Tegdes Péter: Ketrecben (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Első rész

I.
Csilla

Eltört. Basszus!

Ezért fogom holnap öt perccel korábbra állítani az ébresztőm. Mindig ez van, ha sietek. Rohanok, aztán kiejtek a kezemből mindent.

Legalább ezért a csészéért nem kár, még anyámtól kaptam nászajándékként. Csoda, hogy egyáltalán adott nekem és Ferinek mást a rosszalló grimaszain kívül. Utálta Ferit, de ezért az egyért nem is hibáztathatom.

Nem, ez a csésze már menthetetlen, egészen apró darabokra tört. Lehajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem a csészét, de ahogy hozzáértem, az egyik szilánk megszúrta az ujjam. Basszus, a végén még megvágom magam! A pulóverem ujja meg kávés lett. Na, mindegy, annyira nem feltűnő a folt. Vagy próbáljam meg kiszedni? Mivel is kell? Hideg, vagy meleg vízzel? Áh, mindegy, úgysem jönne ki. Vajon bunkóság lenne itt hagyni Ákosnak, hogy takarítsa fel utánam? Márt most is késésben vagyok.

Azért talán még egy gyors reggeli belefér. Átléptem a padlóra zuhant porcelándarabok felett és megpróbáltam megtalálni a felső szekrényben a müzlit, amit emlékeim szerint tegnap a liszt mellé tettem. Na, igen, az emlékeim megint csalnak, mert rohadtul nincs itt.

Akkor egyek inkább szendvicset? Nem, arra már végképp nincs időm, hogy még most kezdjek el kenyeret vajazni.

És a gyerekek mit fognak enni reggel? Ma van az első tanítási nap, legalább most normálisan útnak indíthattam volna őket. Bár a reggeli műszakom mellett ez kivitelezhetetlen. Már akkor elindulok, amikor ők még fel sem kelnek.  Ákos már elég nagy, hogy gondoskodjon magáról, Grétikének pedig… majd csinál valamit Ákos. Tényleg, meg kéne nézni őket, mielőtt elmegyek.

Már el is indultam a folyosón Gréti szobája felé, de ahogy a kezemet a kilincsre tettem, meggondoltam magam. Nem akaródzott felkeltenem. Olyan hangosan nyikorog az ajtó, biztosan felébredne, ha bekukucskálnék hozzá.

Megfordultam és lassan benyitottam Ákoshoz. Az első dolog, amit megpillantottam, az a rémes kép volt. Sikoly, vagy mi a címe, valami Munchtól. Úgy utálom, mindig megijedek, amikor meglátom. Miért kell ilyen csúfságokat festeni? És vajon miért szereti Ákos ennyire ez a pocsék valamit? Ahogy oldalra kaptam a fejem, láttam, hogy Ákos az ágyban nyomkodja a telefonját.

– Hát te már fent vagy? – kérdeztem meglepetten.

– Felébredtem a csörömpölésre.

– Csörömpölés? – húztam össze a szemöldököm. – Ja, igen, a csésze. Hát, eltörtem. Nem fekszel még vissza? Van időd.

– Úgysem tudnék aludni.

Lassan felült az ágya szélére, lábaival kitapogatta a papucsát és felállt. Ki akart menni a szobájából, de megállítottam, és egy puszit nyomtam az arcára. Még ágyszaga volt. Egy halk dünnyögés jelezte, hogy inkább menjek arrébb az útjából és hagyjam őt békén.

Istenem, hogy megnőtt! Ez lesz az utolsó éve a gimnáziumban! Csoda, hogy még engedi, hogy megpusziljam!

Beljebb léptem a szobába, hogy ki tudjon menni az ajtón. Lebuktattam az ablakot, mert fullasztónak éreztem a szoba poshadt levegőjét. Kicsit rá kellett támaszkodnom az asztalra, hogy elérjem az ablakkilincset. Az asztal most is tele volt a rajzaival. A legfelső egy fiút ábrázolt, akinek a vonásai egy farkaséra emlékeztettek. Nagy, hegyes fülei, keskeny álla volt, erős borostájától egészen állatiasnak festett, közelülő szemei agresszívan meredtek rám. Már értem, miért szereti Ákos annyira azt a borzalmas, szekrényére ragasztott képet. Biztos az ihleti meg. De mégis, mintha valahonnan ismerős lenne ez az arc a képen…

– Odaengedsz?

– Jézusom! – annyira megijesztett a fiam, hogy kezemet a szívemhez szorítottam. – Nem is hallottam, hogy bejöttél.

– Leülhetnék az asztalomhoz?

Meg sem várta a válaszomat, finoman arrébb lökött, és egymásra csúsztatta az asztalon szétterülő lapokat. Nem akarta, hogy lássam őket. Biztos szégyelli őket, futott át rajtam valamiért a gondolat.

– Nagyon jók! – mondtam, hogy biztassam, de valójában fogalmam sem volt róla, hogy tényleg jók-e, én a legkevésbé sem értek a művészetekhez. – Nem tudom, honnan ez a kreatív vénád. Belém egy csöpp se szorult, és apád sem dicsekedhet vele.

Közben Ákos az összes rajzát betette a fiókjába és miközben a kávéját iszogatta, látszólag céltalanul húzott néhány vonalat egy üres papírra. Mivel előttem ült, és a haja úgyis állandóan az arcába lógott, nem láttam a tekintetét. Valamiért úgy éreztem, talán jobb is, ha nem kell egymás szemébe néznünk, és arra sem voltam kíváncsi, milyen érzések ülnek ki az arcáról, amikor rajzol.

– Rohannom kell – kaptam észbe és az ajtó irányába indultam. Mielőtt kiléptem volna, még hátrafordultam Ákoshoz.

– Feltakarítanád légyszi az eltört csészét?

– Már megcsináltam.

– Köszi, imádlak!

Már a kabátomba rángattam fel magamra, amikor eszembe jutott, hogy elfelejtettem Ákost megkérni, hogy csináljon Grétinek reggelit és vigyázzon rá reggel, míg elkíséri az iskolába. Főleg a zebránál. Az a sok hülye autós nem is látja, hogy piros a lámpa. Gyorsan letéptem a vajszínű post-itről egy lapot és ráírtam neki, hogy csináljon a húgának tízórait. A hűtőre ragasztottam a papírt, becipzáraztam a kabátomat, lekaptam a kulcsot az akasztóról, és rohantam is a munkába.

Ma reggel is rengeteget fogok késni, de nem különösebben érdekel. Úgyis megszokták már, ha reggelre osztanak be, mindig kések. Egyszer talán majd megtanulják, hogy ne osszanak be ilyen korai műszakba.

II.
Viola

– Viola! Viola! Kész vagy már?

Attól, hogy percenként szólítgatsz, nem leszek kész hamarabb.

– Viola! – anya hangja egyre ingerültebb volt.

– Megyek már! – kiáltottam vissza a rám jellemző szelíd nőiességgel.

Mielőtt elindultam volna, belepillantottam a tükörbe. Megigazítottam azt az undorító, zöld sálat, amit muszáj volt felvennem. Bármennyire is próbáltam elfelejteni, anya tegnap emlékeztetett rá, hogy az iskolai ünnepélyeken a fiúknak a zöld nyakkendőt, a lányoknak pedig a hasonlóan undorító színű sálat kötelező hordani. Ez van akkor, amikor az anyád régebben a sulidban dolgozott. Amikor megpróbáltam bejátszani, hogy elvesztettem,végigtúrta a ruhásszekrényemet, és körülbelül tíz perc után meg is találta..

– Miért nem vigyázol jobban a ruháidra? Nézd meg, milyen gyűrött a sálad! A blúzodról pedig inkább jobb nem is beszélni! Miért nem tanulsz már végre rendet tartani a holmijaid között? Vagy legalább vasalni.

Anya sosem volt szófukar, amikor szidni kellett valakit, legyen szó rólam, vagy apáról. Olyan volt a nyelve, mint egy áspiskígyónak. Kicsit sem hasonlítottunk egymásra, ennél nagyobb fájdalmat pedig nem is tudtam volna neki okozni, még ha nem is állt szándékomban. Egyedül a könyvek szeretete volt mindkettőnkben közös. Ami annyira nem is furcsa, mivel az anyám magyartanár volt a Munkácsy Mihály Gimnáziumban. Szerencsére már azelőtt felmondott, hogy felvettek volna. Rágondolni is rossz, milyen ciki lenne, ha az iskolában is elkezdeni baszogatni. Hogy áll a sálad? Miért vagy becsengő után a folyosón? Ugye nem téged láttalak cigizni az udvaron?

Bár anya szeretett azzal takarózni, hogy valójában azért mondott fel, hogy több időt tölthessen a kutatómunkájával a második világháborús magyar zsidóirodalomról akart könyvet írni, én nagyon jól tudtam, hogy nem erről van szó. Sőt, talán mások is tudták, valójában honnan fúj a szél. Az apám nem engedte neki, hogy dolgozzon.

Bizony, az én két méter magas, erős szemöldökű, hullámos hajú, drabális apám, Neubauer Miklós egy menő szállodalánc, a Gold Star Közép-Európai egységeinek vezetője, és mivel annyit keres egy hónapban, amennyit anyának az egész éves bére volt, apa anya helyett is úgy döntött, hogy anyának nem kell többé dolgoznia. A naivak talán azt hitték volna, hogy azért, mert apa meg akarta óvni anyát a fáradtságos munkától, pedig arról volt lényegében szó, hogy apa presztízskérdést csinált belőle, hogy a feleségének ne kelljen dolgoznia. Plusz így mindegyik veszekedés alkalmával anyám fejéhez vághatta, hogy bezzeg ő egész nap nem csinál semmit, úgyhogy nincs joga azért kritizálnia őt, amiért megteremti a család szükségleteihez a pénzt.

Kétségtelen, a  Neubauer családban az utóbbi években pénzből cseppet sem volt hiány. Ezt bizonyította a hatalmas ház,óriási kerttel, medencével, vagy a nappaliban lévő hatalmas versenyzongora, amin anya játszik néha napközben, amikor egyedül raboskodik a lakásban, mint egy kalitkába zárt madár. Engem is rá akart venni, hogy tanuljak meg játszani a hangszeren, de gyermeki dacból nemet mondtam. Nem akartam olyanná vállni mint ő. Egy külsőségek világában élő, alkoholista nővé. Persze, most már tudom, hogy attól, hogy esetleg megtanultam volna zongorázni, még nem váltam olyanná, mint ő, de…

– Viola! Most szólok utoljára. Ha nem jössz, mehetsz busszal.

Bazd meg, akkor megyek busszal. Lehet, még jobban is járnék. Felvettem a táskámat a földről. A zsebéből félig kilógott a cigi, egy ügyes, szinte észrevételen mozdulattal beljebb nyomtam. Már csak az hiányozna, hogy anya észrevegye, és kiselőadást tartson a dohányzás káros hatásairól. Mintha ő nem cigizne. Utálom az álszentséget. Ez a felnőttek legrosszabb tulajdonsága.

– Csak azt tudnám, mivel tökölsz ennyit reggelente. Hogy nem a tükör előtt szépítkezéssel az biztos.

Tessék, kezdődik.

– Mondták már, hogy igazán bájos tudsz lenni?

– És neked mondták már, hogy egy kis pirosítóval egy kis életet tudnál vinni az arcodra? Úgy nézel ki, mint aki napok óta nem aludt.

– Azt hiszem, te kettőnk helyett is éppen eléggé kisminkelted magad.

Anya egy mélyet lélegezett, amitől a vállai megemelkedtek. Egy percig bent tartotta a levegőt, majd hosszasan kifújta. Ezt a stresszkezelő módszert biztos az egyik online coachtól tanulta.

– Gyerünk a kocsihoz! – adta ki az ukázt végül, és elindult előttem a kocsihoz.

Igazán mulatságos volt anyát figyelni, ahogy a tűsarkújában és miniszoknyában csak arasznyi távolságokat megtéve tudott előre haladni.

Szó se róla, az én anyám igazi jelenség volt, csak azt nem tudtam, örülnöm, vagy szomorkodnom kéne-e inkább emiatt. Ahová csak betette a lábát, minden tekintet rá irányult. Játszi könnyedséggel csavarta el a férfiak fejét, és a másodperc tört része alatt haragított magára minden túlsúlyos, sminkelési bűntényeket elkövető, alkatának nem megfelelő ruhaméretet viselő nőt, akik a háta mögött elég csúnya jelzőkkel illették anyámat. Szerencse, hogy róla mindez lepergett. Sőt, kifejezetten imádta, hogy az emberekből heves érzéseket tudott kiváltani.

Úgy képzelem, régebben lételeme volt, hogy a figyelem középpontjában álljon, nem csodálnám, ha ma, amikor lényegében csak a sarki boltban és a legközelebbi plázában fordul meg rendszeresen, lassan már áttetszőnek érezné magát, akit a pénztáros is csak azért vesz észre, mert rengeteget vásárolt.

Ma reggel is kitett magáért, mármint ami az öltözékét illeti, pedig elvileg csak engem kísért el az iskolába. Nyilván lázba jött, hogy ismét találkozhat a volt kollégáival.

Sötétkék ceruzaszoknya volt rajta, mely kiemelte még most formás csípőjét és kerek fenekét. Karcsú derekán vastag fekete övet viselt, fehér blúzán vékony fekete csíkok díszelegtek. Rozsdavörös, álla vonaláig érő haját reggel frissen kivasalta, fülében két hatalmas aranyfülbevaló lógott, mély dekoltázsát viszont üresen hagyta. Virágos illatú parfümje a tavaszt idézte.

Mire beültem a sötétkék Mercedesünkbe, amit anya tavaly kapott apától születésnapjára, anya már beindította a kocsit. Frissen manikűrözött kezével kikapcsolta a rádiót és leengedte a mellette lévő ablakot.

– Nem húznád fel?

Állandóan ezt csinálta. Még el sem indultunk, neki már most melege van, ezért lehúzza az ablakot. Utálok úgy utazni, hogy közbe arcomba vág a huzat.

– Csak nem fázol? – kérdezte szórakozottan, de nem nyúlt az ablakemelő gombhoz. – Hoznod kellett volna magaddal egy kardigánt.

– Nem fázok, csak egyenesen az arcomba fúj a szél.

– Hülyeség, engem ér a huzat, nem téged. Inkább megköszönhetnéd, hogy elviszlek az iskolába.

– Mintha kértem volna…

– Tessék?

– Semmi.

A táskámban lévő mobilom csipogott egyet. Kivettem, hogy megnézzem, ki írt rám, de mielőtt elolvashattam volna az üzenetet, anyám megint megszólalt.

– Remélem, az iskolában lehalkítod a telefonod. Nem azért vette apád, hogy elkobozzák tőled már az első tanítási napon.

– Nyugi, mindig le van némítva.

Piros lámpát kaptunk. Míg vártunk a zöldre, anya kíváncsian kukkantott be a táskámba. Csak észre ne vegye a cigit!

– Az meg mi? – kérdezte, a szívem pedig óriásit dobbant. Ugye nem a cigit látta meg?

– Egy újabb skandináv krimi? – kérdezte megvetéssel a hangjában. Hál isten! Vészhelyzet lefújva.

– Azért ennél minőségibb irodalmat is olvashatnál – mondta a rá jellemző csípősséggel. – Ha már ennyire imádod a vérengzős könyveket, ezek között is találni érdekesebb olvasmányt. Vagy ha északi szerzőtől akarsz valamit olvasni, ajánlom a Nórát.

– Kösz, de nem akarok elcseszett életű nőkről olvasni.

Elég, ha rád nézek, szerettem volna hozzátenni, de ennyire szívtelen még én sem vagyok, bármennyire is konoknak és érzéketlennek tartson is az anyám.

A lámpa zöldre váltott, anya pedig bekapcsolta a rádiót, hogy oldja az időközben beállt, kínossá váló csendet. Shakira torokhangja sem segített azon, hogy oldja a feszültséget, csak arra volt jó, hogy a saját gondolataimba meneküljek a bugyuta zene elől.

Lehet, hogy azért veszekszünk állandóan anyával, mert talán nagyon is rosszul láttam eddig. és mégiscsak hasonlítunk egymásra? Persze, nem külsőleg, én sosem fogok úgy kinézni, mint egy barna, illetve rozsdavörös hajú Barbie baba, de belsőleg… lehet sokkal több közös vonásunk van, mint azt be szeretném ismerni.

A gondolattól kényelmetlenül éreztem magam, mocorogni kezdtem. Mikor érkezünk már meg? Alig várom, hogy rágyújthassak.

Amikor leparkolt a kocsi az iskola előtt, anyám megkérdezte, hogy van-e elég pénzem. Nyilván, hogy ez a legfontosabb kérdés, amit feltehet, mielőtt elbúcsúznánk.

– Ne jöjjek eléd órák után?

– Ne! – szaladt ki a számon a válasz egy kicsit túlságosan is hirtelen. – Ákossal megbeszéltük, hogy beülünk moziba.

– Ákos? – az anya arcán megjelent buta mosolyról arra lehetett következtetni, hogy gondolatban már össze is boronált minket.

– Igen, Ákos, a haverom. Semmi több.

– Nem is mondtam, hogy…

– Nem is kellett. Az arcodra volt írva. Köszönöm, hogy elhoztál – oldalra fordultam és egy puszit nyomtam az arcára, nehogy ő is kiszálljon és a többiek előtt kelljen elköszönnöm tőle.

– Várj, kiszállok én is.

Bassza meg!

– Beugrok Edithez, váltok vele pár szót. – Szabó Edit a magyartanárunk volt. A többi pedofil tanárhoz és idegbajos tanárnőhöz képest még egészen tűrhetőnek számított. Túlsúlyos és álmodozó természetű volt, mint az összes magyartanár, akit eddig ismertem. Természetesen anyámat kivéve, de ő egyetlen tanárhoz sem hasonlított, akiket eddig ismertem.

– Oké, akkor…

Kiszálltunk a kocsiból, bután egymásra néztünk, valószínűleg mindketten megállapítottuk, hogy az ölelkezés vagy újbóli puszilkodás hülyén nézne ki, ezért előresiettem és hátra sem néztem. Egyből a hátsóudvarra mentem, az évnyitó ünnepség helyszínére. Kicsit furcsa, hogy az osztályom már a focipályán felsorakozó osztályok szélére került. 12.A. Ez lesz az utolsó évünk. Szerencsére. Voltak persze barátaim a suliban, de jobb lesz, ha már végre vége lesz ennek az egésznek. Kezdett az idegeimre menni, hogy minden tanár arról papol, mennyire jó itt nekünk és mennyivel nehezebb lesz minden az egyetemen. Ott legalább nem kell fizikát meg kémiát tanulni. Az egyetem számomra nem a nehézségeket, hanem a szabadságot jelentette.

Könnyen kiszúrtam az osztályfőnökünk kopasz fejét. A tanár úr szomorkás tekintettel bámult maga elé, látszott rajta, hogy alig várja, hogy ő is maga mögött hagyhassa ezt az egészet és belekezdhessen a békés nyugdíjas éveibe. Elnézve a ráncos arcát, már nem is kell rá sokáig várnia.

Ákost a sor végén találtam meg.

– Hello!

– Szia!

– Suli után beülünk egy filmre? Anyának azt hazudtam, hogy mozizni megyünk.

Ákos arcán halvány mosoly tűnt fel. Pontosan tudta, hogy azért hazudtam, hogy ne kelljen otthon lennem. Bár nem sokat beszél a családi hátteréről, azért tudok ezt-azt. A szülei elváltak, a húga… Neki sem könnyű, az tuti.

– Milyen volt Krétán? – kérdezte válasz helyett..

Augusztus végén voltunk nyaralni, azóta nem találkoztunk Ákossal. Bár anya utált utószezonba menni, máskor nem mehettünk, mert apa csak ekkor tudott elszabadulni a munkahelyéről. Egy szállodaláncot vezetni nem könnyű feladat. Főleg, hogy Pozsonyban hamarosan újabb egysége nyílik a Gold Starnak, anyáék legutóbbi vitatkozásából pedig kiderült, hogy lehet, hogy emiatt apának Pozsonyba kell áttennie a székhelyét egy időre. Igazából emiatt veszekedni csak egy újabb, gusztustalanul álszent dolog volt. Semminek nem örülne anya jobban annál, ha több hétig vagy hónapig nem találkozna apával.

– Jó.

– Igazán bőbeszédű vagy.

– Mert nem tudok róla mit mondani. Jó volt, és kész. Anyáék keveset veszekedtek, és olyankor is el tudtam menekülni a strandra.

– Így néz ki egy ideális nyaralás, nem?

– Ott a pont.

– Szióka! – hallottam egy jól ismert hangot magam mögül.

Amikor hátrafordultam Fruzsi éppen a mobilja elülső kamerájában ellenőrizte a sminkjét. Az évnyitó alkalmára egészen visszafogottan készült: csak szájfényt és szempillaspirált használt, természetesen az alapozón túl, amiről sosem mondott le. Ahogy jobban belegondoltam, még soha nem is láttam nélküle.

Barátok terén elég furcsa ízlésem van, a két élő példa a két oldalamon állt. Az introvertáltság mintapéldánya, Ákos, aki sejtésem szerint sanszos, hogy meleg, és Fruzsi, az üresfejű szőkeség, akinek az arcára felkent vakolatréteg mögött valószínűleg egy érzékeny és segítőkész lélek valamint alacsony IQ-szint rejtőzik.

– Meg vagy elégedve magaddal? – kérdeztem köszönés helyett.

– Aha. Mindig jól kell kinézni. Főleg most. Nem mindegy, hogy mutatkozol be az új osztálytársadnak.

– Van új osztálytársunk?

– Hát persze. Nem is hallottad?

– Nem. Pletykák terén senki sem lehet nálad naprakészebb.

– Ezt bóknak veszem – mondta Fruzsi, és a hajába túrt. Mindig így tett, amikor ideges lett.

– Természetesen annak is szántam – válaszoltam, de Fruzsi nem érezte az iróniát. Sokkal fontosabb volt neki, hogy pletykálkodhasson.

– Szóval Báthory Andrásnak hívják. Ott áll, elöl. Látjátok?

Ákos nem vett részt a beszélgetésünkben, csak némán figyelt. Fejével a sor eleje felé fordult. Mivel magas volt, könnyen átlátott az osztály felett, bezzeg én a százötvenhárom centimmel akkor se láttam volna semmit, ha gólyalábra állok.

– A szőke srác? – kérdezte. Ahogy pipiskedve feltartotta a fejét, kitüremkedett az ádámcsutkája.

– Ő. Elvileg azért jött el az előző sulijából, mert valami hatalmas botrányba keveredett– Fruzsi lehalkította a hangját, mi pedig szorosan mellé húzódtunk, hogy minden szavát jól halljuk. – Az apja volt a suliban az úszóoktató és sorra megdugta a diákjai anyját. Amikor Andris anyja megtudta, berohant az iskolába és hatalmas patáliát rendezett. Kiderült, hogy az egyik anyuka, akivel megcsalta a férje, Andris osztálytársának az anyja volt.

– Meredek…

– Ja. Ráadásul András apja nem holmi közönséges úszóoktató volt. Tökre ment neki, külföldi versenyekre vagy mikre készítette fel a diákjait. Ifjúsági olimpikon úszója is volt. Aztán a botrány után Andris anyja kivette Andrist a suliból, úgyhogy most itt van. Állítólag a szülei szétköltözése után Andris az anyjával ment és most egy lepratelepen laknak, valahol a nyolckerben. Elég nagy váltás a budai villanegyedhez képest.

Fruzsi megbökte az oldalam és elnevette magát. Utálom azokat a célzásokat, melyek arra vonatkoznak, hogy gazdag a családom. Én sosem voltam anyagias, amire tudom, Fruzsi azt mondaná, hogy azért, mert sosem kellett beosztanom a zsebpénzem. Nincs O Bag táskám, és az iPhone-om is megvan már két éve, és addig nem is akarom lecserélni, míg el nem romlik. Kár, hogy ezt Fruzsi nem képes felfogni.

Belekapaszkodtam Ákosba és lábujjhegyre álltam, hogy lássam az új fiút.  Annyira nyújtózkodtam, hogy belefájdult a vádlim, de egy aprócska részt mégis láttam az új fiúból. Világosszőke, kócos hajától volt benne valami kisfiús báj. Kékeszöldes szeméből viszont inkább szomorúság, mint a korosztályomra jellemző dacosság áradt, amivel félelmüket szokták leplezni. Világos bőrét néhány szeplő pettyezte. Mintha megérezte volna, hogy figyelem, felém fordult. Egymásba fúródott a tekintetünk, amitől zavarba jöttem és majdnem elvesztettem az egyensúlyom. Még jobban Ákosba kapaszkodtam és megpróbáltam olyan apróra összemenni, amekkorára csak tudtam. Ez legalább nem volt nehéz.

– Nem néz ki rosszul – jegyeztem meg, Fruzsi pedig helyeselt.

– Hülyéskedsz? Nemcsak az apja sportember, ő is sportol. Atletizál vagy mi. Hogy hívják azt, amikor a kötélen lógsz meg azon a rúdon ugrálsz? Hm… végre lesz értelme tornaórákra járni. Apropó, azt hallottátok, hogy új tornatanárt is kaptunk?

– Igen? – kérdezte Ákos riadtan.

Ellentétben Andrissal, Ákost senki sem nevezte volna sportosnak. Tagadhatatlan művészlélek volt, aki sokkal otthonosabban mozog a saját álomvilágában, mint a valóságban. Bár a kezei ügyesen mozogtak, ha ceruza volt benne, a sportokban borzalmasan béna volt. Az pedig enyhén szólva sem segített neki, hogy Gergő és a sleppje minden lehetőséget megragadott, hogy kifigurázzák. Nem csoda, hogy Ákos a tornaórák felén fel volt mentve mondvacsinált okokkal. A tavalyi tornatanárunk legalább nem foglalkozott velünk. Minden órára keresztrejtvénnyel ült be, ami le is kötötte a figyelmét az óra nagy részére.

– És azt már tudod, ki lesz az új tanár? – kíváncsiskodtam.

– Naná! Fehér Bálint. Irtóra cuki. Várj, megmutatom. Szerintem még huszonöt éves sincs és nagyon szexi. Amúgy meg Béla kiment Angliába a lánya után. Biztos már megunta a keresztrejtvényfejtést meg a tanítást.

Fruzsi előkapta a telefonját és rákeresett Facebookon a tanárra.

– Te most komolyan le akarod nyomozni face-en? – kérdeztem megbotránkozva. Nekem sosem jutott volna hasonló eszembe.

– Persze! – válaszolt meglepődve Fruzsi, mintha azt kérdeztem volna tőle, hogy tényleg zöld-e a fű. – Igazából már meg is tettem. Itt van, nézd!

Az orrom elé tolta a mobilját, de a napfénytől nem láttam jól a kijelzőjét. Megszólalt a műsor kezdetét jelző csengő, az osztálytársaink pedig mocorogni kezdtek. A tömeg arrébb sodorta tőlem Fruzsit.

Felhangzott a himnusz gyászos dallama, a diákok meg hasonló derűvel elkezdték dünnyögni az orruk alatt. Én még azt sem, pocsék volt a hangom.

Oldalra néztem Ákosra, aki szét sem nyitotta a száját. Mereven bámult előre és egy hatalmasat nyelt, amitől az ádámcsutkája ismét élesen kirajzolódott.

Amikor lejjebb siklott a tekintetem rajta, láttam, hogy a kezét ökölbe szorította, ellazította, majd ismét ökölbe szorította. Valaki még nálam is kevésbé várta az idei tanévet.

III.
Gergő

Nincs is jobb, mint az anyád okádásának a hangjára ébredni.

Abban nagy gyakorlatom van, hogyan nyomjam ki az ébresztőt a mobilomon az első csengés után, hogy visszaaludhassak, míg Bogi vagy az anyám nem kezd el dörömbölni az ajtómon, hogy ébresztő. De ez a hang…

Szerencsére lehúzta a WC-t, úgyhogy valószínűleg befejezte mára. Ha az volt vele a célja, hogy felébresszen, sikerült. Szerintem megint csak beképzelt magának valami betegséget, ezért jár ennyit a vécére hányni reggelente. Egy borzalmas hipochonder, aki mindig más, képzelt betegségekben szenvedett.

Az én anyám is olyan, mint a legtöbb anyuka. Majomszeretettel lóg a gyerekein, akik közül az egyik, ez lennék én, képtelen elviselni ezt a fojtogató negédes csüngést. A másik pedig, ez lenne a húgom, Bogi, még túl kicsi ahhoz, hogy önálló egyénként határozza meg magát, ezért neki még nemcsak, hogy jól esik, de szüksége is van az anyai törődésre. Kis nyomi.

A miattunk érzett aggodalmaskodáson túl még egy kedvenc témája van az anyámnak: a súlya. Állandóan fogyókúrázik, amivel még nem is feltétlenül lenne bajom, ha nem lenne tőle annyira savanyú és feszült, és ürítené ki a hűtőt időről időre az általa egészségtelennek titulált dolgoktól. Ha még egyszer ki meri dobni a kólám, esküszöm, hogy a diétája legnehezebb pontján fogok előtte felzabálni egy egész csoki tortát.

– Gergő, fent vagy?

Tessék, már kezdi is, kopogtat az ajtón, mintha az okádásra nem ébredtem volna már így is fel. Lehet, hogy bulémiás? Esetleg terhes? Az első opció jobban tetszik, egy betegség mindig jobb, mint egy állandóan bőgő kis valami. Főleg, hogy az apja Feri lenne.

Megpróbáltam igennel felelni, de csak egy artikulálatlan hang tört elő belőlem.

– Tessék? – kérdezte anyám. – Csináljak reggelit?

– Nem…

– Hogy mondod?

– Azt mondtam, hogy nem! – kiáltottam a kelleténél kicsit ingerültebben megmarkoltam a párnám és az ajtónak dobtam.

Megvártam, míg anyám léptei és sopánkodása elhalkul a folyosón, majd kinyitottam az ajtót, és elindultam a fürdőbe.

– Szia Gergő! – villantotta rám Bogi foghíjas mosolyát.

– Aha – válaszoltam álmosan és a fejénél fogva arrébb tereltem a fürdőszobából.

Egy gyors és hideg zuhany, aztán kész is. Amikor a tükörbe néztem, eléggé fonnyadtnak tűnt az arcom. Látszott, hogy nem aludtam valami sokat, a bőrömnek egészen sárgás színe volt, a szemem alatti reggeli karikák dehidratáltságról árulkodtak. Csak azért tudom ezt a szót, mert Attila volt csaja mindig ezt mondta, amikor ittunk.

– Igyatok vizet is, hogy megelőzzétek a dehidratáltságot. Az alkohol kiszívja a szervezetetekből a vizet. Plusz, ha most isztok, másnap nem lesztek annyira KO-k.

Köszi a rohadt vizet, bazd meg. A sörtől így is annyit kell huggyoznom, hogy nem tetézném még egy fél liter vízzel.

Megdörzsöltem a kialvatlanságtól véres szemeimet és visszasétáltam a szobámba. Magamra kapkodtam a ruhákat, zsebembe csúsztattam a telóm meg a bérletem, bevágtam pár üres füzetet a táskámba meg néhány tollat, és elindultam a nappaliba.

– Itt van az én nagy fiam!

Milyen mosolygós családom van! Csak én rühellem ennyire a reggeleket? Anya a lépcső alján állt meg, kezeit szélesre tárva maga előtt, hogy véletlenül se tudjam kikerülni. A mosolya mögött némi feszültséget éreztem. Lehet, megint veszekedtek Ferivel? Rühellem azt a férfit. Azt ugyan nem foghatom rá, hogy ő túrta ki apát a családból, de azt minden további nélkül a fejére olvashatnám, hogy miatta esélye sincs, hogy visszajöjjön..

De inkább befogom a szám, anyám úgyis eleget beszél a család összes tagja, na meg Feri helyett is. A legjobb, ha nem is beszélek Ferivel, levegőnek nézem. A szeme tökre olyan, mint azé a kis buzi fiáé, Ákosé.

Nem is értem, hogy jutott el idáig Feri, miből lett neki egy menő autója és több milliója a bankban, amitől az anyám már régóta megszabadítaná. „Hogy nagyobb házba költözzünk”, szokta mondani, de inkább arról van szó, hogy képtelen elviselni, hogy Feri életének van egy olyan része, vagyis inkább pénze, amire ő nem teheti rá a mancsait. Az anyámnak mindig minden kell. Meg amúgy is, mondta gyakran, minek Ferinek ennyi pénz? Azt úgyis csak ránk, a családjára költené, nem? Anyám rettegett tőle, hogy a zöldhasúak esetleg visszafolynak Feri előző családjához, Ákos bolond anyjához meg a kis buzeránshoz, de ez a pénz arra is elég lenne, ha Feri egyszer úgy döntene, hogy lelép innen, legyen miből megalapoznia a független életét.

– Ja, itt vagyok. Indulhatunk?

Meg sem várva a választ, elindultam a konyhába és kivettem egy energiaitalt a hűtőből. Mire visszaértem az előszobába, anyám még mindig ott állt, ahol az imént. Csak annyi változás történt, hogy időközben felsorakozott mellé Bogi is.

– Na, mi van, akkor nem indulunk? Miért nem mentél ki a kocsihoz?

– Ma nem én viszlek titeket a suliba.

– Nem? – Ez csak egyet jelenthet.

– Nem, sajnos reggel hívtak, áttették a délelőtti konferenciabeszélgetésem. – Anya otthonról dolgozó könyvelő volt. A dolgozószobája a nappaliból nyílt, és kicsiként sosem léphettünk be oda. Akkor még izgatottsággal töltött el a „titkos szoba” és állandóan be akartam lógni, de ma már annyira sem hoz lázba, mint a legutóbbi Marvell-film. Tök béna!

– Jó, akkor megyünk busszal – tettem a hülyét, de persze feleslegesen.

– Dehogy buszoztok az első napotokon! Feri majd elvisz titeket.

És mintha csak a tökéletes időzítésre várt volna, a lépcső tetején megjelent Feri. Sötétkék öltönyben, fehér ingben és kék-zöld csíkos nyakkendőben. Ha nem ismerném, azt hinném róla, hogy egy menő üzletember. Így csak egy lúzernek látom, aki kénytelen volt beérnie anyával.

– Készek vagytok? – kérdezte idegesítő, reklámba illő hófehér mosolyával és megborzolta Bogi haját. Színjáték az egész.

Lehúztam az utolsó kortyot is az energiaitalomból összenyomtam a fémdobozt. Imádtam a kezem alatt összenyomódó fém hangját. Utat engedtem a felszínre kívánkozó büfögésemnek és a földre ejtettem a kiszipolyozott fémdobozt.

– Kösz, de nekem jó lesz busszal is. Nem vagyok már kisgyerek – vágtam oda hozzájuk, és anélkül, hogy figyelemre méltattam volna anyám szánalmas kioktatását, kiléptem a házból és bevágtam magam mögött az ajtót.

Nem bírtam sokáig elviselni Feri társaságát. Főleg nem egy olyan szűk térben, mint egy kocsi. Éppen elég volt, hogy ma ismét láthatom a köcsög fiát. Rajta legalább sokkal könnyebb fogást találni. Észre sem vettem, hogy ösztönösen vigyorra húzódott a szám, ahogy elkezdtem azon gondolkodni, hogyan cseszhetek ki vele a tanév első napján.