Thomas de Boer: Árnyak a fedélközben – 2. részlet

Előző részlet

A csarnokkal szemközti irányból ötvenes éveiben járó férfi érkezett, pontosabban dübörgött felénk akár egy harckocsi, s üvöltö­zött vörös fejjel, megdagadt nyaki ütő­erek­kel, izzadó homlokkal Daniella-ra.

– Álljon csak meg kisasszony! – kiáltott rá.

A nő megszeppenve húzódott a fal menti festmé­nyek közé, titkon talán azt remélte, hogy a műve­ken megjele­nített hős vi­tézek védelmükbe veszik. Az alakoknak azonban nem volt ínyükre a hőskö­dés, így vala­melyest fellélegezve vette tudo­másul közele­dé­semet. Beérve őket kissé mögém húzódva pró­bált fedezéket ke­resni.

Az öltönyös beletúrt jól fésült őszes hajába és te­kin­te­tével engem kikerült, a fekete lányt megostro­molta. Ingje felső ré­szé­ről hiányzott a gomb, ke­zében szá­raz kórót szo­rongatott. Mivel nem tűnt frissen sze­dett csokornak, és szavaiból hiány­zott a bók kelle­mes, lelket melengető ereje, elve­tet­tem a sze­relmi vallomás gondolatát.

– Mit akar ez jelenteni? – dühöngött, és idege­sen rázta a vi­rágmaradványt.

– Ne haragudjon… – dadogott a nő.

– De haragszom – vágott a szavába – Mégis hogy kép­zeli ezt? Be­megyek a kabinomba és a kért virág he­lyett ilyen szá­raz gaz fogad! Pedig világosan meg­mondtam, mit szeret­nék! Ez pofátlan­ság, je­lenteni fogom a kapitánynak!

– Mi baja a virággal? – avatkoztam a vitába.

Az öltönyös rám nézett. Mélyen elmerült érdeklődő tekin­te­tem­ben, mintha egészen a lelkemig akart volna látni, s meg­tudni, valóban nem érzem-e át pillanat­nyi válságát a csokorral, vagy ki­hasz­nálva a köteke­dés lehetőségét, megalázva dön­göl­jem a föl­dig.

– Ez magának virág? – förmedt rám – Ez száraz kóró, adja oda a teheneinek!

– Azonnal kicserélem – habogta Daniella.

– Még szép!

– Már elnézést… – tettem csípőre kezem, s dobol­tam lá­bam­mal a padlón, mint valami verőlegény – de mi­ért kerít ek­kora feneket ilyen csekélység­nek?

Az öltönyös nem rémült meg mutatványomtól, maga­bizto­san és gúnyos mosollyal próbált fölém ke­rekedni.

– Kicsoda maga? – pöccintette meg a mellkasom.

– Maga kicsoda? – kérdeztem vissza.

– Ben Stoven – emelte fel az orrát – Fehérházi képvi­selő – majd annyira kihúzta magát, hogy valahol meg­reccsent az ing­je.

– Thomas Stone – mutatkoztam be.

A férfi szemei kikerekedtek és leplezetlen utá­lattal mért körbe.

– Stone… – dünnyögte – Hallottam magáról. Örülök, hogy meg­ismer­hetem – nyújtotta felém tenyerét.

– Én úgy látom, inkább az ellenkezőjének örülne job­ban – hoztam nyilvánosságra sejtésemet.

Stoven visszahúzta kezét, még mielőtt találkozha­tott volna az enyémmel, leeresztette a teste mellé, és ökölbe szorította.

– Tudja mit Stone, jól látja! Egyáltalán nem repes­tem a bol­dog­ságtól, amikor megtudtam, hogy ve­lünk tart.

– Miért, mi baja velem?

– Nem díjazom a szellemvadászokat – közölte.

– Miket? – csodálkoztam, mivel ez a kifejezést még soha­sem hallottam.

Ingujjával megtörölte orrát, s fél méterrel hátrébb lépett, mintha leprás lennék.

– A szellemvadászokat – ismételte szó szerint – Min­denféle kísértetes történeteket ir­kálnak és hitetik el az emberrel a léte­zésüket.

– Már megbocsásson Mr. Stoven, de én regényeket írok, amiknek semmi köze a valósághoz.

– Az engem nem érdekel. Nem szeretem a szelle­mek­ről szóló könyveket akár valóság, akár kitalá­ció. Re­mé­lem a leg­több időt a kabinjában tölti, és kizárólag akkor futunk össze, ha tényleg muszáj.

– Ne reménykedjen – mosolyodtam el – Garantáltan so­kat fog látni.

Ekkor még egyikünk se sejtette, hogy a próféta be­szélt be­lő­lem.

Ben Stoven felsóhajtott és felmérte a kezében szo­ron­gatott száraz csokrot.

– Tudják mit? – váltott hangnemet – Nem kell másik virág, ez tökéletesen megfelel – gombócot gyúrt az élet­telen növé­nyekből, s mint a teniszlabdát a lá­bam elé hajította – Ezzel szórakozzon, ha olyan sok szabadideje van – tette hozzá, majd gőgösen megemelve fejét indult vissza, s tűnt el a kanya­rulatban.

Daniella megkönnyebbülve nézett rám. Szájról leol­vasva véltem ki­venni egy köszönöm-szerű meg­nyilvánu­lást, s kis­vártatva ő is maga mögött hagyta a folyosót szemé­lyemmel együtt. Nem adódott jobb alkalom, hogy végre megtekintsem a Jerry Nelson által említett luxus­körülményeket.

7.

 A vörös bársonyszőnyeg bentről sem hiányzott kü­lön­féle színes díszvilágításokkal együtt. A falak men­tén könyvekkel katonás rendben ra­kott polcok so­rakoztak. Belül nagy ágy, kí­vül diófa asztal kínai porce­lánvázával, benne virág, ami csep­pet sem hasonlított Stoven aszalt kórójá­hoz. Két díszpárnás fotel jobbról, s nem túl magas ruhás­szekrény balról. Órá­kig lehetett volna néze­getni a be­rendezést, a de­ko­rá­ciót, de jobb­nak láttam, ha in­kább feltérké­pe­zem a fedélze­tet, s né­hány le­endő útitársamat.

A nap már megközelítőleg arany színben ragyogott, s enyhe meleggel árasztotta el a kikötőt. A szél va­lame­lyest alábbha­gyott, csak a kel­le­mes koratavasz illatát nyelte ma­gába az olaj- és halszag. Még fél óra az indulásig – néz­tem órámra, s a ha­jófar felé vettem az irányt, hátha bele­botlok néhány célta­la­nul tekergő magányos em­berbe, kik talán nagyobb lelke­sedés­sel fogadják szemé­lyem.

A hátulsó részen napozó­ágyak kinyitva, de még üre­sen megtévedt gaz­dájukra várakoztak, körülöttük össze­zárt nap­er­nyők, és hasz­nálaton kívüli zsúr­ko­csik. A sort záró mű­anyag szé­ken férfi ücsörgött egyedül, talán pont beszél­ge­tőtársát für­készve, sötét nap­szemüveggel forgatta fe­jét, majd bámult az ég felé érdektelenül. Őszes-barna haja csapzottan és kó­co­san lebegett a gyengülő fuval­lat­ban. Arcát több na­pos borosta fedte, s dús bajsza szája szé­léig ért. Laza pólója alól szinte ki­gurult nagy pocakja.

– Szép napot – köszönt rám, mikor pár lépésnyire ér­tem.

– Magának is – biccentettem, majd elfoglaltam he­lyem a szemközti széken – Nem bánja, ha csatlako­zom?

– Ellenkezőleg! Maradjon csak. Elfogad egy sört? – nyúlt bele lábai előtt szobrozó hűtőtáskájába.

– Köszönöm, nem. Korán van még ehhez a nyárias hangu­lathoz.

Visszatette a nekem szánt itókát, belehörpintett saját­jába, s megtörölte habos száját.

– Ahogy gondolja – dörmögött – Jó kis út lesz – vál­tott té­mát – Egy teljes hét az óceánon – felsóhaj­tott és rám nézett, napszem­üvegét feje tetejére csúsztatta – Robert Van Dyke va­gyok – kö­zölte büszkén – Sebészpro­fesszor – nyújtotta felém vaskos tenyerét.

– Thomas Stone – csaptam bele.

– Á! – vigyorodott el – Mr. Stone! Végre megismer­he­tem sze­mélyesen. Szeretem a könyveit!

– Megtisztelő.

– Tudja – vette suttogóra hangját – ha már ideült mel­lém, ak­kor megosztom önnel… Nem akarok vészma­dár lenni, de szerintem valami nincs rend­ben ezen a hajón.

Meglepetten meredtem az orvos zöld szemébe.

– Mégis mire gondol?

Van Dyke félénken körbetekintett, miután sikere­sen meg­győző­dött arról, hogy rajtunk kívül senki sincs a környéken, közelebb húzódott, s hozzákez­dett.

– Nem sokkal később hogy megérkeztem, elindultam kö­rül­nézni a ha­jón. Alig hittem a szememnek, ami­kor szembeta­lál­koz­tam a folyosón egy közel két méter ma­gas indián férfi­vel.

– És akkor mi van? – vontam vállat – Miért ne lehetne in­di­án utastársunk?

– Ez nem közönséges indián – suttogott – Min­den­féle do­log lógott a nyakán, meg a csuklóin. Leszólí­tot­tam, de nem törődött velem, mintha ott se lettem volna. Ment a dolgára. Én meg kö­vettem, de egyik pillanatról a másikra eltűnt. Az­óta se lát­tam.

– Áh! – legyintettem – Felesleges aggodalom.

– Nem hisz nekem Mr. Stone? – zsörtölődött – Pedig pont ön­nek kéne megerősítenie.

– Ezt miért gondolja?

– Hogyhogy miért? – értetlenkedett – Hiszen ön a szak­ér­tője ezek­nek a szellemes-gonoszos dolgok­nak. Ilye­nekre szo­kott fényt deríteni! Nem?

– Nem! – böktem oda határozottan – Regényíró va­gyok. Sem­mire se szoktam fényt deríteni, csak arra, amit én találok ki. Ennyi! De ha annyira aggasztja, mért nem kér­dezi meg va­lamelyik alkalma­zottat, hogy ki ez az alak?

A professzor felhörpintette a maradék sört, s össze­gyűrve a do­bozt, a fejem felett hajítottá át a vízbe.

– Hát ez az – kulcsolta össze kezeit – Már utánajártam. Ki­fag­gat­tam egy mat­rózt.

– És?

Némi habozás után kibökte.

– Azt mondta nincs indián utasunk. Sőt, hoz­zá­tette: vala­mikor ez a gőzös indiánokat szállító hajóként üzemelt, és sok rézbőrűt vertek halálra rajta.

– Ugyan már professzor – legyintettem hitetlenül – Valószí­nű­leg ug­ratták.

– Miért Mr. Stone, ön ismeri ennek a hajónak a múlt­ját?

– Nem – ráztam meg a fejem – de azt akkor sem tar­tom való­színű­nek, hogy indi­án­okat hurcoltak vele. És ha mégis – forog­tam körbe – ak­kor mi van? Ugye nem hisz a kí­sértetek­ben pro­fesszor?

Van Dyke szemében haragos tüzet gyúltak lángra. Talán gyertyaláng lehetett, amit szellemidé­zéskor használnak.

– Ne döfje belém a kését emiatt – csúsztatta vissza nap­szemüvegét – Gyanakvó természetű va­gyok. Ta­lán ez baj?

– Dehogy baj – bátorítottam – Nem akartam meg­bán­tani. Viszont, ha a gyanakvását szeretné le­nyelni, ja­vas­lom, ke­resse meg a kapitányt és ér­deklődjön tőle. Lehet, az a fickó helyi ra­kodó, vagy dokk­munkás.

– Igen, talán… – bólintott nem túl nagy lelkesedéssel – de ha már belementünk ebbe jobb, ha tudja Mr. Stone, van egy jó­nak cseppet sem mondható előérze­tem.

– Mi lenne az?

– Nem tudom. Egyszerűen valami nem hagy nyugodni, de azt nem tudnám megmondani micsoda.

– Nekem is van egy megérzésem professzor – kul­csoltam össze kezeim a mellkasomon – Szerintem ön bolondít engem. Nehéz elképzelni, hogy valaki nyugtalanító előérze­tei köze­pette nyugodtan sütteti a ha­sát, miközben kelleme­sen társalog egy raklapnyi sör mellett. Most pedig ha nem harag­szik – áll­tam fel – sétálok még az indulás előtt.

– Haj, haj – csóválta fejét Van Dyke – Sajnálom, hogy ennyire hiteltelennek találja a személyemet. De per­sze, men­jen! – legyintett – Talán szeren­csémre össze­hozza a sors ma­gát azzal az indiánnal.

– Tudja mit uram? – szóltam vissza a korlát mellől, mi­köz­ben az óceán hullámainak játékát fi­gyel­tem – Utána ér­deklő­dök a maga titokzatos fan­tomjá­nak.

– Köszönöm Mr. Stone!

– Igazán nincs mit.

A fedélzet középső részén frissen mázolt fém­épít­mény hú­zódott végig rácsozott ablakokkal, öntöttvas ajtóval. Tetejéből antennaerdő nőtt az ég felé, oldalából vadszőlő kuszaságú ká­belkötegek tekeregtek kibogozhatatlan csomókká. Mellette kapuit még meg nem nyitott bü­fébe botlottam, ma­gá­nyosan árválkodó kerti székekkel, egy­másra halmozott kopott nyug­ágyakkal körülpa­kolva.

Az épület túlol­daláról különös hang szűrődött át, ami végül kop­paná­sokba váltott, akár a szobában el­ejtett méretesebb tárgyak találko­zása a parkettával. Kö­vetve a zajt, megke­rül­tem az építmény falait. Egy teke­pá­lyába botlot­tam, ahol már javá­ban zajlott a parti.

8.

 Rövid, barna hajú férfi, vékonyka bajusszal állt a já­téktér szé­lén. Nyitott tenyerén úgy tartotta a termetes golyót, akár egy pincér a tálcát. Arca isme­rősnek tűnt, s vajon mért ne le­hetne az – nyugtáztam magamban a tényt – egy luxushajó gaz­dag utasai között bármikor előke­rülhet egy-egy köz­sze­replő. Partnere a játék­ban szem­üveges fiatal fiú, aki in­kább kellékes sze­repét töltöttbe be, mi­ként egyedül állí­totta vissza a ledöntött bábúkat.

A pálya elkészült, a golyó is­mét végiggör­dült, újabb ta­rolás.

– Erről van szó! – húzta ki magát elégedetten a férfi, s vé­gigsi­mította bajszát.

– Szép gurítás – dicsértem meg a háttérből.

Pillanatra a tekintetek kereszttüzébe kerültem. Miután ala­posan felmértek mindketten, ügyet se vetve rám, visszaterel­ték szemüket a pályára. A szemüveges ismét a bábukkal bo­hóckodott.

– Nem száll be? – kérdezte némi beszédszünet után a férfi.

– Köszönöm nem, megmaradok nézelődőnek. Ah­hoz job­ban ér­tek. Ön nem véletlenül Donald Jackson? – tettem fel a kérdést, bár biztos vol­tam benne, a híressé vált va­dász teke­partijába csöp­pentem.

– Azt, hogy véletlenül vagyok-e Donald Jackson, nem tu­dom – próbálta poénnal fűszerezni közös per­cein­ket – Erre a szü­leim adhatnának választ. De, ha már megkér­dezte…, nos valóban így hívnak.

– És mit keres itt a híres vadász? – álltam meg néhány lé­pésnyire tőle – Csak nem a hajón akar újabb trófeá­kat gyűj­teni?

– Hmm – mért fel alaposabban – Mintha nem szív­lelne túl­sá­go­san. Ez a személyemnek szól, vagy a hivatá­somnak? Eset­leg tettem ön ellen valami rosszat a múlt­ban?

– Dehogy. Elnézést, nem akartam tapintatlan lenni. Tudja, állatbaráti természetem, néha nem tud azono­sulni a hobbiva­dá­szok nézeteivel. Kiváltképp, ha rek­lá­mozzák magukat a té­vében.

– Megértem önt – fogta meg a golyót, s miután ismét a háta közepét láttam, elindította újabb útjára.

A tarolás most elmaradt, három bábú dőlt le. Fel­egye­nese­dett, komoran állkapcsa vakar­gatásába mélyedt.

– Ne­gatív energiát érzek a közelben – majd szemeit rám emelte, mintha a jelenlétem okozta volna félre sike­rült gurítá­sát – Utálhat en­gem, de ne fe­lejtse el: ez ugyan­olyan munka, mint a többi. Nem vagyok orvva­dász, nem kö­vetek el bűn­cselek­ményt.

– Igaza van, és még egyszer elnézést az előíté­letem miatt. De mondja Mr. Jackson, mi­óta van társa? Ön min­dig egyedül vadászott.

– Steven-re gondol? – kérdezte szemüveges barátja felé le­gyintve.

Bólintottam.

– Ő régi ismerős, nem vadász. Tényleg nem gurít velem egyet Mr…?

– Stone. Thomas Stone.

– Á, Mr. Stone – vigyorgott – Mondja, mit keres ezen a ha­jón? Ugye nem szellemeket akar hajkurászni?

– Köszönöm az invitálását – váltottam vissza ko­rábbi kér­dé­séhez – Most nem. Viszont szeretnék békejob­bot nyúj­tani, így elfogadom a kihívását egy későbbi időpont­ban.

– Akkor ezt megbeszéltük – csapott a vállamra – Re­mé­lem, nézetel­téréseinket rendezni tudjuk.

Ismét gurításra készült, a játék túlságosan egyolda­lúvá vált.

– Kérdezhetek valamit? – kiáltottam, mielőtt megvált volna a golyótól.

– Ki vele! – szólalt meg a bábukon tartva szemét.

– Nem látott egy indián férfit valahol a hajón? Nagyjá­ból két méter magas, és állítólag min­denféle csi­lin­gelő kal­lantyú lóg rajta.

9.

 A tekegolyó ezúttal nem indult el taroló útjára. Steven ide­gesen vette le szemüvegét, és a tiszta len­csék feles­le­ges tö­röl­getésébe kezdett miközben hátat fordított ne­kem. Donald Jackson lábai elé tette a já­tékszert.

– Miért érdekli? – kérdezte.

– Semmi oka nincs. Van Dyke professzor tett em­lítést róla. Igazából őt szerettem volna meg­nyug­tatni néhány hasz­nos in­formációval.

A vadász, akár a focilabdát talpával rugdosni kezdte az esz­közt. Némi csend bontakozott ki, kínos semmitte­véssel.

– Én a maga helyében nem keresném azt a férfit – szó­lalt meg má­sodpecekkel később – Hacsak nem azért, hogy be­le­írja az egyik könyvébe.

A helyzet kezdett érdekesebbé és idegesí­tőbbé válni. Mint valami baljós jel, ismét feltámadt a szél.

– Miért ne keressem?

Abbahagyta játékát, talpa megdermedt a golyón, s úgy állt valami­féle jelet fülelve, mintha labdarúgó­ként a kö­zépkez­désre várna.

– Találkoztunk vele. Még reggel, a kikötőben. Elég ijesztő fi­gura. Talán csak a napfelkelte miatt, de úgy lát­tam – vette lejjebb hangerejét – vörö­sen izzik a szeme, és füst lövell ki a füléből – majd elne­vette magát.

– Nagyon vicces – duzzogtam, s jobbnak láttam, ha tovább állok.

– Várjon Mr. Stone – kiáltott, miután megtettem néhány lé­pést – Elnézést, de ezt nem tudtam ki­hagyni. Viszont tény­leg láttam az indi­ánt, lent a fo­lyosón, és nem volt egyedül.

– Ezt hogy érti? – faggatóztam tisztes távolságból.

– Valakihez beszélt. Nem állítom biztosan, de szerintem rejte­getett valakit, vagy valamit. Amikor észre­vette, hogy néz­zük, beviharzott a kabinba, és magára zárta az ajtót. Most nem viccelek, Steven is látta.

A hallgatag szemüveges fiú továbbra sem nyikkant meg. Egy röpke bólintással igazolta előttem a vadász sza­vainak hi­teles­ségét.

– Esetleg azt nem tudják, hogy utas-e, vagy a sze­mély­zet tagja?

Rövid gondolkodás után vállat vontak mindketten.

– Nem – közölte Jackson – Azóta nem találkoztunk vele. De mért olyan fontos ez? Ugye nem akar semmiféle kísértet­histó­riát elénk tálalni? A magam részéről nem vagyok vevő rá, és ami azt illeti az uta­sok többsége sem.

– Eszembe sincs – távolodtam el lassú cammogás­sal – és ve­gye úgy, hogy nem kérdeztem sem­mit.

– Rendben, ak­kor várom vissza egy játékra!