A lemenő nap sugara a maszkon keresztül is szemébe szúrt. Odakint felriadtak a hollók a haldokló tölgyfáról, rikoltozva repültek a magasba. Maryll tízet számolt meg. Tíz rikoltás.
A legnagyobb holló az ágon maradt. Üveges szeme Maryllt bámulta.
A lány megborzongott. Kislánykorában mennyire szerettek a bátyjával, Rollóval azon az ágon üldögélni a zöld levelek között… Sehol sem volt már az emlékeiben élő csodapalota, körülötte az élettel teli faluval, csak egy kísértetkastély maradt elhagyatott házakkal. Halál terített be mindent a máglyák füstje nyomán.
Csörrenés rántotta vissza Maryll gondolatait a szobába.
Rollo a falhoz vágta a porcelántányért, a héten negyedszer. Egyetlen kortyot sem ivott a gyógyfőzetből. Nem sokat változott gyerekkoruk óta, hiába örökölte meg a grófi címet alig egy éve. Amikor a szüleiket az elsők között vitte el a pestis. Amikor Maryll visszatérhetett a birtokra.
– Semmit sem ér a gyógyszered, Sanson! – hadonászott Rollo a doktor felé. Most buzogott benne a fölényes erő. Pár óra múlva újra leromlik az állapota.
Sanson meg sem moccant, arcát nem lehetett látni a csőrös maszk mögött, de Maryll el tudta képzelni a fáradtságot a szeme sarkában. Látta elégszer, simította le onnan elégszer. Kezét ökölbe szorította, hogy érezze az arany karika hűvös érintését az ujján a kesztyű alatt.
– Én úgy vélem, hatásos, csak már megint türelmetlen, uram – söpörte le Sanson a ráfröccsent gyógyitalt a köntöséről. Ahogyan a kellemetlenkedő rovarokat szokás.
Maryll új adagot mért ki. Próbált mélyet lélegezni, ám a főzetben kavargó holdgyökér szúrós szaga csípni kezdte a szemét. Ha visszaérnek a pincekórházba, ki kell majd cserélnie a rózsaszirmokat és gyógynövényeket a maszkja csőréből. Ujjai tétován a pánthoz értek. Viszketett alatta a bőre.
– Türelem, mindig csak türelem! – krákogott Rollo. Szavai öklendezésbe fulladtak. Véres habot köpött a tenyerébe, amit az ágyneműbe törölt. – Lassan kilenc hónapja várok arra, hogy meggyógyíts!
Maryll lépett egyet, kendőt keresett a tekintetével, ám a vörös folt megállásra kényszerítette.
Halk kopogás után nyílt az ajtó. Egy szolgáló állt meg a küszöbön.
– Doktor úr, a Főorvos hívatja – dadogta Sansonnak lehajtott fejjel. – És azt is mondta, mondjam meg, hogy tíz halottat szállítottak el.
– Tízet… Máris megyek, üzenem!
Sanson még végig sem mondta, a szolgáló kimenekült a szobából.
– Gróf úr, a legnagyobb sajnálatomra, nem tehetem meg, hogy egész nap az ön szolgálatában álljak. A gyógymód megtalálása mellett is rengeteg a munkám. A pestis egyre több áldozatot szed. Már az egész várkerületből érkeznek fertőzöttek. Lassan megtelik a pincekórház, annak ellenére is, hogy folyamatosan halnak meg az emberek. – Maryll felé biccentett, a maszk vörös üvegszemén megcsillant a gyertyák lángja. Villámlás. – Ügyelj rá, hogy megigya a gyógyitalt!
Orvosi köpenye reszketve úszott utána, ahogy kisietett a szobából.
Rollo visszaroskadt az ágyára. Sápadt arca elveszett a hófehér párnák között, egyedül a fertőzésről árulkodó szeme villogott, mint az izzó parázs. A tekintete elhitette, hogy keményen fogja az uradalmat, és fel tudná virágoztatni a várost. Nem csak a nemrég felfedezett aranybányának köszönhetően, amire egy vadászat során lelt a hegyekben.
– Idd meg! – nyújtotta felé Maryll a tálat. Forgatta a fejét, hogy minél többet lásson a kopott üvegszemen keresztül a testvéréből.
Rollo nem mozdult. Száraz ajkát lefelé biggyesztette, parázsszeme bejárta Maryllt.
– Megmérgeznek – bökött az állával az ajtó felé.
Maryll majdnem elejtette a tálat.
– Senki sem akar megmérgezni. Igyál!
– Akkor mondd meg, kis varázsló, miért nem használ ez a vacak? – kapott a tál felé. Majdnem kiverte Maryll kezéből.
Maryll felszisszent, elütötte Rollo kéretlen karját.
– Azért vagyok itt, hogy segítsek! – Alig látta a másik arcát. Kapkodó lélegzete bepárásította belülről a maszkot.
– Akkor varázsold el végre ezt a pestist! Rajzolj kanyargós rúnákat, lóbáld az ujjacskáid, bármit, csak tűntesd el!
– Rollo… – engedte le Maryll egy sóhajtással a tálat. Állott levélszaggal telt meg a tüdeje. A maszk pántjához nyúlt, kis híján letépte az arcáról. Borzongva figyelmeztette magát, hiába áll a testvére mellett, ott lebeg közöttük a halálos kór. – Megpróbáltam – vallotta be. Nehéz kőként nyomta a vállát a fekete köpönyeg. – Annyi mindent megpróbáltam már… Mindig visszajön. Csak hetek kérdése, és akit egyszer kikúráltam, újra elkapja. Más gyógymód kell, te is tudod! – Ujjai ráfeszültek a tálra, a főzet meglöttyent, ahogy leült Rollo ágyára, kartávolságnál messzebb tőle. – A Főorvos és Sanson szinte éjt nappallá téve dolgoznak a gyógymódon.
– Ha tényleg annyit dolgoznak, akkor miért nem tudnak eredményt felmutatni? – Rollo tirádáját újabb öklendezés szakította félbe. Egy véres nyálcsepp Maryll köpenyére hullott. – Mondd meg, hányan gyógyultak már meg? Hányan nem kapták el újra a kórt?
Maryll a vörös foltra meredt a köpenyén.
– Ez egy… szokatlanul makacs pestisjárvány. – Lopva megfogta a lepedőt és letörölte a nyálat a ruhájáról. A selyem úgy siklott ki a kesztyűs ujjai közül, mint a pióca. – Mintha… változna. Hétről hétre… – Megrázta a fejét. – Kérlek szépen, igyál! Ez a legújabb recept, a legerősebb gyógy- és varázsnövényeket kevertük bele!
– Nem hiszek a varázshumbugban!
Akár csak a szüleik. Maryll legszívesebben sikoltott volna.
– Akkor miért hívtál vissza?
Rollo összeszűkült szemmel méregette. Válla kissé megzuhant. Mindketten tudták a választ: a bátyja eljutott oda, hogy kétségbeesésében szinte bármit elfogadott volna, ha az megtisztítja a várkerületet a pestistől. Amikor egyértelművé vált, hogy a kór kezdi meghaladni a palota orvosainak tudását, Rollo soha nem látott aranyat és minden földi jót ígért idegen orvosoknak – így került a pincekórházba Sanson a Főorvos mellé. Aztán mágusokat és varázslókat is hívatott – személyesen írt a család fekete bárányának, a mágiahasználó korcsnak. A húgának.
Maryll lassan közelebb hajolt.
– Közel járunk a gyógymódhoz. Nekem elhiheted.
Hangos puffanással egy súlyos test vágódott az ablaknak. Maryll odakapta a fejét, egy holló szédelgett az üveg előtt. Hármat rikoltott, rekedt hangja végigszántott Maryll hátán.
– Tudod, mihez jártok közel, kis varázsló? Ahhoz, hogy eltegyetek láb alól!
Maryll örült, hogy a maszk eltakarja a fintorát.
– Muszáj kis varázslónak hívnod? Különben is, Rollo, gyógyításra esküdtünk fel!
A bátyja is közelebb hajolt hozzá. Orra szinte hozzáért a maszk csőréhez, parázsszeme próbált belátni az üvegszemen.
– Akkor igyál előbb te ebből a löttyből!
Maryll keze megremegett. A holdgyökér szaga újra az orrába vágott.
– Nem fogom levenni a maszkomat! – Pedig akarta. A bőre iszonyatosan égett a pántok alatt.
– Akkor én sem iszom ezt meg! – Rollo karja nagy lendülettel találta el a tálat. Újabb porcelánszilánkok és főzetcseppek a szőnyegen.
– Ugyanolyan elkényeztetett, hisztis gyerek vagy, mint régen! Semmit se változtál! Inkább tennéd, amit a Főorvos és Sanson elrendeltek! Ne csodálkozz, ha holnapra meghalsz!
– Örülnél neki, mi? – Rollo hörögve felnevetett. Inkább krahácsolt. – Akkor tiéd lehetne mindez, grófnő! Te is az aranybányámat akarod, valld csak be!
– Lehetetlen vagy! – Maryll a tálalóhoz trappolt. Nem maradt elég főzet. – Nemsokára hozok újabb adagot. Remélem, addigra lenyugszol, gróf uram!
A keze már a kilincsen volt, amikor a bátyja rekedt hangja megállította.
– Kérdezd meg Sansont! Kérdezd meg, mit csinálnak kettesben a Főorvossal! Kérdezd meg, hogyan kísérleteznek a haldoklókon! Kérdezd meg, és aztán mondd el nekem is, kis varázsló!
Maryll nem nézett vissza, szó nélkül elhagyta a szobát.
A harmadik, üres folyosón állt meg, ahol végre letéphette magáról a maszkját és a kesztyűjét. Mélyet szippantott a gyertyafüstös levegőből, de orrában még mindig érezte a holdgyökeret.
Szolgálók haladtak el mellette, némán siettek dolgukra. Maryll oldalra húzódott, annyi helyet adva, amennyit a közlekedő engedett.
„Úgy kerülgetjük egymást, mintha máris pestises lenne a másik” – gondolta.
Lehetséges fertőzött, nézett egy seprűvel elsiető lány után. Mindenki lehetséges fertőzött.
A belső kert felé kanyarodott. Szeretett ott áthaladni, a buja zöld növények még emlékeztették rá, milyen volt a világ régen, mielőtt el kellett hagynia az otthonát. Mielőtt a pestis letarolt mindent. Végigsimította az ujjait a leveleken, hogy érezze a bennük lüktető életet.
A feje fölött megreccsent egy ág. Egy hollófióka próbált felrepülni. Egyetlen, kétségbeesett rikoltás hagyta el a torkát, aztán felborzolt tollakkal ült tovább az ágon, duzzogva.
„Megmérgeznek” – honnan szedett ilyeneket a bátyja? Régen Maryll volt az, aki állandóan történeteket talált ki, nem Rollo.
Vizelet és alvadt vér szaga környékezte meg. Közeledett a pincekórház lejáratához, lassan vissza kellett vennie a maszkját. Önkéntelenül is lelassította a lépteit, minél később kelljen a védelmező börtönébe bebújnia. Egy utolsót szippantott a friss levegőből. Miközben megszorította a pántokat, a lépcső tetején megtorpant.
Rollo egészen közel hajolt hozzá. Ha a holdgyökér szúrós szaga facsarta az orrát, Rollo lehelete fémes-édes bűzének is el kellett volna érnie hozzá.
Egy napja tett friss rózsaszirmokat és bazsalikomot a csőrbe, még kámfort is. Nem lett volna szabad éreznie a holdgyökeret…
Leszaladt a három lépcsősoron, maga mögött hagyta a napfényt és a szellőt. Könyörgés és sírás jött elé. A pincekórház ajtajában félreállt, hogy kiengedje a halottszállító kordét. Két férfi, egy nő lisztes ruhában és egy gyermek. A pestis egyre gyorsabban szedi az áldozatait.
A falhoz lapulva iszkolt végig a folyosón, mint egy patkány. Csak a lába elé nézett. Nyöszörgés, jajgatás, halálhörgés vágott a fülébe, miközben átfutott a haldoklók leheletétől párás termeken. Leghátul lapultak meg az orvosok és mágusok dolgozószobái. Ismerte mindet, egyedül a Főorvoshoz nem léphetett be. Oda csak Sansonnak volt bejárása. Maryll gyakran hallott surrogást és reccsenést kiszűrődni a súlyos ajtó mögül – mindig kirázta tőlük a hideg.
Sanson irodájából lidérces gyertyafény pislákolt ki az ajtó résén.
Maryll három koppantás után belépett, majd ledobta egy székre a maszkját, a kesztyűit meg a köpenyét. Hűvös volt, alig pislákolt a parázs a kandallóban, erős gyógynövények és izzadtság szaga keveredett, Maryll mégis mélyet sóhajtott. A kinti halálbűz után megváltásnak hatott a jól ismert levegő.
Sanson az íróasztalánál görnyedt, félig lehunyt szempillái alól várta, hogy Maryll megszólaljon. A fáradtság fekete árkokat húzott a szeme alá, megvetővé fonnyasztotta mosolyát.
Maryll mögé lépett, karját gyengéden a nyaka köré fonta, és elpanaszolta Rollo viselkedését. A bátyja vádaskodásáról nem mert szólni.
Egy tölgyfaasztalon apró üstök sorakoztak, mellettük a polcon gyógynövényekkel teli üvegek. Maryll elindult feléjük.
– Keverek új főzetet Rollónak.
Sanson felnevetett. Volt valami különös éle, valami lenéző felhangja, amitől Maryll megtorpant a tölgyasztal előtt. A legalsó polcon egyetlen pióca úszkált egy üveg zavaros, pocsolyaszínű lében. Maryll megesküdött volna rá, hogy a pióca együtt nevetett Sansonnal.
Szék reccsent, aztán Maryll megérezte a férfi súlyos testét maga mögött. Sanson megtámaszkodott a derekán, miközben lehajolt a piócáért. Gyengéd mosollyal tartotta a gyertyafény felé.
– Nem nyeli le a gyógyszert, aztán majd csodálkozhat, ha meghal. Már bocsáss meg… tudom, hogy mindennek ellenére szereted a bátyád. Mégis… azt sem engedte, hogy a piócákat rátegyem. Pedig ezek a remek kis teremtények igazi csodát tudnak tenni! – A férfi egy ujjal végigsimított az üvegen. A bőre alatt megnyikordult, mintha egy kölyökmacskát nyúznának. Maryll önkéntelenül oldalra lépett, mire Sanson felkapta a fejét. Talán csak akkor döbbent rá, hogy még mindig Maryll mellett áll. – Majdnem olyan nagy csodákat, mint te.
Elmosolyodott. Szélesen, kivillanó fogakkal, ahogy Maryll csak nagyon ritkán látta. A félhomályban azonban nem bírta kivenni, miről árulkodik a szeme.
Sanson visszatette a piócát a polcra.
– Majd én összedobom a főzetet a grófunknak. Hozd ide, kérlek, a receptet, nem emlékszem pontosan, mennyi gőteháj kell bele!
– Három uncia – válaszolta Maryll, miközben levette a polcról a verbénát, a holdgyökeret és az esővizet tartalmazó üvegeket.
– Azért csak hozd ide! Ott kell lennie a varázskönyveden.
A lány vonakodva lépett az íróasztalhoz. A recept nem volt a varázskönyvön. Beletelt egy pár percbe, mire előbányászta a fiók mélyéről. Megérte lekörmölni, futott át az agyán, miközben letette pergament az üst mellé. Jól emlékezett.
Sanson egy bólintással vette tudomásul, és folytatta a hozzávalók kimérését. Maryll orrát váratlanul oda nem illő cukros illat csapta meg.
– Mi ez a szag?
– Biztosan a marcipános kalácsot érzed – felelte Sanson fel sem nézve a verbénás üvegből. – A pék neje le akart kenyerezni. Nem értik meg, hogy nincs miért…
Maryll hümmögve visszazárta az üvegeket. A holdgyökérnél megállt. Majdnem félig volt, amikor levette a polcról, most meg… Vagy az a verbéna volt?
– Jól vagy? – hallotta Sanson hangját.
– Persze! – Libabőr ült Maryll karjára. Hiába dörzsölte magát, remegett.
– Tűzre vele, aztán kész! – Sanson gyakorlott mozdulatokkal tüzet szított a kandallóban. Csak akkor egyenesedett fel, amikor a lángok kiéhezve falták a hasábokat, és a főzet rotyogni kezdett.
Akkor a férfi nekidőlt a tölgyasztalnak. Két kézzel túrt bele a hajába, ajkát furcsa hang hagyta el, a nyögés és a lemondó sóhajtás keveréke. Maryll közel lépett hozzá. Bal kezét lassan a férfi bal kézfejére csúsztatta, amíg karikagyűrűik összekoccantak. Szerette ezt a hideg hangot. Valóságos csodaszámba ment, hogy Sanson ezekben a gyötrelmes időkben is képes volt gyűrűket szerezni. Maryllé ugyan kicsit karcos volt az ékkő mellett, de a lány egyáltalán nem bánta.
Összekulcsolt ujjaikat a férfi mellkasához nyomta, homlokát Sansonéhoz támasztotta.
– Túl sokat dolgozol. Túl sok ez bárkinek is.
Sanson felhorkantott.
– Valakinek küzdenie kell. Mindhalálig.
– Csak nehogy a te halálodig.
Maryll keze lassan elindult lefelé.
– Mindig tudod, mire van szükségem, Maryll!
Még végig sem mondta, ajka már a lányéra tapadt. Mohón követelt, és Maryll megadta magát neki. Mindig megadta magát neki.
Ruha csusszant. Kérges tenyér siklott a puha melleken. Leheletek ölelkeztek. Két vágyakozó test gabalyodott össze a szűk priccsen. Elvesztek térben és időben.
Maryll még mindig borzongott. Orrát a férfi kemény, hideg mellkasához nyomta. Szeretett volna így maradni, belekucorodni a férfi erős védelmébe, de mire kinyújtotta volna a karját, Sanson már felállt és öltözni kezdett.
– Kész – közölte, miközben megkavarta az üst tartalmát.
Maryll a könyökére támaszkodva nézte. A tűz kiemelte Sanson arcélét. Hosszú orra volt. Mint egy csőr. Mint a holló csőre.
– Mit akart a Főorvos? – bukott ki Maryllből.
– Csak a szokásos – vonta meg a vállát Sanson. Nem fordult a lány felé, lefoglalta, hogy rendet tegyen a tölgyasztalon.
– Mit csináltok? – Maryll hiába akart, nem bírt féket tenni a nyelvére. – A haldoklókkal. Hogyan kísérleteztek rajtuk?
Sanson megmerevedett. Felemelte a fejét, arca kikerült a tűz fényköréből. Egyedül a szeme villant meg. Vörösen.
Maryll képzelete űzött csak gúnyt.
– Nincs rajtuk mit kísérletezni. – Sanson az üst tartalmát egy üvegbe töltötte. – Öltözz, vidd fel a grófnak!
Maryll kapkodva engedelmeskedett. Egyre jobban fázott. Nemsokára már a kastély folyosóin futott visszafelé Rollo szobájához. Talán képzelődött, de alig kapott levegőt a maszkban. Körme tétován kocogott az ajtón, mire a bátyja elfúló szavai válaszoltak. Maryll engedélynek vette.
– Mit mondott Sanson? – esett neki egyből Rollo. Amennyire haldokló testétől telt, kihúzta magát a párnáin. Maryll szíve összefacsarodott a látványtól.
– Ő készített új főzetet neked, saját kezűleg. – Maryll lehajtott fejjel vágott át a szobán, letette az üveget az ablak előtti asztalra. A hatalmas holló még mindig ott ült a haldokló ágon.
– Akkor igya meg ő! – recsegett a háta mögött a bátyja hangja.
Maryll fáradtan sóhajtott. Hiába szorította a tálkát, remegett a keze. A karja. Az egész teste.
Egy szélroham leveleket sodort le a fáról, tehetetlenül csapódtak az ablaküvegnek. Maryll felkapta a fejét. A kastély udvarán hatalmas máglya égett, forró, fekete füst kapkodott az ég felé. Elégetik a halottakat. Maryll látta a kordét, aminek utat engedett a pincekórház ajtajában. Üres volt.
Három lépéssel az ágyhoz sietett.
– Most pedig idd meg végre, kérlek! – tolta a tálat a bátyja orra alá.
Rollo összefonta beesett mellkasa előtt a karját.
– Sanson szeretője vagy. – Úgy hangzott a szájából, mint egy ítélet a törvényszék előtt.
Maryll a maszkja pántjához kapott, ujjai görcsösen fonódtak a bőrszíjra.
Rollo sóhajtott egyet.
– Őszintén, csak gyanakodtam, de a reakciód mindent elárult. – Szebb napokat látott ujjait vizslatta. A körömágya mellet felhasadozott a bőre, alvadt vér ült a sebeken, Rollo mégis úgy nézegette, mintha gyémántgyűrű csillogott volna a kezén. – Hiszel benne?
Nem nézett a húgára. Maryll leroskadt az ágyra. Szaggatottan fújta ki a levegőt – vége a titkolódzásnak, ám a várt megkönnyebbülés elmaradt.
– Össze… összeházasodtunk. Három hete – nyögte. – A lelkész a halálos ágyán adott össze minket.
Rollo végre ráemelte a tekintetét.
– Vagyis ő lesz a gróf, ha meghalok.
– Rollo, kérlek, nem ezért…! – Maryll hevesen előre lendült, maga sem tudta, mit akar tenni. Egy kevés főzet a térdére löttyent.
– Szóval eszetekbe jutott ez az eshetőség. Neked vagy Sansonnak.
Maryll felnyögött, a fejét rázta. Rollo csak bámult rá, tompán, szomorúan. Lemondóan.
– Azt mondod, hatni fog ez a kutyulék?
Olyan csendesen beszélt, hogy Maryll alig értette.
– Hatnia kell – válaszolta a lány.
Rollo tekintete a tálra tapadt. Aztán amennyire fogyatkozó erejéből telt, kivette Maryll kezéből, és kortyolt egyet a főzetből. Aztán megborzongott.
– Borzasztó íze van… – krákogta. – Megiszom mind, de aztán hozass nekem kalácsot a konyháról, rendben?
Maryll bólintott, de a mozdulat közben ledermedt.
Kalács. A pék neje…
Hátrahőkölt.
A pék neje ott feküdt a kordén.
Belebámult a Rollo kezében tartott tálba, a benne lötyögő, mélybordó főzetre.
– Na, mi az, kis varázsló, eddig tartott a kurázsid? – ugratta Rollo, miközben újra a szájához emelte a gyógyitalt.
Maryll lekapta a fejéről a maszkot. A bátyja szobáját betöltő tömjén és levendula illata hideg zuhatagként érte.
– Mit csinálsz?!
Nem törődött Rollo riadt krákogásával. Kikapta a kezéből a tálat és beleszagolt a főzetbe. A rengeteg holdgyökér csípte az orrát, könnyeket csalt a szemébe, de ott volt mellette valami más. Édes. Nem marcipános kalács.
Fémes.
Maryll a bátyjára meredt.
– Nem kísérleteznek a holtakon. – Úgy remegett a hangja, mint a kezében tartott tál. – Rajtad kísérleteznek. Vagyis…
A szobára csend zuhant. Maryll érezte a szíve csapkodását a fülében. Rollo arcán látta a saját hitetlenkedését.
– Miről… beszélsz?
– Rollo… azért nem gyógyulsz meg… – Maryll nyelni próbált, de száraz torka cserben hagyta. Hátrálni kezdett, maga sem tudta, mi elől. – Azért, mert újra és újra… Sanson megfertőz téged! A piócák… A betegek vérét szívják, aztán… a gyógyfőzetbe… Megfertőznek mindenkit…!
Rollo szeme kikerekedett. Ökle megfeszült az ágyneműn.
Maryll feje zúgott, megingott körülötte a szoba. Elárult… Menekülni… Leleplezni… kivel beszélni? Harcolni…
A karikagyűrű égett az ujján.
Kivágódott a szoba ajtaja, és Sanson vonult be, egyenesen Rollóra nézett.
– Megitta már a főzetet, uram? – kérdezte tőle.
– Távozz tőlem! – ordította Rollo, és próbált minél távolabb kúszni az orvostól. Öklendezni kezdett, vért hányt a takaróra.
Sanson egy leheletnyit biccentette félre a fejét. Kuncogott. Mintha száraz ág kocogtatta volna az üveget.
A hang felriasztotta Maryllt a dermedtségből. Izmai megfeszültek, ledobta a tálat. A zajra Sanson a lány felé fordult.
Egyetlen szívdobbanásig csak meredtek egymásra. Maryll kereste a férjét a fekete köpeny, a csontszínű, rideg maszk alatt.
Aztán Maryll megmozdította az ujjait, villámok cikáztak a bőrén, célzott – de ugyanakkor mozdult Sanson is. Kirántotta a lába alól a szőnyeget.
Maryll támadása elrepült, fel a plafonra, hangos robajjal zúzta szét a stukkókat. Többet nem látott, mert a feje a padlóhoz vágódott. Elmosódott előtte a világ. Próbált megkapaszkodni, keze a hideg, csúszós kövön tapogatózott, lába a semmibe rúgott. Fémes eszméletlenség húzta magába, minden porcikája sikoltott, mégis ellenállt.
Surranást hallott, és egy nehéz valami a padlóhoz szögezte. Sanson térdelt a mellkasára. Egy kézzel elkapta a lány mindkét karját. Maryll felkiáltott a kíntól. Akármit is érzett azelőtt a férfi iránt, darabokra tört a súlya alatt.
– Mi ütött beléd? – ordította Sanson.
A maszk üvegszemén át is Maryll elevenébe szúrt az eszelős pillantása, lebénítva mindenét.
– Miért… miért tetted?
– Végre elég alanyhoz jutottunk! – suttogta Sanson.
Maryll testét görcsbe rántotta a hűvös nyugalom, ami áradt az orvos hangjából. Már tudta, mit műveltek ketten a Főorvos a szobájában.
– Túlélte volna – intett a bátyja felé. Agya lázasan kereste a kiutat. – Ő és mások is.
– És hagyjuk veszni ezt a remek lehetőséget? Maryll, mióta itt a pestis, a Főorvossal ketten többet tudtunk meg az emberi testről, mint az eddigi évszázadok során oly sokan előttünk. És téged is örömmel foglak felnyitni, ha eljön az ideje! – kiáltotta Sanson, majd előre lendült. A maszk csőre egyenesen a lány szemébe szúrt.
Maryll későn mozdult. Felüvöltött. Érezte a pukkanást, forró vére a fülébe folyt. Mindent betöltött a kín.
Mire újra magához tért, Sanson ölében feküdt az ágyon, keze a feje fölé csavarva. A szíve gombostűre szúrt pillangóként lüktetett. Rollo reszketve öklendezett a párnáin, véres hab csordogált az állán. Lemondó pillantása Maryll arcán nyugodott. Mindent finom, hamuszínű por borított.
– Elmondtad a testvérednek? – intett Sanson a mellettük heverő alak felé. Maryll szorosan összezárta a száját, mire Sanson felkuncogott. – Képzelje, gróf úr, feleségül vettem a húgát. Egy család vagyunk, hát nem csodás?
Rollo ajka megrándult. Szavakat formált, de nyögésnél többre nem futotta az erejéből.
– Az aranybányátok eddig a legnagyobb jutalom, amit örökölni fogok. – Sanson megpaskolta Maryll arcát, aztán sóhajtott egyet. – Remélem terhes vagy – húzta lejjebb a kezét, tenyerét a lány hasára szorította. – Dolgoztam rajta, de hisz tudod. Megfigyelni egy magzatot az anyja méhében, micsoda tanulmány lesztek!
Maryllt elfogta a hányinger. Agya kegyelemért könyörgött, hogy ébredjen végre fel. Próbált szabadulni, tekerte a karját, de Sanson satuszorítása nem lazult, miközben másik keze szórakozottan turkált a Rollo mellkasára csordult nyálban.
– Ne ficánkolj. Nem fog fájni – emelte Maryll elé az ujjait Sanson. Véres nyál csöpögött róluk. – És ne aggódj, gondom lesz rá, hogy ne halj meg. Még.
Maryll nyögött. Vonaglott. Sírt. Fogoly maradt.
A világ leszűkült Sanson ujjaira. Maryll összezárta az ép szemét és a száját is. Levegőt sem vett. Elhúzódott, amennyire csak bírt. Foga így is vacogott – mintha szögeket vertek volna a koponyájába.
– Finom. Édes – búgta Sanson. – Megérdemled.
A fürge ujjak, melyek oly sokszor repítették az örömök fölé, gyakorlottan nyitottak utat a szájába. Maryll megrándult. Ki akarta köpni vagy legalább megharapni – ám tudta, a pestis máris bejutott sérült testébe.
Abban pillanatban engedett Sanson fogása és Maryll a padlóra zuhant. Az elárultság kötötte gúzsba.
Elmosódott a szoba, Rollo nyöszörgése elcsitult. A lány egyedül az ablakot látta élesen, a fényt a pestissel fertőzött valóság peremén. Ott ült a hatalmas holló a párkányon. Üveges szeme Maryllt bámulta.
A madár kettőt rikoltott.
A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt