Tilk Katalin: Levendula manó kalandjai – 1. részlet

Levendula manó bemutatkozik

Egyszer volt, hol nem volt, volt Magyarország észak- keleti csücskében egy szép, nagy, város. Bár –valljuk be őszintén- régebben kicsit nagyobb is és kicsit szebb is volt.

Egy nyáron, szorgalmas építőmunkások gyönyörűséges áruházat építettek a város szélén. Hatalmas parkolót is készítettek, ahol leállíthatták a kocsijukat a vásárlók. Apró gyereklábaknak és a bottal bandukoló idős néniknek, bácsiknak könnyű volt a sok szép fotocellás bejáratot elérni.

Bent az áruházban mindig jó idő volt. Ha kint hóvihar tombolt, benn akkor is kellemes meleg volt. Ha nyáron rekkenő hőség izzasztotta az embereket, a boltokban pompásan fel lehetett frissülni.

Az épületben tágas sétaterek vezették a vásárlókat a hatalmas élelmiszer áruházba, és a számtalan kisebb cipő, ruha, játékboltba.

Ha a sok járkálásba belefáradtak a népek, kényelmes padokon megpihenhettek virágok, kicsi fácskák árnyékában. Csobogó szökőkút mellett lehetett üldögélni, beszélgetni, vagy csak egyszerűen nézelődni, semmit-tenni.

Az sem jelentett problémát, ha valaki megszomjazott, vagy éppen megéhezett, mert kávézók, önkiszolgáló éttermek álltak a vendégek rendelkezésére. Posta, gyógyszertár, újságos is volt az óriási épületben. A bejáratnál, pedig egy takaros kis virágboltocska unatkozott.

Az emberek bevásárlás előtt még nem akarták megvenni és holmi krumplival, hagymával összepréselni a csodaszép csokrokat.

Utána, pedig már hatalmas, alaposan megpakolt bevásárlókocsikkal távoztak. Közben beszélték, hogy megvettek-e mindent, amit akartak, vagy mit felejtettek el megvásárolni. Így már csak arra figyeltek, hogy hazaérjenek végre, és mindent szépen kicsomagoljanak, helyre rakjanak, megpihenjenek.

 Nem nagyon vették észre a bejárat mellett található virágboltot.

Pedig igazán megállhattak volna egy- két pillanatra. A lelkük is felfrissülhetett volna itt, a szebbnél szebb, különlegesebbnél különlegesebb virágok között. A boltos kisasszony vízzel permetezte a bódító illatú rózsákat, jácintokat, liliomokat és a sok-sok cserepes virágot. A finom párás melegben jól érezte magát a sok növény és az a betévedő néhány ember is, aki többnyire azért állt itt meg, mert a felesége még visszaszaladt azért a cipőért, amit az előbb felpróbált ugyan, de nem vett meg, vagy zöldségért a vasárnapi levesbe. Aki egyszer megállt a virágosnál, az észre sem vette, hogy repül itt az idő.

 Ez ugyanis egy varázslatos virágos volt!

Sok- sok látnivaló akadt itt. A virágok, cserepek, kaspók mellé, kicsi szobrocskákat, állatfigurákat helyezett el a tulajdonos. Nagy piros, fehér pöttyös sapkájú gomba emberkéket, óriási szájú zöld békákat, szárnyas tündéreket, filc darazsakat, kedves kis méhecskéket.

Az egyik felső polcra, pedig egy aprócska kék levendula manócskát tett. Szegényke már egészen be volt csúszva a sarokba. Régebben ugyan, állt mellette egy- két cserép levendula, ami nagyon sokáig senkinek sem kellett. Mikor végre valaki megvásárolta, a boltos kisasszony nem hozatott újabbat. Nehogy a nyakán maradjon az is. A manócska ekkor csúszott beljebb, a sarokba. S már senki sem vette észre. A felső polc meg amúgy is olyan magasan volt, hogy oda már nem került semmi.

A kis manó, pedig nagyon vidáman nézett ki. Levendulavirágból volt a sapkája, halványlila kertésznadrágot viselt, ami egy picurkát lecsúszott a pocakjáról. A lábán sötétkék, legalább két számmal nagyobb cipőt viselt. A kezében egy locsolókannát tartott, mert neki kellett locsolgatni a levendulát. Ez a virág ugyanis nagyon kényes. Se a sok, se a kevés vizet nem bírja, s a levendulamanók hosszú évszázadok óta már jól megtanulták a megfelelő öntözést. Levendula Flóris is, merthogy így hívták a manócskát.

Halásztelken született Flóris, egy ügyes kezű keramikus asszony műhelyében sok-sok társával együtt. A műhely polcain sorakoztak a kisebb- nagyobb manócskák. Öregek, fiatalok, lányok, fiúk, sőt még babamanók is. Éjjelente, amikor besötétedett, és senki emberfia nem volt a közelben, életre keltek a szobrocskák. Nyújtózkodtak, megmozgatták elgémberedett tagjaikat, jól kibeszélgették magukat. Ilyenkor folyt a kicsi manók tanítása és a nagyok továbbképzése is.

Az új manógyerekeknek ekkor rendezték meg a keresztelő ünnepségeket, és az elköltözők búcsúünnepélyét is.

Reggel viszont, ahogy az első napsugár bekukucskált az ablakon, vagy egy lámpa fénye világította meg a műhelyet, megállt a manóélet. Bejött a tulajdonos, és hosszú megrendelési lista alapján puha selyempapírba tekergette és nagy kartondobozokba csomagolta a már régóta polcokon levő figurákat. A hatalmas dobozok közül volt, amelyik külföldre, volt, amelyik hazai boltokba került. A legszerencsésebbeknek azokat tartották, akik Tihanyba, a híres Levendulaházba utazhattak, de még ennél is nagyobb büszkeséget jelentett, ha Franciaországba, Provance-ba jutottak el.

Ez történt Levendula Flórával, Flóris ikertestvérével. Mindketten nagyon szomorúak voltak, de Flóris megígérte húgocskájának, hogy meg fogja keresni. S addig is, amíg meg nem találja, a madarakkal fognak egymásnak üzeneteket küldeni. A madarak ugyanis évszázadok óta a levendula manók jó barátai.

Nem sokkal ez után a szomorú nap után Flóris kelt útra. Nem egyedül utazott. Idős manókkal, békacsaládokkal került a már említett áruházba. Szerencséjére két levendulacserép közé. Éjjel, mikor minden figura megelevenedett, a két levendula szomszédján gyakorolhatta a tanultakat, sajnos csak addig, amíg egyedül nem maradt ott fönn a legfelső polcon, a legeldugottabb sarokban.

A boltocska bejárata elé éjszakára hatalmas rácsot engedtek le. Jól le is lakatolták. S amikor az összes vevő, eladó hazament, zárták a bejárati ajtókat, kikapcsolták a fényeket, csak a biztonsági őrök ücsörögtek a monitorok előtt, s néha sétáltak egy kicsit a folyosókon, hogy el ne aludjanak őrködés közben. Ilyenkor aztán eszébe jutott a szegény kicsi magányos manócskának, hogy mennyire egyedül van és, hogy mennyire fölösleges az a sok tudás a levendulatermesztésről, amit megtanult, mert nem hasznosíthatja. A testvérkéjének tett ígérete is gyakran eszébe jutott. Kétségbe esett, mert hát hogy is tudna itt az áruházban egy madárral találkozni. Hogy tudna vele üzenni, vagy elutazni a testvére után. Éjszakánként ő nem nevetgélt, nem mulatozott, mint a sok életre kelt társa, hanem csak sóhajtozott, sírdogált a felső polcon. A többiek eleinte próbálták felvidítani, de amikor látták, hogy ez végképp nem sikerül, felhagytak a kísérlettel, és többé nem törődtek a szomorú manóval.

Így teltek, múltak a hetek, hónapok. Kint nagyon hidegre fordult az idő. Beköszöntött a kemény tél. Vastag hótakaró borított mindent. Fújt a metsző hideg szél. Az állatok védett helyre húzódtak. Egy kóbor, de nagyon szemfüles verébnek sikerült az áruházba bekvártélyozni magát. A takarító személyzet, és a biztonsági őrök nem tudták a betolakodót kizavarni. Hosszú létrákkal próbálták megközelíteni, de mire közelébe kerültek, a veréb kárörvendő csiripeléssel odébb röppent. A polcokon sokféle ennivalót talált, a jó melegben nem fázott. Boldogan élt egy darabig, de aztán egyre inkább hiányozni kezdett neki a madár társaság. Egyik éjszaka ott bóbiskolt egy nagy lámpa mellett a virágbolt fölött. Hol felébredt, hol elszunnyadt. Unatkozni most nem unatkozott, mert az életre kelt szobrocskák bulit rendeztek. A veréb pedig figyelte a mulatozást. Mikor elcsendesedtek, sóhajtozás, sírdogálás ütötte meg a fülét. Közelebb röppent, mert roppant kíváncsi veréb volt. Meg akarta tudni, hogy vajon kicsoda szomorkodik ennyi vidám nép között.

–        Ki vagy te, levendula sapkás manó? Miért itatod az egereket?- kérdezte a veréb kíváncsian.

–        Levendula Flórisnak hívnak. Nagyon- nagyon szomorú vagyok, mert nincs se testvérem, se levendulám. Vagyis van egy húgocskám, Flóra, de nem itt. És nem is tudok odautazni hozzá, sőt még csak üzenni sem tudok neki. Meg aztán munkám sincs. Szóval csak vagyogatok itt magamban. Sajnálom magam.-

–        Én segíthetek neked! Tudod a vőlegényem, a Vilmos, ja, én különben Vilma vagyok, szóval a vőlegényem a közeli erdőben lakik. Tavasszal lesz az esküvőnk! –

–        Gratulálok.- vetette közbe a manó.

–        Köszönöm szépen. –folytatta Vilma veréb.- Esküvő előtt tudod, végig kell látogatni a rokonságot, és el kell vinni a meghívókat mindenfelé. Majd akkor felkapunk téged és elviszünk a testvéredhez, vagy legalábbis közelebb hozzá, vagy üzenetet továbbítunk. De tényleg, nagyon szívesen. Csak tudod, ilyen hidegben még nem indulhatunk. Meg kell várnunk a tavaszt. Meg még nem is mondtad, hogy pontosan hol lakik a tesód.-

–        Tihanyban, vagy talán külföldön Provance-ban.-

–        Tihany azt hiszem, még belefér, de az a másik hely, az, teljesen ismeretlenül hangzik a fülemnek. Ott én még nem jártam, nem is hallottam róla soha, a verébiskolában sem tanultuk. Vagy lehet, hogy tanultuk, csak én nem figyeltem. De ne félj, csak legyen jó idő, én mindent megszervezek majd! Nekem különben nagyon kiterjedt rokonságom van. Sok-sok városi nagynénim és nagybácsim, meg aztán mezei veréb ismerősök. Az anyukám unokatestvérének, a keresztanyjának a fia, pedig egy igazi fővárosi veréblányt vett feleségül. Bizony!- dicsekedett a veréblány.

Idáig jutottak aznap a beszélgetésben, amikor felkapcsolták a fényeket, és a takarító személyzet elkezdte kora reggeli munkáját. Gyorsan, gyorsan! Nyitásra mindent fel kell mosni, le kell törölni, hamarosan jönnek a vásárlók!

  Levendula Flóris ez után a beszélgetés után sokkal bizakodóbb, vidámabb lett. Nagyon várta az esti zárórákat, de még jobban várta a tavaszt. Most már búslakodás, pityergés helyett a testvéréhez való utazáson törte manófejét. Vilma verébbel is mindig erről, no meg a veréb-lagziról beszélgettek. Náluk jobban senki sem szerette volna, hogy kitavaszodjon. És valóban, egyik napon elkezdett olvadozni a hó, csöpögni az eresz. Semmi kétség, ennek a télnek hamarosan vége.

2. fejezet:

 Levendula Flóris útnak indul

    Márciusban már eltűnt az összes hókupac, felszáradt a járda, az úttest, készen állt levendulamanónk és Vilma a nagy útra. A veréblány két denevér ismerősét kérte meg, hogy a sötétben való repülésnél segítsenek nekik eljutni az erdőig. Így is történt. Elöl, a két aranyos denevér mutatta az utat, aztán Vilma veréb suhant a hátán lovagló manóval.

Levendula manók ritkán repülnek. Flórisnak ez volt az első útja. Félt is tisztességesen. A térdei úgy remegtek, hogy Vilma veréb oldala csupa kék- zöld lett, mire az erdőhöz értek. Meg is kellett pihennie egy faágon, mert a manó keze is elgémberedett az erős kapaszkodástól. A veréb elővett a zsebéből egy pár jó falatot, s hogy erőre kapjanak a további szárnyaláshoz, mindannyian haraptak egyet – kettőt. Levendula Flórisnak is jót tett a kis szusszanás, s a denevérek ezután nagyon gyorsan oda is vezették a verébhölgyet –manóval a hátán- az erdei tisztáshoz, ahol Vilmos, a vőlegény lakott. Nagy volt az öröm, mikor megérkezett a társaság! A két kedves denevér már búcsúzott, mert haza kellett érni nekik is.

 A verébcsaládnak bemutatkozott Flóris manó és elsorolta a történetét. Vilmos veréb családja nagyon együtt érző volt, még a zsebkendőik is előkerültek, annyira meghatotta őket a manótestvéri szeretet. Rögtön felajánlották a segítségüket. Ám levendula manónk már nem tudott válaszolni a vendéglátóinak, mert éppen ekkor az első napsugár fényétől ismét elvesztette minden csodás képességét. Se mozogni, se beszélni nem tudott már. A nagyeszű verébcsapat azonban összedugta a csőrét és kitalálta, hogy falevelekbe belebugyolálják a manócskát, úgy, hogy egy csepp napfény se érje, és így nem kell estig várni, hogy mozogni, beszélni tudjon. Ez a nap, pihenéssel, tervezgetéssel telt. A jegyespár az esküvői vendégek listáját állította össze. A manó erőt gyűjtött és az utat tervezte az idős, sokat tapasztalt verébrokonsággal. Jól kigondolták a Tihanyba vezető utat. A lehető legrövidebbet választották, mert még másfelé is kell majd a meghívókat vinni. Út közben is lesz egy-két rokon, ahová feltétlenül el kell menniük.

Mikor másnap megvirradt, jól bereggeliztek, s alaposan körbetekerték Flóris manót falevelekkel. Régi, erős fűszálakkal úgy összekötözték, mint egy húsvéti sonkát. Csak a keze, meg a lába látszott ki a csomagolásból, de ez nem volt probléma. A napocskának a fejét, meg a törzsét nem szabad érni, mert akkor válik szoborrá.

Hosszas búcsúzkodás után útra keltek. Elől Vilma veréb röpült, utána Vilmos veréb Flóris manóval a hátán. A manó erősen kapaszkodott, mert semmit sem látott a falevél csomagolás alól, s így még jobban félt. Manó nótákat kezdett énekelni, hogy megnyugtassa magát. Egy napot és egy éjszakát repültek kicsi pihenőkkel. Már egy nagy-nagy folyó közelében jártak, amikor váratlanul, szinte a semmiből egy vérszomjas vércse csapott le rájuk. Az első támadást szerencsére mindhárman megúszták.

 A verebek egy közeli bozótost vettek észre:

–        Csak odáig jussunk el!- mondták. –Kapaszkodj manócska, nagyon erősen kapaszkodj!-

De alighogy ezt kimondták, a gaz vércse újból támadott. Vilmos veréb váratlanul irányt változtatott, s Flóris manó a meglepő mozdulattól egyensúlyát vesztve lepottyant. Leesett róla a sok rákötözött falevél, és mozdulatlan szoborként, vagy inkább egy darab kavicsként esett a földre. Hatalmas szerencséjére egy puha, jól feltúrt földkupacra, onnan, pedig egy sötét üregbe pottyant. Ott lent, a félhomályban kezdett visszatérni belé az élet. Feltápászkodott, megtapogatta kezét-lábát, megropogtatta csontjait és megállapította, hogy hála a manók jó szellemének, semmi, de semmi baja nem történt. Leporolta a ruháját, megkereste a locsolókannáját és útnak indult a furcsa, földalatti alagútban.