Tillman Gábor: És most mi lesz? – 1. részlet

Zsófi különleges lány.
Sosem voltam senkivel ennyire egy hullámhosszon, mint vele. Ki szoktuk találni egymás gondolatait, be szoktuk fejezni egymás mondatait, meg szoktak nevettetni a megjegyzései.
Egyszer a Balatonon nyaraltunk, és elmentünk egy sétarepülést reklámozó plakát mellett. Sosem repültem a tó felett, ezért a feliratnál ragadtam és az árakat tanulmányoztam. Zsófi utál repülni, ráadásul iszonyodik a madaraktól, de gondoltam, hogy megpróbálom tőrbe csalni:
– Elmehetnénk, ha van kedved – ártatlanul a plakátra mutattam.
– Tényleg, miért ne? – blöffölt. Megtanulta, hogy ha túl komolynak lát, akkor hülyeségen töröm a fejem.
– De mi lesz, ha baj történik a levegőben, és nem tudsz katapultálni?
– Akkor legfeljebb zsófipultálok – elintézett egy vállrándítással, aztán puszit nyomott a megrökönyödött képemre.
Amikor megismerkedtünk, hosszú estéken át beszélgettünk, a kedvenc filmjeinkről, kedvenc könyveinkről, és hogy milyen együtteseket hallgatunk. Érdekelték a zenéim, ezért a legközelebbi randink végén a táskám mélyére túrtam, hogy előkerítsem a személyre szabott, romantikus CD összeállításomat. Amíg matattam, Zsófi kíváncsi kiskutyaként nyújtogatta a nyakát a kezem után.
– Csak nem madárpókot hoztál? – kérdezte.
Sosem felejtem a közös pogácsasütéseinket. Többnyire rá szoktam hagyni a tésztagyúrást és a szaggatást, helyette inkább közvetítek („Zsófi profi játékos, figyeljük az elképesztő technikáját: rutinosan sodorja a tésztát, és micsoda formákat szaggat!”). A legjobb rész az, mikor a maradék pogácsából tengeri csillagot, mosolygó fejet, kisautót, vagy gombát formázhattam. A ropogós szívecske Zsófi specialitása, de közösen szoktuk elfogyasztani, miközben David Gray vagy a Noah and the Whale szól a háttérben.
Egy szellős, tavaszi estén elárulta, hogy sosem magányos. Akkor is beszél hozzám magában, mikor nem vagyok mellette. Akkor értettem meg, mennyire kivételesen szerencsés vagyok. Hátratűrtem selymes, fekete haját, beszívtam az illatát, elmerültem örökké mosolygó, barna szemében. Magamhoz öleltem, hogy érezze, mennyire szeretem.
Aztán elhagyott.

1.

Csatt!
Hétfő délelőtt tíz óra van, és az íróasztalom bal felén nyomtatott lapokból épült kupac kanyarog a neonfény felé. Innen nem látszik, de a papirosokon hosszú kódszámok sorakoznak: a megrendelések, amiket be kell vinnem a céges adatbázisba. Ezeket rendezgetem, ez a munkám része. Minden hétfő reggel kisimítom az ingem, meghúzom az övem, aztán a székembe ülök, hogy felvegyem a szélmalomharcot a kódokkal vagy a tört angolsággal levelező Jamesszel, a cég kínai központjának munkatársával.
Isti, a munkatársam, velem szemben ül, az íróasztalaink egymással határosak, a számítógépeink képernyői pont egymásnak háttal állnak, ezért oldalra kell hajolnom, ha jelezni szeretnék neki. Most épp könyökölve rágja a körmét. Ilyenkor vagy számol, vagy újabb úti célokat keres, ahová hosszú hétvégére viheti a barátnőjét. Minket is szokott hívni, mert még nem mondtam meg neki, hogy csak „én” vagyok, nincs többé „mi”.
Tőlem jobbra a Főnök egyik jobbkeze: a világ legundorítóbban nevető embere a körszakállát vakargatja, a súlya alatt nyikorog a gurulós irodai szék. Az egyik ügyféllel cseveg („Ha-ha-ha-ha! Hát persze! Ha-ha!”). Kettőnk között a legjobb barátja terpeszkedik, aki hangos szürcsöléssel egybekötött nyögéssel élvezi a sokadik délelőtti kávéját. A szőrös ujjával cirógatja a csészét, mintha egy kiskutya hasát vakargatná. Ő a Főnök másik jobbkeze.
– Áááh… – minden egyes elszürcsölt korty után kitágulnak az orrlyukai a nagy, kopaszodó fején. A kávéskanala csengettyűként csilingel, ahogy körbe-körbe-körbe szalad. – Valami gond van, Tolnay? Áááh…
– Nem, dehogy.
– Akkor mit bámulsz? Áááh…
Csatt!
Arrébb gurulok a székemmel, hajszálon múlik, hogy nem ütöm meg magam az utamat álló, vastag öltönyben. A Főnök mögöttem áll és számon kér:
– Magának nincs dolga, Gergely?
– De van. De épp…
– Feldolgozta a sanghaji rendelést?
– Hát, épp próbálok…
– Ne próbáljon. Ne lazsáljon. Beszéljen Wonggal, és küldjön másolatot, ha végzett. – A válltömése szinte felökleli a háttámlámat; aztán fogja a kalapját, és ebédelni megy. Isti felhúzott szemöldökkel kikukkant a képernyője mellett, de legyintek. Jobbról elégedett szürcsögés és kuncogás hallatszik.
A Főnök barlangja az ébenfa ajtó mögött rejtőzik. Az elmúlt fél évben túl sokszor vendégeskedtem odabent. Szembesített a lefelé ívelő teljesítménymutatóimmal, az elkevert vagy tévesen bevitt termékkódokat. Egyszer megjegyezte, hogy túl sápadt vagyok, és rákérdezett, hogy van-e valami amiről tudnia kellene. Semmiről sem kellett tudnia. A beszélgetés után magamra zártam a mosdóajtót, és bevettem a nyugtatómat.
Csatt!
– Oké… oké… Pussz, babuka, pussz. Pussz, pussz! – Az iroda közepén pálmalevelű szobanövények tompítják a terem túlfeléről érkező simogató suttogást. A levélkaréjokon túl bőrtámlák ringatóznak, arany hajszálak sejlenek fel, és ezüst műkörmök csavargatják a telefonzsinórt. Három szőke párka szövi a megkötött üzletek sorsát, az egyikük éppen telefonál. A szöszik térfele leginkább egy fodrászüzlethez hasonlít: az íróasztalukon fényes magazinok, napszemüvegek, élükre állított ajakápolók, egy drapp plüssmaci, mályvaszínű irattartók, ciklámen iratkapcsok, narancs olló mellett mandarinszínű ragasztó, türkiz ceruzahegyező, mentaszínű számológép, meggyvörös tolltartókban levendulaszínű tollak, sárgadinnyeszínű szövegkiemelők, gesztenye filcek, tengerzöld ceruzák, a monitorokon magentaszínű öntapadós cédulák. A negyedik munkatársuk Tamás, akit valamilyen rejtélyes módon a szöszik mellé száműzött az irodai bürokrácia, kapcsolattartó létére alig beszél. Leginkább a szürke irattartók mögé bújva kukucskál, és legtöbbször szinte láthatatlan.
Az egyik szöszi rózsaszín parfümfelhőt húzva, csípőre tett kézzel, divatbemutatóra emlékeztető járással áttipeg a világ legundorítóbban nevető emberéhez, megfordul, felvillantja hófehér mosolyát és tengerkék szemét, és csípőjével az asztalnak támaszkodik:
– Figyuzzatok!
– Miben segíthetek, kedvesem? – A világ legundorítóbban nevető embere hátralöki magát a székében, végigsimítja a haját.
Csatt!
– Holnap este vacsizunk a csajszikkal, ugye, jöttök?
– Ez nem lehet kérdés, ha-ha-ha-ha!
– Mit főztök? Áááh… – kérdi a kávészürcsölő.
– Tejszínes-gyümölcsös csirkemell lesz.
– Szeretem a csirkemellet, ha-ha!
Csatt!
– Akkor jöttök?
– Ott leszünk. Áááh…
– Szuper! Isti, ti is gyertek Évivel!
A szöszi majdnem sarkon fordul, de aztán eszébe jut valami:
– És… te is jöhetsz, Gergő – mondja, miközben a mögöttem ketyegő faliórát nézi. – Ha akarsz.
– Hmm. Meglátom, hogy alakul a holnapom.
Csatt!
Kösz, de nem. Semmi kedvem ezzel a társasággal elrontani a holnap estémet. Nagyjából tudom, mi fog történni. Túlízesített, bonyolult ételek, egzotikus (értsd: túl keserű vagy túl édes) fűszerek, rengeteg méregdrága bor, amit sajnálnék meginni. A szöszik fodros-csipkés, kivágott estélyikbe bújnak, a felismerhetetlenségig kisminkelik magukat, a hajukból pedig buta masnikat kötnek a fejükre. Előkerülnek a hallgathatatlan jazz CD-k, amiket a társaság utál, de túl sznobok ahhoz, hogy bevallják. (Komolyan, miért csapja be magát az, akinek a Flo Rida Good Feeling a kedvenc száma, előtte meg az Umbrella-t dúdolta reggeltől-estig?) Plusz az egész este tekergő szaxofonfutamoktól csak a legerősebbekre nem tör rá a hányinger, amit megint senki sem vall be. A legutóbb Tamás sápadt el a szokásosnál jobban, de nem mondott semmit. Akkor derült ki, hogy a szervezete nem bírta a fokhagymás-chillis-citromfüves-kókusztejes curryt, mikor végre sorra kerültem utána a vécében. Persze az odabent történtekért a többiek engem gyanúsítanak, Tamás pedig mélyen hallgat.
Ha mindez nem lenne elég, a társalgás általában felveszi a munkahelyen hagyott fonalakat. Kibeszélik az aktuális megrendeléseket, a félbehagyott szerződéseket, a futó projekteket. Tizenegy után a világ legundorítóbban nevető embere részegen visszavonul a fürdőszobába. Ezután általában az egyik szöszi szintén rosszul lesz és felszívódik. A kávészürcsölő igazi lovag módjára, úti céltól függetlenül szívesen hív közös taxit valamelyik szöszinek, mielőtt otthon a hitvesi ágy melegébe bújna. Éjjel a tükör előtt, jó pár liter szénsavmentes ásványvíz után, fekete táskákkal a szemem alatt, megígértetem magammal, hogy soha többet nem veszek részt ezekben a közös programokban. Holnap végre betarthatom az ígéretem. Szerencsére a Főnök két jobbkeze időben a segítségemre siet:
– Tolnainak még dolga van a kínaiakkal. Áááh…
– Így van, ha-ha-ha-ha!
Csatt!
– De majd csomagolunk neki, áááh…
– Hadd legyen jó napja, ha-ha!
Csatt!
A kávészürcsölő az asztalra csapja a kanalát:
– Nem akarod befejezni, Tolnai? Nem tudunk tőled dolgozni.
Csatt!
– Mindjárt végzek – suttogom. A tűzőgéppel előbb a maroknyi kósza papirosra mutatok, aztán rá. Az égig érő iratokat kapcsozom, hiszen ez a munkám része. Csatt! Közben azt képzelem, hogy a világ legundorítóbban nevető emberének a nyakkendője van alatta. Csatt! A kávészürcsölő mandzsettás ingujja. Csatt! Egy körszakáll. Csatt! Egy kopasz fej. Csatt! Csatt!
Kész vagyok.
A buszmegálló füstös és szomorú. Két munkaruhás férfi lassúsági versenyben tüdőzi le az utolsó cigit a műszak végén. Néhány vastag szemüveges, tömött reklámszatyros nagymama várja az öt-tizennyolcas megváltást. Isti rágóval kínál, de nem kérek. Indulás előtt, a mosdóban bevettem egy nyugtatót, az kitart hazáig.
Utálom a hétfőket.

2.

A gép előtt könyökölök. Azon gondolkozom, hogy miért szúrok ki magammal. Ellököm a székem az asztaltól, nyújtózkodom, lenyelem az ásítást. A többiek a hétfő délutáni pihenőjüket tartják az irodában. A Főnök sziluettje újságot olvas a besötétített ablakok mögött, a kávészürcsölő és a világ legundorítóbban nevető embere a titkos nyelvükön társalognak a konyhában. (– Áááh… – Ha-ha! – Áááh… – Ha-ha-ha! – Áááh… – Ha-ha-ha!) A túloldalon az egyik szöszi a székén térdel, a tűsarkúját ringatja a lábfején. A többiekkel egy vaskos divatkatalógus fölé könyökölnek mélyen dekoltált kosztümjeikben, közben a miniszoknyákból kibújó, hosszú lábaikat hintáztatják a levegőben. Az izgatott sutyorgásból ítélve egy soha vissza nem térő leárazás küszöbén állunk. Tamás a fénymásolónak támaszkodik, ábrándozva tanulmányozza a szöszik fényes újságlaphoz ragadt ujjait. Isti az íróasztalom túlfelén bújja a gépét. A szeme fel-alá jár, néha kattint az egerével. Ilyenkor netes úti beszámolókat olvas. Észreveszi, hogy figyelem. Áthajol a képernyője mellett:
– Tudtad, hogy az indiai autópályán bármikor átzúghat előtted egy zebracsorda? Ez aztán nem semmi!
– Hmm.
– Hogy haladsz?
– Hát, elég lassan.
Visszagurulok az asztalhoz, megpaskolom a pöffeszkedő papírkupacot. A megrendelések délelőtt óta változatlanul félkészen meredeznek az ég felé, estére valószínűleg megdöntik a Tádzs Mahal magasságát. A gépen a tenyérbe mászó gyerek képeire kattintok. Ma nem megy a munka, de ennek több oka van.
Az egyik, hogy órák óta a tenyérbe mászó gyerek után szaglászom. Többször megnéztem a profilját, hogy merre kirándult mostanában, vagy milyen vicces üzeneteket küldött a csajának. A feltöltött képektől kerülget a hányinger, mégsem tudom megállni, hogy ne nézzem meg azokat. Állandóan a csajával fényképezkedik. Hol a horvát tengerparton kenegetik egymás hátát, hol máltai kőépületek előtt dörgölőznek egymáshoz, hol görög oszlopoknak dőlve menőznek napszemüvegben, hol a spanyol tengerparton szaladnak kézen fogva a sirályok között. Aztán szülinapos képeken vigyorognak a torta felett, mintha fogkrémet reklámoznának. A „Barátokkal” albumban tejfölös képű, kopasz, langaléta fickók mellett pózolnak, meg körben állva cigiznek a sötétben. A legújabb mappa címe „Kirándulás”. Béna képek, saját magukat fényképezik szemből, a tenyérbe mászó gyerek a csaját fogdossa, akiről legalább húsz kép van, ahogy a patakparton ugrál, a fákat simogatja, vagy művészien szagolgatja a virágokat. Rákattintok az egyik fekete-fehér művészfotóra, hogy jobban lássam. Angol címet adott neki a tenyérbe mászó gyerek: „Kissing my Angel”. Az angyalkájával egy víz fölé hajló szomorúfűz gyökerének tövében guggolnak. Gyengéden ölelkeznek, behunyt szemmel csőröznek. Undorító, szinte látszik, ahogy szívják a nyálat.
A képernyőm alján üzenet jelenik meg.
Clark Kent: Összeszedtem néhány infót a reinkarnációról. Érdekel?
gergo: Nem, kösz. Épp dolgozom.
Clark Kent: Ezt figyeld. Az életünkben minden jelentős fordulópontot előre eltervez a lelkünk a születésünk előtt. A reinkarnáció véges folyamat, aminek célja, hogy a lélek fejlődjön. A fiatal lélek tapasztalatlan, ezért nagyobb a valószínűséggel követ el karmikus hibákat.
gergo: Hmm.
Tehát nem kell aggódnom. A tenyérbe mászó gyereket meg a többi pofont mind én akartam a születésem előtt. Na persze. Zsoltit időtlen idők óta ismerem, mégis mindennap meglep valami őrültséggel. Adatokat gyűjt a jetiről vagy a skót kastélyok kísérteteiről, hosszú leírásokat küld az ördögűzésről, vagy arról, hogy a tibeti szerzetesek úgy építkeznek, hogy bizonyos hangfrekvenciákkal óriási kőtömböket mozgatnak, és az atlantisziak az idegenektől kapták a szükséges technológiát, hogy létrehozzák virágzó civilizációjukat. Legutóbb megsértődött, mert a rejtélyes dél-amerikai lényről, a Chupacabráról készült filmbizonyítékot lekamuztam. Eredeti foglalkozását tekintve programozó, de gyakran az az érzésem, hogy a munkaidejében az új, furcsa haverjával, Danival egész nap az internet rejtett zugaiban turkálnak a legelképesztőbb rejtélyek (értsd: marhaságok) után. Hiába mondom neki, hogy attól nem lesz belőle Mulder ügynök, hogy állandóan titokzatos videókat néz.
Clark Kent: Jók, mi? Danival azon gondolkodunk, hogy kik voltunk előző életünkben.
gergo: És mire jutottatok?
Clark Kent: Személy szerint annak örülnék, ha előző életemben egy meteoresőben érkeztem volna egy idegen bolygóról. És lettek volna szuperképességeim.
gergo: Aha…
Clark Kent: Dani azt reméli, hogy gazdag iparmágnás volt, mint Norman Osborn.
gergo: Nem tudom, ki az.
Clark Kent: Akkor nem segíthetek.
gergo: Nem baj.
Clark Kent: Pókember? Zöld Manó? Este megyünk csajozni. Jössz?
gergo: Majd Danival elmentek kettesben. Olyan szépen egymásra találtatok. Minek zavarnék?
Clark Kent: Féltékeny vagy?
gergo: Dehogy! Csak túl sokat lógsz vele. Többet tud a tibeti szerzetesekről meg a reinkarnációról, mint én.
Clark Kent: Ez hülyeség. Dani is azt üzeni, hogy hülyeség. Nem tud többet a reinkarnációról. A térenergetikáról pedig nem is hallott, te meg szakértőnek számítasz. Azt üzeni, hogy ne legyél féltékeny.
gergo: Honnan tudja, hogy miről beszélünk?
Clark Kent: Itt ül mellettem, olvassa, amit írsz. Üdvözöl.
Ettől kikészülök: Dani azt üzeni, Dani ezt üzeni, Zsolti új haverja borzasztóan irritáló, mindenhol ott ólálkodik. Nemrég Zsolti megnézette velem az első három Halálos fegyvert, akkor is mellettünk gubbasztott a pulóverében és a szemüvegében, plusz mindenbe beledumált. Kijelentette, hogy az első részben, mikor Mel Gibsont kikötözve árammal rázzák a gonoszok, bele kellett volna halnia neki is meg a gonoszoknak is. És szerinte a székhez kötözött Danny Glovernek el kellett volna ájulnia a fájdalomtól, mikor sebeibe azt a rengeteg sót dörzsölik, merthogy azt senki sem bírná ki. Őszintén, kit érdekel?
Clark Kent: Szóval jössz este?
gergo: Nem hiszem. Más dolgom lesz.
Clark Kent: Haha. Múlt héten is más dolgod volt? Meg azelőtt is?
gergo: Bocs, de most dolgoznom kell.
Nincs sok kedvem a Zsolti‒Dani duóval csajozni menni. Különben sem hiszem, hogy a szerelemre éhes lányokat a Chupacabra vagy a Kheopsz-piramis rejtélye bűvölné el. Majd talán egyszer megkérdezem a tenyérbe mászó gyerektől, hogy mi az igazi romantika titka.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.7/10 (25 votes cast)
15 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Gratulálok a továbbjutáshoz! Láthatóan tudsz írni, humort és realizmust csempészni a szövegbe anélkül, hogy túl csépelté váljon. Nekem két dolog jött be kevésbé, az egyik a kezdőmondat, mely nem igazán azt a hangulatot kelti, melyet ettől a részlettől végül kaptam. A másik a főszereplő erős sanyarúsága. Az ilyesmi nagyon hamar el tudja üldözni az olvasót, vigyázni kell vele. A műfajban még nem vagyok biztos, de várom a folytatást, sok sikert!

  2. Felemás érzést hagyott maga után ez a részlet. Egyrészt nagyon könnyen olvasható, gördülékenyek a mondatok, mint egy jól bejáratott forgós szék. Másrészt viszont a jelenet számomra nem szólt semmiről, csak átlagos, ámde kétdimenziós irodistákról, akik egy-egy tulajdonságnak látszó szokással rendelkeznek, akikkel nem történik semmi. Valamint egy szörnyen szürke, ráadásul menthetetlenül szerelmes férfiról, aki képtelen leszállni az exéről, ráadásul idegesítő, IQ-negatív barátai vannak.
    Egyfelől szeretném tovább olvasni, hátha történik is valami a későbbiekben, ami kirángat minket ebből a zavaros, szürke, a világ szennyét összegyűjtő pocsolyából. Másfelől tartok tőle, hogy ez nem történik meg, és továbbra is olyan érzésem lesz, mintha egy drága, minőségi, frissen főtt kávéba romlott tejet töltöttem volna.

  3. Kedves Gábor!
    Gratulálok a kikerüléshez! Személy szerint nekem nem igazán tetszett, de talán ez azért van, mert a téma nem keltette fel az érdeklődésemet. Ki a célközönséged? Lehet, hogy tévesen értelmezem a művedet, de nekem olyan Ízek, imák, szerelmek férfi módra- írásnak tűnik. (Találd meg önmagadat a szerelmed nélkül, vagy talán hogyan szerezd vissza a nőt?)
    A leírásod alapján én is elég unalmasnak találtam a főhős hétfőjét, gyanítom, ez volt a cél. Jól sikerült érzékeltetned, hogy a főszereplő nyomorultul érzi magát, sajnálom is, de annyira nem, hogy együtt tudjak érezni vele. Talán a történeted további részében tesz valamit magáért, amivel majd kivívja, hogy az olvasó érdeklődjön az élete iránt.
    Sok pedagógus mondja, hogy a XXI, század olvasója inkább a filmszerű könyveket kedveli, és kell nekik az akció, a pörgős történet. Én is ezek közé az olvasók közé tartozom, nekem egy kicsit sok volt a lelkizés már az elején. Azt hiszem, jobban tetszene, ha mondjuk egy kellemetlen szituációba kerülne a főnökével, vagy valami vicces dolog történne vele hétfőn, és a reakciójából megtudhatnánk, hogy milyen ember is ő valójában. Egy pörgősebb bevezetés után szívesebben olvasnék a lelki dolgairól. Mindenesetre sok sikert kívánok neked, és remélem, a hősöd megtalálja a boldogságot!

  4. Szerintem jól sikerült indítás. Kis mesélgetés, a főszereplő bemutatkozik, a háttér felvillan, sőt, sok mindent megtudunk. Azután, amikor már éppen beleunnánk a mértékletesen romantikus szövegbe, váratlanul megkapjuk az orrbaverést, rövid, drámai mondatban: „aztán elhagyott”. Szerintem így kell ezt.
    A következő, első fejezetben kissé hamarább untam meg a háttér tanulmányozását, a két részen át húzódó meskete együtt nekem már sok. Valami cselekményre vágytam. A lányok íróasztalának írástechnikai gyakorlatként felfogható leírása számomra tényleg a tankönyvszerű feladatot idézte. (Most a leírásokat fogjuk gyakorolni. Írjátok le a tegnap látott íróasztalt mindenre figyelve.) Kevéssel utána következik a párbeszéd gyakorlat. Kicsit üresjáratnak érzem. Bevallom, egy idő után átkapcsoltam gyorsolvasásos módszerre, kötelességszerűen követtem egyszerre három sort, így nagyjából tudtam, hogy még mindig nem érdemes figyelnem. A fészbukozós résznél kezdem magam úgy érezni, mintha mások tündibündi képeit nézegetném a Fészen, és rá is tekerek. Remélem, nem hagytam ki semmit. Pörgetek… és ott a lap alja. Nem úgy, mint a FB-n Ott mindig van még tovább.
    Amennyire megfogott a kezdés, annyira nem tetszett a folytatás. Mesterkéltnek tartom, de ez lehet az én egyéni problémám. Bizonyára lesznek, akiknek a gördülékeny mondatok a kedvére lesznek. Engem is zavarnak a döcögős szóösszetételek, de ha a szabályos szórend és tökéletes ragozás (Bocsi, ha nem így van azt csak az egéren elhelyezett görgő miatt nem vettem észre) nem mond semmit, az valamivel jobban zavar.

  5. Kedves Gábor!

    A regényrészletet olvasva vegyesek az érzéseim. Van, ami nagyon tetszett, és van, amit erőteljesen csiszolnék.

    A bevezetőben a fogalmazás nekem nem volt az igazi. Már a felütésben és később is innen-onnan folyamatosan felbukkant a „szoktam”, „szoktuk”, zavaró volt a szóismétlés, és kissé sablonosnak éreztem. A „zsófipultálás” erőltetett poén volt, oda valami frappánsabbat kellene kitalálni. A pogácsasütés leírása viszont nagyon hangulatos volt, egy aranyos, szívmelengető, de nem nyálas jelenet, ami megmutatja a szereplők közötti kötődést, ilyenből kellene még többet beleírni.

    Néhány baki és tipp:
    „A legjobb rész az, mikor a maradék pogácsából tengeri csillagot, mosolygó fejet, kisautót, vagy gombát formázhattam” – a mondat eleje jelen, a vége múlt, ez nem stimmel. Esetleg lehetne: „A legjobban azt a részét szerettem, amikor a maradék …”
    „mennyire kivételesen szerencsés vagyok” – MILYEN kivételesen szerencsés vagyok.
    „Hátratűrtem selymes, fekete haját” – itt inkább „hátrasimítottam” a megfelelő szó, betűrni inget és pólót szokást, vagy valamit valamibe.

    Úgy érzem, kicsit lehetett volna kerekebb, hosszabb a bevezetés, Zsófiról többet is szívesen megtudtam volna, ha már azzal indult a történet, hogy ő egy különleges lány.

    Az 1. rész már sokkal jobban tetszett, ott már láttam, hogy bőven van humorod. Haha – áhh – csatt – csatt… Adtál egy nagyon jó ritmust, és mivel az elején nem tudtam, mi az a csatt, már vártam, hogy mikor kerül ki végre.

    Gergő karaktere emlékeztet a valami Amerika Várnai Andrására. Melankolikus, a mókuskerékben küszködő, önbizalom hiányos emberke, akinek reményeim szerint a történetben majd fenekestül felfordul az élete, és olyanokat tesz, hogy magát is meglepi 😛

    Baki és javítás:
    „Szembesített a lefelé ívelő teljesítménymutatóimmal, az elkevert vagy tévesen bevitt termékkódokat” – termékkódokKAL

    A 2. részben apró adalékokkal erősítetted a karakter jellemábrázolását (pl. „gergo” csupa kisbetűvel, ékezet nélkül chat-el), ez tetszett, mert nem szájbarágósan írtad le, hogy Gergő ilyen én ilyen, hanem fokozatosan csempészted be az infókat, itt látszik az íráson a tudatosság.

    Összességében véve ez az első részlet még nem igazán fogott meg. Nem tudtam meg, miről fog szólni a történet, mi lesz a gerince, de voltak benne nagyon jópofa részek is (pl. a szöszik minden színben pompázó íróasztalának leírása), amik ha a későbbiekben túlsúlyba kerülnének, és emellett több lenne az akció, szívesen elolvasnám a regényedet. 😉

    Gratulálok a kikerüléshez, és további sok sikert kívánok!

    Üdv,
    Judit

  6. Már az első mondat elrettentett. De azért elszántam magam és továbbolvastam. Aztán jött a zsófipultálás, ami nagyon olcsó poén, aztán a madárpók (mintha azt csak úgy elő lehetne venni egy táskából. A bevezetés mégis viszonylag jó lett.
    Aztán jött az első rész és csatt-ok. Engem zavart. Nem kellenek azok oda.
    Az igeidő egyeztetés, néha a rossz szóhasználat… De ezekről már más is írt, nem is fejtem ki.
    Jó lett volna ha többet látok bele a főszereplő fejébe, nem igazán került közel hozzám. Engem nagyon idegesített, hogy ennyire negatív. Értem én, hétfő van, meg elhagyták, de ennyire ne legyen már negatív. Zsófiról sem tudunk meg túl sokat, a szivecskés pogácsasütésben jó, max. annyit. Bár nem vagyok szőke, engem kicsit zavart a szőke nős rész, kicsit ledegradálónak találtam. És kérdezem, hogy milyen az a rózsaszín parfümfelhő?
    Aztán jött a második rész, be kell, hogy valljam, néha ugrottam a sorokat, mert kicsit eluntam a beszélgetést.
    Nagyon sajnálom, de nekem nagyon nem tetszett. Nem hiszem, hogy ha felkerül a folytatás, akkor azt is elolvasom.
    Ennyiből arra sem jöttem rá, hogy vajon ki lehet a célközönség?
    Ennek ellenére gratulálok a továbbjutáshoz és további sok sikert kívánok!

  7. Kíváncsian várom, hogy romantikus regény, vagy társadalomkritika kerekedik-e belőle (esetleg valami más).
    Nem tudom miért, de a Harcosok klubja jutott eszembe folyamatosan. Pedig az alapprobléma teljesen más (talán a karakter kisugárzása).
    Tőled is szívesen olvasnék második részletet (bár én eddig mindenkitől 😛 ).

  8. A kezdés nekem nagyon tetszett, és bár a többieknek nem jött be, én jót mosolyogtam a zsófipultálás viccen 🙂 A lezárás, hogy végül elhagyta a lány szintén jó volt.
    Amennyire tetszett az eleje sajnos annyira untam a folytatást. Az a gond, hogy amellett, hogy semmi sem történik, nem halad előre a cselekmény és számomra semmi lényeges információt sem tartalmazott.
    Ennek ellenére, ha kikerül a folytatás elfogom olvasni, mert kíváncsi vagyok merre fog haladni a történet.
    Gratulálok a kikerüléshez és sok sikert a továbbiakban!

  9. Kedves Olvasók! Köszönöm a hozzászólásokat! Akit nem hozott lázba, remélem, talál magának tetsző szöveget még itt. Akinek tetszett, azt megnyugtathatom, hogy a folytatás még jobb 🙂 Szép estét!

  10. Sokan említették már a kezdőmondatot. Nekem az egész bevezető résszel bajom volt, bár nyilván nem véletlenül került bele, főleg ha ez az egyik oka főhősünk állapotának. Bár én akkor is kihagynám, vagy máshogy, máskor tálalnám a szitut Zsófival és a szakításról. Bár a pogácsás rész tényleg aranyos volt. 😀
    A sok csatt először idegesített, főleg ,mert nem tudtam, mire véljem, de amikor kiderült, mi az, jót mosolyogtam.
    A leírások szépek, a karakterábrázolások szintúgy. Bár a két „jobbkéz” pasi idegesített, és valahogy a tenyerem viszketett tőlük. 😀 De a tálalás jó volt. Nem írtad le kerek-perec, hogy unszimpatikusak, mégis azokká váltak (számomra legalábbis).
    Sajnos ebből a kicsi részletből én nem jöttem rá, mégis miféle művel lesz a továbbiakban dolgunk, de remélem, hogy főhősünk depis hangulata nem kíséri végig az egész könyvet, mert akkor tényleg lehangoló lesz. Örülnék, ha kiderülne, hogy egy humoros burleszk az egész, burkolt társadalomkritikával fűszerezve.

  11. Nekem eddig nagyon tetszik, nem gondoltam volna, hogy egy unalmas irodai munkahely is lehet ilyen vicces! 🙂
    Még a sok „csatt” is nevetésre késztetett, nem is beszélve a tenyérbemászó gyerekről a barátnőjével, mert sajnos, sajnos sok ilyen alak van, és nekem is elég undorító az összes, de ez csak az én magánvéleményem.

    Gratulálok a kikerüléshez, tovább fogom olvasni, ha lesz rá lehetőségem! 🙂

  12. Kedves Gábor!

    Igazából nem tudom, pontosan mit gondoljak a részletről, és hogy hová fog vezetni. Valahogy nem tudom hová tenni.

    Ami tetszett, az a stílus meg a humor, ahogy leírod egy átlag irodai munkahely légkörét. A főszereplődet viszont nem tudom hova tenni, se megkedvelni nem tudtam, se utálni. Közömbös volt számomra, ahogy maga a részlet is.

    Üdv: JT

  13. Szia! Szerintem is jól olvastatja magát, s egyáltalán nem unalmas, mintha vki írt volna ilyesmit… Még tényleg bármi lehet belőle. A felvezetős-Zsófiát felvillantó rész kicsit sablonos, ezt is írta már vki, de még ez is belefér. Én biztos elolvasom a folytatását!

  14. Kedves Tillman Gábor!
    Gratulálok a gördülékeny íráshoz! Az elején, a Zsófis rész döcögött a szóismétléseken, a hamis románc végén a csattanó valóban csattam, szép hatás, ugyanakkor veszélyes 🙂 – a fülszöveg ezt kivédheti. A folytatás stílusjegyei sokkal összeszedettebbnek tűntek. A hangulatot szépen átadja, és Gergő valóban egy sajnálatra méltó „kisember”, akinek a környezetében is túlhangsúlyozott klisék mozognak. (Az állandósult minősítő jelzős megnevezések nyomatékosítanak, és monotonizálnak, aminek lett hangulata, de ez idővel visszájára fog fordulni.)
    A részletben nem mutatsz olyan különlegességet, amiért Gergő érdekes lehet a következő ~300 oldalon. Nem tudtam meg, hogy miért akarjam elolvasni a folytatást. Úgyhogy arra jutottam nem nekem szól.
    A kíváncsiságomat az foglalkoztatja kiknek szánod a művet, és mi is a valódi műfaj, történet. Hátha megtudjuk 🙂
    Sok sikert a továbbiakban!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük