Thomas de Boer: Árnyak a fedélközben – 1. részlet

1.

Csendes kora reggel, se nyüzsgés, amit várt az em­ber, se gépzaj vagy lárma, ami ilyenkor a meg­szo­kott. Csak a sirá­lyok visongtak a dokkokon túl. A kikötő­ben egy lel­ket sem lehetett látni. A hajók a fél­homály­ban kísér­teties nyikorgással föl-le hin­táz­tak a hideg hullámokon. Az olaj és nyers hal szaga azért ott lebe­gett körü­löttem, ha más­ból nem, eb­ből érezni le­hetett, hol va­gyok.

– Biztos ide akart jönni? – kérdezte a taxisofőr pénzér­mét pör­getve az ujjai között – Ez egy halászkikötő, aligha ta­lálja itt azt a régi gőzöst, amit ke­res.

– Ezt a címet kaptam – fürkésztem a lehajtott ablakon át a messzi hajók körvonalait – Itt kell len­nie vala­hol! Legalábbis – sóhajtottam – bízom benne.

– Akkor kellemes keresgélést Mr. Stone! – markolta meg a kormánykereket, s dübögtette lábát a gázpe­dálon – Ha esetleg mégsem találja, hívjon és visszajövök magá­ért!

Kiszálltam a kocsiból. Kevés poggyászommal lepar­koltam a törede­zett betonút kátyúi között, s mozdu­lat­lanul néztem vé­gig az autó távozását. Miu­tán el­hajtott még na­gyobb lett a csend.

Lecammog­tam a dokkig, ahol tépá­zott vitorlá­sok, kopott csó­na­kok ringatóztak magányosan és büdösen.

– Mért nincs itt senki? – kiáltottam el magam dühö­sen és ki­ábrán­dultan.

– Mert hajnalban kihajóztak! – harsogott vissza va­laki kissé gúnyosan.

Kisvártatva a sötétből tépázott külsejű férfi lé­pett elő. Szá­já­ban szivar lógott, torzonborz fejét füg­göny­ként ölelte át a szürke füst.

– A halászok korán kelnek – közölte – mind úton van­nak – intett a nyílt víz felé, miközben velem szembe battyogott – Ezek a ha­jók használ­hatatlanok, azért nem vitték el. Tod va­gyok – nyújtotta koszos te­nyerét, miután lehorgonyozott a padka mellett – a kikötő gond­noka.

– Thomas Stone – mutatkoztam be – Nem a halászo­kat ke­re­sem, hanem a Gróf nevű gőzöst, ami el­méle­tileg innen fut ki az óceánra.

– Persze… – morgott miközben feje búbját vaka­rászta – Sejthettem volna. Maga is az úri né­pek közül való – gyűjtötte össze nyálát szájában.

Tartottam tőle, hogy a nem túl kellemes zuhannyal engem kíván beteríteni. Szerencsére úgy döntött, inkább lenyeli.

– Nem. Egészen más okból vagyok itt. Mondja – fúr­tam mélyen tekintetem a szemébe – jó helyen já­rok?

– Igen – fújt körbe szivarfüsttel – Át kell mennie a ki­kötő túlsó oldalára. Nagyjából há­rom­száz méter. Ott áll. Gróf. Ha ad egy ötöst mutatom az utat és vi­szem a holmiját.

2.

Elfogadtam az ajánlatát, no nem azért, mert ma­gam­tól nem tud­tam volna megbirkózni szerény cso­ma­gom ci­pelésével, in­kább a társasága jött jól. Leszá­moltam a te­nyerébe öt dol­lárt, s komóto­san elindul­tunk a cél felé.

A nap már a hori­zonton állt, vörös fénnyel áztatta köbre a tajtékos hullámokat. A ki­kötő távoli szegletében csa­logató lát­vánnyal bontako­zott ki az álomgőzös. Arra­felé sem volt nagy a nyüzsgés.

– Úgy látom nem verték nagydobra ezt az utat – tana­kod­tam, miközben igyekeztem kikerülni a beton kátyúi­ban meg­dagadt olajtócsákat.

– Miért? – nézett rám értetlenül – Azt hitte, vörös sző­nye­gen kell sétálni katonazenekarral a jobbján?

– Nem éppen, de nagyobb felhajtásra számítot­tam. Úgy gondoltam néhány újságíró, esetleg lesi fotós megjelenik vala­hol.

– Biztos megjelentek volna – sóhajtott – de jól sejti Mr. Stone, valóban nem lett kikürtölve az egész vi­lág­nak. Azért ide, az isten háta mö­götti kikötőbe ter­vez­ték az indulást. Ki­zárólag az arra érdemes em­be­rek jutottak jegyhez, ugyanis korlá­tozott szám­ban fo­gadtak utasokat. Nem akar­ták túlli­hegni ezt az egé­szet.

– De miért?

Megálltunk és mélyen a szemembe nézett. Fénylő kék te­kinteté­ben az óceán hullámait véltem kirajzo­lódni.

– Mert ha nem bírja ki az utat ez az ócskavas, és vala­hol el­süllyed – jelent meg ajkán alig észrevehető mosolya – akkor az sem kerül be a köztu­datba.

– Most aztán megnyugtatott!

– Akkor jó, az volt a célom.

A fehér gőzös büszkén húzta ki magát a kikötő vi­har­vert hajói között. Gigászi mérete rendre utasí­tóan maga­sodott a mellette zsebkendőnyi méretűre zsugo­rodott vitorlák kö­ré­ben. Akár az egykori titáni hajó kicsi­nyített mása hintá­zna ve­lem szem­ben.

– Megérkeztünk – közölte a feljáróhoz érve, s azonnal meg­vált holmimtól. A földre dobta, mint aki jól végezte dol­gát – Íme, a hajója!

Könnyű kézipoggyásszal a lassan felívódó félho­mály­ból öl­tönyös férfi alakja tűnt elő. Felsietett a gő­zös híd­ján, s néhány másodperccel később összeolvadt a magasban ka­vargó füst marta köddel.

Rövid ideig tartó ámulatomból a pasas erőteljes lökésé térí­tett észhez.

– Nos? – forgatta szemeit.

– Köszönöm a segítséget – emeltem föl tás­ká­mat – Nem ke­vésbé a társaságát.

– Mr. Stone – markolt a vállamba – Hallottam már ezt a ne­vet. Mondja, honnan ismerem magát?

– Ha lesz ideje – fejtettem le az izmos kezet – fi­gyelje a hí­re­ket! Ha mégis el­süllyedne ez a hajó, előbb-utóbb bizto­san megtudja.

Némi erőltetett mosoly kíséretében elindultam fel­felé, mi­közben Tod újabb szivarra gyújtva beleveszett a messzeségbe. Va­lahol a távolban, hol a fények megtörtek a horizont fe­lett, az ég és a víz káprázatos varázsa – akár kéklő óriás he­gyek – a szél szárnyain egybeol­vadt.

3.

A fedélzeten vasalt tengerészöltönyben és lapos tá­nyérsap­kában termetes férfi állt moz­dulat­lanul, jóízű vigyorral száján. Egyenruhájában büszkén megfeszült, s akkor olvadt fel fa­gyott állapotából, mikor elé lép­tem. Vastag fekete ba­jusz-sza­káll együttese fél arcát befedte.

– Jó reggelt! – köszönt rám, s valamelyest megha­jolt – Üd­vözlöm ezen a csodá­latos napon, Matt Belinger va­gyok a hajó kapitá­nya.

Csak a papagáj hiányzott a karjáról, de kövér test­alkata, zsír­párnákkal vértezett felsőteste – kivált­képp két húsgombóc válla – ezt szükségtelenné tette.

– Viszont kívánom – biccentettem illedelmesen – A ne­vem Thomas Stone.

A hajó ura felnyitotta hóna alatt szorongatott köny­vét, s lel­kesen a tanulmányozásába mélyedt. Cél­tala­nul kuta­tott, lapo­zott, dünnyögött. Valószínű­leg se­hol sem ta­lálta, amit ke­re­sett.

– Hmm, hmm… – emelte fel fejét, s mért körbe alapo­sab­ban – Sajnálom Mr. Stone, de nincs a neve az utaslistán. Bá­torkodha­tok megkér­dezni – vette lejjebb hangerejét – ugye maga az a Thomas Stone? Az író?

– Az vagyok.

– Akkor nem lehet – tanakodott – hogy valamelyik írói ál­nevén fog­lalt he­lyet, de elkerülte a figyel­mét?

– Nem – közöltem csöppnyi lehangoltsággal – Valójában nem foglaltam helyet. Mr. Jerry Nel­son kérésére érkez­tem. Ő a hajó egyik tulaj­do­nosa…

– Tudom ki ő – szakított félbe immá­ron megemelt hanggal – Akkor hívjuk ide! Re­mél­jük, valóban igazolni tudja az ön ál­lítását Mr. Stone, és ezt az egész szituá­ciót kellemet­len félreér­tésként könyvelhetjük el.

Bár modora barátságosnak tűnt, azért hangjában fel­fe­dezni véltem némi ellenszenvet.

Hivatni sem kellett – társult mellém csipetnyi sze­rencse – nagy láda mögül két hölgy társasá­gában tűnt fel apám régi ba­rátja, s önelégült fejjel – mint ifjú ko­rom­ban – tu­domá­somra adta, megint akadt egy-két jó fogás a hor­gára.

4.

  Thomas! – kiáltott, s keblemre borult, mint anya már tíz éve nem látott gyermekére – Köszönöm, hogy el­jöttél!

– Mr. Nelson – szólalt meg Belinger a háttérből vissza­fo­gottan – van itt egy kis prob­léma – ütögette ujjával a napló lapját – Mr. Stone nevét nem találom a listán, pedig már két­szer átgöngésztem az egészet.

– Semmi baj kapitány, ő az én vendégem.

– Hát pont ez az – nyilvánította ki nemtetszését – Nincs felírva, így nem tudunk neki fel­sze­relt kabint adni. Mégis hol szállásoljuk el?

– Az enyémben. Én nem tartok önökkel. Saj­nos gondjaim támadtak, így maradnom kell.

– Értem uram! – túrt bele dús szakállába – Elnézést a kel­lemetlenségért Mr. Stone – nézett a szemembe nem túl nagy bűnbánattal.

Legyintettem.

Belemarkoltam Jerry vállába az átlagos barátinál na­gyobb erővel bízva abban, hogy önállóan rájön: titkos ügyködésétől nem lettem elragadtatva.

Tekintetéből úgy tűnt kapizsgálja.

– Mégis mi ez az egész? – húztam félre tisztes távol­ságba a ka­pi­tánytól és suttogóra vettem hangom – Miért nem jössz, és miért kell nekem mennem he­lyetted?

Cigarettát vadászott elő felöltőjének zsebé­ből, nem gyúj­totta meg, tekergette az ujjai kö­zött némi nyugta­lan­sággal, míg el nem tört.

– Gondjaim vannak – hajolt közel a fülemhez, s hají­totta el a hasznavehetetlenné vált kelléket – a rész­vé­nyeim a fejük te­tején állnak. Befektetői taná­csot hívtak össze ma délutánra. Ott kell lennem – szuszo­gott – Mi­vel nem me­gyek az útra, nem akartam, hogy az em­berek bizal­matlanok legyenek, akár ön­magam, akár a hajó felké­szültségét illetően. Már kö­zöltük velük, hogy te jössz! Hiteles ember kel­lett, akit ismer­nek, aki­ben bízhat­nak, és mikor meg­tudták, hogy az író Stone-ról van szó, kifejezetten örültek a hírnek. Sok rajon­gód van itt! Akár összekötheted a jót a hasznossal, és nyélbe üthetsz egy felol­vasóestet.

– Nagyszerű – dünnyögtem a lelkesedés csekély je­lét se mu­tatva – Viszont azt nem értem, ha az embereknek említetted a jöttemet, miért hagytad ki a kapitányt? Eléggé kínos volt ez a szituáció.

– Nyugalom – legyintett, s rögtön elterelte a szót – Frank veletek megy – tette hozzá – Majd ő tartja a fron­tot.

– Ki az a Frank?

– Frank Delmond, a másik tulajdonos. Kettőnké ez a hajó.

– Nem tudom – zsörtölődtem – Alaposan elment a kedvem az egésztől.

– Lazíts már! – csapott a vállamra hasonló erővel, mint ahogy korábban az övébe markoltam – Ez egy luxus­hajó, ne­kem elhihe­ted! Jól fogod érezni magad! Hét nap ki­kapcsoló­dás nem árt meg. Segítened kell! – pró­bál­kozott némi kö­nyörgést bele­csem­pészni mondani­va­lójába – Ha be­fuccsol ez a ha­jóút, minden pénzemnek oda.

Feleslegesnek tartottam, hogy húzzam az időt.

– Rendben – könyörültem meg rajta – De ne feledd, az adósom le­szel, és az első adandó alkalom­mal behajtom raj­tad! Nincs kibúvó!

– Ez természetes! – jött vissza a jókedve – Most menj, pa­kolj le, nézz körül, érezd jól magad! Mr. Belinger – ki­áltott a ka­pitánynak – Kérem, mutassa meg a bará­tom­nak a kabint!

Jerry Nelson, akár egy táltos, az egyik pillanat­ban még a sze­mem előtt volt, amint a korábban leparkol­tatott hölgye­ket kutatja a fedélzeti ládák között. A má­sikban vi­szont már nyo­mát se láttam a hajón. Mintha a baljósan feltá­madó hideg szél ölén hagyta volna maga mögött a kikötőt. Ez­alatt a kapi­tány hor­dárt hívott, pontosabban egy fia­tal, aligha húsz éves, az időjá­ráshoz képest alulöltö­zött fekete bőrű lányt, aki a lejá­rat előtt szobrozott cso­magommal fel­pa­kolva, s gyer­meki tekin­tetével igye­kezett elkapni pillantá­saimat.

– Mr. Stone! – szólított meg, amikor összenéztünk – Jöj­jön, kérem, megmutatom a kabinját!

5.

 A lágy hang és kecses léptek tulajdonosa megvárta, míg mellé érek, előírt mosolyt erőltetett arcára, s mint va­lami kö­telező kelléket végig magánál tar­totta. Bemen­tünk az elő­térbe, le a lépcsőn, ahol szerte­ágazó fo­lyosórendszer központja­ként be­rende­zett csil­logó-vil­logó, vörös szőnyeg­gel borí­tott szűk csar­nok fogadott. Jobbra indultunk, lábam alatt bár­sony, fe­jem felett ara­nyozott díszű mennyezet. A falon végig kor­társ alkotók festmé­nyei teremtettek hangula­tot a színes lám­pákkal megvilágított te­rü­letre. Egyáltalán nem volt olyan érzé­sem, hogy hajón vagyok.

Akár a négycsillagos szállodák, nem túl tág és lakrészek­kel bezsúfolt fo­lyosószár­nyát dekorá­ciókkal igye­keztek luxus­kül­le­művé alakítani. Nagyjá­ból tíz­méte­renként egy-egy boltív állt egymással szembe. Kis tárolóju­kon műanyag lombú, ősrégi szobanövények porosodtak megkí­mélve a ki­száradás és túl­öntözés prob­lémáitól. Azt, hogy mitől éreztem mégis vi­rágil­latot, betudtam néhány ol­csó, palac­kos légfrissí­tő­nek.

Pár lépés után megálltunk.

– Ez az öné – mutatott a hetes számmal jelzett aj­tóra. Zse­bébe nyúlt, keresett-kutatott, majd elő­ko­torta a meg­felelő kul­csot. Táskámat, lehají­totta a pad­lóra, ügyetlenke­dett a zár­ral, végül kitárta előt­tem lak­osztályom vastagon lakkozott aj­taját. Friss búorillat áradt ki.

– A nevem Daniella – közölte családnevének szi­gorú kizá­rá­sával – Ha bármi gondja lenne, keressen nyu­god­tan!

– Rendben – vettem magamhoz földre hányt holmi­mat.

A nő elindult visszafelé, én pedig beléptem abba a bi­zonyos álomkabinba. Mindössze a felsze­relé­semtől tudtam meg­válni nyu­godtan. A körülné­zés vá­ratott ma­gára, mert vissz­hangos csattanás és hozzá társuló rekedtes kiabálás sza­bott gátat a szemlélődés­nek. A fo­lyosó, akár a hábo­rús öve­zet – döngött a súlyos léptek erejétől, meg­fagyott légtere a géppus­katűznyi ká­romko­dástól.

Kíváncsiságon erősebb volt ámula­tomnál. Vissza­tér­tem a küszöb túloldalára, hogy fényt derít­sek a nem várt esemé­nyekre.