Ürgééknél vendégségben
A földalatti folyosók, ahová Flóris manó a vércse-támadás miatt pottyant, többször erre-arra kanyarogtak, a járatok hol jobbra, hol balra ágaztak el.
Már jó ideje bolyongott a manócska, amikor beszélgetés, jobban mondva veszekedés ütötte meg a fülét. Elindult a hang irányába. Lassacskán már a szavakat is tisztán értette.
– Mondtam, ugye! Nem megmondtam az ősszel, hogy sokkal alaposabban ki kell a fészket takarítani. Szinte tudtam előre, hogy hangyák és bolhák is maradtak a tavalyi avarban. Minek kellett azt itt hagyni?- zsémbelt egy mély hang.
– De hát én mindig sepregetek, meg tisztogatok. A hátam majd leszakad, annyit gürcölök.-panaszolta egy vékonyabb hangocska.
– Mégsem eleget! -mondta a mély hang gazdája.- Látod, most a gyerekek össze-vissza vannak csípve, és folyton- folyvást csak vakaróznak. Még a bundájukat is kilyukasztották a kis karmukkal. Így aludni sem tudnak nyugodtan, pedig a gyerekeknek sok alvás kell. Álmukban nőnek nagyra. –
Ebben a pillanatban levendula manó elé egy szép nagy földalatti szoba tárult.
Csinosan volt berendezve. Az egyik sarokban egy falevelekből megvetett ágy, rajta egy csomó kicsi ürgegyerek. A másik sarokban hatalmas hegynyi búza, kukorica és mindenféle magvak nagy halomban. Középen két nagyobbacska ürge állt csípőre tett kézzel, egymással szemben és nagyon mérgesen néztek egymásra. Ők veszekedtek az előbb. Ők voltak a kicsik szülei. De most annyira váratlanul érte őket egy idegen felbukkanása, hogy megszólalni sem tudtak. Életükben először láttak manót. Pláne először a saját vackukban.
Levendula manó kihasználta a hirtelen beállt csendet, és köszönt, bemutatkozott.
Az ürgék is kezdtek magukhoz térni a meglepődésükből. Látták, hogy illedelmes, jól nevelt és cseppet sem veszélyes a hívatlan vendég.
Leültették, bemutatták a családot, és kifaggatták a manócskát, hogy mit keres itt a föld alatt. Ők ugyanis még a dédszüleiktől sem hallották soha, hogy levendula manók élnének ürgelyukban, vagy vakond járatokban.
Flóris manó mindent szépen elmesélt nekik. A kicsi ürgegyerekek is előmerészkedtek, s körbeülték a vendéget. Voltak vagy kilencen, de mivel mindig mocorogtak, nem lehetett pontosan megszámolni őket. Amikor viszont elhelyezkedtek az idegen körül, tátott szájjal hallgatták, s csak néha-néha vakargatták meg a fejüket, hasukat. Ürge apa csak hümmögött, mert nagyon megsajnálta a manót, ugyanakkor nagyon csodálta is, hogy ilyen icurka-picurka létére, milyen óriási kalandra vállalkozott.
– Mire képes a testvéri szeretet!- dünnyögte az orra alatt egészen meghatottan.
A kicsi ürgecsemeték, pedig egyre bátrabban tapogatták, simogatták a manó furcsa ruháját. Nagyon csodálkoztak, hogy ő nem bundát visel. Na, és a kalapja! Azt még Ürgéné asszony is megirigyelte. Mondta is a férjének, hogy bezzeg neki sose telt egy kalapra. Mit kalapra! Még egy árva sapkára sem. És a kezében is tart a manó egy egész csokor virágot. Bezzeg…
Még mielőtt a kalap-kérdésen kezdtek volna veszekedni, az egyik ürgécske megkérdezte, hogy mikor lesz már ebéd, mert ő bizony nagyon éhes. Ürge apunak eszébe jutott, hogy meghívja Flórist az asztalukhoz.
– Szerény ebédet eszünk, így tél végén. A gyerekek kedvéért kását főzött az asszony. Tudod, még a fogacskáik nem elég erősek. De nagyon finom a kukoricakása. Mi, felnőttek is azt esszük. Szívesen vendégül látunk téged.-
A helyiség közepén egy hatalmas fadarab volt az asztal, szép tisztára volt súrolva, s apró makk-tányérkákkal megterítve. Az asztal körül ágakból összerakott padok húzódtak. A kicsi ürgegyerekeknek fűből font párnák is voltak a padon, hogy jó puha ülés essék rajta, és, hogy felérjék az asztalt. A manócskát az asztalfőre ültették. Ürge anyu mindenkinek szedett az ételből, aztán jó étvágyat kívánva egymásnak, jóízűen nekiláttak az illatos, gőzölgő kásának.
– Aki éhes, csak szóljon, még van! Lehet repetázni.-
Mindannyian kaptak még egy adagot, s az is elfogyott az utolsó cseppig.
– Szerencsére jó az étvágya a családnak. Meg is fognak erősödni a gyerekek hamarosan. Nyáron már velük fogunk aratni.-
Aratásról jutott eszébe Flórisnak, hogy a levendulaszedést is aratásnak hívják. Levendulaaratásnak. És ő nagyon szeretett volna élete első levendulaaratására az idén eljutni a testvéréhez.
Így beszélgettek csendesen az asztalnál, közben ürge anyu megtörölgette a csemetéit, mert olyan alaposan összekásázták magukat, hogy alig tudta őket megkülönböztetni egymástól. Mosdatás után egy kis délutáni csendes pihenő következett. Azaz csak következett volna, mert alig, hogy letették a fejecskéjüket a kicsi ürgék az avar-párnára, rögtön kezdődött a vakarózás. Flóris manó is észre vette a sok mocorgást. Aztán eszébe jutott valami, amit még régen, a műhelyben tanult.
– Kedves Ürge úr! Nem akarok beleavatkozni a család életébe, de én meg tudnám oldani a bolha problémát. A levendula virág, itt a kezemben és a sapkámon, elűzi a rovarokat, bogarakat. Kipróbálhatnánk. Ezt a csokrot én szívesen odaadom. Tegyük a kicsik ágyába és nézzük meg a hatást. Nincs veszíteni valónk. Ennél csak jobb lehet a helyzet.-
Elhelyezték a csokrot, és uramfia! Egy pár perc múlva megszűnt minden mocorgás. Már senki nem izgett- mozgott, hanem édesdeden aludt. A bolhák, hangyák és a többi gonosz albérlő, hosszú tömött sorokban, batyukkal a hátukon a kijárat felé indultak. Néha-néha öklüket rázva visszanéztek, de hamarosan eltűntek örökre.
Ürge anyu és ürge apu gyönyörködve nézték az apróságokat, akik nyugodtan szuszogtak álmukban. Végre kialusszák magukat.
– Hogy tudnánk ezt meghálálni neked, manócska?- kérdezték szinte egyszerre.
– Várj! Semmit se mondj! Mi már tudjuk- nézett össze a két felnőtt ürge.- Te segítettél rajtunk, mi pedig segítünk neked továbbutazni a húgocskádhoz. De most te is pihenj le egy kicsit, biztosan elfáradtál. Aludj egyet! Mi addig kitaláljuk, hogyan tovább.
Ellepték a manók a pályázatot! 😀
Aranyos kis mese. 🙂 Igazából ez a részlet elég rövid, de gondolom lesznek majd még „nagyobb” kalandjai a manónak. 🙂