Tiszlavicz Mária: Hullócsillag

Fázott.

Míra összefogta a kardigánját, de a vékony szöveten átfújt az őszi szél. Harsogó hullámok vizet köptek a szandáljára, pocsolyaszag áradt a tó felől. Hold világította meg a stéget a parton.

Vissza akart fordulni, borsódzott a háta a sás zizegésétől. Mintha valaki mellette lopódzna a sekély vízben. De pontosan azért haladt tovább a híd felé, amiért elfogadta a névtelen meghívást az esti találkozóra.

Nem akart a négy fal között az elmúlt hét eseményein töprengeni. Úgysem változik semmi.

Inkább vállalt minden kockázatot, amit egy ilyen üzenet magával hordoz.

Szasz Míra! Este fél 11-kor találkozzunk a Szigeten! Aláírás nem volt, ímélcím akárkié lehet.

Egy átverés része lenne? Gúnyt akarnak űzni belőle vagy csak megviccelik? Van egy titkos hódolója? Valami szupertitkos készülődés vette kezdetét a szalagavatóra? Korai lenne még.

Vagy egy mániákus gyilkos várja a fák alatt. Marhaság, futott át azonnal Míra agyán, a gyilkosok tuti nem így szedik össze az áldozataikat.

Felhő úszott a hold elé. Míra megtorpant, óvatosan tapogatózott előre, noha jól ismerte a tóparti stég minden deszkáját. Sokszor járt erre sötétedés után is, de akkor nem volt egyedül, és fel sem tűnt a közvilágítás hiánya.

Gyakran lógtak a barátnőivel a parkban és a tó közepén található szigeten. Hiába nőtték ki, a játszótér volt a kedvenc találkozóhelyük. Állandóan nevettek és akármiről kezdtek beszélgetni, egy idő után mindig a fiúkhoz lyukadtak ki. Aztán Míra rájött, hogy a lányokkal lehetetlenség komoly dolgokról szót érteni, és nem éri meg a szívét mardosó fájdalmáról mesélni nekik. Barátnőit ugyanis Márk, Tibi és a többi kézilabdás fiú izgatta, akik viszont csak a sportról tudtak dumálni. A szép lányokat csupán azért tűrték meg maguk körül, mert a sportos testalkatuk jól mutatott a miniszoknya mellett. Az olyan csendes éltanulókon, mint Míra, rezzenéstelen arccal átnéztek.

Gombóc költözött a torkába.

A közeli fákon felrikoltott egy madár, mire Míra nagyobbat lépett a kelleténél, és majdnem belecsúszott a vízbe. Fél térdre ereszkedve kereste a hang forrását, de csak a lomb zörgött a háta mögött.

Nyugi, hiányzik a város zaja, azért hallasz meg mindenfélét! Mondta magának, miközben feltápászkodott a deszkákról.

Valahol a távolban csobbant a víz. Vagy egy hal ugrott fel, vagy valaki a szigetről kavicsot dobott a vízbe. Míra nyelt egyet és rálépett a széles fahídra.

A lécek megnyikordultak a lába alatt.

Előbújt a hold, ezüstös sejtelembe burkolva a tavat. A szigeten magasodó fűzfák úgy tornyosultak a part fölé, mintha kaput tartanának a semmibe.

Míra megállt. Még sosem látta ilyen ijesztőnek a szigetet. Vágyott a napfény után, világosban a tó közepén megbúvó park csendes beszélgetéseket és vidám perceket ígért.

Feltámadt a szél, valami a lábszárához ért. Zakatoló szívvel megugrott, háta a korlátnak ütődött.

Ujja vizes lett, amint a lábához nyúlt. Miért kell neki is rövid szoknyában szaladgálni, csak azért, mert minden lány ilyet hord az osztályban?

Lenézett a nyugtalan vízre. A hold fénye ezüstgyöngyként gurult a hullámokon, eltűnt és felbukkant a fekete vízből, mintha egy vízitündér táncolna a habokban.

Míra egyre mélyebbeket lélegzett, amíg pulzusa lassult. Még egy darabig csodálta a fények játékát a hullámokon, majd nagy levegőt vett és határozottan végiglépkedett a hídon.

Sötétség borult rá a fűzfák alatt, de az ágak között látta csillogni a tavat, és ez erőt adott neki. Egyenesen ment tovább. Nemsokára elérte a sziget közepén megbúvó játszóteret.

Megtorpant, azt hitte, rosszul lát.

Mécses égett az egyik padon, nem messze tőle egy másik a homokban. Valaki mécsesekkel megjelölte az utat a mászótoronyig.

Míra észrevett egy vastag gyertyát a torony legmagasabb pontján, a szabad ég alatt. Az apró láng megvilágított valamit a bástya padlóján, lentről doboznak tűnt.

Aztán megmozdultak az árnyak, egy alak körvonala bontakozott ki a sötétből, és Míra felé intett.

Vissza kellene fordulnia, de a lába már vitte is előre a mécsesek mentén. Szemét folyamatosan a torony tetején tartva kapaszkodott fel a létrán.

Az utolsó foknál egy kéz nyúlt le érte.

– Szasz, Míra!

Míra szíve kihagyott egy ütemet. Értetlenül pislogott fel a poros padlón térdelő Márkra.

– Te küldted az üzenetet? – kérdezte, miközben felmászott a fiú mellé.

– Nyilvánvaló, nem?

– De miért?

Márk megvonta a vállát.

– Gondoltam, jólesne egy kicsit elengedned magad. – A doboznak látszó kosárból sört, üdítőt és egy plédet vett elő. – Sajnálom, ami anyuddal történt.

Míra azon töprengett, kényelembe helyezze magát vagy inkább lemásszon, de a szavakra megdermedt. Elképedve meredt a fiúra, a szívébe belemart a fájdalom.

– Apám az intenzív osztályon dolgozik – folytatta Márk. – Elszólta magát, hogy anyudat bevitték. Tudom, milyen betegek kerülnek oda, apám sokszor jön haza leverten.

Míra szeme megtelt könnyel. Nem akart Márk előtt sírni. Elfordította a fejét, fogait összeszorította.

Márk zsebkendőt nyújtott felé, Míra elvette és megtörölte az arcát.

– Senkivel sem beszéltél erről, igaz? – kérdezte Márk.

Míra megrázta a fejét. Még mindig nem nézett a fiúra, noha a hangjából áradó gyengédség megérintette a szívét.

Hogyan is mondhatta volna el Míra a lányoknak, mi történt otthon? Néha azt sem hallják meg, amikor arra kéri őket, vigyázzanak a táskájára, amíg kimegy a mosdóba.

A tenyerébe temette az arcát. A sírás egészen mélyről, a szívéből tört fel, elmosott minden gátat, ami az elmúlt héten féken tartotta érzelmeit.

– Annyira félek! – Maga sem tudta, hangosan kimondta-e a szavakat, de ahogy testet öltött a gondolat, valami oldódni kezdett a mellkasában. – Olyan hirtelen történt! Az egyik pillanatban még vitatkoztunk, mert nem akartam a hétvégén Anci néniékhez menni, a következő pillanatban hányni kezdett, majd összeesett és nem mozdult többé! Jött a mentő, a kórházban mindenki csak rohangált, tologatták ide-oda, aztán közölték, hogy fel kell nyitni a fejét, mert agyvérzése van… Aztán csak annyit mondtak, hogy kómába esett, és várni kell, felébred-e!

Felzokogott. Napok óta nem bírta kitörölni az emlékezetéből édesanyja képét, ahogy leborotvált fejjel fekszik a kórházi ágyon, szájából és orrából is csövek lógnak ki, minden gép pittyeg és sípol és villog körülötte.

Ez nem az ő anyukája, ilyen csak másokkal történik. Egyszer mehetett csak be hozzá, de azt kívánta, bárcsak ne ment volna. Aztán lelkiismeret-furdalása támadt a gondolattól. Mindig megkérdezte az apját, kihúzták-e a csöveket az anyukájából, de az csak a fejét ingatta.

Míra szaggatottan levegő után kapkodott. Akkor vette észre, hogy Márk a hátát simogatja. Jól esett neki az érintés, hogy a fiú nem szólt közbe egyszer sem és hagyta, hadd sírjon, amennyit akar.

– Kösz – suttogta, amikor meg tudott szólalni a könnyektől. – Bocs, hogy így rád borítottam, de… Gyűlölöm ezt a bizonytalanságot. Mindig azt mondják apának, hogy még bármi történhet anyával.

– Ugyan már! – szorította meg a vállát Márk egy pillanatra. – Láttam rajtad a suliban, hogy valami bánt.

Míra felemelte a fejét és Márkra nézett. Nem is gondolta volna, hogy a kézilabda királya ilyen figyelmes is tud lenni.

– Remélem, nem bánod, hogy idehívtalak és felhoztam a témát – mondta Márk, miközben ráterítette a plédet. – Három éve keresztanyám kórházba került. Vakbélgyulladása volt, de őt is mentő vitte el. Emlékszem, nekem kifejezetten jól esett, hogy beszéltem a dologról és kérdezgettem a szüleimet, mikor mi történik keresztanyummal.

– Azt hiszem, ezt nekem is rég ki kellett volna adnom magamból.

Míra megpróbált a fiúra mosolyogni, de érezte, hogy csak egy gyenge fintorra telik tőle. Lehajtotta a fejét és a pléd szélét kezdte piszkálni.

– Kérsz inni valamit? – nyújtott felé egy sört Márk.

– Egy kólát. Úgysem tudok aludni.

Márk készséggel felnyitotta neki a dobozt. Míra elvette, de nem ivott bele. Átölelte a térdét, próbált az éjszaka zenéjére figyelni.

Halkan csobogtak a hullámok, valahol tücsök zenélt. A szél alga illatát hozta. Márk sört ivott, tekintete messze révedt. Ujja néma dallam ütemére dobolt.

Míra szerette volna ilyen fesztelenül élvezni az életet.

– Akarsz valamiről beszélgetni? – kérdezte hirtelen Márk. Kényelmesen elnyújtózott a platón, lábát a torony túloldalára erősített függőhídon hintáztatta.

Míra beletúrt a hajába. Hiába erőltette az agyát, gondolatai mindig ugyanoda tértek vissza. Mindent ki akart adni magából, hátha könnyebben el tudja viselni az egészet.

– Agyvérzést magas vérnyomás okoz, igaz?

– Az is okozhat.

Míra ököllel a torony padlójára csapott, könnyei újból megáradtak.

– Ó, Márk, én vagyok az oka! Miattam kapott agyvérzést, mert állandóan ellentmondok neki!

Meleg érintés térítette magához. Márk végigsimított a hátán a takaró alatt, magához húzta, homlokát a fejéhez támasztotta.

– Nem szabad ezt gondolnod, Míra! – suttogta. – Nem tudhatod, mi okozta anyud agyvérzését. Ne marcangold magad, attól nem fog meggyógyulni! A múlton már úgysem változtathatsz!

Míra zokogása elcsendesedett. Belekapaszkodott Márk karjába, csak bólintani volt ereje. Hinni akart a fiúnak, hinni akarta, hogy szavai felmentik őt.

– Szeretném neki azt mondani, hogy szeretem – mondta. – Hogy jó leszek, és ne haragudjon rám!

Márk újból megsimogatta a hátát. Míra lehunyta a szemét, azt kívánta, az anyukája bárcsak átölelné még egyszer.

A kettejük közé nőtt csendet halk sípolás törte meg. Márk megmozdult, mobil fénye villant.

– Azt hiszem, nemsokára elmondhatod neki – tartotta elé a telefonját. – Apám írt.

Míra letörölte a könnyeit és hunyorogva próbálta kibetűzni az üzenetet.

Felébredt.

Míra kétszer is elolvasta. Nem akarta hiú ábrándokba ringatni magát, de egy hang ujjongva kiabálta a fejében, hogy az anyukájáról van szó.

– Ez most…

– Rávettem apámat, hogy írjon, amint anyud magához tér – rántotta meg a vállát a fiú, miközben eltette a mobilját. – Anyud jókor ébredt fel, igaz?

Márk arcán suta mosoly jelent meg. Míra egy pillanatig döbbenten bámult rá, majd a nyakába vetette magát. Sírt, de most már örömkönnyeket. Ez az egy szó özönvízként sodort el minden fájdalmat és kétségbeesést.

– Ez jó hír, ugye? Annyira örülök! Márk, el sem tudom mondani, mennyire örülök most neked, hogy mindezt megtetted!

– Szívesen tettem!

Márk szorosan viszonozta az ölelést. Mírának jól esett az érintése, nem sietett kibontakozni a karjaiból. Mélyen beszívta illatát, melyben arcszesz és a tornateremben megült por keveredett, aztán felnézett az égre.

Édesanyja felébredt a kómából. Feloldozást kapott a gyónására. Hálát rebegett magában Istennek, a sorsnak, az orvosoknak, ápolóknak és Márknak. Vége a bizonytalan időszaknak.

– Odanézz! – kiáltott fel hirtelen Márk és elfújta a gyertyát. – Hullócsillagok!

Míra a mutatott irányba fordult. A sötét égbolt gyémántokkal teleszórtan borult rájuk. Aztán egy fényes csík szelte ketté a mozdulatlanságot.

– Kívánjunk valamit! – suttogta Míra.

Mosolyogva nézte a sorban felvillanó hullócsillagokat. Azt kívánta, édesanyja minél hamarabb kerüljön ki az intenzív osztályról. Apukája szerint, ha kiviszik a rehabra, akkor az már azt jelenti, hogy túl van a közvetlen életveszélyen, és akkor Míra is meglátogathatja majd. Minden nap.

A következő hullócsillagtól azt kérte, az anyukája gyorsan épüljön fel. Mindent meg fog tenni, hogy így legyen.

Biztos volt benne, hogy kívánságai teljesülnek.

Miután ezt megbeszélte magával, ráeszmélt, hogy Márk még mindig öleli. Sőt, elfeküdtek a torony tetején a pléd védelmében, feje a fiú izmos vállán pihen, úgy nézik a hullócsillagokat. Mírát kellemes bizsergés töltötte el.

– Szerinted ezek a kívánságok tényleg valóra válnak? – kérdezte Márk.

– Tuti. – Míra a fiúra nézett és elnevette magát. – Persze ha ülsz és várod a sült galambot, nem lesz semmi. Erősen akarnod kell, és tenned is kell azért, hogy a vágyaid teljesüljenek.

Márk ránézett. Egy darabig csöndben volt, aztán megfogta a kezét.

– Míra, szeretnélek megkérni, hogy legyél a párom a szalagavatón. Táncolnál velem?

Míra döbbenten bámult a fiúra. Azt hitte, Márk mindjárt felvihog és közli, hogy csak viccelt. De Márk feszülten várta a választ, és közben az ujjait simogatta. Komolyan gondolja, futott át Míra agyán, mire a szíve nagyot dobbant.

– Szívesen!

Akart mondani mást is, de nem jött ki több hang a torkán. Mosolyognia kellett, kacagni, úgy érezte, valami szárnyra kapott a lelkében.

Márk vele nevetett, szeme úgy ragyogott, mint a legfényesebb csillag az égen.

*