Tillman Gábor: És most mi lesz? – 2. részlet

Első rész

Biztos olcsó kifogásnak tűnik, hogy nem érek rá, de a mai estére valóban van igazolásom. Szabinával találkozom, aki a legutóbbi szakítása romjait takarítja sok-sok könnyáztatta zsebkendővel. Segítenem kell rajta, hiszen ő is rengeteget tett értem, mikor kiderült Zsófi románca a tenyérbe mászó gyerekkel. Szabinának nehéz dolga volt, mert Zsófin keresztül ismertem meg, és mindkettőnkkel jóban volt. Ennek ellenére nem állt egyikünk pártjára sem, aztán mikor látta, mennyire nyomorultul vagyok, megpróbált felvidítani. A legaranyosabb próbálkozása az volt – bármilyen bugyután hangzik –, hogy jó darabig minden hétvégén megnézette velem a Gyalog galoppot. Egy csomót tudnék idézni belőle, annyiszor láttam. Szabina szerint Sir Galahad vagyok, az érintetlen, szerintem meg inkább Sir Tolnay, a szerencsétlen. Szabinát néha megszámlálhatatlan futó kapcsolata miatt csak csúnya, rossz Ess nekinek becézem. Ezeken jót szoktunk röhögni – vagyis főleg én, mivel neki nem túlzottan tetszik, hogy egy nimfomán karakterrel azonosítom, mikor csupán az igazit keresi.

Az egyik ilyen igazit, vagy ha úgy tetszik, „Az Igazit” egyébként Márknak hívták, aki állítólag egyszerre volt gyengéd, jó humorú, mégis ellenállhatatlanul vagány. Mivel sosem találkoztam vele, ezért ezt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom. Arról Szabina viszont nem nyilatkozik, hogy akkor miért nincsenek együtt, ezért inkább nem firtatom.

Amióta Márkkal szétköltöztek, Szabina különböző lányokkal lakik albérletben, vagy, ahogy ő hívja, anarcho-szindikalista közösségben. Jelenleg Bogi a lakótársa, egy nagyszájú, fiús külsejű lány, aki folyamatosan bulizik. Ma este megint oda igyekezett, amikor a lépcsőfordulóban összefutottunk. Oldalba bökött, hogy a páciensem odafent nagyon vár, felnevetett, majd elviharzott.

Azóta Szabina szobájában ténfergek a meghitt lámpafény körül. Szeretnék rajta segíteni, hogy viszonozzam a kedvességét, de nem nagyon tudom, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Végigfogdostam az összes plüssállatát, először tornasorba rendeztem őket: a piros, széles szájú egérke lett az utolsó. Aztán az emberre való veszély alapján kerültek sorba: az első helyen Tigris végzett a Micimackóból, a második a talpán „Hug me!” feliratot viselő medve lett. Ennyi, kifogytam az ötletekből. Jobb híján Szabina falra aggatott fényképeit nézegetem. Az egyik képen átölel egy marcona lovagi páncélt, egy másikon tárt karokkal élvezi az olasz tengerpartot ‒ gesztenyebarna haja lobog a szélben, sugárzik a boldogságtól ‒, itt meg cuki mókusok közt guggol.

Gyűrött zsebkendőjével megtörli kipirosodott orrát, aztán a szemetesben fehérlő kupac tetejére dobja, és készenlétbe helyez egy újat. Máskor huncut, barna szemi feldagadtak a sok könnytől, az ajkát mintha ólomsúlyok húznák kétoldalt. Fésületlen haját újra meg újra a füle mögé tűri, megigazítja a lábára tekert takarót.

– A csodálatos az, hogy egyáltalán nem fáj – szipog. – Ebből tudom, hogy elkezdődött.

– Tényleg? Hogy érted, hogy elkezdődött?

– A gyógyulás. Már nem érdekel annyira Peti.

– Hmm – átfutom a könyvespolcon sorakozó könyveket. A teljes Harry Potter, a teljes Alkonyat, az Alkimista Coelhótól, de sehol egy Hemingway. Mindesetre ez megmagyarázza, hogy miért ennyire reménytelenül romantikus. – Remélem, hogy tényleg így van, és hamar túlleszel rajta.

– Túlleszek. Olyan lúzer, szakítani sem tud rendesen.

– Hogy érted?

– Mondtam neki, hogy néha elbizonytalanodom kettőnket illetően, mert nem gondolkodik előre, semmilyen elképzelése sincs a jövőről, ezért feldobtam, hogy inkább hagyjuk az egészet.

– Mire ő?

– Rávágta, hogy oké.

– Ennyi? – A kezemben megakad a Coelho.

– Ugye? Ahelyett hogy jött volna a szokásos pasidumával, hogy próbáljuk meg újra, vagy megígért volna valamit, egyszerűen rám hagyta.

– Hmm. De nem ezt akartad?

– Gergő! Én lány vagyok! Még szép, hogy nem! Azt szerettem volna elérni, hogy jobb legyen a kapcsolatunk, hogy legyen célja.

– Hmm. Akkor ez amolyan női praktika.

– Hát persze! Hogy kirángassam magunkat ebből a nihilből. Erre annyit mond, hogy oké. Annyira bírtam, hogy nem unalmas, mint a többi pasi. – Újabb özönvíz homályosítja el a tekintetét, kapkodva veszi a levegőt, kifújja az orrát. Feszengek. Nem nagyon tudom, mit kell ilyenkor csinálni. Jobb híján megsimogatom a vállát.

– Sajnálom. Biztos nem nagy vigasz, de legalább megedződsz. A következő szakításnál majd csak egy százas papírzsepi csomagot használsz el, aztán az utána következőt kiröhögöd, aztán a következő után következőt frankón kidobhatod, az első randi után. Mit szólsz? Meglátod, hamar belejössz, Ess neki.

– Hülye. Egy darabig nem akarok pasikról hallani.

Az ölébe hajítom a tigrist. Azért csak kicsikartam belőle egy halvány mosolyt. Mély levegőt vesz. Megtörli az orrát. A barna szemek rám világítanak: – Na és te hogy vagy?

– Hogy érted?

– Zsófit? Hogy bírod?

Megpiszkálom a medve gombszemeit. „Hug me!”

Éppen a hétfői levelezésembe bambulok. A Főnök most nincs az irodában, ezért hozzá sem nyúltam az asztalomon tornyosuló termékkódokhoz. Minél később jön vissza, annál nagyobb az esélyem, hogy a papírkupacom magasabb legyen, mint a Kheopsz piramis (138 méter, rákerestem a neten). Nyugtató helyett rágózom, ami idegesíti a világ legundorítóbban nevető emberét és a kávészürcsölőt. Nem mondják, de érzem a beszélgetésükből, hogy zavarom őket. Csak úgy lüktetnek az erek a húsos nyakukon.

A túloldalon felújonganak a szöszik. Az egyikük a katalógusra bök, tapsikol örömében:

– Figyuzzatok, ha ilyen fazon van pinkben, akkor meglepem vele magam.

– Az biztos, hogy a pasik teljesen megőrülnek az ilyesmiért – helyesel a másik.

– Szerintetek tetszene a Babukámnak?

– El fog tőle ájulni a párod, ez tuti!

Tamás a fénymásoló és a képernyője közti fedezékből lesi a szösziket. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, aztán elkapjuk a fejünket. Eddig tartott a bensőséges viszonyunk. A monitorom mögött Isti vasalt ingben, simára borotválkozva kattintgat az egerével. Ha nem tudnám, hogy meglepetés kirándulást szervez a barátnőjének, azt hinném, hogy az iroda példamutató dolgozója.

Vissza a levelekhez. Adatigénylések a partnercégektől, meg persze James Wong borzasztó angolsággal megírt levelei Kínából. (Sosem találkoztam vele, a belső kommunikációs rendszer szerint a teljes neve egyébként James Wong, de a vezetékneve miatt nem a „nők bálványa”, James Dean jut róla eszembe, hanem inkább kiálló fogú, ferde szemű Jackie Channek képzelem.) Mindig eszembe juttatja Zsófi vicces üzenetét, amiben Angliába keveredett vendégmunkásokat megszégyenítő módon üdvözölt. Ráadásul rikító piros, kék, sárga, zöld színekkel írta, és mindenféle stílusokat használt, amitől pszichedelikus káosz lett az egész. Valami ilyesmi: Welcome itt, I like izé, hogy you bizé, ugye te wonderful feeling happy? A privát levélfiókomban őrzöm. Kuncognom kell, ha elolvasom.

– Mit nevetsz, Tolnai? – horkan fel a világ legundorítóbban nevető embere.

– Nem ég a kezed alatt a munka, áááh… – a kávészürcsölő hörpint a csészéjéből, a kanalával a piramisra mutat.

– Wong levelét olvasom – hazudom pókerarccal.

– Ember legyen a talpán, aki kibogarássza, mit akar az a kínai, ha-ha-ha-ha!

– Sok sikert, Tolnai. Áááh…

Tolnay, de mindegy.

       A képernyőm alján üzenet jelenik meg.

Clark Kent: Emlékszel a Patterson-Gimlin filmre? Új hírekkel szolgálhatok. Állítólag mészárlás is volt egy hónappal előtte.

gergo: Milyen film? Milyen mészárlás?

Clark Kent: Ja, semmi különös. Csak a film, ami megváltoztatta az életünket…

gergo: Nem emlékszem.

Clark Kent: Hadd frissítsem fel a memóriádat. Titokzatos lábnyomok az oregoni erdőben… velőtrázó üvöltések az éjszakában… megmagyarázhatatlan szőrcsomók a kanadai rengetegben. Aztán a világrengető videó 1967. október 20-án.

gergo: Ja, ez az a jetis cucc.

Clark Kent: Na végre!!! Az új videóban kutyákkal keresik a „nagylábút” (technikailag nem ugyanaz, mint a jeti, mert az Ázsiában őshonos), mert lábnyomokat találtak egy útépítésen. Aztán állítólag egy csomó nagylábút találtak, és mindet halomra lőtték, és az egészet videóra vették, és most ez az új videó egy széfben van. Mit gondolsz?

gergo: Hmm. Nem tudom. Hogy ment a csajozás?

Clark Kent: Sajnálhatod, hogy nem jöttél. Nagyon durva nők voltak. Dani teljesen kikészült tőlük.

gergo: Ennek igazán örülök.

Clark Kent: Holnap jössz? Zoli is jön. Olvastad a levelét?

gergo: Olvastam.

Zoli közös gyerekkori barátunk. Rövid levélben tudatta, hogy este érkezik haza Londonból, és ha van kedvem, a buszmegállóban megvárhatom. Több mint egy évig volt kint, zenélt, csajozott, meg ki tudja, mi mást csinált. Ahhoz képest, hogy állandóan az örök barátság szöveggel zsarolja a barátait, nem sokat hallatott magáról, amíg kint élt. A hosszú hallgatás miatt eleinte aggódtam, de aztán kiderült, hogy feleslegesen. A neten itt-ott felbukkant a kopott bőrdzsekijében különböző koncertfotókon, mindenféle szakállas fazonok és mélyen dekoltált nők társaságában. Viszont mivel őt sem érdekelte, hogy mi van az állítólagos „legjobb barátaival”, nem valószínű, hogy a kedvéért megállóban fogok szobrozni este, továbbá a közös csajozás sem kimondottan sürgető.

Clark Kent: Szóval jössz?

gergo: Nem tudom, majd meglátom.

Clark Kent: Haha. Ez aztán a meglepetés!

Kilépek a beszélgetésből, lefuttatok egy rövid ellenőrzést. A tenyérbe mászó gyerek fekete-fehér „Kissing my Angel” képe alatt gyülekeznek a kommentek: „De szépek vagytok!” „Aranyosak vagytok!” „Cukik vagytok! Mikor talcsizunk?” „Álompár vagytok!” Szerintem meg a tenyérbe mászó gyerek inkább megérdemelné, hogy valaki ellássa a baját egy tompa fűrésszel. Na mindegy.

Hazudtam, gyenge jellem vagyok, mégis kimentem Zoli elé a buszmegállóba. A buszon ülünk, az éjszakai város sárga fényei menetrendszerűen végigpásztázzák a kihalt üléssorokat. A monoton zúgástól folyamatosan lekókad a fejem. Nagyokat ásítva próbálok ébren maradni. A fejemet az ablaknak támasztom, az agyamat rázzák az úthibák. A busz elejében egy széles hátú fickó olvassa a holnapi híreket, középen két gyanús külsejű mobiltelefon-nepper pusmog. Egy láthatatlan, nyitva felejtett ablakon keresztül beszökik a város hűvös, fáradtságszagú levegője. Apró tűszúrásokat ejt a könyökömön, libabőrös leszek. Megint ásítanom kell. Megemelem a fejem:

– Hááááh…

– Figyelj, haver, rendes tőled, hogy ébren maradtál, eljöttél, segítesz a cuccaimmal, meg minden. De a kurva ásítozásodtól mindjárt elalszom. Legközelebb tedd a szád elé a kezed, jó?

– Bocs.

– Kösz.

– Frissebb lennék, ha nem éjjel érkeztél volna – a következő ásításhullámot magamba fojtom.

– Megoldottam volna egyedül, nagyfiú vagyok.

– Ja, aztán megint hallgathatom, hogy mennyire hálátlan barátokkal vagy körülvéve.

Zoli a bűntudat legkisebb jele nélkül megvakargatja a borostáját, majd megigazítja a bőrdzsekije gallérját.

– Persze.

– Na látod. Ezért kellett nekem éjfélkor kibuszoznom, és a sok hülyeségedet cipelnem. – Az ülések alatt fekvő, telematricázott bőröndjére mutatok. Aztán a két, mellé támasztott, telematricázott gitártokra, aztán a kitűzőkkel teli hátizsákjára, aztán a két kisebb táskára, amik a súlyuk alapján építési törmeléket tartalmaznak.

– Erre valók a barátok, nem? Otthon úgyis unatkoztál volna.

– Vagy aludtam volna.

– Na ne röhögtess. Bevallhatod, hogy álmatlanul forgolódsz minden éjszaka.

– Miből gondolod? – riadtan felkapom a fejem.

– Tippelek. – Zoli ördögi tekintette villan. – Na és azzal a csajjal mi van? Dugtok már?

– Szabinával? Képzeld, nem. Ugyanúgy simán jóban vagyunk, mint mikor leléptél, nem hívtál, nem írtál.

– Vagyis lelki szemetesládának használ. De ha téged nem zavar, engem sem – vigyorog. –Legalább addig sem a kurváddal vagy elfoglalva.

– Légyszi, ne beszélj így róla.

– Miért? Talán szentté avatták az elmúlt két évben?

– Még nincs két éve. Csak egy éve, öt hónapja két hete – a telefonomon ellenőrzöm a mai dátumot –, plusz-mínusz pár nap.

– Hát, haver, jó nagy szarban vagy. Na, majd Zsoltival megünnepeljük a visszatérésemet, aztán összeszedünk neked egy csajt. Mit szólsz?

– Nem annyira akarok ünnepelni. Inkább otthon nyugiban lennék, ha nem gond.

– Ugyan. Dehogy. Semmi gond. Azt hittem, hogy tizenöt év barátság után nem hagysz cserben, de most ennek is eljött az ideje. Nyugodtan emészd magad otthon egyedül.

Szóval ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Mindig kijátssza a hülye barátságkártyát. Kapom a csesztetést, hogy ezt vagy azt csináljam, meg akkor ne így csináljam, hanem úgy. Zoli mindig jobban tudja. Felejtsem el Zsófit, tegyem magam túl rajta. Mintha olyan egyszerű lenne. Ezért aztán kár volt hazajönnie.

– Hörülök, hogy húújra hitthoooon vhaúaúaúagy! ‒ Ásítom teli torokból Zoli képébe.

Hajnali három óra tizenötöt mutat az óra az éjjeliszekrényen. Jó háromnegyed órája bámulom a plafont, és a lépcsőház egyenletes szuszogását hallgatom.

A többiek nem értik, mi bajom, de Zsófit nem pótolhatja akárki, ezer szállal kötődöm hozzá. Annyi időt töltöttünk együtt, hogy eltanultam tőle az arckifejezéseit, a gesztusait, átvettem a szófordulatait, imádtam mindent, amit mondott. Mindent megosztottunk egymással. Utólag nevetséges, de ő volt a legjobb barátom, a lelki társam – bármennyire bénán vagy elcsépelten hangzik. Ha rossz történt velem, kitalált valamit, hogy megnevettessen és feledtesse velem. A jó híreket vele osztottam meg először, és velem együtt ujjongott. Most pedig lehúzhatom az egészet a vécén, mint a szöszik undorító fokhagymás curryjét. Ráadásul nem tudok mit kezdeni az űrrel, amit maga után hagyott. Olyan, mintha a Grand Canyont kellene feltöltenem egy piros, műanyag homokozólapáttal. Tökre értelmetlen.

Ennyit ért a szoros barátság; ennyit arról, hogy egy hullámhosszon vagyunk, hogy akkor is beszél hozzám, mikor nem vagyok vele. Ennyit arról, hogy sosem volt senkije, aki ennyire fontos lett volna neki. Az egyik felem tudja, hogy túl kell lennem rajta, de a másik felében beállt a klinikai halál. Zoliék könnyen beszélnek, fogalmuk sincs az egészről. Nem értik, hogy nem akarok bulizni, nem fogok a kedvükért jópofizni meg kötelezően örülni. Főleg nem fogok csajozni. Hagyjon mindenki békén. Magányra vágyom. Vagy Zsófira.

Felkelek az ágyból, a konyhába battyogok. Kiveszem a vizet a hűtőből, visszacsukom az ajtót, a ráraragasztott fényképekre halvány fényt vet az utcalámpa. A közös emlékeink. Megyünk csajozni. Jössz? Összeszedünk neked egy csajt.