A csarnokkal szemközti irányból ötvenes éveiben járó férfi érkezett, pontosabban dübörgött felénk akár egy harckocsi, s üvöltözött vörös fejjel, megdagadt nyaki ütőerekkel, izzadó homlokkal Daniella-ra.
– Álljon csak meg kisasszony! – kiáltott rá.
A nő megszeppenve húzódott a fal menti festmények közé, titkon talán azt remélte, hogy a műveken megjelenített hős vitézek védelmükbe veszik. Az alakoknak azonban nem volt ínyükre a hősködés, így valamelyest fellélegezve vette tudomásul közeledésemet. Beérve őket kissé mögém húzódva próbált fedezéket keresni.
Az öltönyös beletúrt jól fésült őszes hajába és tekintetével engem kikerült, a fekete lányt megostromolta. Ingje felső részéről hiányzott a gomb, kezében száraz kórót szorongatott. Mivel nem tűnt frissen szedett csokornak, és szavaiból hiányzott a bók kellemes, lelket melengető ereje, elvetettem a szerelmi vallomás gondolatát.
– Mit akar ez jelenteni? – dühöngött, és idegesen rázta a virágmaradványt.
– Ne haragudjon… – dadogott a nő.
– De haragszom – vágott a szavába – Mégis hogy képzeli ezt? Bemegyek a kabinomba és a kért virág helyett ilyen száraz gaz fogad! Pedig világosan megmondtam, mit szeretnék! Ez pofátlanság, jelenteni fogom a kapitánynak!
– Mi baja a virággal? – avatkoztam a vitába.
Az öltönyös rám nézett. Mélyen elmerült érdeklődő tekintetemben, mintha egészen a lelkemig akart volna látni, s megtudni, valóban nem érzem-e át pillanatnyi válságát a csokorral, vagy kihasználva a kötekedés lehetőségét, megalázva döngöljem a földig.
– Ez magának virág? – förmedt rám – Ez száraz kóró, adja oda a teheneinek!
– Azonnal kicserélem – habogta Daniella.
– Még szép!
– Már elnézést… – tettem csípőre kezem, s doboltam lábammal a padlón, mint valami verőlegény – de miért kerít ekkora feneket ilyen csekélységnek?
Az öltönyös nem rémült meg mutatványomtól, magabiztosan és gúnyos mosollyal próbált fölém kerekedni.
– Kicsoda maga? – pöccintette meg a mellkasom.
– Maga kicsoda? – kérdeztem vissza.
– Ben Stoven – emelte fel az orrát – Fehérházi képviselő – majd annyira kihúzta magát, hogy valahol megreccsent az ingje.
– Thomas Stone – mutatkoztam be.
A férfi szemei kikerekedtek és leplezetlen utálattal mért körbe.
– Stone… – dünnyögte – Hallottam magáról. Örülök, hogy megismerhetem – nyújtotta felém tenyerét.
– Én úgy látom, inkább az ellenkezőjének örülne jobban – hoztam nyilvánosságra sejtésemet.
Stoven visszahúzta kezét, még mielőtt találkozhatott volna az enyémmel, leeresztette a teste mellé, és ökölbe szorította.
– Tudja mit Stone, jól látja! Egyáltalán nem repestem a boldogságtól, amikor megtudtam, hogy velünk tart.
– Miért, mi baja velem?
– Nem díjazom a szellemvadászokat – közölte.
– Miket? – csodálkoztam, mivel ez a kifejezést még sohasem hallottam.
Ingujjával megtörölte orrát, s fél méterrel hátrébb lépett, mintha leprás lennék.
– A szellemvadászokat – ismételte szó szerint – Mindenféle kísértetes történeteket irkálnak és hitetik el az emberrel a létezésüket.
– Már megbocsásson Mr. Stoven, de én regényeket írok, amiknek semmi köze a valósághoz.
– Az engem nem érdekel. Nem szeretem a szellemekről szóló könyveket akár valóság, akár kitaláció. Remélem a legtöbb időt a kabinjában tölti, és kizárólag akkor futunk össze, ha tényleg muszáj.
– Ne reménykedjen – mosolyodtam el – Garantáltan sokat fog látni.
Ekkor még egyikünk se sejtette, hogy a próféta beszélt belőlem.
Ben Stoven felsóhajtott és felmérte a kezében szorongatott száraz csokrot.
– Tudják mit? – váltott hangnemet – Nem kell másik virág, ez tökéletesen megfelel – gombócot gyúrt az élettelen növényekből, s mint a teniszlabdát a lábam elé hajította – Ezzel szórakozzon, ha olyan sok szabadideje van – tette hozzá, majd gőgösen megemelve fejét indult vissza, s tűnt el a kanyarulatban.
Daniella megkönnyebbülve nézett rám. Szájról leolvasva véltem kivenni egy köszönöm-szerű megnyilvánulást, s kisvártatva ő is maga mögött hagyta a folyosót személyemmel együtt. Nem adódott jobb alkalom, hogy végre megtekintsem a Jerry Nelson által említett luxuskörülményeket.
7.
A vörös bársonyszőnyeg bentről sem hiányzott különféle színes díszvilágításokkal együtt. A falak mentén könyvekkel katonás rendben rakott polcok sorakoztak. Belül nagy ágy, kívül diófa asztal kínai porcelánvázával, benne virág, ami cseppet sem hasonlított Stoven aszalt kórójához. Két díszpárnás fotel jobbról, s nem túl magas ruhásszekrény balról. Órákig lehetett volna nézegetni a berendezést, a dekorációt, de jobbnak láttam, ha inkább feltérképezem a fedélzetet, s néhány leendő útitársamat.
A nap már megközelítőleg arany színben ragyogott, s enyhe meleggel árasztotta el a kikötőt. A szél valamelyest alábbhagyott, csak a kellemes koratavasz illatát nyelte magába az olaj- és halszag. Még fél óra az indulásig – néztem órámra, s a hajófar felé vettem az irányt, hátha belebotlok néhány céltalanul tekergő magányos emberbe, kik talán nagyobb lelkesedéssel fogadják személyem.
A hátulsó részen napozóágyak kinyitva, de még üresen megtévedt gazdájukra várakoztak, körülöttük összezárt napernyők, és használaton kívüli zsúrkocsik. A sort záró műanyag széken férfi ücsörgött egyedül, talán pont beszélgetőtársát fürkészve, sötét napszemüveggel forgatta fejét, majd bámult az ég felé érdektelenül. Őszes-barna haja csapzottan és kócosan lebegett a gyengülő fuvallatban. Arcát több napos borosta fedte, s dús bajsza szája széléig ért. Laza pólója alól szinte kigurult nagy pocakja.
– Szép napot – köszönt rám, mikor pár lépésnyire értem.
– Magának is – biccentettem, majd elfoglaltam helyem a szemközti széken – Nem bánja, ha csatlakozom?
– Ellenkezőleg! Maradjon csak. Elfogad egy sört? – nyúlt bele lábai előtt szobrozó hűtőtáskájába.
– Köszönöm, nem. Korán van még ehhez a nyárias hangulathoz.
Visszatette a nekem szánt itókát, belehörpintett sajátjába, s megtörölte habos száját.
– Ahogy gondolja – dörmögött – Jó kis út lesz – váltott témát – Egy teljes hét az óceánon – felsóhajtott és rám nézett, napszemüvegét feje tetejére csúsztatta – Robert Van Dyke vagyok – közölte büszkén – Sebészprofesszor – nyújtotta felém vaskos tenyerét.
– Thomas Stone – csaptam bele.
– Á! – vigyorodott el – Mr. Stone! Végre megismerhetem személyesen. Szeretem a könyveit!
– Megtisztelő.
– Tudja – vette suttogóra hangját – ha már ideült mellém, akkor megosztom önnel… Nem akarok vészmadár lenni, de szerintem valami nincs rendben ezen a hajón.
Meglepetten meredtem az orvos zöld szemébe.
– Mégis mire gondol?
Van Dyke félénken körbetekintett, miután sikeresen meggyőződött arról, hogy rajtunk kívül senki sincs a környéken, közelebb húzódott, s hozzákezdett.
– Nem sokkal később hogy megérkeztem, elindultam körülnézni a hajón. Alig hittem a szememnek, amikor szembetalálkoztam a folyosón egy közel két méter magas indián férfivel.
– És akkor mi van? – vontam vállat – Miért ne lehetne indián utastársunk?
– Ez nem közönséges indián – suttogott – Mindenféle dolog lógott a nyakán, meg a csuklóin. Leszólítottam, de nem törődött velem, mintha ott se lettem volna. Ment a dolgára. Én meg követtem, de egyik pillanatról a másikra eltűnt. Azóta se láttam.
– Áh! – legyintettem – Felesleges aggodalom.
– Nem hisz nekem Mr. Stone? – zsörtölődött – Pedig pont önnek kéne megerősítenie.
– Ezt miért gondolja?
– Hogyhogy miért? – értetlenkedett – Hiszen ön a szakértője ezeknek a szellemes-gonoszos dolgoknak. Ilyenekre szokott fényt deríteni! Nem?
– Nem! – böktem oda határozottan – Regényíró vagyok. Semmire se szoktam fényt deríteni, csak arra, amit én találok ki. Ennyi! De ha annyira aggasztja, mért nem kérdezi meg valamelyik alkalmazottat, hogy ki ez az alak?
A professzor felhörpintette a maradék sört, s összegyűrve a dobozt, a fejem felett hajítottá át a vízbe.
– Hát ez az – kulcsolta össze kezeit – Már utánajártam. Kifaggattam egy matrózt.
– És?
Némi habozás után kibökte.
– Azt mondta nincs indián utasunk. Sőt, hozzátette: valamikor ez a gőzös indiánokat szállító hajóként üzemelt, és sok rézbőrűt vertek halálra rajta.
– Ugyan már professzor – legyintettem hitetlenül – Valószínűleg ugratták.
– Miért Mr. Stone, ön ismeri ennek a hajónak a múltját?
– Nem – ráztam meg a fejem – de azt akkor sem tartom valószínűnek, hogy indiánokat hurcoltak vele. És ha mégis – forogtam körbe – akkor mi van? Ugye nem hisz a kísértetekben professzor?
Van Dyke szemében haragos tüzet gyúltak lángra. Talán gyertyaláng lehetett, amit szellemidézéskor használnak.
– Ne döfje belém a kését emiatt – csúsztatta vissza napszemüvegét – Gyanakvó természetű vagyok. Talán ez baj?
– Dehogy baj – bátorítottam – Nem akartam megbántani. Viszont, ha a gyanakvását szeretné lenyelni, javaslom, keresse meg a kapitányt és érdeklődjön tőle. Lehet, az a fickó helyi rakodó, vagy dokkmunkás.
– Igen, talán… – bólintott nem túl nagy lelkesedéssel – de ha már belementünk ebbe jobb, ha tudja Mr. Stone, van egy jónak cseppet sem mondható előérzetem.
– Mi lenne az?
– Nem tudom. Egyszerűen valami nem hagy nyugodni, de azt nem tudnám megmondani micsoda.
– Nekem is van egy megérzésem professzor – kulcsoltam össze kezeim a mellkasomon – Szerintem ön bolondít engem. Nehéz elképzelni, hogy valaki nyugtalanító előérzetei közepette nyugodtan sütteti a hasát, miközben kellemesen társalog egy raklapnyi sör mellett. Most pedig ha nem haragszik – álltam fel – sétálok még az indulás előtt.
– Haj, haj – csóválta fejét Van Dyke – Sajnálom, hogy ennyire hiteltelennek találja a személyemet. De persze, menjen! – legyintett – Talán szerencsémre összehozza a sors magát azzal az indiánnal.
– Tudja mit uram? – szóltam vissza a korlát mellől, miközben az óceán hullámainak játékát figyeltem – Utána érdeklődök a maga titokzatos fantomjának.
– Köszönöm Mr. Stone!
– Igazán nincs mit.
A fedélzet középső részén frissen mázolt fémépítmény húzódott végig rácsozott ablakokkal, öntöttvas ajtóval. Tetejéből antennaerdő nőtt az ég felé, oldalából vadszőlő kuszaságú kábelkötegek tekeregtek kibogozhatatlan csomókká. Mellette kapuit még meg nem nyitott büfébe botlottam, magányosan árválkodó kerti székekkel, egymásra halmozott kopott nyugágyakkal körülpakolva.
Az épület túloldaláról különös hang szűrődött át, ami végül koppanásokba váltott, akár a szobában elejtett méretesebb tárgyak találkozása a parkettával. Követve a zajt, megkerültem az építmény falait. Egy tekepályába botlottam, ahol már javában zajlott a parti.
8.
Rövid, barna hajú férfi, vékonyka bajusszal állt a játéktér szélén. Nyitott tenyerén úgy tartotta a termetes golyót, akár egy pincér a tálcát. Arca ismerősnek tűnt, s vajon mért ne lehetne az – nyugtáztam magamban a tényt – egy luxushajó gazdag utasai között bármikor előkerülhet egy-egy közszereplő. Partnere a játékban szemüveges fiatal fiú, aki inkább kellékes szerepét töltöttbe be, miként egyedül állította vissza a ledöntött bábúkat.
A pálya elkészült, a golyó ismét végiggördült, újabb tarolás.
– Erről van szó! – húzta ki magát elégedetten a férfi, s végigsimította bajszát.
– Szép gurítás – dicsértem meg a háttérből.
Pillanatra a tekintetek kereszttüzébe kerültem. Miután alaposan felmértek mindketten, ügyet se vetve rám, visszaterelték szemüket a pályára. A szemüveges ismét a bábukkal bohóckodott.
– Nem száll be? – kérdezte némi beszédszünet után a férfi.
– Köszönöm nem, megmaradok nézelődőnek. Ahhoz jobban értek. Ön nem véletlenül Donald Jackson? – tettem fel a kérdést, bár biztos voltam benne, a híressé vált vadász tekepartijába csöppentem.
– Azt, hogy véletlenül vagyok-e Donald Jackson, nem tudom – próbálta poénnal fűszerezni közös perceinket – Erre a szüleim adhatnának választ. De, ha már megkérdezte…, nos valóban így hívnak.
– És mit keres itt a híres vadász? – álltam meg néhány lépésnyire tőle – Csak nem a hajón akar újabb trófeákat gyűjteni?
– Hmm – mért fel alaposabban – Mintha nem szívlelne túlságosan. Ez a személyemnek szól, vagy a hivatásomnak? Esetleg tettem ön ellen valami rosszat a múltban?
– Dehogy. Elnézést, nem akartam tapintatlan lenni. Tudja, állatbaráti természetem, néha nem tud azonosulni a hobbivadászok nézeteivel. Kiváltképp, ha reklámozzák magukat a tévében.
– Megértem önt – fogta meg a golyót, s miután ismét a háta közepét láttam, elindította újabb útjára.
A tarolás most elmaradt, három bábú dőlt le. Felegyenesedett, komoran állkapcsa vakargatásába mélyedt.
– Negatív energiát érzek a közelben – majd szemeit rám emelte, mintha a jelenlétem okozta volna félre sikerült gurítását – Utálhat engem, de ne felejtse el: ez ugyanolyan munka, mint a többi. Nem vagyok orvvadász, nem követek el bűncselekményt.
– Igaza van, és még egyszer elnézést az előítéletem miatt. De mondja Mr. Jackson, mióta van társa? Ön mindig egyedül vadászott.
– Steven-re gondol? – kérdezte szemüveges barátja felé legyintve.
Bólintottam.
– Ő régi ismerős, nem vadász. Tényleg nem gurít velem egyet Mr…?
– Stone. Thomas Stone.
– Á, Mr. Stone – vigyorgott – Mondja, mit keres ezen a hajón? Ugye nem szellemeket akar hajkurászni?
– Köszönöm az invitálását – váltottam vissza korábbi kérdéséhez – Most nem. Viszont szeretnék békejobbot nyújtani, így elfogadom a kihívását egy későbbi időpontban.
– Akkor ezt megbeszéltük – csapott a vállamra – Remélem, nézeteltéréseinket rendezni tudjuk.
Ismét gurításra készült, a játék túlságosan egyoldalúvá vált.
– Kérdezhetek valamit? – kiáltottam, mielőtt megvált volna a golyótól.
– Ki vele! – szólalt meg a bábukon tartva szemét.
– Nem látott egy indián férfit valahol a hajón? Nagyjából két méter magas, és állítólag mindenféle csilingelő kallantyú lóg rajta.
9.
A tekegolyó ezúttal nem indult el taroló útjára. Steven idegesen vette le szemüvegét, és a tiszta lencsék felesleges törölgetésébe kezdett miközben hátat fordított nekem. Donald Jackson lábai elé tette a játékszert.
– Miért érdekli? – kérdezte.
– Semmi oka nincs. Van Dyke professzor tett említést róla. Igazából őt szerettem volna megnyugtatni néhány hasznos információval.
A vadász, akár a focilabdát talpával rugdosni kezdte az eszközt. Némi csend bontakozott ki, kínos semmittevéssel.
– Én a maga helyében nem keresném azt a férfit – szólalt meg másodpecekkel később – Hacsak nem azért, hogy beleírja az egyik könyvébe.
A helyzet kezdett érdekesebbé és idegesítőbbé válni. Mint valami baljós jel, ismét feltámadt a szél.
– Miért ne keressem?
Abbahagyta játékát, talpa megdermedt a golyón, s úgy állt valamiféle jelet fülelve, mintha labdarúgóként a középkezdésre várna.
– Találkoztunk vele. Még reggel, a kikötőben. Elég ijesztő figura. Talán csak a napfelkelte miatt, de úgy láttam – vette lejjebb hangerejét – vörösen izzik a szeme, és füst lövell ki a füléből – majd elnevette magát.
– Nagyon vicces – duzzogtam, s jobbnak láttam, ha tovább állok.
– Várjon Mr. Stone – kiáltott, miután megtettem néhány lépést – Elnézést, de ezt nem tudtam kihagyni. Viszont tényleg láttam az indiánt, lent a folyosón, és nem volt egyedül.
– Ezt hogy érti? – faggatóztam tisztes távolságból.
– Valakihez beszélt. Nem állítom biztosan, de szerintem rejtegetett valakit, vagy valamit. Amikor észrevette, hogy nézzük, beviharzott a kabinba, és magára zárta az ajtót. Most nem viccelek, Steven is látta.
A hallgatag szemüveges fiú továbbra sem nyikkant meg. Egy röpke bólintással igazolta előttem a vadász szavainak hitelességét.
– Esetleg azt nem tudják, hogy utas-e, vagy a személyzet tagja?
Rövid gondolkodás után vállat vontak mindketten.
– Nem – közölte Jackson – Azóta nem találkoztunk vele. De mért olyan fontos ez? Ugye nem akar semmiféle kísértethistóriát elénk tálalni? A magam részéről nem vagyok vevő rá, és ami azt illeti az utasok többsége sem.
– Eszembe sincs – távolodtam el lassú cammogással – és vegye úgy, hogy nem kérdeztem semmit.
– Rendben, akkor várom vissza egy játékra!
🙂 Fú, kedves Aranymosó, nagyon állat a kép:)
A kép kevésbé tetszett, mint a regény. 🙂 Kriminek nem válik hasznára, ha az ember egy hónapos megszakításokkal olvassa, de ez a verseny ilyen, ez ellen nincs mit tenni. Legfeljebb egyet, ha megvesszük a nyomtatott példányt. 🙂 Épp az ízlésemnek megfelelő a könyv, szívesen olvasnám végig.
A kép tényleg elég brutál, hirtelen nem is tudtam, mit várjak. Horrorba fordul a sztori? 🙂
Na szóval, nekem is tetszett. Egy picit Poirot-t juttatta az eszembe, aki a foglalkozása révén az utazása alatt belesodródik egy bűnesetet felderítésébe.
Gördülékeny, jó volt olvasni, a téma is érdekes. Az egyetlen, amit megjegyeznék, hogy időnként nem értettem a fejezet tördelésed logikáját. Én nem mindenhol vágnám ketté, mert akkora horog nem maradt a fejezet végére, hogy mindenképp indokolná egy jelenet szétvágását.
Gratulálok, és remélem, olvashatjuk még tovább!
Nekem is LLL-szerűnek jött le, egy kicsit dinamikusabban, és többször is fennakadtam pár furcsa mondaton. A dialógusok is kicsit szájbarágósak voltak, én kihagynám a rossz előérzetes részeket, meg ez a „megsértettem a vadászt” már legelsőre is oda nem illőnek tűnt.
Én mondjuk szeretem LLL-t :)Kíváncsivá tettél, hova is tart a sztori, bár a főhős neve nem tetszik: „tomasztón”/nyomasztón. Írói névnek túl egyszerű is.
Köszönöm a hozzászólásokat és észrevételeket.
A kép valóban ütős, jól passzol. Kedves Demeter Attila, megtisztelő kommentedet köszönöm. Örülök, hogy az ízlésednek való 🙂
Jusztina, a tördelésekre túl sok kézzel fogható magyarázatom nincs, majd igyekszem ezekre odafigyelni. Örülök, hogy tetszett.
Kedves Melinda, valóban sok LLL-t olvastam, de próbáltam a stílusától elhatárolódni, de úgy tűnik ez nem mindenhol sikerült. Remélem azért ez nem vette el a kedved a történettől.
Krisz: vannak a regénynek hibái, ezt én is tudom. Bár egyik ember nem abban látja a hibát, mint a másik, illetve fordítva.
Mindenkinek köszönöm a figyelmet.
(Bocsi a képért 😀 Ez egy sima, festett tekegolyó, és kapni ilyet. :))
Kedves Tdb! Mikor elsőre olvastam nekem is LLL hatású volt. Hozzáteszem Laci bácsi könyveit én is imádom-:) nekem ő az én példaképem!! Épp tőle olvasok egy könyvet ( Tizenhárom Kriszálykoponya) Valahol az ő könyvei hatására kezdtem el írni, persze más miatt is. Akkor még anekdotákat írtam és Jelentek is meg. Igaz én nem kerültem ki, de gartulálok és várom a folytatást-:)