Tiszlavicz Mária: A maszk mögött

– Kijöttünk kicsit a levegőre, a háziorvos mondta, hogy lehet – hadarom a telefonba. Remélem, nem hallatszik, mekkora gombóc szorítja a torkom. Mire elköszönök anyutól, elfutja a könny a szemem.

Mi a fenét keresünk az utcán? Amikor a járvány elérte az országot? Rásandítok Hubára, de ő békésen szunyókál a babakocsiban. Nem zavarja a szél, a szomszéd utcában zörgő kukásautó, nem fázik a bolyhos takaró alatt. Legalábbis remélem.

Elhelyezkedem a pad szélén, most van egy kis időm arra, hogy átfussam az óravázlatot irodalomelméletből. Ha nem hagytam volna otthon. Egy könnycsepp dühösen legurul az arcomon.

– Bocs, tudnál segíteni?

A váratlan hangra megugrom, majd gyorsan megtörlöm a kézfejemmel a szemem.

– Igen?

Jó két méterre egy világosbarna hajú srác áll, halálfejes szájmaszkban. Távolabb csúszom a padon.

– Izé… megvagy? – Tétova köröket rajzol kettőnk közé a levegőbe.

– Csak allergia. Miben segítsek? –Megborzongok, mert feltámad a szél. Hangosan zizegnek a nyírfák új levelei, és Huba nyújtózik egyet, amennyire a hordozóban tud. A másik oldalra fordítja a fejecskéjét, és alszik tovább.

Ugye ez azt jelenti, hogy jól érzi magát? Ugye?!

– Egy hete költöztem ide, és még nem ismerem a környéket. Van a közelben egy kisbolt? Nem akarok a Sparig elgyalogolni – mondja a pasi. Jó pár évvel idősebb lehet nálam, de talán még a harmincat nem érte el.

– A szomszéd utcában van egy pékség, sok mindent lehet ott kapni. A sarkon jobbra – felelem remegő hangon. A srác piros kockás inget visel, szürkére mosott farmerrel meg fekete tornacipővel. A zsebéből cigisdoboz lóg ki. Az inge ujját feltűrte, kilátszik a szőrös alkarja. Habár egyáltalán nem izmos, biztosra veszem, hogy erős. Egyszerűen olyan a kiállása. Kihúzom magam a padon.

– Kösz, pont kenyeret akarok venni – feleli, de nem mozdul, hanem leül a másik padra mellénk. – Csaba vagyok.

– Én meg Mikolt. – Behúzom magam alá a lábam, és Hubára nézek. Tátott szájjal szuszog. Ilyenkor annyira édes, hogy legszívesebben össze-vissza puszilgatnám. Feltéve, hogy nem ébresztem fel.

– Mikor született? – kérdezi Csaba.

– Egy hete. Egy nappal az előtt, hogy bejelentették a korlátozást.

Újra elszorul a torkom, mert eszembe jut, milyen szörnyű volt egyedül, háromnapos gátsebbel hazavonszolni magamat meg a babámat. Mennyire paráztam a taxiban, hogy a sofőr már fertőzött, és mi is elkapjuk a vírust.

– Nagyon cuki. Hogy hívják?

– Huba.

– Kedves név. Látszik rajta, mennyire jól érzi magát itt kint. Tök nyugis a környék.

Körülnéz a lakótelepen, követem a pillantását. A sorházak előtt parkoló autók között macska oson. A sor végén egy játszótér látszik a bokrok mögött. Piros kerítés veszi körbe, a bejáratán lakat lóg. Rajtunk kívül nincs kint az utcán egy lélek sem. Nekünk sem kéne itt lennünk.

– Ti is itt laktok? – kérdez tovább Csaba.

– Igen, az elsőn – bökök a hátunk mögött lévő lépcsőházra. – Albérletben.

Felnézek a négyemeletes tömbre. Egyforma ablakok, egyforma erkélyek. Az enyémen Huba ruhái száradnak, míg a többin ébredeznek a növények. Más körülmények között annyira élvezném a színpompás virágokat, a friss, tavaszi szellőt, a napsütést.

– Akkor szomszédok vagyunk! – kiált fel Csaba. – Hát, most bőven van időm kipakolni a dobozokból…

– Home office-ban vagy?

– Ja. Informatikus vagyok, tök kényelmes itthon dolgozni. Lehet, javasolni fogom, hogy ezt tartsuk meg a járvány után is, így legalább túlórázás után egyből dőlhetek be az ágyba. – Nevet, karcos, erőteljes hangon, mindennél vidámabban, mint amit mostanság hallottam.

Bólintok. Hiába ül Csaba maszkban több mint két méterre, a lelki szemeim előtt icipici vírusok röpködnek felém és Huba felé.

– Lehet, jó lenne. Mi most hazamegyünk – jelentem ki, és megragadom a babakocsit. A lendületre Huba mocorogni kezd, apró ujjacskáit szétterpeszti. – Minden jót, Csaba!

– Mondanám, hogy segítek, de gondolom, inkább ne.

– Kedves vagy. Ha a kisboltban a szemüveges, lila hajú néni van, előre csomagolt kenyeret vegyél. A nő sosem húz kesztyűt, és megnyalja az ujját, amikor kiveszi a kasszából a visszajárót.

– Ezt megjegyzem, kösz!

Jó öt perc múlva érek fel a lakásba, ahol popsikenőcs és állott sültkrumpli szaga terjeng. Elfelejtettem betenni a maradékot a hűtőbe, mert Huba felriadt a déli alvásból, és nagyon keservesen sírt. Vagy mert csöngetett a postás?

Lerogyok a kanapéra, és a tenyerembe támasztom a homlokom. Azt sem tudom, mi történt velem egy órája.

Megnézem az időt a mobilomon. Huba több mint három órája evett. Most ébresszem fel? – töprengek. Nem merem megtenni, mert olyan nyugodtan szunyókál a hordozóban. A kezemet tördelve ülök, és felváltva nézek hol a kisfiamra, hol a telefonomra. Lövésem sincs, kitől kérjek tanácsot.

***

Két napig esik az eső, és így van okom a lakásban maradni. Amikor tudok, a beadandókra koncentrálok. Hála a levelezőnek, nem újdonság itthonról követni a kurzusokat, de egyszerűen nincs erőm még a kedvenc nyelvtan feladataimhoz sem. Csak fekszem, és a közösségi oldalakon olvasgatom a babás csoportok bejegyzéseit az etetésről, de csak összezavarnak az egymásnak ellentmondó kommentek.

Amikor kisüt a nap, és újra ki tudom teregetni a textilpelenkákat az erkélyre, meglepően friss levegő fogad. Teleszívom a tüdőm. Nedves föld, fű és hársfavirág édes illata. Egy pillanatra behunyom a szemem, és átadom magam a természet élénkségének.

A pelenkákból apró, fehér szöszök repkednek szanaszét. Szándékosan lassan haladok, hogy kiélvezzem a napsütést. Huba épp szunyókál, még nincs fél órája, hogy letettem. Talán alszik még egy órát.

– Valami fehér izé ragadt a hajadba – szólal meg váratlanul valaki, mire nagyot ugrok.

Csaba hajol ki az erkélyünket elválasztó ósdi, sárga üvegfal mellett, malacos maszkot igazgat magán, másik kezével egy szál cigit forgat. Sietve az orrom meg a szám elé kötök egy textildarabot.

– Te mindig ilyen hirtelen bukkansz fel?

– Köszöntem, de nagyon el vagy foglalva. Kösz a múltkori tippet, pont a lila hajú nyanya volt. Állandóan az ujját nyalogatta, de beszólt egy fickónak, amiért maszk nélkül ment be a boltba.

– A többi eladó viszont nagyon rendes. – Megrázom a fejem, fehér pihék hullnak a lábamra és a száradó ruhákra. – Ez a pelenkákból jön – magyarázom.

– Jól állt. – Csaba rámkacsint, mire elfordítom az arcom, és folytatom a teregetést. Kezd nagyon melegem lenni a napon. – Láttam tegnap egy jó mémet, Győrfi Pál a liftben – folytatja Csaba, és csak mondja és mondja.

A környékről is kérdezget, hogy mi merre található. Van valami megnyugtató a hangjában, tökéletesen beleolvad a madárcsicsergésbe meg a kóbor macskák nyivákolásába.

Mosolygok rajta. Aztán rádöbbenek, hogy a nyávogás nem az utcáról jön.

– Azt hiszem, Huba felébredt! – szakítom félbe Csabát, és úgy rontok be a lakásba, mintha lángra kapott volna a konyha.

A hálóba beérve lelassítok. Huba ébren fekszik a kiságyban, a plüss sünije felé kapálózik, és hangosan gőgicsél. Felháborodott kiabálásra emlékeztet a hangja, nem is nyávogásra.

– Hát nem alszol, gyönyörűm? – Óvatosan kiveszem, és magamhoz ölelem.

A pelusa tiszta. Gyorsan melegítek neki egy adag tápszert, de nem akar enni, csak nézelődik a karomban.

– Még ki kell teregetnem néhány pelenkát – magyarázom neki, és elindulok vele az erkély felé. Felírom a listámra, hogy valahogy ki kell váltani a receptet, mert fogy a tápszer. Már a gondolattól, hogy a patikánál kell sorba állnom, kiver a víz. Hova teszem addig Hubát?

Közben nézem, ő visszanéz rám hatalmas, kék szemével. Talán az apjának volt ilyen szeme, nem emlékszem pontosan. És most? – látom a pillantásában. Én is ezt kérdezem magamtól, és most mit csináljak vele?

Kint az erkélyen, a sárga üveg mögött felsejlik Csaba alakja, ahogy cigizik. Gyorsan a szám elé húzom a textilt, ami még a nyakamban lóg, és megkocogtatom az üveget. Csaba elnyomja a szálat, felveszi ő is a maszkját, és áthajol.

– Bocs, hogy elrohantan az előbb – mondom. – Nem akartalak lerázni. Úgy hallottam, sír, de csak nem érte el a sünijét.

– Semmi baj. Ugráltasd csak anyát – fordul Huba felé, és sűrű, finom szarkalábak tűnnek fel a szem sarkában, ahogy felderül a tekintete. – Hát te kimaxolod a cukiságfaktort! Taníts meg, hogy csinálod, hogy egyetlen hangodra ugranak a nők?

Vele együtt nevetek, még Huba is hevesebben kapálózik a karomban, miközben fél kézzel megpróbálom kiteríteni a maradék ruhákat.

– Nincs itthon a párod? – kérdezi váratlanul Csaba. Megláthatott valamit rajtam, mert megrántja a vállát, és szabadkozni kezd, közben kerüli a pillantásom. – Csak azért, mert ahogy szaladtál az előbb, nem úgy tűnt, hogy valaki más foglalkozna Hubával, vagyis, hogy lenne bent a lakásban más is rajta kívül, szóval hogy… érted…

– Csak ketten vagyunk – közlöm, és még szorosabban ölelem Hubát. Remélem, hogy egy magabiztos, egyedülálló anya benyomását keltem, és nem egy szánalmas idegroncsét, amilyennek érzem magam néha. Gyakran. – Most… dolgunk van. Szia, Csaba!

Fél lábbal már belépek az erkélyajtón, amikor a hangja megállít.

– Mikolt! Szexi a pelusod– mutat az arcom elé kötött, rögtönzött maszkra. – Bár nagyon veszélyes ez a sok dinó.

Bandzsítanom kell, hogy lássam, tényleg a mesefigurás textilt sikerült felkapnom. Visszanézek Csabára, és valahonnan megszáll a bátorság, mert felmordulok, mint egy kerge dinoszaurusz, és még kacsintok is hozzá. Csaba meleg nevetése leszalad a gerincemen, és sokáig velem marad.

***

Csak telnek a napok, gyűlnek a beadandók meg a vasalnivalók, én meg legszívesebben bebújnék az ágyamba, és fel sem kelnék egy hétig. El nem tudom képzelni, honnan volt terhesség előtt annyi energiám, hogy suli mellett állandóan bulizni jártunk a haverokkal.

Huba néha úgy néz rám, mint egy szigorú professzor, a pillantásától azt érzem, nem készültem fel a vizsgára, és lövésem sincs, mit kéne mondanom. Esténként, miután lefektetem, lezuhanok a kanapéra, és hosszú percekig csak meredek magam elé, azon töprengve, mit csináljak máshogy. Gyakran már sírni sincs erőm, mikor anyának bizonygatom, hogy velünk minden rendben.

Egyik délelőtt kopognak. Kinyitva lapjára teszem a szöveggyűjteményt, és az ajtóhoz megyek. Felveszem a kilincsre készített maszkot.

Csaba áll a lépcsőházban, jó méterre a küszöbömtől, egyik lábáról a másikra nehezedik. A halálfejes maszk van rajta, ami ezerszer jobban áll neki, mint a malacos.

– Nem zavartalak meg titeket? – kérdezi felvont szemöldökkel. Megrázom a fejem, mire folytatja: – Csak gondoltam, megkérdezem, kell-e valami a boltból. Most megyek bevásárolni, és eszembe jutott, szóval hozok bármit, ami kell, ha szeretnéd, nem gond, szívesen.

Van valami szívmelengetően kedves ebben a sutaságban, ahogy ezt rám ömleszti.

– Köszönöm, nincs szükségem semmire. Kipróbáltam a házhoz rendelést. – A szavaimra megroggyan a válla. Hirtelen eszembe jut egy dolog. – De van, amiben tudnál segíteni. Várj itt! – Beszaladok a szobába, felkapom a receptet meg pár ezrest. – Elhoznád Hubának a tápszert?

– Persze, szívesen! – A szeme sarkában feltűnt apró ráncokból sejtem, milyen szélesen mosolyog, miközben elveszi mind. – Akkor, nemsokára jövök! – mondja, és lerobog a lépcsőn.

Tartja a szavát. Alig másfél óra múlva újra kopognak, ám amikor megyek ajtót nyitni, csak egy szatyrot találok a kilincsre akasztva, benne a tápszer, meg egy epres, pálcikás jégkrém. A kezembe akad egy cetli, amire a következő üzenetet kaparta: Boldogsághormon neked. Cs. Egy mosolygós emberkét rajzolt mellé. De lehet, hogy virág, nem tudom.

Leülök a kiságy mellé, és miközben Huba a játékaival szemez, megeszem a jégkrémet.

***

– Köszönöm szépen a tápszert meg a jégkrémet. Nagyon fincsi volt! – mosolygok Csabára. Persze nem láthatja a maszktól. A sorház előtti járdán tolom Hubát a babakocsiban, Csaba a mellettünk parkoló autók túloldalán kísér minket. Rajtunk kívül csak egy-két macska settenkedik át néha a bokrok között, meg egyszer jött szembe egy bácsika, aki nagy ívben kikerült minket.

– Egészségedre! Bár, úgy tűnik, nem igazán hatott.

– De, nagyon is jólesett. Tényleg. Csak… – Nagyot sóhajtok. Mereven nézem a Huba takaróján ugráló bárányokat. – Haladni kéne a beadandókkal.

– Te még tanulsz? – Csaba óriási szemeket mereszt rám a halálfejes maszkja fölött. – Vagyis, tök fiatal vagy, persze, hogy tanulhatsz, simán, de gyerek mellett… Hogy csinálod? Gondolom, nem egyszerű. Úgy értem, lövésem sincs, mivel jár a gyereknevelés, nekem nincs egy se, tudtommal… – Nevet a saját viccén, azon a kellemes, karcos hangon. A papíron futó töltőtollra emlékeztet.

Imádom, de most nem nevetek vele. Elfordulunk a lakótelep végén, a nap kellemesen melegíti a hátamat.

– Ebben a félévben átmentem levelezőre, hogy ne kelljen halasztanom a szülés miatt. Anya jött volna, hogy segítsen Huba körül – vonom meg a vállam. – Aztán jött a korlátozás. Kései gyerek vagyok, apa elmúlt hatvanöt, ráadásul pár éve volt egy sztrókja. A bal oldalát nem tudja rendesen használni. Járkál, meg el tudja látni önmagát, de azért kell neki a segítség. – Huba nyöszörögni kezd a kocsiban. Megállok, és kicsit tologatom oda-vissza, hátha megnyugszik. – Úgy volt, hogy anya hétköznap itt lesz, addig kijár apához egy szociális munkás, anya meg hétvégére hazamegy. De úgy döntöttünk, nem kell, hogy bármit hazavigyen neki, ezért otthon maradt. – Huba felsír, kiveszem a mózesből, és megpuszilgatom az arcocskáját. – Na, mi a baj, kicsi szívem? Sajnos még nem találkozhatunk a papával meg a mamával.

– Nagy respect neked. Mit tanulsz?

– Magyart, Bsc-n. József Attila kései költészetéről kéne írnom egy esszét. Többek között. – Huba még mindig sírdogál, forgatja a fejét, hiába ringatom. – Mi nem jó, babám? Most ettél, mielőtt lejöttünk!

– Szerintem csak a szemébe süt a nap.

Megdermedek, karomban a nyöszörgő kisfiammal. Csabára pillantok, aztán elfordulok, hogy Huba arca árnyékba kerüljön. Azonnal abbahagyja a sírást. Megfordítom a babakocsit is, és közben fájdalmasan összeszorul a mellkasom.

– Hogy anya milyen buta! – mondom Hubának, mialatt visszateszem a mózesbe, és betakargatom. Próbálom elviccelni az egészet, de a sírás hatalmas gombóc formájába megakad a torkomon. Hiába küzdök ellene, egy könnycsepp elszabadul a szememből. Gyorsan követi még egy, és még egy.

– Mikolt, ez… – fog bele Csaba, mire kitör belőlem a sírás.

– Annyira gáz vagyok! – hüppögöm, és a zsebemből előkotrok egy zsepit. – Hogy nem vettem észre, hogy a szemébe süt a nap? Rossz anya vagyok. A múltkor ráejtettem a fejére a cumisüveg kupakját, mikor meg akartam etetni. Sosem tudom, éppen miért sír. Eldobható pelust használok, külön van a kiságya az enyémtől, és tápszerrel etetem, mert nincs tejem. Mit mondana rólam a többi anya? – A tenyerembe temetem az arcom, és csak engedem, hogy folyjanak a könnyeim. – Azt sem tudom, jól csinálom-e, amit csinálok!

Annyira ráz a sírás, hogy csak sokára kapcsolok, Csaba engem szólongat. Felnézek rá, most közelebb áll hozzám, mint eddig bármikor, de még mindig tartja a távolságot.

– Mikolt! – szól rám erélyesen, mire abbahagyom a sírást. – Szerintem nem vagy rossz anya, ha ilyeneken rágódsz. Azt meg, hogy mit mond rólad a többi anya, szard le! Ők is egyedül nevelik a gyereküket egyetem mellett?

– Nem tudom – suttogom. Lenézek Hubára, elégedetten pislog a takarójába bugyolálva, és az ujját szopja. – Biztos van olyan is.

– Akkor kérdezd meg, ők hogyan boldogulnak. Vagy inkább ne kérdezz meg senkit!

– És csináljam, ahogy jónak látom? – Fanyarul elmosolyodom a maszkom alatt. – Lövésem sincs, egyáltalán hogyan kéne hozzáfognom.

***

– És Huba szopik rendesen? – kérdezi anyu a telefonba.

– Persze, egész jól eszik. – Vasalás nélkül hajtogatom össze a rugdalózókat. Nem mertem elmondani anyának, hogy nincs tejem. Annyira hangsúlyozta, mialatt terhes voltam, hogy ő kétéves koromig szoptatott engem. – Apa hogy van?

Végighallgatom a napi beszámolóját, néha apa is odajön, és rácáfol vagy megerősíti anya szavait. Mosolygok, de közben bűntudat mardossa a mellkasom.

– Nekem is nagyon hiányoztok. Vigyázzatok magatokra! – Leteszem a telefont, és hosszú sóhajjal hátradőlök a kanapén.

Huba a másik szobában alszik, nemrég tettem le éjszakára. Ha szerencsém van, éjfél előtt nem kel fel. Lenne időm a beadandóval foglalkozni, de nem érzek elég erőt magamba, hogy megmozduljak. Az erkély felé fordulok. Rendszeresen szoktunk beszélgetni Csabával. Olykor hoz ezt-azt a boltból, amit nem tudok netről megrendelni, cserébe néha viszek át neki ebédet, ha jut időm főzni. A lasagne a kedvence. Sétálni is elkísér minket minden nap, noha azt hittem, a múltkori sírógörcsöm után elmenekül. De egyáltalán nem hozza szóba. Beszél mindenféléről, nagyon szórakoztatóan adja elő magát, teljesen el tudok lazulni mellette. Néha még azt is elfelejtem, aznap épp mit szúrtam el.

Kézbe veszem a mobilom. Találtam a Facebookon egy csoportot egyedülálló anyáknak, az ő bejegyzéseiket szoktam olvasgatni. Kommentelni még nem merek, mert azért itt is elég határozott táborok érvelnek, ha például csak az eldobható-mosható pelenkákat nézem.

Váratlanul kopognak, háromszor rövidet egymás után. Felpattanok, de ismét csak az üres lépcsőházat látom. A kilincsen viszont ott a szatyor, benne az epres jégkrém, meg egy pendrive. Üzenet ezúttal nincs mellékelve.

Összevont szemöldökkel viszem be. Ránézek Hubára, mozdulatlanul szuszog a kiságyban, ezért leülök a számítógép elé.

A pendrive-on csupán két fájl van, a ’Levél’ feliratút nyitom meg elsőnek.

„Anyu magyartanár gimiben, talán tud segíteni. Jó étvágyat a jégkrémhez! Csaba”

Ezúttal jól látható a mosolygós arc. Megnyitom a másik fájlt, és tátva marad a szám. Részletes vázlatot látok József Attila kései költészetéről, életrajzi adatokkal, versekkel, elemzési szempontokkal. Elfutja a könny a szemem, de közben vigyorgok. Felbontom a jégkrémet, majd munkához látok.

Mikor Huba fél kettőkor enni kér, már be is küldtem a dolgozatomat. Boldogan mesélem neki, milyen könnyű volt így megcsinálni a feladatot. Egyáltalán nem érdekli, lenyeli az utolsó korty tápszert, aztán elalszik a karomban. Visszateszem a kiságyába, és bebújok a takaróm alá én is.

Azonban csak nézem a függönyön átszűrődő utcai lámpafény halvány rajzolatát a plafonon. Az öröm, hogy egy beadandóval kevesebb, gyorsan elpárolog, és helyét elfoglalja a már jól ismert szorongás. Megnyitom a Facebookot a mobilomon, és belépek az egyedülálló anyás csoportba.

„Sziasztok! Tapasztalatokra vagyok kíváncsi. Három és fél hetes a kisfiam, egyetemre járok…” – pötyögöm be.

***

Azért jó az elsőn lakni, mert nem a negyedikről kell lecipelni a babakocsit. Huba gondterhelten néz rám, ahogy ringatózik a hordozóba szíjazva, mialatt lekecmergek az utolsó lépcsősorról is. A pelenkázótáska minden lépésnél a csípőmnek ütődik. Nagyot szusszanok.

– Minden rendben lesz – motyogom magamnak.

Mielőtt nekivágnék az útnak, reflexből visszafordulok az erkélyem felé. Becsuktam az ajtót. Pillantásom magától siklik tovább balra, és megugrik a szívem, mert Csaba most is az erkélyén cigizik. Állítólag ott dolgozik, de szerintem játszik vagy csak elege van a négy falból.

Mintha megérezné, hogy nézem, lepillant az utcára.

– Hova mentek? – hajol át a korláton. Furcsán keskeny az arca maszk nélkül. Szívesen tanulmányoznám közelebbről… De nem most.

– El kell vinnem Hubát a háziorvoshoz az egy hónapos kontrollra. Sietek, megy a buszunk! Az asszisztensnő a lelkemre kötötte, hogy pontosak legyünk.

Miközben integetek Csabának, próbálok nem tudomást venni a mellkasomat szorító aggodalomról.

Csaba még jobban kihajol az erkélyről.

– Nehogy buszozzatok, inkább elviszlek kocsival. Pillanat, és jövök!

Esélyem sincs tiltakozni vagy bármit is mondani, mert Csaba eltűnik a lakásában. Kérdőn nézek le Hubára, de ő csak ráncolja a homlokát, és az ujját szopja. Ez lesz a szokása, már látom.

Kivágódik a lépcsőház kapuja, Csaba viharzik ki, kezében tisztítószeres flakon meg egy tekercs törlőpapír.

– Gyertek! – mondja. A maszkján ezúttal egy csontváz fogsora vigyorog.

Gondolkodás nélkül megyek utána egy szürke autóhoz. Kitárja az összes ajtót, és alaposan körbefújkálja az utasteret.

– Van Hubának autós ülése? – kérdezi, miközben letörölgeti a műanyag felületeket.

– Ebben lehet vinni autóban is.

– Szuper, szálljatok be, addig elrakom a babakocsit a csomagtartóba.

Bekötözöm Hubát a hátsó ülésre, és egy darabig nézem, ahogy Csaba szerencsétlenkedik a vázzal. Végül elküldöm, és én hajtogatom be az autóba. Szerencsére befér.

Csaba egész jól vezet. Megy, amerre mondom, mégis úgy érzem biztosnak, ha fogom Huba kezét menet közben. Őt nem hatja meg a váratlan fuvar, egyre laposabbakat pislog, és úgy szopja az ujját, mintha tej jönne belőle. A lehúzott ablakokon beáramlik a forgalom zaja.

Csaba olyan közel visz a rendelő bejáratához, amennyire autóval csak tud.

– Keresek egy helyet, jó?

– Oké, köszi.

Mosolyogva nézek utána, ahogy elhajt a tízemeletesek közötti parkolóba.

Nem tudom, hogyan csinálják, de alig érek be az üres váróba, máris szólítanak minket. Hubának nem tetszik egyik maszkos-kesztyűs alak sem, egyre jobban nyöszörög. A doktornő villámgyorsan kikérdez Hubáról, mintha a bevásárlólistát ellenőrizné. Ad néhány receptet, aztán már terelnek is minket a hátsó kijárathoz. Öt percet sem töltöttünk bent, de mire visszaérek a parkolóba, Huba már teli torokból üvölt. Szerencsére gyorsan megtalálom Csaba autóját.

– Tudnál várni egy kicsit? – kérdezem Csabától, mikor behuppanok hátra. Túl kell kiabálnom Huba sírását.

– Persze, csak nyugodtan! – kiált vissza Csaba.

Ringatni kezdem Hubát, halkan énekelek is, de semmit sem ér. A torkom összeszorul. Lázasan töprengek, mi a fenét csinálhatnék még. Tápszert elfelejtettem hozni, de indulás előtt megetettem. Pelenkát a rendelőben adtam rá tisztán. Hubának már egészen vörös a feje, és minél jobban üvölt, annál inkább kezdek kétségbe esni. Aztán hirtelen eszembe jut az egyik lány kommentje a múltkori posztom alatt: „A férfiak minden életkorban szeretnek játszani a cicivel, akár tudod őt szoptatni, akár nem.”

Igazából… egy próbát megér. Csabára pillantok, de ő teljesen belemélyedt a telefonjába. Lejjebb csúszok az ülésen, és felhúzom a pólómat. Beletelik egy kis időbe, mire fél kézzel előkészítem a terepet Hubának, de amikor magamhoz ölelem, valósággal rám cuppan. Az ordítást mintha ollóval vágták volna el.

– És tényleg bevált! – nevetek.

– Mi vált be? – kérdezi Csaba. Csak annyit látok, hogy megmozdul.

– Előre nézz! – sikoltok fel. A visszapillantóban látom a kérdő tekintetét, de csak egy pillanat az egész, máris elfordul. – Bocs. Maradhatunk még?

– Ameddig szeretnél!

Csend telepszik közénk. Néha egy autó hajt el a távolban, enyhe virágillat lopakodik be, és Huba halkan cuppog a karomban. Nem bírok betelni vele, egy ujjammal a pisze orrocskáját simogatom.

– Minden rendben volt a dokinál?

A csöndes kérdésre felkapom a fejem, tekintetem találkozik Csabáéval a visszapillantóban.

– Igen, szerencsére egészséges. Majd egy hónap múlva kell jönnünk, akkor már oltásokat is kap.

– Akkor megnyugodtál?

A csontvázvigyor fölött Csaba melegen néz rám. Rabul ejt a pillantása, a gyengédség a hangjában, az őszinteség, amivel érdeklődik. A válasz a torkomon akad.

– A múltkor elég pocsékul néztél ki, már bocsánat, hogy ilyet mondok egy egyedülálló anyának – folytatja nevetve Csaba. – Mikor jöttünk, akkor is látszott rajtad, mennyire ki vagy bukva. De most kisimult vagy, igaz?

– Igen. – Sajnálom, hogy nem látja, milyen szélesen mosolygok a maszk mögött. – Most megnyugodtam. Legalábbis egy darabig. – Felnevetek, Csaba velem nevet. Szerencsém van ezzel a sráccal, örülök, hogy megismertem. – Még meg sem köszöntem anyukádnak a jegyzetet. Óriási segítség volt, be is adtam az esszét.

– Nagyon szívesen. Anya csak elküldte az egyik óravázlatát. – Csaba megvonja a vállát. A pillantása megrebben, körbenéz az autóban, ujjai a telefonját morzsolgatják. Aztán visszanéz rám, a szemében határozottan látom a zavart. – Ne vedd tolakodásnak, de… Hogyhogy egyedül vagy Hubával? Az apja…

– Nem érdekes, csak egy futó kaland volt – vágok közbe, és lenyelem a keserűséget. – Még akkor szakítottunk az apjával, mielőtt megtudtam, hogy terhes vagyok. Valahogy… fel sem merült bennem, hogy elvetessem. Életem legjobb döntése volt – nézek le Hubára, aki közben elaludt, szájában a cicimmel. – Akkor is, ha néha piszok nehéz. – Óvatosan megigazítom a ruhámat, majd beteszem Hubát a hordozóba, és bekötöm a biztonsági övet. Csak miután elhelyezkedtem én is, pillantok fel Csabára. Egyenesen a szemembe néz a tükrön keresztül, forrón és vidáman. Mosolyog, tudom, hogy megértően mosolyog rám. – Indulhatunk haza.

– Egyszer szívesen megnézném a mosolyodat, Mikolt – mondja, és beindítja az autót.

***

Megigazítom a maszkom, aztán kopogok, hármat gyorsan egymás után. Hangosan döndül az üres lépcsőházban. Az ujjaim csúszkálnak a dobozon, amit hoztam, ezért a tenyeremet beletörlöm a nadrágomba. A testsúlyomat áthelyezem egyik lábamról a másikra. Végül is, Csaba szokta mondogatni, hogy ha bármiben segíthet, szóljak. Az erkélyen meg az utcán töltött idő jut eszembe, és úgy vigyorgok, mint egy vadalma.

Az ajtó kinyílik, Csaba meglepetten néz rám a malacos maszkja fölül.

– Nem szeretnélek munka közben zavarni – kezdem, és előrenyújtom a dobozt. – Kipróbáltam egy gyors sütireceptet, szerintem egész jól sikerült.

– Nagyon kedves vagy! – Csaba elveszi a sütit, és azonnal le is csekkolja. – Ha van olyan jó, mint a lasagned, imádni fogom. Csokis?

– Meg epres. Igazából, hátsó szándékkal hoztam. – Egymásba fűzöm az ujjaim. – Be szeretném hajtani az ígéreted. Holnap vissza kell mennem a szülészhez kontrollra, és szóval…

– Elviszlek szívesen! Ezt akartad kérni? – szól közbe Csaba mosolygós hangon.

– Is. Meg azt, hogy amíg bent vagyok, vigyáznál Hubára? Tologathatnád a kórház melletti parkban, talán ott sincs sok ember.

– Rendben van! Mikorra kell menned?

Megbeszéljük a részleteket, aztán visszamegyek a lakásomba. Huba még mindig alszik, ezért gyorsan letörlöm a port, összeseprek, felmosok, és elpakolom a szanaszét heverő ruhákat. Még egy kis pihenésre is jut időm, mielőtt Huba felébred, és hangosan követeli az uzsonnát. Miközben etetem és gyönyörködöm a karomban fekvő kisfiamban, rádöbbenek, hogy a szülésem előtt takarítottam ennyire alaposan utoljára.

***

Mindent úgy csinálunk, mint amikor a háziorvoshoz mentünk. Csaba kitakarítja az autót, mi hátul ülünk Hubával, aztán mikor megérkezünk, összerakom a babakocsit. Két futó alakot látok a parkban, meg egy pocakos, kopasz pasast, aki kutyát sétáltat. Remélem, Csaba el fogja kerülni őket.

Időre érek be a kórházba, megy minden, mintha futószalagra tettek volna. Egy fertőtlenítőszagú, embertelen futószalagra.

– És hogy van a nagyfiú? – kérdezi az orvos, miközben a lábam között matat hideg, gumikesztyűs kezével.

– Jól – szűröm a fogaim között. Engedelmesen végighallgatom a kiselőadását a különböző fogamzásgátló módszerekről. – Nincs szükségem tablettára – mondom, mire furcsa mód Csaba jut eszembe.

– Tornáztassa a gátizmait, és ne emeljen túl nehezet – közli a doktor, mikor végzett, aztán a kezembe nyomja a papírt, és ennyi.

Kérdezni sincs időm, de nem is akarok többet bent maradni a kórházban. Fogalmam sincs, hol ápolják a koronavírusos betegeket, de merem remélni, hogy jó messzire vagyok tőlük. Alaposan lefertőtlenítem a kezem egy nagy adag géllel.

A parkban hamar megtalálom Hubáékat. Csaba nagyban magyaráz valamit a csontvázvigyoros maszkjában, miközben lassan tolja a babakocsit, a kisfiam pedig lelkesen gügyög minden szóra. Egy pillanatra megtorpanok, és csak nézem őket.

Huba apja ezt tuti nem csinálná. Csak morogna, hogy neki erre nincs ideje, miközben naphosszat játszana az Xboxszal.

– Nézd csak, anya visszajött! – mondja Csaba Hubának, amikor észreveszi, hogy ott vagyok. Felegyenesedik, egyenesen a szemembe néz. – Mit mondott az orvos, minden rendben van veled?

– Hát, nem emelhetek nehezet. Szerinted Huba nehéznek számít?

– Ő talán nem. Mehetünk haza?

Csaba viszi fel a babakocsit az emeletre, mint az utóbbi hétben minden nap. Leveszem a hordozót a vázról, beteszem Hubát az előszobába, aztán az összecsukott vázat nekitámasztom a falnak.

– Köszönöm, hogy segítettél – fordulok vissza Csabához.

Nem hallom a válaszát, mert valami súlyos megmozdul a hátam mögött, és bekapcsol a védekező ösztönöm – azonnal felkapom Hubát hordozóstul. Abban a pillanatban eldől a babakocsi váza, hangos robajjal nekiesik az előszobaszekrény ajtajának. Csaba is mozdul, de a bajt nem tudja megakadályozni.

– Megvagytok? – kérdezi.

Rémülten nézek le Hubára, aki pislog rám kettőt, majd szélesen elvigyorodik, és gurgulázva nevetni kezd. Életében először! A szívem elolvad, pedig a gyerekem épp rajtam röhög.

– Jól vagyunk. De ennek nem fog örülni a főbérlőm – mutatok a romokra. A szemem szilánkok meg törött darabok után kutat, de semmi ilyesmit nem látok.

Csaba óvatosan lefekteti a vázat a padlóra, majd megvizsgálja az ajtót.

– Csak kiugrott a tolósínről, itt pedig meg kell húzni egy csavart. Mindjárt megcsinálom, jó? A főbérlőd észre sem veszi.

Bólintok egyet. Amíg Csaba átrobog a saját lakásába, remegő térdekkel beviszem Hubát a kisszobába, és lefektetem a kiságyba. Azonnal a süni után kezd kapkodni.

Mire visszamegyek az előszobába, Csaba már helyére is tette az ajtót. Csavarhúzóval a kezében áll, és az eredményt ellenőrzi.

– Olyan, mint volt – jegyzem meg.

– Ez volt a cél.

– Ha már úgyis itt vagy bent… Kérsz valamit? Kávét?

– Azt nem, köszi. De van még abból a sütiből?

– Persze!

Követ a konyhába, egy pillanatra megérzem az illatát: dohányfüst és valami édes, talán pézsma. Tetszik. Tányért veszek elő, ám mielőtt bármit mondhatnék, Huba felsír.

– Azt hiszem, éhes – pillantok Csabára.

– Akkor most megyek. Ezt elvihetem? – emeli meg a tányérra tett sütit.

– Vegyél még hozzá! – mutatok a tepsire. – És köszi, hogy megcsináltad a szekrényt.

– Nincs mit! – Biccent, aztán halkan behúzza maga után a bejárati ajtót.

***

– Iskolaszervezetből csináltam egy ppt-t, és konferencia app-pal csinálnom kell róla egy előadást. – Hátradöntöm a fejem ültömben, megtornáztatom a nyakam mindkét irányba. A maszk alatt izzad az orrom. Huba a karomban alszik, másik kezemben az egyetemi jegyzeteimet fogom, de az erkély előtt álló fán ugráló cinegék érdekesebbek a tanulásnál.

Csaba kihajol az erkélyén, már teljesen otthonosan dől az üvegfalnak. Egy szál cigivel játszik, de nem gyújt rá. Sosem füstöl, ha velünk van.

– Sosem csináltam ilyet.

– Majd segítek beállítani – int Csaba.

– Anyud is annyit segít. Kérhetek valamit tőled?

– Vigyázzak Hubára, amíg videózol?

– Eltaláltad – felelem mosolyogva. – Megtennéd?

– A legnagyobb örömmel!

Csillog a szeme, a pillantása mellett eltörpül a nap, és legszívesebben órákra elmerülnék ebben a tekintetben.

***

Másnap szakad az eső, de nem akarom tovább tolni a felvételt.

– Kimostam meg átvasaltam minden ruhámat, vagyis azt, amit most felvettem, nehogy bármi, érted… – magyarázza Csaba a halálfejes maszkja mögül, mikor betoppan. Gumikesztyűs kézzel egy doboz epres jégkrémet nyújt át. – Ez a videó utánra. Biztosan sikerülni fog! Csinos – néz végig a blúzomon, a zakómon meg a kifakult melegítőmön.

– Így kényelmesebb – nevetek fel.

Csaba segít beállítani a kamerát és a mikrofont, azt is megmutatja, hogyan látszódjon a videón egyszerre a diasor meg az arcom.

– Bontsd ki a copfod! – mondja.

Tétován engedelmeskedem. Amikor a hajam a vállamra omlik, elkerekedik a tekintete. Egy pillanatra megérinti az egyik tincsem.

– Csodaszép vagy!

– Hubát lefektettem a kiságyba, most jól elvan – fordulok el tőle. Szabályosan ég az arcom. – Találsz ott pelenkát meg popsitörlőt, de ha nem kakis, akkor ne bajlódj vele. Ha úgy gondolod, éhes, a tápszer a mikró tetején van, felforralt vízzel kell elkeverni…

– Oké, ne aggódj, rendben leszünk – szakít félbe Csaba. – Te csak koncentrálj az előadásra! Menni fog! – Bátorítóan rám kacsint. Még sosem hallottam ennyire melegnek a hangját.

Leveszem a maszkom, és belefogok. Eleinte dadogok, de aztán a vázlatokra gondolok, amit Csaba anyukája küldött, és lassan belelendülök. Több mint fél órát beszéltem, ezzel bőven túlteljesítettem a minimumot. Remélem, a tanár is pozitívan fogja értékelni.

Nagy sóhajjal visszaveszem a maszkom, a zakót vállfára teszem. Szétárad bennem az elégedett fáradtság, miközben átmegyek a kisszobába.

– Ó, ne csináld már, azt hittem, haverok vagyunk! – kiáltja Csaba, amikor belépek.

A pelenkázó előtt áll, fél kézzel Huba lábát fogja, a másikban egy pelust tart, azzal hadonászik. A telefonján egy videó arról magyaráz, hogyan kell helyesen a baba alá tenni a pelenkát.

– Lepisilt? – kérdezem nevetve.

– A legédesebb mosollyal. Amúgy nagyon jót játszottunk. Nem zavartunk? Néha hatalmasat kacagott a kisember.

– Tényleg? Nem hallottam.

– Hogy sikerült?

– Tűrhető lett. Hozok neked tiszta pólót.

Megkeresem a legnagyobb pólómat, majd egy pillanatra közelről látom Csaba arcát, ahogy felveszi. Simára borotvált az álla, ajka vékony, simogatni való. A szívem szaporábban kezd verni. Aztán Csaba visszahúzza a maszkját, és átadja a terepet, hogy befejezzem a peluscserét.

– Játszunk tovább? – nyújtja a kisfiam felé a mutatóujját, amit Huba örömmel elkap. De aztán nyafogni kezd. – Mi a baj? Elfáradtál?

– Éhes. Gyorsan megcsinálom a tápszert.

A konyhában beszélgetünk az egyetemről, miközben megetetem Hubát. Csaba jobban örül a videónak, mint én. A büszkeség a hangjában teljesen feldob.

– Elfáradtál, igaz? – kérdezem Hubát, miután befejezte az ebédet. – Gyere, aludj egy nagyot!

Amint leteszem, bedugja az ujját a szájába, és lehunyja a szemét.

Csabával halkan osonunk ki a szobából. Megállunk a bejárati ajtó előtt.

– Most már nagyon tudod, mikor miért sír – jegyzi meg.

– Azt mondod? Nem is vettem észre. Csak… csinálom, ahogy jónak gondolom. – Zsebre dugom a kezem. – Nem gondoltam volna, hogy minden a gyerekről fog szólni. Alig akad időm másra. Ez nagyon gázul hangzott?

– Egyáltalán nem – rázza meg a fejét, szeme sarkában megszaporodnak a finom ráncok. – Szuper anya vagy. Néha belehallgattam az előadásodba, nagyon összeszedett volt. Hogy érzed magad?

A tompa fényben figyelem a csillogást, az őszinte érdeklődést a tekintetében. Az exem sosem nézett rám így.

– Te vagy az egyetlen, aki azt kérdezi, én hogy vagyok – suttogom. – Mindenkit csak az érdekel, Huba hogy van.

– És elárulod nekem, hogy vagy?

Állunk egymással szemben, a mellkasunk szinte összeér, orromba kúszik Csaba dohánnyal kevert édeskés illata, és azon töprengek, mikor szűnt meg a távolság köztünk. Olyan természetes így.

És mégis… Itt ez a vírus, ki tudja, elkaptuk-e már. Mit adtunk már át egymásnak?

Nagyon félek a járványtól, de sokkal jobban szeretném megérinteni Csabát, annyira, hogy bizsereg a vágytól a tenyerem, és kiszárad a szám. A pulzusom az egekbe szökik.

Leveszem a maszkom, Csaba pupillája még jobban kitágul.

– Hú! Jól láttam a múltkor, hogy van egy kis helyes anyajegy az orrod mellett. Nem gáz, úgy értem, nekem tetszik, nagyon is

A mutatóujjamat a szájára teszem, így vetek véget a habogásának. Megsimítom a halálfejeken keresztül. Lélegzetvisszafojtva figyel, és nem állít meg, amikor leveszem az ő maszkját is. Vágyakozva felsóhajt. Megérintem az arcát, mire vibrálás ébred a bőröm alatt.

Lábujjhegyre kell állnom, hogy megcsókolhassam.

Visszacsókol, lassan, puhán, édesen, és közben átkarolja a derekamat.

Elhúzódom tőle, épp csak annyira, hogy felelni tudjak:

– Jól vagyok.

Hosszú hetek óta először mondom ezt őszintén.