni rá. Oké, ezt most elrontottam.

De akkor is!

Farkasszemet néztünk, egyikünk mellkasa gyorsabban emelkedett és süllyedt, mint a másiké, izmaink egyformán feszültek, mintha bármelyik pillanatban ugorhatnánk.

Végül én voltam az, aki leeresztett. Erősen gondolkodtam, mit mondjak, amikor Orsi halk lépteit meghallottam a hátam mögül.

– Fiúk, elég! – szólt.

Roland is visszavett, eltávolodott tőlem, hűvös levegőt hagyva a helyén. Kellemetlenül megborzongtam.

– Most már megyek – motyogtam az orrom alatt.

Megkerültem Rolandot, a szűk előszobában képtelen voltam anélkül elérni a bejáratot, hogy ne súroljam a könyökét. Elhúzódott ugyan, mégis égette az oldalam a karja melege.

Kiléptem a lakásukból. Még egyszer visszafordultam, Orsi éppen Rolandra nézett, cseppet sem barátságos pillantással. A szája mozgott, ha jól láttam, annyit mondott: majd kitalálunk valami mást. Roland a szemét forgatta.

– Krisztián! – szólt utánam. A hangja már nem szúrt annyira. – Azért kösz. Kedves tőled.

Biccentettem és megvontam a vállam egyszerre, de már mosolyogtam.