Mi a halálnak erőltették akkor? Oké, hogy hétévesen cuki voltam, meg lehetett dicsekedni a zenélő gyerekkel, de miért nem gondoltak hosszútávra? Ha meg annyira fontos az a hülye matek, miért nem matekszakkörre írattak be?
Csörtetek előre, az erdő egyetlen zöld massza körülöttem, alig látom, merre megyek. Csak messzire akarok kerülni, minél messzebb a várostól. A tetves elvárásoktól. Kell a hely, ahol magam lehetek, ahol senki sem mondja meg, mit csináljak. Átlépek egy kidőlt fatörzset, amikor váratlanul valami visszaránt.
A csellótokom beakadt egy kiálló ágba, és éppen el tudom kapni a vállszíjat, mielőtt az egész a földre esne.
– A francba!
Megállok fújni egyet. Megvizsgálom a kemény tokot, szerencsére semmi baja sem esett. Jobban kell figyelnem.
Újra nekiindulok az erdőnek, ezúttal figyelmesebben nézek a lábam elé. Lassítok. A fák között átszűrődnek a napsugarak, az egyik távoli ágon mókus szalad felfelé. Teleszívom magam a párás, földszagú levegővel.
A zöld sátor, ami körülvesz, mindig megnyugtat. Soha, senkinek sem vallanám be, de kölyökkorom óta imádok ellógni ide, és csak hallgatni a fák között játszó szél zenéjét. Olyan könnyed, olyan egyszerű, de még sohasem sikerült visszaadnom hangszeren.
Megállok, behunyom a szemem, úgy figyelem a szelet. Halk, pajkos…
Hamis.
Valahonnan hamis pengetést hoz.
Kinyitom a szemem. Azt hiszem, a hegyoldal felől jön a zaj, a barlangból. Ki az a marha, aki felmászik a hegyre, hogy ott bénázzon? Lehet, a városban nem tűrte meg senki.
Megmarkolom a tok vállszíját, és határozottan elindulok fölfelé. Egyre több ág csap meg, egyre többet kell hajolgatnom, hogy a cselló ne akadjon fel sehol, de nem fordulok vissza. Tudnom kell, ki foglalta el a titkos búvóhelyem.
Amint kiérek a fák közül, megtorpanok a váratlan napfényben. Hunyorgok, de még így is kell pár perc, hogy hozzászokjon a szemem. Amint már ki tudom venni az alakzatokat meg a színeket, eláll a lélegzetem.
A délutáni nap pont a barlang bejáratához ér, a szürke sziklák ragyognak, az erdő lombja mintha két oldalra húzott, nehéz függöny lenne. És középen, a fénykörben egy nagy kövön egy lány ül, kezében egy csodálatos, régi, sötét színű gitárral.
Eszméletlen látvány, órákig tudnám nézni.
Ha nem cincogna hozzá ilyen fülsértően.
– Ez borzalmas! – fakadok ki. – Nem hallod, mennyire hamis?
A lány felemeli a fejét. Felismerem, Bianka az, az atlétika csapatból, alattunk jár eggyel. Nem is tudtam, hogy gitározik. Ahogy azt sem, hogy szemüveges – zavartan pislog rám a fekete, vastag keret mögül. A haját is leengedte, most, hogy nincs abban a szoros lófarokban, látszik, milyen sok van neki.
– Jó, hallom én is – húzza el a száját. – Pedig hangoltam, vagyis…
– Mutasd! – Az egyik sziklának támasztom a csellót, és a gitárért nyúlok. Bianka az ajkába harap, félúton visszahúzza a kezét a hangszerrel együtt.
– Patrik, te csellózol? – bök a tokom felé.
Leülök mellé, még mindig a gitár felé nyújtott kézzel.
– Nem, lopott pénzt hoztam elásni. – Felkapja a fejét, gyanakodva méreget. Ahogy meglibben a haja a mozdulatra, fanyar gyümölcsillat csap meg. Talán áfonya. Az égre nézek, aztán enyhébben folytatom: – Jó, te meg gitározol, de pocsékul. Megnézhetem?
Végre odaadja a gitárt, még érzem a nyakon a keze melegét. Végighúzom az ujjam a hangszer testén. Csodásan ragyog a napfényben.
– Honnan van koa-fa gitárod? – nézek Biankára. – Ez nem mindennapi cucc.
– Örököltem a nagybátyámtól – rántja meg a vállát. – Adott pár kottát is, szóval… most magamtól tanulok.
Elpirul, hiába fordítja el a fejét, jól látom. Ő viszont nem látja, hogy mosolygok ezen.
– Hallatszik is – mormolom az orrom alá. Vagy meghallotta, vagy nem. Végigpengetem az üres húrokat. – Alacsony a G húrod.
– Mindig lehangolódik.
Megtekerem a hangolókulcsot, amíg tiszta hangközöket nem hallok. Amikor elengedem, nagyon lassan elkezd lazulni.
– Van egy papír zsepid?
Bianka előhúz egyet a zsebéből, amely hemzseg a rózsaszín, duci egyszarvúaktól.
– Most komolyan? – nézek rá. Úgy látszik, a pír már ottmarad az arcán. – Ennek cukorszaga van. – Bianka morcos pillantást lövell rám. Most kéne megsemmisülnöm, de csak vigyorgok. Nem bírom megállni, és miközben vékony csíkot tépek a pónikból, közel hajolok Biankához. – Nagyon cuki!
Válaszként a bordáim közé könyököl.
– Jól van, na! – nevetek. A zsepivel körbetekerem a hangolókulcsot, és még egyszer megpendítem a húrokat, szépen sorban. – Hára vagy bére szoktad hangolni?
– Micsoda?
Felhorkantok, aztán behangolom bére. Az ujjaim maguktól állnak rá egy akkordra, és egy rövid dalt rögtönzök. Nem is rossz elsőre, legalábbis tiszta.
– Tudsz gitározni is?
– Nem. Ismerem a húrokat, a hangközöket, egyszerű dalt könnyű eljátszani. – Visszaadom Biankának a gitárt. – Tessék, most már jó lesz.
– Kösz. – Bianka elveszi, tétován megpengeti, de nem kezd el játszani. Szerencsére. – Mióta csellózol?
– Hétéves korom óta.
– Hű, az jó sok. Játszanál valamit?
– Most?
– Persze, miért ne? Vagy nem azért cipelted keresztül az erdőn, hogy gyakorolj?
Ezt már nincs kedvem elütni valami hülyeséggel. Töprengve nézem a tokot, szinte érzem, ahogy hívogat a csellóm. Bianka pont beletalált a közepébe. Azért jöttem ide, hogy kedvemre játszhassak.
– Engedj ide! Kérlek! – teszem hozzá, mielőtt újabb morcos pillantást kapnék tőle.
Bianka letelepszik a földre, a gitárt óvatosan az ölébe fekteti, és árgus szemekkel figyel. Viszket a hátam közepe a pillantásától.
Elhelyezkedem a kövön. Nem is olyan rossz, a napfény pont a húrokra esik, vibrálni kezd a levegő, mihelyst meghúzom a vonót. Pár akkord meg hármashangzat után belekezdek egy Metallica számba, az épp aktuális kedvencembe. A zene most is magával ránt. A sziklafalak között fantasztikusan rezonál minden hang, a vonó kergetőzik a napfénnyel a húrokon, a szívem együtt rezdül az akkordokkal. Ilyen jó hangzást még nem sikerült elővarázsolnom a csellóból. Csak a hangszer és én, játszom, ahogy jólesik.
– „…and nothing else matters.”[1]
Az utolsó hang sokáig visszhangzik körülöttem, mintha a szél újra meg újra vissza akarná adni nekem.
– Ez iszonyat jó volt! – suttogja Bianka, mire kinyitom a szemem.
Nem is vettem észre, mikor csuktam be, de a varázs azonnal megtörik.
Bianka mereven bámul, még mindig, ám ezúttal csodálatot látok az arcán.
– Annyira szépen játszol, libabőrös lettem tőle, de a jó értelemben – hadarja csillogó szemmel. – És a hangod is oltári!
– Oltári? – Ezek szerint hangosan énekeltem. Basszus. Elhúzom a számat.
– Bárcsak ilyen jól tudnék zenélni – sóhajt fel Bianka, és megsimogatja a gitárját. – Azért jöttem ki ide, mert a bátyáim kinevettek. Azt mondják, nem is tudok gitározni. Talán… igazuk van. Én béna vagyok a zenéhez.
– Gyakorolsz eleget?
– Tessék?
Lefektetem a csellóm a földre, vigyázva, hogy ne érjen kavicshoz vagy ághoz, és leülök Biankával szembe. Szörnyen elesett képet vág. Most egyáltalán nem hasonlít arra a céltudatos lányra, aki mindenkit maga mögé utasít gátfutásban, és olyan elszántan szokott erősíteni. Viszont még sosem láttam annyira élettelinek az arcát, mint amikor pöntyögött a gitáron.
– Ha nem gyakorolsz naponta legalább fél órát, nem is fogsz tudni gitározni soha. A zenélés olyan, mint a sport, gyakorlás nélkül nem tudod csinálni. – Kétkedve felnevet, keze ráfeszül a gitár nyakára. Nem néz a szemembe, de én tovább szuggerálom az arcát, miközben beszélek. – Azt, amit most hallottál tőlem, több hónapja próbálgatom. Ahhoz, hogy idáig eljussak, tíz éve minden nap gyakorlok. Még karácsonykor meg szilveszterkor is.
– Nagyon szereted csinálni, igaz?
A nap egyre lejjebb ereszkedik a fák között, egyenesen Bianka arcára világít, aki végre rám néz, és a keserűség mellett irigységet látok a szemében. Vajon a kitartásomat irigyli, vagy azt, hogy én mennyivel előrébb tartok?
– Eleinte a szüleim erőltették, hogy játsszak valami hangszeren – folytatom. – Anya a hegedűre szavazott, de apa kijelentette, hogy nyekergést nem akar hallgatni. Így maradt a cselló. Kényszerből kezdtem járni, hogy a munkamániás, közjegyző szüleim dicsekedhessenek velem. – Elhúztam a számat. – Utáltam. Egészen addig, amíg egyszer egyedül sikerült eljátszanom egy dalt. Egy Queen számot. Azóta imádom. – Bianka mosolyog, de ezt nem tudom viszonozni. – Most viszont azt mondják, felesleges időpazarlás. Azt akarják, hogy hagyjam abba, és inkább a sportra meg a sulira koncentráljak.
– Szívás.
Hűvös szél fúj át közöttünk, korhadó szagot kavarva fel. Egy ággal vonalakat húzok a porba.
– Nem akarom abbahagyni – csúszik ki a számon. Ezúttal én hajtom le a fejem, hogy ne kelljen Bianka szemébe néznem.
– Tudják, hogy mennyire szuperül játszol?
Megrázom a fejem.
– Évek óta csak a magam szórakozására csinálom, amikor nincsenek otthon.
– Akkor mutasd meg nekik! – Nagyon lelkes lett hirtelen Bianka hangja. – Ha hallanának csellózni, biztosan megváltozna a véleményük.
– Ugyan már!
– De, hidd el! – Surranást hallok, és Bianka ott térdel előttem, a vállamra teszi a kezét. Rámeredek. A tekintete is elszánt, valósággal szikrát vet a szemüvege mögött. – Adj egy koncertet, ahol megmutatod, mit tudsz. Mondjuk itt! Ez a barlang annyira jó akusztikailag!
– Itt, a barlangban? – Az arcába akarom vágni, hogy mekkora baromságot mondott, de amint kinyitom a számat, elbizonytalanodom. Minél tovább várok, annál inkább vonz valami az ötletben. Talán apa, ha hallaná… – Őszintén, ez giga nagy marhaság, de tetszik! Ki tudja, talán bejönne nekik. Ha nem… hát, zenélek egy jót.
– Ez a beszéd! Állj ki magadért! – Bianka belebokszol a vállamba, ám a vidámsága elhalványul. Visszanéz a gitárra, majd a csellómra, aztán vissza a gitárra.
Nekem is eszembe jut egy őrültség.
– Játssz velem te is!
– Mi? – Olyan riadt képet vág, mintha azt kértem volna tőle, hogy törje el a lábát.
– Játszunk együtt, hogy megmutasd te is, hogy tudsz gitározni, a tesóid meg bekaphatják.
Bianka elhúzódik, az ajkát harapdálja, és a gitárját nézi. Az arcára van írva a vívódás.
– Biztos vagy ebben, Patrik?
– A te ötleted volt. Duettezhetnénk. A cselló meg a gitár jól szól együtt, feltéve, ha rendesen játszanak mindkettőn.
– Hát jó, de segíts, kérlek!
– Nem tanulhatok meg helyetted gitározni.
– De ha téged hallgatlak, kedvem támad órákig gyakorolni.
Ezen muszáj nevetnem. Sosem akartam senkit bármire is késztetni.
– Inkább azt találjuk ki, mit játsszunk. – Előveszem a telómat, és megnyitom a Spotifyon a kedvenc zenéimet. – Mihez lenne kedved? Klasszikus, barokk, vagy valami feldolgozás?
– A Metallica, amit játszottál, egy feldolgozás volt? Nem teljesen ilyen az eredeti.
– Kicsit felturbóztam, ahogy nekem tetszett – vonok vállat. Nem nézek fel a kijelzőről.
– Kérhetek valamit?
Felpillantok Biankára. Várakozóan néz, szinte könyörgően, és ugyan nem akarom, de érzem, hogy bármit kér, igent fogok mondani. Legszívesebben fejbe vágnám magam.
– Írd át a kedvenc dalom csellóra és gitárra! – kéri.
– Mi az? – Utálom, de izgat a kihívás, ami elé állítani fog.
– The Sound of Silence.[2]
Elmosolyodom, és csak nézem az arcát. Mosolyog ő is, elpirul, de ezúttal nem fordul el.
– Az egy nagyon jó szám, nem olyan nehéz. Adj három napot, és meglesz a kotta.
Felragyog, még a mosolya is szélesebbé válik. Megbeszéljük, hogy pontosan mikor találkozunk legközelebb. A hol nem kérdés, a kedvenc titkos helyem már nem csak az enyém, és ezt már egyáltalán nem bánom. Együtt indulunk vissza a városba.
– De addig is, gyakorolj sokat, mindegy mit, csak játssz! – mondom Biankának, mielőtt elválnak útjaink. Az autók zaja megöli az erdő csendjét. – Zárd magadra az ajtót, és ne foglalkozz a tesóiddal!
– Úgy lesz, főnök! – Szalutál, és elszalad a buszmegálló irányába. A gitártok vidáman himbálózik a hátán.
***
Egész jól sikerült az átirat, legalábbis amikor először eljátszom Biankának, szokatlanul fényes lesz a tekintete, és észreveszem, hogy titokban megtörli a szemét. Aztán elé rakom a kottát, mire előjön belőle a riadt nyuszi, és legalább negyedórán keresztül kell győzködnöm, hogy képes lesz megtanulni. Remegő ujjakkal pengeti el az első ütemet, halkan, mintha varázslatot próbálna életre hívni a barlang homályában. Ezerszer jobban csinálja, mint a múltkor, hallatszik, hogy gyakorolt. A levelek sem rezdülnek, úgy hallgatják Bianka játékát.
– Egész jó volt – bólintok, amikor a végére ér. – Akkor most megint!
Összeszorítja a száját, miközben játszik. Teljesen belemerül a kottába meg a helyes akkordokba, nem hallja, amikor szólok hozzá, vagy próbálom kiigazítani a hangzást. Jó fél óra gyakorlás után magától ráérez az egészre, ujjai siklanak a fogólapon, és meglazul az egész tartása. Halkan csatlakozom hozzá. Rám mosolyog, mikor az első hangok összeérnek, én pedig visszamosolygok rá.
***
Nagyon ügyes és kitartó. Edzéseken nézem Biankát, és csak arra tudok gondolni, hogy milyen kecsesen gitározik. A szívéből játszik. Ritka tehetséges gátfutó, de hangszerrel a kezében lesz igazán önmaga. Két edzőkör között néha rám pillant, elmosolyodik, és tudom, hogy az erdőben töltött órák járnak az ő fejében is.
A közelgő koncertünk minden gondolatomat kitölti. Heteken át gyakoroljuk a dalt, hogy lenyűgözzük a családunkat. Iskola meg edzés után összeszedjük a hangszerünket, és sietünk a barlanghoz. Versenyezünk, de mindig ő nyer – neki könnyebb a fák között lavírozni a gitárjával.
– Akkor, most már előadhatjuk? – kérdezi Bianka egyszer, miközben ellenőrzi a húrok hangolását. Már majdnem profiként bánik a ritka hangszerével.
Langyos este elé nézünk, a levegő megtelik a levelek meg a virágok illatával. Egymás mellett ülünk a nagy kövön, ahol először láttam gitározni.
Megvonom a vállam. Nem árulom el neki, hogy már rég készen áll a produkciónk. Nem akarom, hogy véget érjen a titkos kalandunk. Halkan pengetem a cselló húrjait.
– Akár.
Egy könyök landol az oldalamban.
– Mi van, Patrik, beijedtél?
– Én? Ugyan, dehogy! Csak biztos akarok lenni benne, hogy nem tartasz a koncerttől.
– Elő akarom adni végre – jelenti ki határozottan. – Játsszuk el még egyszer! De… lehet egy kérésem?
– Vegyük lassabbra?
– Nem kell. Csak énekeld a szöveget, lécci!
Ránézek, állja a pillantásom, szeme némán kérlel. Mély levegőt veszek, orromat eltelíti a haja áfonyás illata. Lassan bólintok, majd kissé elfordulok, felteszem a vonót a húrokra. Bianka is elhelyezkedik a hátam mögött, és játszani kezd.
Nem remeg a kezem, mégis bizonytalanabbnak érzem a vonót az ujjaim között. Halkan énekelek, a szövegre figyelek, nehogy elrontsam.
Bianka váratlanul hozzásimul a hátamnak, mire forróság robban szét bennem, majdnem eltévesztem a hangokat, ám végül a melegség ellazít, és hátradőlök, hogy jobban érezzem Bianka testét.
Az utolsó versszak végén abbahagyja a játékot, egyedül fejezem be a dalt. Csendesen, alig érintve a húrokat, a hangok maguktól hagyják el a számat, messzire eresztem őket az alkonyatba.
– Ez… csodaszép volt – suttogja Bianka áhítattal. – Mint amikor a szél kergetőzik a fiatal levelek között. Ilyen lehet a csend hangja.
Megáll az idő, Bianka szavai visszahangoznak a fülemben. Lassan, nagyon lassan fordulok felé. Összekapcsolódik a tekintetünk. Tenyeremet az arcára csúsztatom, hüvelykujjammal megsimítom a piros ajkát, újra meg újra. Aztán megcsókolom.
A szája a legpuhább dolog, amit valaha éreztem. Eperízű, forró. Óvatosan kóstolgatom, ám ahogy visszacsókol, felbátorodom. Aznap már nem gyakorlunk többet.
***
– Elmehetnénk sétálni egyet az erdőbe, úgy, mint régen – mondom lazán.
Anya mosolyogva vajazza a kenyeret, apa meg felkapja a fejét a tabletjéből. Lefogadom, szívesebben maradna a gazdasági híreknél, a reggeli kávéja is kihűlt már.
– Honnan jött ez a… az ötlet? – kérdezi. El tudom képzelni, milyen jelzőt akart mondani.
– Edzésen mondták, hogy legyünk sokat a szabadban – füllentem. – Meg már kezd fájni a hátam a sok tanulástól. – Megtornáztatom a törzsem, a gerincem válaszul roppan egyet. Igyekszem szenvedő arcot vágni, mint aki tényleg a leckével töltötte a fél éjszakát, és nem a barátnőjével csetelt.
Barátnő, a gondolatra el kell rejtenem a vigyorom. Fura, hogy egy csók után máris a barátnőmként gondolok Biankára. Bár, ha pontosak akarunk lenni, sokkal több csók elcsattant tegnap, mint egy, főleg miután belemelegedtünk. Imádom az epret.
– Nem lesz edzés? – morog tovább apa.
– Nem, még van két hónap a városi versenyig.
– A matek? Legutóbb is négyötödöt kaptál.
– Kész a lecke, tanultam is. Majd csak a jövő hét után írunk.
– Hát, ha azt mondták… – vonja meg a vállát apa, aztán visszamerül a tabletjébe.
Anya azonnal pörögni kezd, letép egy jegyzetlapot a hűtőről, és nekifog listát készíteni.
– Reggel majd veszek valami péksütit, meg innivalót… – sorolja, és úgy ragyog, mintha megnyerte volna a lottó ötöst.
Stikában írok Biankának. Holnap délután koncert a fák alatt.
***
– Ez tényleg nagyon kellemes! – lelkendezik anya, és már vagy a milliomodik fényképet csinálja a lombok között átszűrődő fénypászmákról. Eleinte engem is állandóan odaállított, de aztán látott egy mókust, és azóta rájuk vadászik.
– Meddig megyünk még? – kérdezi apa. Úgy lépked a levelek között, mintha kutyaszart kerülgetne. – És miért jönnek azok utánunk?
Lopva hátrapillantok. Csak sejtem, hogy Bianka tesói meg anyukája lehet. Pont olyan az orruk, mint Biankának. Gondtalanul nevetgélnek, náluk nem olyan merev a levegő, mint az én családomban. Egy pillanatra elfog az irigység.
– Van itt egy tök jó hely – felelem apának. Elszakítom a gondolataimat Bianka családjáról, és segítek anyának átmászni a kidőlt fatörzsön. – Igazából, már ott is vagyunk.
A fák közül kiérve elénk tárul a barlang. A napsugarak pont a követ világítják meg, rajta Biankát, kezében a gitárral. Úgy ül ott, ahogyan én láttam meg pár hete, mint egy erdei tündér. Nagyot dobban a szívem. Egy pillanatra egymásra nézünk, még érzem a csókja epres ízét a számban. Reggel találkoztunk és odaadtam neki a csellómat, hogy hozza ki.
Bianka játszani kezd, pont akkor, amikor a családja mellénk ér. A halk dallamra azonnal abbamarad a nevetgélés.
Csak Biankát nézem, miközben odasétálok a kőhöz, felveszem a csellómat, és ellenőrzöm a hangolást, amilyen halkan és gyorsan csak tudom. Aztán becsatlakozom én is a dalba.
A hangok egymásba fonódnak, itt lebegnek körülöttünk, táncra kelnek, és elvesznek az éterben. Bianka háta megint hozzám simul, a szemem sarkából követem a keze játékát. Csak neki énekelek. Később, amikor megárad a zene, mint egy folyó eső után, becsatlakozik az énekbe, és fényesen csengő hangjától egy pillanatra elfelejtem, hol is vagyok. Olyan, mintha mindig ezt csináltuk volna. Ketten a földillatú erdőben, a homályos barlangban, a zene ölelésében.
Az utolsó sorokat megint hagyja, hogy egyedül énekeljem. A hangok hosszan visszhangoznak a fák között.
Bianka felé fordulok, lopva megsimítom a derekát, mire széles mosoly derül fel az arcán.
Kell pár perc, hogy a kis közönségünk magához térjen, de aztán Bianka tesói tapsolni meg éljenezni kezdenek, az anyukája pedig könnyes szemmel jön felénk.
– Azta, te mégis tudsz! – kiáltja valamelyik bátyja, és Bianka eltűnik a családja ölelésében. Jó neki.
Még vetek rájuk egy pillantást, aztán szaporán dobogó szívvel odasétálok anyához és apához. Az első futóversenyemen nem izgultam ennyire.
Úgy állnak ott, mint két szobor, arcuk kifejezéstelen.
– E miatt a marhaság miatt rontottál matekból? – kérdezi apa. – Elég a bohóckodásból! Megyünk haza, te pedig leülsz tanulni! – Azzal sarkon fordul, és elindul az erdőben.
Anya aggódva rám néz, aztán követi apát. Mintha az ég szakadna le. Lehajtom a fejem, és igyekszem mélyeket lélegezni, a talpam alatt zizegő fűre koncentrálni. Azt hittem… Milyen hülye voltam, hogy ebbe belementem!
Egy kéz simul az ökölbe zárt ujjaimra, és Bianka áfonyás illata meglegyint. Teljesen hozzám simul, fejét a vállamra hajtja. Ő volt az egyetlen jó az egészben.
Úgy döntök, még egy percig engedem magamnak, hogy kiélvezzem Bianka közelségét, aztán a szüleim után megyek. A csellót itt hagyom a barlangban, nem érdekel.
Gyorsan utolérem őket. Egymás mellett haladunk, de a szótlanság szakadékot vág közénk. Anya mintha szipogna, fejét mereven lehajtja.
Már majdnem visszaérünk a városba, amikor apa megtorpan és végigmér. Szinte hallom, miket fog a fejemhez vágni.
– Ki kell javítanod a matekot, világos? – kezdi, mire csak a szemem forgatom. – Első a suli, itt a nyakadon a felvételi.
– Még van egy évem! – kiáltom.
Váratlanul anya áll be közénk, mutatóujját apára szegezi.
– Igazad van abban, hogy nem lehet elég korán kezdeni a felkészülést az érettségire, de nem mondhatod, hogy nem tehetséges a fiunk. – Gyanúsan könnyes a szeme, amikor újra rám néz, de a szája mosolyog, és magához húz. – Elbűvölően játszottatok. Én nagyon büszke vagyok rád, kisfiam!
– Kösz, anyu! – suttogom.
Könnyebbnek érzem a lelkem.
[1] …és semmi más nem számít. (Angol)
[2] A csend hangja. (Angol, Simon and Garfunkel dal.)
A zene számomra is nagyon nagy jelentőséggel bír, így rögtön kedvet kaptam a történet elolvasásához 🙂 Tetszett, aranyos volt. Sajnáltam Patrikot az apja miatt, sajnos vannak ilyen szülők…