Tessa R. Lambrick: Beltane hangjai (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

Figyelmeztetés: erőszakos tartalom, felkavaró elemek

 

Egy

Kislány voltam még, amikor először feltűntek. Kezdetben csak egy példányt láttak, ráadásul nem is valami vadregényes erdőben, elhagyatott kúriában vagy egy eldugott, istenháta mögötti kunyhóban, hanem New York kellős közepén.

A Central Parkban vette észre egy járókelő, ahogy az a valami a fák között sétált. Szerencsére a szemtanú időben kapcsolt, és gyorsan le is videózta a lényt. A felvételt több hírcsatorna is leadta, persze fenntartásokkal kezelték, mindenesetre az egész világot bejárta.

Voltak, akik rögtön csalást kiáltottak, és a felvétel eredetiségét vonták kétségbe, és olyanok is akadtak, akik elkezdtek alapot ásni a templomoknak az új vallás kialakulásának ünneplésére.

Az első feltűnést azonban hónapokig csend követte. Az emberiség lélegzetvisszafojtva várta az újabb jelentéseket, mindenhol kamerával felszerelt csoportok járták az erdőket, a Central Park átalakult egyfajta zarándokhellyé. Mindezek ellenére mégsem sikerült újabb példányra bukkanni. Aztán egy nap, bumm!

Ott voltak mindenütt, különféle színekben, formákban, változatokban. És léteztek, valóban léteztek.

Tündérek.

Elárasztották a világunkat, mi pedig csak egy dolgot tettünk: befogtuk őket.

Annyira jámborak voltak, ellen sem álltak, csak nézték a különös lényeket, akik hálókkal, bilincsekkel, fegyverekkel felszerelkezve közelítettek hozzájuk.

Úgy gondolom, az első feltűnést követően akartak megbizonyosodni, hogy van-e bennünk ártó szándék, de azt hiszem, elkapkodták a dolgot. Mindenesetre már itt voltak, és eszük ágában sem volt elmenekülni.

Idegen nyelven beszéltek és a mi nyelvünket nem értették, viszont rendkívül készségesnek és tanulékonynak bizonyultak. A kezdeti őrület hamarosan alábbhagyott, az emberek pedig szert tettek egy új háziállatra.

A legtöbben kihasználták a tündéreket, és befogták őket a mindennapokban: a tündérek besegítettek a ház körül, a bevásárlásban, láttam már építkezésen is troll munkásokat, persze fizetés nélkül, hiszen alig tartották őket többre az állatoknál.

Idővel több tündérjogi szervezet jött létre, akik igyekeztek felszabadítani őket, de nem sok sikerrel jártak. A világ kormányai egyhangúan döntöttek úgy, hogy ismeretlen szomszédjaink kvázi Isten ajándékai, és jogunk van őket úgy használni, ahogy nekünk tetszik. Mivel ők nem tiltakoztak semmi ellen, így háziasítva lettek.

Azóta eltelt több mint húsz év, és az új világ is kialakult. A kezdeti brutalitás enyhült, a tündérek dolgozhattak, pénzt is kaptak érte, de az emberek még mindig lenézték őket, viszont valamennyire sikerült beilleszkedniük a társadalomba. Az egyetemen Tündérismeretek karon ­– őrület, már ilyen is van – több lehetséges elméletet tanítottak, hogy miért jöttek a mi világunkba. A tündérek nem szívesen beszéltek a saját múltjukról, inkább csak találgatások maradtak számunkra. A legnépszerűbb elmélet a saját világuk pusztulása volt.

Lassan megtanulták a nyelvünket, néhány fajta értelmesebbnek bizonyult, őket magasabb szinteken is alkalmazták, nemcsak házimunkára. Az egyik tanárom például egy elf volt, magas, hosszú fehér haját lófarokba kötötte, hegyes füle azonban így is feltűnő volt. Hosszú ujjaival elegánsan fogta a krétát, amikor a tündérfajokat ismertette a főiskolán. Kötelező tantárgy volt, akárcsak a büntetőjog vagy a tündérek jogai és kötelezettségei.

Ott még nem tartottunk, hogy vezető beosztásban is dolgozhattak, de itt, a louisianai Houma városi rendőrkapitányságán nemrég felvettünk egy pixie-t kávét főzni. A semminél ez is jobb munka lehet neki. Kék színű bőrével és átlátszó, a szivárvány színeiben csillogó szárnyával sokáig feltűnést keltett rendőrök között, de lassan megszoktuk ezt is.

Brigitte, így hívták, vagyis ezt a nevet választotta magának – elmondása szerint az igazi nevét ebben a világban nem lehet kiejteni –, gyorsan tanult, és hamarosan már nem csak a kávét bízták rá, hanem kisebb ügyintézéseket, levelek feladását, csekkek befizetését. Kedveltem, bár igazán sosem voltunk barátnők, munka után többnyire hazasietett, nem maradt a kollégákkal sörözni, beszélgetni a közeli bárban.

Houma amúgy sem az a város, ahol a legtöbb tündér szívesen élne. Úgy vettük észre, kedvelik a nyüzsgést, főként az éjszakai életet, ez pedig inkább a nagyvárosokban valósul meg, errefelé a legtöbb bár bezár este tízkor.

Amikor a nap végén Brigitte elköszönt, általában én intettem neki vissza egyedül, ő pedig hálásan biccentett. Nem sokan köszöntek neki, hiába telt el húsz év, hiába dolgozik itt két éve egy pixie, az emberek többsége még mindig képtelen elfogadni, hogy a megismert dimenzión túl is van élet. A tudósok eldobták az agyukat a diplomájukkal együtt, egyedül az írek voltak boldogok, hogy igazak voltak a legendáik a tündérekről és büszkén döngették a mellüket, hogy „márpedig ők megmondták, hogy léteznek”.

 

Rápillantottam az órára. Négy óra múlt, mivel semmi sürgős dolgom nem volt, túlórázni pedig nem akartam, lassan összeszedegettem a cuccaimat. Nyomozóként szerencsére csak akkor kellett tovább dolgoznom, ha halaszthatatlan ügy volt, de kisváros lévén nem sok ilyen üggyel találkoztam. Különben is, a legtöbbet Dominic Johnson és a társa, Michael Ward kapták. Johnson vezeti a listát, ő oldotta meg eddig a legtöbb ügyet. Nem, mintha verseny lenne, bár a fickó minden adandó alkalommal büszkén hangoztatja.

  Mikor mindent elpakoltam, elrendeztem az asztalomat és kikapcsoltam a számítógépet, felkaptam a táskámat és indultam a fogas felé, hogy fogjam a vékony kabátkát, amit a reggeli hűvösség ellen vettem. A nyár derekán napközben elég volt a szolgálati egyenruha rövidujjas ingje, de reggel még a mocsár felől érkező köd miatt lúdbőrözött a karom. Mark McDonald hadnagy ragaszkodott hozzá, hogy ne csak a járőrök legyenek egyenruhában, hanem mindenki, hogy az emberek lássák, bárkihez fordulhatnak segítségért. Bevallom, tetszett ez a hozzáállás.

Megigazítottam copfba kötött, váll alá érő gesztenyeszínű hajamat, és már épp emeltem a kezem, hogy én is elbúcsúzzak, amikor megcsörrent a telefon.

Marlene, egy idősödő, de a korosodást bármilyen eszközzel megakadályozó recepciósunk felvette, majd unott hangon beleszólt, közben a lilára manikűröztetett körmét nézegette. Legalább illett a hasonló árnyalatú hajához.

– Halló, itt a lousianai Houma város Rendőrkapitánysága, miben segít…

Megakadt a mondat közepén, és kikerekedett szemmel pislogott.

Kicsit topogtam az ajtóban, nem tudtam, hogy Marlene épp valami rossz hírt kapott – előszeretettel használta a központi telefont saját ügyeinek intézésére –, vagy valóban a rendőrségre futott be egy hívás.

Nyugis kisváros vagyunk, néhanapján látják a rougarout, amint lepedőt lop a szárítókötélről, vagy két szomszéd nem tud megegyezni a fűnyírás irányáról, esetleg egy kígyó garázdálkodik a házban, ami a közeli mocsárból szökött a városba némi élelem reményében. Marlene arckifejezése azonban maradásra bírt.

– Jó, jó, kkk… küldök valakit. Valakiket. Szólok… valakiknek – dadogta, majd letette a telefont és csak bámult maga elé. Vajon sértésnek venné, ha megráznám?

–Marlene, jól vagy? – kérdeztem végül.

Úgy tűnt, a hangom visszazökkentette a valóságba, hófehér arccal fordult felém.

– Azt… azt mondták, találtak egy hullát. Egy hullát találtak. Azt mondták…

Éreztem, hogy elfogy a türelmem, ám mielőtt újra megszólalhattam volna, McDonald hadnagy jött ki az irodájából.

A férfi az ötvenes évei elején járt, de rendkívül jól tartotta magát. Mikor idekerültem négy évvel ezelőtt, rögtön a szárnyai alá vett, segített eligazodni a jelentések útvesztőiben. Igazi apafigura vált belőle. Oké, kezdetben nem éppen apaként tekintettem rá. Fekete hajába néhány ősz tincs vegyült, de igazán jól állt neki, meleg barna szeme szigorúan csillogott. Én persze kicsit belezúgtam, de ahogy észrevettem, a kapitányság összes hölgytagja így volt vele.

McDonald megnyugtatta Marlene-t, a recepciós pedig remegő kézzel simította le ritkás, padlizsán lila haját. Az arca egészséges rózsaszínből rövid idő alatt sápadt zöld lett. A hadnagy újra elmondatta vele a telefonbeszélgetést.

– Azt is elmondták, hogy hol találták? – kérdezte nyugodt hangon a férfi, de éreztem, ahogy az adrenalin benne is növekszik.

Hulla? Itt Houmában? Ráadásul a rendőrség vezetékes telefonját hívják, nem a kórházat vagy a központi ügyeletet? Az előbbi nem volt olyan meglepő, a városiak tudják a közvetlen számunkat, ezért gyakran kapunk hívást a lakosoktól ahelyett, hogy a központi segélyhívót tárcsáznák először.

Azt hiszem, kezd valóra válni a legnagyobb félelmem, ami vérbe fagyott hullákkal volt tele. Eddig sikerült megúsznom a véresebb bejelentéseket, Johnson örömmel rohant a helyszínre, én pedig egyáltalán nem bántam.

– Igen, a mocsártól nem messze, a kis ligetben, ahova… ahova a fiatalok járnak öhm… szórakozni.

Valójában többet csinálnak ott puszta szórakozásnál, de Marlene túlságosan úri hölgy volt ahhoz, hogy kiejtse a száján a „kefélnek” szót.

– Mondtak még mást is?

– Csak, csak annyit még… – csuklott el Marlene hangja. – Azt mondták, hogy szét van tépve.

– A holttest? – kerekedett el McDonald szeme, én pedig kezdtem Marlene-hez hasonló színárnyalatot felvenni.

Marlene bólintott, többre nem volt képes. Még hallani is borzasztó volt, pedig semmilyen részletet nem ismertünk. A hadnagy körbenézett.

– Nick Romero, Olivia Murphy, induljanak a helyszínre, addig felveszem a halottkémet és jövök én is.

Összerezzentem. Rendőr vagyok, de nem véletlenül jöttem egy álmos kisvárosba. Nem akarok hullákkal találkozni, holttestet látni, vért mosni a cipőmről. Az élet azonban nem kívánságműsor, így megindultam Romero után.

 

Épp eléggé elhagyatott részhez értünk, amikor leállítom az autót. A pixie úgy mosolyog, mintha megütötte volna a főnyereményt. Mocskos tündér, mit képzel magáról?! Tényleg azt feltételezi, hogy egy szinten vagyunk? A düh hullámokban árad szét bennem. Szétszaggatom, összetöröm, kifacsarom, mint egy mocskos rongyot. Nem érdemel mást, csak fájdalmat, kínt, gyűlöletet.

Kiszállok a kocsiból, intek neki, hogy kövessen. Túl türelmetlen vagyok, túlságosan elragad a hév. Meglátja a kést, és riadtan hátrál egy fa törzse felé.

Felsikít.

Sikíts csak, mint egy disznó, nem vagy jobb az állatoknál, egyikőtök sem, mind undorító, bűzös dögök vagytok, megérdemlitek a szenvedést!

A késem úgy halad át a gusztustalan halványzöld bőrén, mint a puha vajon, a nyálkás vére ráfröccsen a kezemre, de nem törődök vele, a szemébe nézek és élvezem, ahogy a rettegés elárasztja.

Érzem, hogy kemény leszek. Kirántom belőle a kést, kigombolom a nadrágomat, majd ujjait a szerszámom köré szorítom, és miközben az élet távozik belőle, csak döfködöm a tenyerét. Aztán vége. A ribanc meghalt, én pedig diadalmas felkiáltok, majd a halott, mocskos testére élvezek. Remegek az élvezettől, legszívesebben újra megölném, annyira felpörget. Fogom a kést és ismét a testébe döföm, megint és még egyszer. Felmordulok, a hátára fordítom, és újra belemártom a pengét, pontosan a két szárnya közé. Lihegek, ahogy a mozdulatlan testet bámulom. Beleborzongok az érzésbe, és hirtelen elhatározással feltűröm az aprócska szoknyáját, egyszerűen muszáj, majd hátulról is magamévá teszem.

Mire végzek, csupa zöld vér borít. Az ondóm fehéren világít a zöld bőrén, de jólesően felsóhajtok. Egynek vége, és még rengeteg a dolgom.

 

Kettő

– Ezeket meg ki a fene hívta ide? – mordult fel mérgesen Romero, amikor meglátta a helyszín körül nyüzsgő riportereket. Amikor idekerültem, ő már nyomozó volt, én viszont egyszerű járőr, közben tettem le a vizsgát. Önként ajánlkozott a társamnak, bár ha Dominic és Michael között kellett volna választanom, inkább dolgoznék egyedül.

A cajun származású férfi saját nyelvén káromkodott egy darabig, majd a fejét csóválva indult el a kordonnal elkerített rész felé. A hadnagy már előre küldött egy csapatot, akik elkerítették a területet, a kifeszített szalag mellett azonban számos tévéstáb, operatőr, riporter és sima bámészkodó téblábolt.

– Fogalmam sincs, de McDonald nem fog örülni.

Közelebb mentünk, felmutattuk az igazolványt az ügyeletes járőrnek, majd átléptünk a szalag fölött. Ahogy közeledtünk a holttesthez, a szag csapott meg először. Nem kifejezetten vér volt, mintha valami más is vegyült volna a fémes illatba. Mikor odaértem, rögtön megértettem, miért. Elég volt egy pillantást vetnem a hullára, és öklendezve fordultam egy fa tövébe. Mellettem Romero is szaporán vette a levegőt, erre a látványra egyszerűen nem voltunk felkészülve.

Egy zöld bőrű pixie tündér volt kifeszítve két fa közé, kezeit és lábait a törzsekhez kötözték. A nyakán olyan mély volt a seb, hogy csak egy vékony bőrdarab tartotta a fejet. A mellkasa fel volt hasítva, a bordáiról lefeszítették a bőrt, ami ráhűlt az oldalára. A belső szervei a pixie alatt terültek el, a gyilkos nem bajlódott sokat velük. Egyszerűen kikötözte a tündért, majd felhasította. A szárnya szintén a lábainál hevert, a gyilkos azt is levágta.

– Nem itt ölték meg – közölte Bill, a halottkém, amikor felegyenesedtem, és igyekeztem nem nézni a két fa közé. A szag azonban körbevett, újabb hányásrohammal fenyegetve.  – Ahhoz túl kevés a vér. Már amennyit tudunk az anatómiájukról. Egyszer, még a főiskolán a kórboncnok behozott egy…

– Aha, ez biztos fantasztikus sztori, de kérem, ne fejezze be – nyögtem elhaló hangon, tekintetem a hadnagyot kereste. A fáktól nem messze állt, így odasiettem, gondosan kikerülve a helyszínt.

– Főnök, nem lehetne, hogy én…

– Nem – szakított félbe McDonald, kitalálva a mondandómat. – Sajnálom, Olivia, de nem mehetsz el. Látod, hogy őrültek háza van itt, ma estére egész Louisiana tudni fogja, hogy megöltek egy tündért, holnap pedig már talán az országos hírekben is vezető helyen lesz. Mindenkire szükségem van, szedd össze magad! Örülhetünk, ha nem fog itt nyüzsögni az egész Tündérjogi Párt.

– Oké, igaza van, de nem lehet, hogy… – próbálkoztam tovább erőtlenül, bár tudtam, hogy igaza van. A hadnagy is meredten nézte a tündért, arcán aggodalmas kifejezés ült. Manapság nagy felháborodás övezi a tündérgyilkosságokat, ez pedig kiemelkedően brutális elkövető volt. Tuti, hogy nem lesz nyugtunk, amíg el nem kapjuk a tettest.

Szomorúan visszanéztem a pixie-re, legyőzve a hányingeremet. Szegény lány. Senki nem érdemel ilyen bánásmódot, még egy tündér sem.

A helyszínelés még órákig tartott, a csapat minden egyes lehetséges nyomot rögzített. Nem találtunk azonban sem lábnyomot, sem keréklenyomatot, semmit, ami akár egy kicsit is elindíthatná a nyomozást. McDonald gondterhelt arccal köszönt el, amikor végeztünk a tetthely feltúrásával.

Én is hazafelé vettem az irányt. Igyekeztem kiverni a fejemből, hogy ha délután kicsit iparkodok, akkor mindezt nem kell átélnem, majd nagyot sóhajtva kiszálltam a kocsiból. Odaintettem a két trollnak, akik a szomszédban laktak és épp a kerti székeket pakolták be. Gyanítottam, hogy újabb grillsütést rendeztek, gyakran láttam őket a ház előtti füves területen sütögetni.

Kisváros vagyunk, de még így is jelentős a tündérlakosság, mindenféle fajtájú, színű, formájú megtalálható Houmában is. Jellemzően egy helyre települnek az azonos fajok, a pixie-k a szárnyuk miatt emeletes házaikból röppennek ki, az ogrék a sötétebb sikátorokat keresik, a trollok pedig minél közelebb akarnak lenni a természethez, ami leginkább a kertvárosba hajtja őket.

– Mi újság, szomszéd? – szólított meg Krank, kezében egy műanyag székkel épp, mielőtt elérhettem volna a bejárati ajtót. Mosolyt erőltetve az arcomra visszafordultam.

– Minden rendben. Nálatok?

Kronk biccentett. Tudom, Krank és Kronk, de ők választották. Ikrek, de míg Krank kopasz, Kronknak rózsaszín kakastaréj virít a fején. Kicsit furák, de ártalmatlanok.

Intettem nekik és végre lenyomtam a kilincset. Odabentről friss, hűvös levegő csapott meg, a kinti hőség és az orromba beleivódott vérszag után majdnem felnyögtem az élvezettől. Ledobtam a cuccaimat az előszobaszekrényre, és rögtön a konyhába indultam. Kibontottam egy üveg sört, nagyot kortyoltam belőle.

– Bébi, minden oké? Milyen napod volt?

Josh kiabált ki a nappaliból. A jelenlegi pasim volt, aki úgy tűnik, ismét az én házamat választotta, hogy egész nap henyéljen. Összeszorítottam a szemem. Annyira nincs most kedvem hozzá. Oké, tudom, szemétség, de a mai nap után legszívesebben csak bedőlnék az ágyba ruhástól. Amikor nem feleltem, kijött hozzám. A fejhallgató a nyakában lógott, a kontroller még a kezében volt. Naná, hogy csak megállította a játékot, nem kapcsolta ki. Elém lépett, a kontrollert letette, majd két kezét a konyhapultra rakta, pont a csípőm mellé. Egyenesen ketrecben éreztem magam, ezért kiszabadítottam magam az öleléséből és arrébb léptem.

– Hé, mi történt? Ugye nem rúgtak ki?

Élesen ránéztem, mire megadóan felemelte a kezét. Tekintve, hogy kettőnk közül én dolgoztam, ráadásul volt, hogy az egész napot nálam töltötte, nem igazán volt joga kérdőre vonni.

– Jó, csak kérdeztem. Na, mesélj!

Megráztam a fejem, nagyot kortyoltam a sörből. Az ital hideg volt, a tikkasztó nap után kifejezetten jól esett.

– Most… most nem tudok. Úgyis megtudod, kint volt egy csomó stáb.

Josh egyre lelkesebb lett, én pedig egyre ingerültebb. Hét hónapja randiztunk, de már így is többször éreztem, hogy nem egészen egy hullámhosszon vagyunk.

– Mi történt? Gyilkosság? Mondj el mindent!

Megint arrébb léptem, kirázott a hideg a kérdéseitől.

– Mondtam, hogy nem, nézd a tévét.

Josh tovább nyaggatott, észre sem vette, mennyire kiborított az ügy. Valójában ez az egész kapcsolatunkra igaz volt.

– Ne már bébi, végre valami izgi történik, és te…

Oké, most lett elegem belőle.

– Nem, semmi izgi nem történt, hanem megöltek… valakit. Érted? Meggyilkolták, méghozzá brutálisan, kegyetlen módon meg is kínozták! Most pedig tűnés! Befejeztük!

Elkezdtem az ajtó felé taszigálni, de nem hagyta magát. Mégis hogy lehet kirúgni valakit, aki ennyire nem akar menni?

– Valakit? Vagyis egy tündért, ugye? Akkor nem így fogalmazol, ha csak egy sima gyilkosság. Igen, talán most megtanulják, hogy…

Lecsaptam a sört a pultra, egy hajszál választott el attól, hogy hozzávágjam. Sosem voltam agresszív, az ügyeimet is igyekszem békés úton megoldani, de most csak a halott pixie lebegett a szemem előtt, és egy idegesítő pasi, akitől már rég meg kellett volna szabadulnom. De ami késik, nem múlik!

– Mit, Josh? Mit kell megtanulni abból, ha elvágják a torkodat és kibeleznek? –  A fejhallgatót egyáltalán nem finoman leszedtem a fejéről és kilöktem az ajtón, nem törődve a bámészkodó szomszédokkal. – Tűnés innen! A cuccaidat majd elküldöm anyukádnak!

A trollok nevetésének közepette bevágtam az ajtót.

 

Minden vágyam így teljesüljön…

Miután Josh viharosan távozott, főztem egy erős mentateát magamnak, és bekuckóztam az ágyra egy halom takaróval és párnával körbevéve. Nagyjából húsz percig tartottam magam, aztán bekapcsoltam a tévét. Hirtelen Josh félbehagyott játéka villant fel. Elcsodálkoztam, nem itt szokott játszani, hanem a vendégszobában, hogy a hajnalig tartó játszmák ne zavarjanak. Most azonban itt villogott előttem a játék indítását kérő felirat. A tévészekrényen ezüstszínű kis laptop állt, Joshé.

Nem is figyeltem, Josh hova tette a kontrollert, vagy az is a kezében maradt, amikor kiraktam, ezért inkább felkeltem, hogy kihúzzam a csatlakozót. Ekkor felvillant egy chat ablak.

Láttad a videót?

Neon zölden világított, bántotta a szememet a sötét szobában. Nem ismertem, kikkel szokott játszani, a felhasználónév is csak számokból állt. Megvontam a vállam, majd kikapcsoltam a gépet. Ha annyira fontos az üzenet, majd az illető felkeresi Josh-t más módon. A képernyő egy pillanatra elsötétült, majd átváltott az egyik hírcsatornára.

 Természetesen a nap szenzációjáról volt szó, a szalagcímek túlzóbbnál túlzóbb jelzőkkel voltak teletűzdelve, az egyik lap még egy szemtanút is talált, aki látott egy sötét alakot hajnalban távozni a helyszínről. Persze a rendőrség kérdéseire nem tudott válaszolni, de amint kamerát nyomtak az arcába, hirtelen megjavult az emlékezete. Elnyomtam egy fintort, és tovább kapcsoltam. Újabb interjú, a halott pixie, vagyis Maggie szomszédját sikerült mikrofonvégre kapni.

– Igen, nagyon kedves volt, nem, nem tudjuk, hogy történhetett, nem, nem voltak ellenségei…

Sablonos kérdések, sablonos válaszok. Ha felrobbantják fél Amerikát, az egyik szomszéd akkor is azt fogja nyilatkozni, hogy rendes emberek voltak és sosem nézték ki belőlük.

Nagyot sóhajtottam. Oké, elég a tévéből, elég a szörnyű képsorokból, mert lassan kezd az agyamra menni. Felhajtottam a maradék teámat, és leraktam a csészét az éjjeli szekrényre. Josh mosatlan bögréje még ott árválkodott, ami nem meglepő, semmit nem tud a helyére rakni, hogy a mosogatást már ne is említsük.

Hét hónapja voltunk együtt, vagyis inkább hol együtt voltunk, hol külön, az utóbbi pár hónapban szokott rá, hogy napközben is itt lebzsel, mert az anyja folyton piszkálja, hogy menjen dolgozni. De ő, állítása szerint mindig két munka között van, mindig vár a tutira, addig is csak „besegít” mindenhol, általában valamelyik haverja tesz neki szívességet, hogy felveszi rövid ideig. A szülei oda meg vissza voltak tőle, amikor összejöttünk, azt gondolták, majd én gatyába rázom. De ha harmincéves korára nem jut el odáig valaki, hogy rendes állást szerezzen, akkor én nem sokat tehettem az ügy érdekében.

Josh alapjában véve kedves srác, a buli lelke, de néha már túl sok. Ennek ellenére még mindig együtt voltunk, pedig én nem vagyok az a kimondott partiarc, a munkám miatt nem is tehettem meg túl sokszor, de Josh-t ez nem zavarta. Inkább úgy tekintett rám, mint egy második biztos pontra az életében a szülein kívül. A tündérellenes nézeteit azonban sosem bírtam hallgatni. Emiatt is többször összeszólalkoztunk, bár veszekedésig nem fajult, valahogy mindig elütötte egy tréfával. Ma azonban rádöbbentem, hogy nem lehet mindent elviccelni. Vannak olyan komoly dolgok az életben, mint egy gyilkosság, amikor nincs helye a viccnek. Ha pedig erről fog szólni mostanában az életem, akkor Josh-nak kívül tágasabb. Magamban bólintottam, hogy jó döntést hoztam, a fejemre húztam a takarót, és reggelig fel sem keltem.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 5.1/10 (53 votes cast)
17 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Tessa!
    Először is gratulálok! Másodszor pedig, értem már miért írtad a részletemnél, hogy nem a te világod! 🙂
    Nálam is az a legnagyobb gond, hogy a fantasy világ nem tud magával vinni -nem csak nálad, más művekben sem- nekem a tündérek, trollok és társaik cuki kis rajzfilmhősök, akiket nem akarok olyan brutális helyzetben látni, hogy megerőszakolják és kegyetlen módon meggyilkolják őket…nyilván ez abból is fakad, hogy három kicsi lányom van és nem tudom ákapcsolni a gombot, hogy ne ezzel a szemmel lássam őket. Akik kedvelik ezt a műfajt, nyilván más szemmel tudják majd értékelni.
    Maga a krimi része és a két világ leírása érdekes, kellően részletekbe menő, mégse unalmas, a fogalmazás gördülékeny.

    Sok sikert kívánok neked!

  2. Gratulálok a kikerüléshez! Remek stílusban írsz, gördülékeny, olvasmányos. Szeretem az urban fantasyt, és ez Izgalmasan indul, kíváncsivá tettél, nagyon szívesen olvasnám tovább. Szurkolok neked!

  3. Az eddig megjelent részletek közül a legelsőnèl, és ennél éreztem úgy, hogy szívesen végig olvasnám az egész történetet. Gratulálok hozzá!

  4. Szia! Gratulálok a kikerüléshez!
    Tetszik a sztori, érdekes az elképzelés.
    Néhol egy kicsit túlírt (nekem!), és néhol egy kicsit túlzó, például egyetlen tündér megjelenése után azonnal templomoknak ásnak alapot? Aztán a lények mégis rabszolgasorba kerülnek… nem értem az ellentétet, bár lehet, az ilyesmik később feloldódnak, de most az elején zavartak.
    Mélyebben érdekelt volna, mi változott, ami miatt a tündérek kikerültek a rabszolgasorból, kár, hogy hirtelen csak ugrunk néhány évtizedet…
    A krimi rész önmagában érdekes, szeretem a krimiket, és gyanítom, hogy Josh-nak is köze lesz a gyilkosságokhoz, ami külön érdekessé teszi, hogyan fog a ténnyel a főhős megbirkózni 🙂 (ha nem tévedek 🙂 ) de nekem gyanús, főleg a bekapcsolva maradt játékplatform végett, s vajon milyen videót kellett volna, hogy lásson? Talán csak nem lefilmezték a gyilkosságot?
    Izgalmas, elolvasnám 🙂

  5. Nekem nagyon tetszett ez a részlet, gratulálok a kikerüléshez! A főhősnő kissé ironikus stílusa nagyon jól feldobja a szöveget, ez különösen megfogott. Az erőszakos jelenet pedig nem vált öncélúvá. Sok sikert a lektorin, drukkolni fogok! 🙂
    Kicsit off, de ez a tündéres kép valami csodaszép!

  6. Volt szerencsém a szöveghez. 🙂 Már akkor is magával ragadott a lendületességével, színes-szagos világával. Gratulálok! 🙂

  7. Szia Tessa!
    Megvallom, liliomlelkemnek kicsit sok volt a gyilkosság leírása, ami persze csak azt bizonyítja, hogy hatásosan és jól írsz. Csatlakozom az előttem szólókhoz, átjött, hogy szándékosan ennyire erős ez a leírás, pont az volt a cél, hogy kiakadjon rajta az olvasó.
    Nekem ez nem zsánerem, sem az urban fantasy, sem az expliciten erőszakos tartalom, ezért valószínűleg nem olvasnám végig a regényt. Egyébként úgy láttam, fókuszáltan és tudatosan írsz, a fogalmazásmód többnyire tetszett.
    Csak egy pár helyen éreztem bizonytalanságokat, ellentmondásosságot.
    1. Aki rendőrőrsön dolgozik, akármilyen nyugalmas kis porfészekben is, annak tuti, hogy nem rendkívüli eset egy megtalált hulla bejelentése. Max a gyilkosság elkövetésének módja lehet neki megrázó, de azzal meg inkább a helyszínen szembesülnek, nem kezdenek remegni és izzadni már a bejelentés hallatán is. Nekem ezért ez nem volt hiteles jelenet.
    2. Ha a tündérek húsz éve együtt élnek az emberekkel, és már kezdenek emancipálódni is, akkor ehhez a gyilkossághoz hasonló esetek nem mennének ritkaságszámba, valószínűleg épp hogy “trending topic” lenne a befogadásuk első évtizedeiben. Valószínűleg élénk közéleti diskurzus is folyna arról, hogy megengedhető-e velük szemben ehhez hasonló viselkedés a konvenciók, a szociális viszonyulás hiányában.
    Természetesen lehet, hogy tovább olvasva összeállna a kép, egy ilyen rövid részlet alapján nehéz előre következtetni a történet egészével kapcsolatban. Egészen biztos vagyok benne, hogy sok olvasó nagyon rá tudna kattanni erre az írásra. 🙂

  8. Gratulálok a kikerüléshez!
    Nagyon tetszik az ötlet, igazán érdekes! Szívesen olvastam volna még tovább. Gördülékeny a stílus, olvastatja magát.
    Engem kicsit zavartak az infóblokkok, főleg az elején. Célszerűbb lett volna sokkal rövidebbre húzni, és cselekménnyel nyitni, az infókat meg menet közben is bele lehet simítani a szövegbe.
    A Josh-os szál nekem sántít. Egy kapcsolat az elején nagyon ingatag, Olivia pedig eléggé be van sokallva a pasitól, szóval miért nem dobja ki, ha rájött, hogy abszolút nincsenek egy hullámhosszon? Feltűnően csak azért van benne, hogy lehessen kire gyanakodni, és borzolja a kedélyeket. Nekem ez a része kilógott a sztoriból.
    Fentebb megjegyezték, hogy durva lett az erőszak, meg a helyszín leírása, viszont én azt érzem, hogy finomkodtál, ezeket sokkal hatásosabban is be lehet mutatni. Igényelte volna a szöveg 🙂
    Nagyon szurkolok neked, szívesen olvasnám! Nem emlékszem, hogy adtam-e akármelyik részletre 10 csillagot, de a tiedre nyomtam 🙂

  9. Gratulálok Tessa! 🙂
    Nem kenyerem a fantasy (vagy ezt már mondtam? :D), így nem is nagyon kötött le. Illetve nem is igaz, hogy nem kötött le, mert végigolvastam. Részletgazdag, jó és látványos leírásokkal teli anyag.
    Sajnos nálam viszont a tündérek inkább jóval az emberek felett helyezkednek el, mind szépségben, mind intelligenciában, ezért nehezen vette be a gyomrom azt a brutalitást és lenézést, amivel itt fordulnak feléjük. A másik variáció, mivel nekem is kislányaim vannak, hogy inkább cuki kis mesebeli lények, akikkel szemben megint csak nem tudom ezt a folyamatot elképzelni.

    Na szóval a csapongásom végeztével: Ha csak emberekről lenne szó, szívesen olvasnám, de így nekem nem fekszik. Viszont ugye ennek is megvan a maga közönsége. 🙂

    Még egyszer gratulálok! 🙂

  10. Sziasztok!
    Először is köszönöm a kikerülést, már tudom, milyen érzés megnyerni a lottó ötöst.
    @FLORALCARVER köszi, igen, nem vagyunk egyformák, de ez nem is baj!
    @E.P.Nick, @I.Pole, @Mona Matthews, köszönöm, nagyon jól esnek a kedves szavak!
    @Zita, a későbbiekben kiderül, de nem ez lesz a fő szál.
    @Egri Orsi, @A.C., köszönöm, nagyon kedvesek vagytok!
    @Orsi, köszönöm a tanácsokat, remélem lesz lehetőségem javítani rajta. A 2. Pont kiderül a későbbiekben.
    @Anett, köszönöm az ötletet a finomítotásra. Josh… Lesz szerepe, és sokan elégedetten sohajtottak a sorsa alakulásán.
    @Dyna,köszönöm, így még jobban örülök, hogy végigolvastad!
    Összességében pedig köszönöm a szurkolást, nagyon várom a lektorit!

  11. Gratulâlok Tessa!
    Volt szerencsém a regényhez és azóta szurkoltam, hogy kikerüljön! Ezek után j{het a következő szurkolás, a pozitív lekoriért!

  12. Nem tudom, létezik-e egyáltalán tökéletes kézirat, nyllván ez sem az, vannak hibái, infoadagolás, történelmi háttér átgondolása – húsz év alatt idegen fajok a begyűjtjük és eltitkoljuk a nép előtt stádiumig jutnának el -, de a kézirat legalább izgalmas, kellően brutális – akcióregényben, fantasyban már követelmény az elborzasztó faktor -, ha sikerül szerkesztési segédlettel jól megvalósítani, akár sikerregény is lehet belőle. Gratulálok.

  13. Én többnyire elkerülöm a fantasykat, de ez megfogott, mert nagyon jól van megírva, és elég kérdést vet fel ahhoz, hogy szívesen olvassam tovább (már csak azért is, mert a nemrég olvasott George R.R.Martin-féle Wild Cards-ban is kicsit hasonló a téma). Nekem az csalódás lenne, ha a tündérek csak kis színesítő elemként szerepelnének, Orsihoz és Rose-hoz hasonlóan a társadalmi háttérről szívesen megtudnék én is többet.
    Nekem a gyilkos hangja nem vált el eléggé a főhős hangjától (“hullámokban árad szét bennem”, “az élet távozik belőle”), de persze lehet, hogy ő egy ilyen kifinomultan fogalmazó gyilkos, tovább kéne olvasni 🙂
    Összességében nagyon tetszett, sok sikert!!!

  14. @Blanka, köszönöm, én is drukkolok neked, nagyon megérdemelnéd!
    @Rose,köszönöm a bizalmat, remélem, lesz lehetőségem bizonyítani.
    @MVZ,koszonom, örülök, hogy felkeltette az érdeklődésedet!

  15. Kedves Tessa! Hű, gratulálok! Annak ellenére, hogy nem az én stílusom sem a fantasy sem a krimi, és ilyen “brutális” tartalmú könyveket meg egyáltalán ki sem nyitok, mégis szerintem ez egy szuper szöveg! Már az elején nagyon érdekes a tündérek megjelenése, hát még hogy háziasítják őket, ez tök jó, egyedi ötlet.
    Szerintem működik a mesélős expozíció az elején, és alapvetően gördülékeny, lendületes, könnyen olvasható a fogalmazásmódod, visz magával a szöveg. Biztosra veszem, hogy akik ezt a zsánert kedvelik, nagy örömüket lelnék a könyvedben.

  16. Gratulálok a kikerüléshez!
    Érdekes világ, nem tudom, mennyi lesz még a könyvben az előzményekről, de szívesen olvasnék azokról is. Számomra a tündérek szó használata zavaró volt, csak az olvasás folyamatában jött le, hogy gyűjtőszóként alkalmazod. A többit már leírták.
    Összességében érdekesnek találom a kikerült részletet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük